Vélemény a készülő nyelvtörvényről

A 2001. október 24-én Bazsa György országgyűlési képviselővel folytatott beszélgetésre készített hozzászólás

1. Erre a beszélgetésre készülve számos írást elolvastam, amelyek a nyelvtörvények (vagy a mostani, vagy az 1997-es tervezet) kapcsán készültek. Ezeket elolvasva némiképpen el is ment a kedvem attól, hogy az „Úgy hülyeség, sőt bűncselekmény, ahogy van” véleményen túl bővebben is szóljak róla, hiszen ha az eddig elhangzott és leírt szóknak semmi foganatja sem lett — már pedig nem lett, hiszen ezeket az elmúlt négy évben készült interjúkat, cikkeket elolvasva épeszű emberben fel se vetődne újra meg újra, hogy bármilyen nyelvtörvényre szükség van —, miért töltsem én az időmet fölösleges szószaporítással, növelve a legnagyobb alkohol tartalmú zöldség, a falra hányt borsó halmait.

Azok az érvek, amelyek közérthető módon, az ismeretterjesztés vagy publicisztika szintjén, nem nyelvészek számára szólóan is elmondhatók, többségükben már úgyis elhangzottak, leíródtak. Ha valami újat akarnék ezekhez képest mondani, akkor a nyelvtörvény számomra triviális értelmetlenségének megmagyarázásához szakmám, a nyelvészet egészét kellene felvázolnom a bevezető kurzusoktól egészen a tudomány apró-cseprő titkaiig. Mert a nyelvhez mindenkinek köze van, ezért mindenki azt gondolja, hogy nyelvészethez, mint a focihoz, ő is ért. Azonban ez nincs így. „Általában azonban föl sem merül, hogy [a nem nyelvészek] nyelvészeti tudása más jellegű, esetleg kevésbé kidolgozott (neadjisten téves) lehet, mint a hivatásos nyelvészeké. Így aztán nem ritkaság, hogy hasonló élményben van részünk, mint Bloomfieldnak (1944/1970: 418), amikor egy orvost próbált meggyőzni arról, hogy a csipeva indiánok nyelvében nemcsak néhány száz szó van, mint ahogyan az orvos olvasta egy brosúrában — az orvos meglehetősen mérges lett, hogy a nyelvész Bloomfield kétségbe vonja az ő »nyelvészeti« ismereteinek megalapozottságát. Ha nem is mindig végződnek a nyelvészek és nem-nyelvészek nyelvről szóló beszélgetései mélységes megbotránkozással a nem-nyelvész részéről (bár ez sem teljesen ismeretlen, számomra sem), az nagyon gyakori, hogy a beszélgetés nem-nyelvész résztvevője a nyelvész érvével szemben úgy kezdi a cáfolatot, hogy »de szerintem...« — vagyis úgy gondolja, hogy a nyelvész ugyanúgy valami józan észre, s nem megfigyelésekre és összegyűjtött, rendszerezett ismeretekre alapozott érvet használ, mint ő szokott normális, hétköznapi helyzetben. Ez természetes is, hiszen a nyelv neki normális, hétköznapi dolog — s ritkán jut eszébe, hogy az atomfizikussal akkor sem vitatkozna magfizikáról, ha ő maga is atomokból van.” (Sándor 2001b)

„A legszellemesebben talán Radloff, orosz turkológus tette szemléletessé a különbséget a nyelvet beszélők és a nyelvet tanulmányozók között: amikor egy török anyanyelvű ismeretlen a török nyelvekről szóló elméletét kívánta vele megvitatni, s kiderült, hogy a vendégnek fogalma sincs a nyelvészetről, Radloff megkérdezte tőle, miért gondolja, hogy a fölvetett kérdéseket meg tudja oldani. A válasz az volt, hogy mert ő (a vendég) is turkológus, hiszen török az anyanyelve. Radloff válasza pedig az volt, hogy »attól, hogy valaki madár, még nem ornitológus«” (Róna-Tas 1978: 387 alapján idézi: Sándor 2001b).

Ezt a meg nem értést, a nyelvészeti érveknek a fel sem fogását érzékelem a nyelvtörvénnyel kapcsolatosan, ezért vélem úgy, hogy értelmetlenül töltöttem el azt a pár napot, amit ennek a hozzászólásnak a megírásával töltöttem.

Hogy végül is úgy döntöttem, hogy összeszedem — amennyire tőlem telik — gondolataimat az értelmetlenség mindeme kétségével együtt, annak két oka volt. Mindkettő személyes, az egyik jobban, a másik kevésbé.

Egyrészt a véleménynyilvánítás mellett kellett döntenem, mert a képviselő úr beszélgetésre hívó invitálása előtt érintetté váltam az ügyben, azzal, hogy hirtelen felindulásból (a Köznevelésben lezajlott nyelvművelő gyalázkodáson feldühödve), korábbi elveimet sutba vágva, miszerint semmiféle újságíróval nem szabad szóba állni, elmondtam véleményemet a készülő nyelvtörvényről a Hajdú-Bihari Napló munkatársának, aki beszélgetésünk cserépdarabkáit felhasználva meg is írta cikkét a 2001. október 15. számba.

Másrészt a véleménynyilvánítás mellett kellett döntenem, mert az elmúlt egy évben — a nyelvészettől teljesen független okok miatt — végiggondoltam, hogy mit is kell tenni az embernek élete derekára érve, vissza és előre tekintve. Szakmailag csak egyet tehet, ha tényleg tisztességes kíván maradni: a tudomány oldalára kell állni. A magyar nyelvészetben annyi tudománytalansággal, annyi jó- vagy rosszindulatú dilettantizmussal találkozni, hogy ez korántsem egyszerű feladat, különösen egy hagyományos magyar nyelvészeten felnőtt, az egyéb irányzatokat csak felszínesen ismerő kutatónak. Előbb csak megérezve, aztán látva, majd megértve a nyelvtudományban lejátszódó paradigmaváltást, világos lett, hogy egyet nem tehetek meg: mégpedig azt, hogy nem nyilvánítok véleményt a tudományomat érintő ügyekben, ha kérdeznek. (És aztán magára vessen, aki kérdezett.)

Nem hallgathatok, nem hallgathatunk a nyelvművelők és egyéb hályogkovácsok másfél-két évszázada tartó randalírozásáról, ami az utóbbi évtizedig hol csendes elnézéssel, hol lelkes azonosulással párosult a nyelvészetet művelők részéről, eljutva odáig, hogy az emberek a nyelvészetet a nyelvműveléssel azonosítják, és még a magyar nyelvészeti tanszékeken dolgozó oktatók többsége is — legalább kényelmes hallgatással — elfogadja, hogy nyelvművelés a nyelvtudomány része.

De nem hallgathatok tudományterületünk érintettségén túl azért sem, mert — miként William Labov, a társasnyelvészet legismertebb képviselője megfogalmazta — a nyelvésznek kötelessége tudását annak a közösségnek a hasznára fordítani, amelyiknek nyelvét vizsgálja.

A fenti okokból kifolyólag, és a nyelv nemprivát felfogásán alapuló társasnyelvészetet tekintve szemléleti alapnak, a következő véleményt tudom elmondani a készülő nyelvtörvényről:

2. Ez a törvény egy sokszorosan bújtatott törvény, amely még véletlenül se arról szól, amit megfogalmazva tartalmaz. Címe szerint (Törvény a magyar nyelvnek a gazdasági reklámok és az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények közzététele során való használatáról) olybá tűnhetne, hogy valamiféle gazdasághoz, üzleti élethez kötődő törvényről van szó. Ezt a látszatot fenntartandó kapcsolják bizonyára a gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. és a fogyasztók védelméről szóló 1997. évi CLV. törvényhez.

Valójában azonban — és ezt maga a törvénytervezet is megfogalmazza —, ez a törvény nyelvtörvény. Hiába tiltakozik ez ellen az indoklásban („nem lenne kívánatos egy kirekesztő célzatú ún. »nyelvtörvény«”), hiszen mi másnak lehet nevezni egy törvényt, ha az egy nyelv használatáról szól, ami előírja, hogy egy állam területén mely nyelvet lehet önmagában használni, és melyeket nem.

Ha viszont nyelvtörvényről van szó, akkor miért nem a nyelvekre vonatkozó jogi normák alapján járnak el a törvény alkotói, miért gazdasági szabályzatok mögé próbálják meg bújtatni, ami azt jelzi, hogy valami sumákolás történik.

És ha nyelvtörvényről van szó, akkor miért nincs mögötte semmiféle nyelvkoncepció, miért nincs nyelvészetileg megalapozott nyelvpolitikája a magyar államnak, miért nem a valós nyelvhasználat képezi az alapját a szabályozásnak?

A jelen törvény például a magyar nyelv használatát akarja előírni egy nyelvhasználati színtéren. De miért éppen ezt akarják szabályozni? Honnan lehet tudni, hogy ez nem egy periferiális terület? Miért nem azt írják inkább elő, hogy a gyerekkönyvekben ne legyenek idegen nyelvű szavak, mondatok, hogy ezáltal védjék a felnövekvő, és az eljövendő nyelvet hordozó nemzedéket az általuk oly károsnak ítélt idegen nyelvi hatástól? Mert az ugye mégiscsak megdöbbentően káros hatás, ami a kilencéves fiam a Karl May-könyvekben Old Shatterhand és Old Firehand nevének kiejtésével és a Shi darte, ni ovje apacs (?), illetve a Stop, my boy angol mondatok megfejtésével érte? Okozott is akkora traumát, hogy nemcsak vadnyugati vadásszá akart válni, hanem mai napig tartó lelkesedéssel vetette magát bele az angol nyelv tanulásába az iskolában.

Vagy miért nem saját háza táján takarít a törvény: a jogszabályok emberi nyelven való megszövegezéséért vívott harc, vagy a közszereplők, neadjisten a parlamenti képviselők nyelvének szabályozása legalább ilyen dicső feladat lenne. Még egyszer kérdezem: miért egy periferiális területtel kezdik a magyar nyelv védelmének szent harcát?

Hogy ez nem periferiális terület? Számomra az. Ha a politikusok és a nyelvművelők fel nem hívják a figyelmemet rá, fel se tűnt volna, hogy mennyit romlott a reklámoktól a nyelvem. Én, bevallom, a „Not for everybody” feliratú, két csinos hölggyel melltartót reklámozó óriásplakáton nem a szöveget néztem meg eddig. És — bár most már tudok a feliratról — ezután se azt fogom megnézni a csónakázótó melletti villamosmegállóhoz érve. Mert szerintem nem a szöveg a lényeges a plakáton. Az mellékes, periferiális. És az: mellékes, periferiális, lényegtelen területe a nyelvhasználatnak a reklámoké, boltfeliratoké.

Van, aki mást mond? Milyen alapon mondja? Végzett valaki felmérést, tudományos vizsgálatot arról, hogy a magyar nyelv nyelvhasználati színterei közül melyek a legfontosabbak és leggyakoribbak? Készült valahol olyan szociológiai-nyelvészeti kutatás reprezentatív mintán, amely igazolja, hogy az embereket mennyire zavarják az ilyen feliratok, hogy szívesebben nézik a szürke panelfalakat, mert azok legalább magyarul beszélnek? Ki tipizálta ezeket az idegen nyelvű feliratokat, ki készített csak egy kimutatást arról hiteles adatokkal, hogy hány szó került be a magyar nyelvbe a feliratokból, és hogy hány régi magyar szó szorult ki a nyelvből az idegenek miatt?

Mert ha ilyen tudományos, hiteles kutatások nincsenek, akkor — túl azon, hogy ez a hiány a készülő törvényt hiteltelenné teszi — mások véleménye az enyémmel szemben legfeljebb ötven százalékos ellensúlyt képez: vagy periferiális terület a feliratok nyelvhasználata vagy nem.

3. És ezen a ponton felvetődik az a kérdés, hogy kik is akarnak nyelvtörvényt. Kik azok, akik olyan sokan vannak, vagy legalább annyira hangosak és erősek, hogy nyomásukra törvényt készít a parlament?

Erre a kérdésre maga a törvény indoklása válaszol: „A hazánkban, illetve a határon túl élő magyar tudósokat tömörítő Magyar Professzorok Világtanácsa, valamint nyelvvédő civil szervezetek”, magyarán a nyelvművelők és a mozgalmuk által megfertőzött értelmiség egy része szeretne nyelvtörvényt.

Ami mindenesetre figyelemre méltó, az az, hogy nem maguk az érintettek, a nyelvet használók (azaz a feliratok készítői vagy olvasói) kezdeményezték a törvényt, hanem valakik, akik helyettük is tudják, hogy nekik mi a jó.

Arra a kérdésre, hogy kik akarják a nyelvtörvényt, tehát egyszerű a válasz. De vajon kinek jó egy ilyen nyelvtörvény?

4.1. Első lehetőség: a reklámozóknak. Ez azonban nem igaz. Nekik bizonyára nem lesz jó (de legalábbis nem lesz jobb) az új helyzet, hiszen ha jobb lenne, ha ebből bármilyen (leginkább gazdasági) hasznuk származna, már rég meglépték volna ezt a lépést maguktól is. Mint ahogy meg is lépik, ha az úgy jó, hiszen a reklámok legnagyobb részét teljes egészében lefordítják magyarra. Mivel a nyugati csatornákon ugyanazokat a reklámokat láthatjuk németül, angolul, lengyelül, mint magyarul, nem nehéz észrevenni a fordítás tényét. Ebből viszont az is következik, hogy amit nem fordítanak le magyarra, azt nem is akarják lefordítani, mert szerintük a másik nyelven hatásosabb, jobb.

4.2. A következő lehetőség: a reklám befogadóinak lesz jobb az új nyelvtörvénnyel. Szerintem ez sem igaz. Ha üdítőt akarok vásárolni, akkor teljesen mindegy, hogy az Ask for more! (Pepsi) vagy az Enjoy! (Coca-Cola) felszólítás van-e a plakáton: én azt veszem, amelyiket szeretem, és a Nike futócipőt se azért nem vettem meg, mert Just do it!, hanem mert nem volt jó a lábamra.

4.3. A harmadik lehetőség, hogy azoknak lesz jobb, akiket zavar az idegen nyelvű felirat. Valószínűsíthető, hogy nekik se lesz jobb a törvény által, bár esetükben különböző okokból nem.

— Ha valakit azért zavar az idegen nyelvű felirat, mert nem értette a felirat nyelvét, azt továbbra is idegesíteni fogja, hiszen a magyar fordítás magát a nyelvet nem fogja megtanítani neki. Ezek az emberek a jövőben is kénytelenek lesznek • vagy megtanulni az illető nyelvet, • vagy vásárolni egy szótárt és egy nyelvtankönyvet, hogy legalább az a pár szót lefordítsák maguknak, • vagy megkérdezni az adott nyelven értő ismerősüket, • vagy végső esetben elfordítani a fejüket.

— Ha valakit azért zavar az idegen nyelvű felirat, mert idegen nyelvű, akkor őt továbbra is zavarni fogja (miként bizonyára ugyanígy zavarják őt a külföldiek, a színes bőrűek, a nyomorékok és a homoszexuálisok is), hiszen az idegen nyelvű felirat továbbra is ott marad.

— Ha viszont valakit azért zavar az idegen nyelvű felirat, mert nem érti, hogy az illető, mondjuk óriásplakát mit akar mondani, akkor azzal nem érdemes foglalkozni, mert az illető hülye. Ugyanis minden plakát, minden reklám azt akarja mondani, azt jelenti, hogy ’Ezt vedd meg!’.

Ezt még azok is tudják, akik soha nyelvtant vagy jelentéstant nem tanultak, hiszen mindennapi beszélgetéseinkből is tudjuk, hogy egy közlemény (szöveg) megértése nem egyenlő az adott közlemény egyes elemeinek a megértésével, illetve hogy az elemek jelentésének mechanikus összessége nem egyenlő a szöveg egészének megértésével. (Például Horger Antal se értette meg a Tiszta szívvel egészét, csak ez egyes elemek jelentésének felfogásáig jutott el.)

A jelentésnek (a szó, a mondat, a szöveg jelentésének) különféle rétegei vannak. Károly Sándor (1970) denotatív, szintaktikai és lexikai jelentések mellett megemlíti a pragmatikus, a műfaji és a nyelvrétegbeli jelentést is. Vagyis például egy szó, egy mondat vagy egy szöveg emocionális töltést, értékelést is hordoz, kifejezi a beszédpartnerhez való viszonyulást. Egy nyelvi elem megítélése csak akkor helyén való, ha figyelembe vesszük, hogy milyen céllal, milyen körülmények között hangzott el, íródott le, mely kód részeként.

Amikor a beszélők nyelvet és dialektust választanak, ezeket is figyelembe veszik. A törvény nem. A törvény semmilyen nyelvhasználati körülményről nem szól. Pedig a beszélők nemcsak valamit akarnak mondani, hanem valahogyan és valakinek is mondani akarják. Azért választják azt a módot, amit a legjobbnak tartanak. A nyelvhasználatban ugyanis nem a mit a legfontosabb; a nyelv elsődleges funkciója nem a gondolatközlés, hanem a társas viszonyok jelzése. De még a gondolatközlés során is olyan szempontok vetődnek fel, mint mondjuk az attraktivitás, a divat, az „ízlés, neveltetés, ha tetszik: erkölcs kérdése, amit törvényben előírni több kár, mint haszon” (Nádasdy 2001a).

Miként Nádasdy Ádám fogalmaz (2001b): ezzel a kívánalommal általában egyetérthetünk: „a jóízlés, az emberi figyelmesség diktálja, hogy ahol nagy számban élnek magyarok (litvánok, vizigótok), ott írjuk ki és mondjuk be a dolgokat magyarul (litvánul, vizigótul) is. Ahol pedig a magyar az állam nyelve, természetes, hogy a hivatalok, intézmények közleményei e nyelven (is) szerepeljenek. A kereskedelemben és reklámiparban — azaz a magánszférában — azonban nem tartom szerencsésnek az ilyen udvariassági, sőt végső soron erkölcsi kívánalmak törvénybe foglalását. Kívánatos, hogy mindenki szeresse a feleségét? Igen. Hozzunk tehát törvényt arról, hogy mindenki köteles szeretni a feleségét (vagy ha van is más nő az életében, a feleségét is legalább ugyanolyan terjedelemben kell szeretnie)? Ne hozzunk. Nem szerencsés a jog korlátozó hatalmát (és az esetleges büntetéseket) az élet újabb és újabb területeire kiterjeszteni, mert a túlszabályozás, a polgárok nyaggatása demoralizáló, és előbb-utóbb apátiát, passzív ellenállást, gúnyos távolságtartást szülhet.”

4.4. De térjünk vissza annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy kinek jó, kinek kell ez a nyelvtörvény. A negyedik lehetőség a megcélzottak körére a nyelvészeké, ha már nyelvről van szó. Erre az eshetőségre megint csak nemmel válaszolhatok: a nyelvészeknek nem kell nyelvtörvény, sőt ez ellen mindig is határozottan tiltakoztak. Ha megkérdezték őket, az idén is, négy éve még nyilatkozatot is készítettek ugyanerről a kérdésről, ahol egyértelműen kifejezték, hogy „Alulírott magyar nyelvészek felemeljük szavunkat az ellen a javaslat ellen, hogy a magyar nyelvet rendeleti úton kellene megvédeni egyes »károsnak« ítélt folyamatoktól (közelebbről az idegen szavak, fordulatok használatától)” (ÉS 1997. május 9.).

A nyelvészek számára csak azért érdekes ez az ügy, mert rájuk hivatkozva, de nélkülük hoznak egy szakmailag hibás, tudományos koncepció nélküli törvényt. Történik ez egyrészt úgy, hogy egyes nyelvvédők magukat nyelvészként feltüntetve szakértenek a kérdésben. (A Parlament Oktatási és Tudományos Bizottsága tudtommal Deme Lászlót és Balázs Gézát, két elkötelezett nyelvművelőt hallgatott meg szakértőként. Kettőjük közül Balázs Géza soha nem is volt nyelvész, egyetlen nyelvtudományi munkája sincs, míg Deme László azok közé a tudathasadásos nyelvészek közé tartozott, akinél egymásról nem is tudva zajlott a nyelvészeti kutató munka és a nyelvművelés. Ma már azonban Deme László sem tartozik a nyelvészek közé, hiszen több, mint tíz éve egyetlen nyelvtudományi munkája sem jelent meg, sőt egyes kijelentéseivel saját magát zárta ki a nyelvészek közül.)

A nyelvészek hitelének veszélyeztetése azonban nem csak az álnyelvészek fellépésével történik meg, hanem úgyis, hogy a nyelvészekre, leginkább az MTA Nyelvtudományi Intézetére mint valami elvont szakmai tekintélyre hivatkoznak a nyelvtörvény kidolgozásának kérdésben. Ez két oknál fogva is furcsa.

Egyrészt a Nyelvtudományi Intézet ismereteim szerint hivatalosan nem (de tudtommal nem hivatalosan se) nyilvánított véleményt a kérdésben (mint ahogy más nyelvészeti fórum sem). Kontra Miklós, az említett intézet élőnyelvi osztályának vezetője a Népszabadság 2001. október 6.-i számában azt mondta, hogy „Az Akadémia nyelv- és irodalomtudományi osztálya emberemlékezet óta nem tett közzé egyetlenegy hivatalos közleményt sem nyelvi vonatkozású törvénytervezetről. Az alacsonyabb rangú testület, a magyar nyelvi albizottság pedig néhány esztendeje megállapította, hogy nincs szükség efféle törvényre. Osztályvezetőként nem vettem észre, hogy az intézet a törvénytervezetről bármilyen szakvéleményt készített volna.”

Ez fölöttébb sajátos dolog, hiszen a törvénytervezet 5. §-a azt mondja, hogy „Ha valamely idegen nyelvű kifejezés meghonosodottsága tekintetében kétség merül fel, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének állásfoglalása irányadó, amelyet az eljáró hatóság az Áe. [= államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény] rendelkezései szerint szerez be.” Hogy nem történt egyeztetés a Nyelvtudományi Intézettel, azt jól mutatja az előbb idézett Népszabadságban megszólaló Kovács Ferenc, az Igazságügyi Minisztérium közjogi-kodifikációs főosztályának főosztályvezetője, aki a következőképpen beszél mellé a fenti egyeztetést firtató kérdésre: „Azt hiszem, hogy telefonon beszéltem a főtitkár úr [ti. az MTA főtitkára] hivatalával, és úgy emlékszem, hogy onnan olyan információt kaptam, mely szerint a hivatal egyeztetett a Nyelvtudományi Intézettel”. A nyilatkozat önmagáért beszél. Mellé.

Furcsa másrészt a Nyelvtudományi Intézetére mint szakmai tekintélyre való hivatkozás azért is, mert — ha a jegyzőkönyvből hozzám eljutott hír pontos — a Parlamentben megkérdőjelezték az intézet szakértelmét: az Oktatási és Tudományos Bizottság nyelvtörvénytervezetet tárgyaló ülésén Deme László két nyelvészt („SK, személyiségi jogai védelmében monogrammal, mert még nincs ítélet” és egy „orosz–angol szakos középiskolai tanárt”, ami mellesleg a fent idézett Kontra Miklós „álneve” a nyelvművelők között) is negatív példaként említett, valamint afféle tájékoztatást nyújtott, amelynek alapján a pártok jelenlévő képviselői (az SZDSZ-től nem volt ott senki) megkérdőjelezték az Intézet szakértelmét, és a MIÉP-es képviselő egyenesen azt javasolta, hogy azon melegében felül kellene vizsgálni, mit is csinál az az intézet akkor.

Akár így volt, akár nem: tudtommal a mi kis, Bazsa György képviselő úr kérésére összegyűlt fórumunk (amelynek péntektől keddig, az ünnepbe nyúlt hosszú hétvége alatt volt ideje, ha volt, felkészülni a véleménynyilvánításra) az első olyan fórum, amelynek tagjait nem előre kiválogatták, illetve amelyről egy kívülálló feltételezheti, hogy ott szakemberek véleményét fogja hallani.

Visszatérve ismét arra a kérdésre, hogy kinek kell a nyelvtörvény, azt állítom tehát, hogy a nyelvészeknek se kell ez a törvény. Nem kell, mert látják, hogy ez egy szakmailag előkészítetlen, dilettáns, végrehajthatatlan törvény, amivel a mesebeli farkas megfelelője, a nyelvművelés nyújtja befelé éppen az egyik hátsó lábát a kismalac házába. És joggal félnek, hogy a végén, ha majd mind a négy lába bent lesz, nem a nyelvművelés, hanem a nyelvészet kapja a forró vizet. Mert mindenki azt hiszi, hogy a nyelvészet nem más, mint nyelvművelés. Pedig a nyelvészek már régóta tiltakoznak a preskriptív nyelvszemlélet ellen, és nem győzik hangsúlyozni, amit Laziczius Gyula már 1939-ben megfogalmazott: „A nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány”.

4.5. Ha vannak olyan magyar állampolgárok, akik nem tartoznak se reklámozók, se a reklámbefogadók, se a nyelvészek és se azok közé, akiket zavar az idegen nyelvű felirat, talán ennek a maradéknak van szüksége a törvényre. De józan ésszel végiggondolva, nekik sincs. Ha nem nézik, nem hallgatják az idegen nyelvű feliratokat, reklámokat, akkor természetesen az ilyen lényegtelen törvények se érdeklik őket. Ezeket az embereket esetleg az adótörvény érinti vagy a BTK — a nyelvtörvényt üdvözlők sorából ők is kimaradnak.

4.6. Már csak két, létszámát tekintve periferiális, befolyását nézve igen tekintélyes csoport maradt, amely szóba jöhet a törvény érintettjeként: a politikusok és a nyelvművelők. Nekik kell, mert nekik jó a nyelvtörvény.

A törvényalkotó politikusoknak azért jó ez a törvény, mert ennek segítségével bizonyíthatják a nemzet iránti elkötelezettségüket, hisz egy hajdan volt politikusunk is megmondta már, hogy nyelvében él a nemzet. Ráadásul ennek a törvénynek az elfogadásával úgy fejezhetik ki elkötelezettségük, hogy semmilyen veszélyt nem kell felvállalniuk vele: a szomszédos államok nem fognak tiltakozni miatta, mint ahogy az Egyesült Államok vagy Németország se fog szót emelni az angol vagy a német nyelv „háttérbe szorításáért”. Nem kell világnézetileg sem állást foglalni egy ilyen kérdés kapcsán, hiszen ez a törvény liberális is (megmaradhat az idegen nyelvű felirat), és konzervatív is (hiszen visszaszorítja a nyugatimádatot). Nincsenek pénzügyi következményei se, bármelyik oldal is jut hatalomra, semmilyen következménnyel és teendővel nem jár a „végrehajtása”. Ráadásul ennek a törvénynek az elfogadásával mindegyik párt megmutathatja, hogy a nemzet sorsát érintő nagy kérdésekben képes együtt szavazni az MSZP-től a MIÉP-ig mindenki. (Így történt ez az Oktatási és Tudományos Bizottságban is.) És végül, de nem utolsósorban, a törvény elfogadásával a politika egy újabb, nem is akármilyen támogatót szerez a jól szervezett, klasszikus mozgalomként működő nyelvművelés személyében. Az meg, hogy a nyelvművelés egyébként is támogatja, mint ahogy eddig is támogatott mindenféle rendszert és ideológiát a fasizmustól a kommunizmusig, az egy cseppet se fogja zavarni az egyáltalán nem finnyás politikát. (A pontosság miatt tegyük hozzá, hogy az SZDSZ — legalábbis Bauer Tamás ekképp nyilatkozott — nem támogatja a törvényt.)

4.7. Legutoljára maradtak a nyelvtörvény legfőbb támogatói, a nyelvművelők, akiknek nemcsak hogy jó a tervezett törvény, hanem égetően fontos is (ne feledjük: ők, a „nyelvvédő civil szervezetek” egyúttal a törvény kitalálói is), hiszen így tovább intézményesülhetnek, és — történetük során először túllépve az oktatáspolitika szűk mezején — tágasabb csatatereken vívhatják harcaikat. Ezzel fontos győzelmet arathatnak abban a küzdelemben, ami fő céljukról, az emberek nyelvhasználatába való beavatkozásról szól, amely 1997-ben még elbukott, de végül négy év múlva kitartásuk egy picike, de annál fontosabb törvényt szült.

Maga a nyelvtörvény egész szemlélete, bevezető indoklása, szóképhasználata tipikusan nyelvművelő. Ez bizonnyal leginkább annak köszönhető, hogy — mint a korábban már emlékezetkiesése kapcsán idézett Kovács Ferenctől tudjuk — „Grétsy László professzortól szinte készen kaptunk egy erre vonatkozó javaslatot”. Ez bizonyára ugyanaz a javaslat, ami négy éve már futott ezen a pályán.

Hozzám hasonlóan nyelvművelő indíttatásúnak tekinti a nyelvtörvényt a nyelvészek közül a kérdésben legtöbbször megszólaló Nádasdy Ádám is (2001b): „A törvényjavaslat szövegezői magukévá teszik a nyelvvédelem gondolatrendszerét: axiómaként hiszik és hirdetik, hogy az idegen szavak befogadása (legalábbis nagy számban) kárára van egy nyelvnek. A nyelvvédelem olyasféle gondolkodásmód, mint a vegetarianizmus, mely különös keveréke az orvosilag is indokolt bölcs diétának (vitamin, rostanyag), a kissé hangzatos erkölcsi szólamoknak (ne ölj), a ködös mítoszoknak (tisztább gyomor — tisztább gondolatok) és az egyszerű badarságnak (hogy egy nyulat levágni más, mint egy retket kitépni). Nem akarom én a vegetáriánusokat bántani, de ha tanaik bekerülnének egy egészségügyi törvénybe, azt már furcsállnám.”

Hogy miért fontos a nyelvművelőknek a nyelvtörvény, annak részletes kifejtése itt lehetetlen, mert a nyelvművelés természetrajzát és történetét kellene hozzá áttekinteni (szerencsére szaporodnak azok az írások, amelyek ezt megteszik), végig kellene nézni azt, hogy a nyelvművelés hogyan használta ki az emberekben meglevő nyelv iránti érzékenységet, a 18–19. századi nemzeti mozgalmakat, miféle áltudományos csúsztatásokkal magyaráz jelenségeket, hogyan simul mindenkor az uralkodó politikához, hogyan lopta be magát az iskolai oktatásba, hogy aztán a huszadik század végére azt mondhassuk, hogy „A magyar embereket kisiskolás koruktól végigkísérő előíró szellem oda vezetett, hogy Magyarországon ma igen nagy a nyelvi bizonytalanság. A nyelvészetben így nevezik azt a jelenséget, hogy a beszélők nem érzik jól magukat a bőrükben, ha szűkebb közösségükből kiszakítva beszélniük kell, mert tartanak attól, hogy lenézik, megbélyegzik őket beszédük miatt. …a nyelvi bizonytalanság kialakításában pedig a normatív (előíró) szellem játssza a döntő szerepet. Az adatok azt igazolják, hogy a magyar társadalom meglehetősen normatív beállítottságú (Pléh 1995). | Ha ugyanezt a normatív beállítottságot egy másik oldalról közelítjük meg: a magyar társadalom tagjainak jelentős része nemcsak rosszul érzi magát, amikor beszél, hanem természetesnek tartja, hogy ő is megbélyegezzen másokat, illetve lázadozás nélkül elszenvedi, hogy őt is »kijavítsák«.” (Sándor 2001b)

A törvény szempontjából fölösleges annak okait keresni, hogy miért fontos a nyelvművelőknek a nyelvtörvény, ezt — egy-két főideológusukat kivéve — talán ők maguk se tudják. Leginkább szokásos tevékenységük folytatásáról van szó, viszi őket a lendület, a mozgalom terjeszkedési vágya, hogy az élet minden szférájába behatoljanak. Ez egyúttal a hatalmi vágyaikat is mutatja. Ehhez kedvező pozíció és pénz kell, ez is tétje politikai hatalomszerzésüknek.

Nagyon lényeges, hogy ezzel a törvénnyel olyan új területet szerezhetnek, ami kárpótolhatja őket a nyelvészeten belül elveszített kiváltságos helyzetükért, hisz ne felejtsük el, az 1990-es években egyre erőteljesebbé vált a nyelvtudománynak a nyelvműveléssel való szembefordulása. Amíg a boldog békeidőkben a nyelvművelő magyar nyelvészek „a főként Amerikából induló irányzatokra egyszerűen rásütötték a »nyugati imperialista eszme« bélyeget”, és „»a nemzeti tudomány nem mérhető nemzetközileg« jelszó mögé bújva kényelmesen el lehetett ücsörögni a langyos vízben”, addig a „rendszerváltás (legalábbis így tűnhetett ez akkor logikusnak) azt az érvet is elsöpörte, hogy nyugatról importált nyelvészeti irányzatokra nincs szükségünk”, és ez „annak rémével fenyegetett, hogy a nyelvművelés elveszti biztos pozícióját a nyelvészeti ágazatok között. | Így hát a nyelvművelés hajóját nemcsak új irányba kellett igazítani, hanem egyben elsüllyedését is meg kellett akadályozni. Az egyébként is általánosnak mondható zavarodottságban és a korszellemnek megfelelően mindenki úgy és ott próbálkozott a hajó megmentésével, ahogyan és ahol tudott…| A zűrzavarból három fő csoport körvonalai sejlenek ki. Az egyik csoportba azok az »irányzatok« tartoznak, amelyek a nyelvművelés hagyományos gyakorlatát követve az uralkodó politikai ideológiákat építik be elveikbe, s a nyelvművelést önmaga jogán akarják fenntartani és fontosságát elismertetni. A másik két csoport a fenntartáshoz szükséges pénzt és tekintélyt máshonnan reméli. A pályázatok világához alkalmazkodva a második csoport irányzatai azon igyekeznek, hogy a nyelvművelést minél inkább a nyelvtudomány kebelén belülinek tüntessék föl; a harmadik csoportba tartozó irányzatok pedig immár nyíltan vállalják, hogy politizálnak, s nem a nyelvtudomány, hanem a politika oldalvizein kísérelnek meg továbbhajózni.” (Sándor 2001a)

A nyelvművelők helyzetük megrendülését tehát az előre meneküléssel próbálják ellensúlyozni. Ez könnyebb is, mint tudományos vitákba bonyolódni (eddig még egyetlen nyelvművelő sem próbálta meg a nyelvészet ellenük felhozott érveit tudományos érvekkel megcáfolni), hiszen így „elégséges »nagy«, átfogó célokat kitűzni (pl. hogy célunk »legfőbb nemzeti kincsünk védelme«); az eszközök, módszerek ilyen nagy célok esetében »lényegtelenek«, hiszen az első és legfőbb feladat a sugalmazott veszélyeztetettség megszüntetése. A hatalmi pozíció mindezt még észrevehetetlenebbé teszi: ha a cél pusztán a status quo fenntartása, nincs szükség meggyőzésre, elég a hagyományokra hivatkozni.” (Sándor 2001c)

5. Ezek a kérdések természetesen a nyelvtörvény szempontjából nem közvetlenül érdekesek. De figyelmen kívül hagyni nem lehet őket, mert akár tetszik, akár nem, a törvény bújtatásai révén erről szól. Közvetlenül érinti viszont a törvényt, hogy miért van szükség rá a támogatói, és miért nincs az ellenzői szerint.

5.1. Igény van rá, mondja a törvény indoklása, kétféleképpen is. Egyrészt „a nyelv fejlődése elengedhetetlen igény”. Ezzel a kijelentéssel egy nyelvész nem tud semmit se kezdeni. A nyelv ugyanis nem fejlődik. A nyelv változik, de ez nem javulás vagy romlás, hanem változás. Az emberi nyelvek között nincsenek fejlettebb vagy fejletlenebb, ún. primitív nyelvek. Amióta — akárcsak rekonstruált — adataink vannak a nyelvekről, azok mindig ugyanolyan „fejlettek” voltak, mint a manapság ismertek. A klasszikus példával élve, a mai olasz vagy francia nyelv nem fejlettebb vagy romlottabb változata a latinnak, hanem egyszerűen folytatása, amelyek az idők folyamán változtak olyanná, amilyenek.

A másik „igényt”, azt, hogy a nyelvtörvény „valós társadalmi igényt tükröző kezdeményezés”, már az előbbiekben elvetettem, hiszen a nyelvművelőkön és a politikusokon kívül én nem látok más társadalmi csoportot, amely ezt igényelné. Ez a „valós társadalmi igény” kifejezés a szokásos légből kapott kijelentések egyike, ami minden valóságalapot nélkülöz. — Egyébként sem árt óvatosan bánni az „igényekkel”, mint erre a hajdani vicc emlékeztet, amikor is az egyszeri párttitkárt kérdezték arról, hogy van-e a faluban antiszemitizmus. „Nincs, de igény volna rá.” — volt a válasz.

Ha már igénynek nevezzük, akkor természetesen igény van az idegen nyelvű feliratokra is: ha egy reklámozó jobban célt ér az idegen nyelvvel, mint a magyarral, ha neki célja, hogy azokat szólítsa meg, akiknek az idegen nyelvű szöveg fogja az érdeklődését felkelteni, akkor neki igénye van rá, és meg nem szólított kívülállóknak semmi köze ehhez.

Hogy ismét Nádasdy Ádámot idézzem (2001a):

„Első érv: az üzletmenet védelme. Ha — úgymond — a tulajdonos (klubvezető, iskolafenntartó stb.) az üzletre (klubra stb.) csak idegen nyelven írja ki, hogy mi van ott, akkor sok járókelő — minthogy nem érti a feliratot — nem fog bemenni, s így romlik az üzletmenet, a látogatottság. Ez lehet igaz, de az ilyesmit a tulajdonosra kell bízni. Ha ő egy szűkebb, bennfentes közönséget céloz meg, lelke rajta: ez olyan, mint ha üzletében csak nagyon drága cipőket árusítana. Azzal is elijeszti a vevők jelentős részét, de ha a bennfentes kevesekből megvan a forgalma, miért ne? Ha valaki kifejezetten litvánoknak kíván kávéházat működtetni, s ezt azzal is jelzi, hogy mindent csak litvánul ír ki, hát tegye. Ugyanígy adhat ki bárki — saját veszélyére — idegen nyelvű újságot: olvassa, aki tudja. Ha nincs elég ilyen, majd belebukik. C’est la vie. (Magyarul: ilyen az élet.)”

5.2. „Második érv: a magyar nyelv védelme. Ha — úgymond — sok információ árad ránk más nyelven, ez elszoktat a magyartól, alkalmasint megrontja, felhígítja magyar nyelvérzékünket. Ez nem teljesen alaptalan aggály, csak a jelen törvénytervezet szempontjából mellékes. Igaz, hogy a nyelvek állandó versenyben vannak a túlélésért, mint a növény- vagy állatfajok, vagy akár a népek; csakhogy e versenyben az idegen hatás gyakran pozitívabb (mert provokáló-stimuláló), mint a pátyolgatás (mely mintegy »hospitalizálja« a nyelvet). A magyar nyelv — legalábbis a Magyar Köztársaság területén, s a törvény erre vonatkozna — viruló, erős, hegemón helyzetben van. Jelenleg nem a magyar nyelvet kell védeni az idegen hatástól, hanem a magyarok fejét a magyar nyelv egyoldalú, monokultúrás uralmától.”

5.3. „Harmadik érv: az állampolgár védelme. Ha — úgymond — magyar állampolgár vagyok, akkor állampolgári jogom tudni, hova mi van kiírva. Ez, tisztelettel, nem igaz. Ha így volna, perelhető volna az érsekség, mert a Bazilikára az van kiírva: »Ego sum via, veritas et vita«, és a rabbinátus, mert a Bethlen téri zsinagógára az, hogy »Ze ha-shaar l’adonay«. Ezeket nem érti a járókelő. A KRESZ-táblák sem érthetők állampolgári jogon, pedig ismeretük életet menthet. Az alkotmány azt garantálja, hogy bárki hozzájuthasson ahhoz a tudáshoz, mellyel megszerezheti az információt. A modern világban, különösen a nagyvárosokban, igen sok dolgot nem értünk, s ez nem a magyar nyelv használatán múlik. Én nem tudom, mi az a »Leszámítoló és Hitelbank«, mi a »tétre, helyre, befutóra«, és sokkal kevesebben értik azt, hogy »ágostai hitvallású«, mint azt, hogy »East-West Business Center«. Ha a magyarul-is-hozzáférés jog, akkor sérelmes a rádió gyakorlata, amikor egy áriát csak olaszul forgat le — javaslatom: utána ugyanazt az áriát magyarul is le kell adni, vagy (talán ez a jobb) az énekes hangját kicsit lehalkítva, az ária közben hangalámondással tolmácsolni a szöveget. Ráadásul az állampolgári jog az volna, hogy bárki kérhesse: az ő anyanyelvén is legyen kiírva minden. A tervezet azonban csak a magyar fordítást tenné kötelezővé.”

„Egyik érv sem elég erős tehát. A törvénytervezet célja, úgy tűnik, nem valamilyen valós probléma megoldása, hanem egyszerű erőfitogtatás: ez itt a Magyar Köztársaság, úgyhogy ehhez tartsák magukat. Szomorú, de ez pontosan olyan, mint a kolozsvári rádió magyar adása (még Ceauşescu alatt, lehet, hogy mára megváltozott!), melynek minden bejelentkezésekor ezt kellett mondania: »Itt Kolozsvár, Románia.« Mintha kérdéses lenne, hol fekszik az a város. És a környező országokban, színmagyar helységekben, ahol mindenki érti a Cukrászda feliratot, kötelező odaírni a többség nyelvén is. Nem jó taktika, uraim. A litvánok csak írják ki litvánul, a magyarok magyarul, az anglománok angolul, a muzikológusok olaszul, és bízzuk rájuk, akarják-e a hivatalos nyelven is kiírni. Igen, neveljük minden eszközzel hazaszeretetre, a Magyar, a Román, a Szlovák Köztársaság és annak államnyelve iránti elkötelezettségre és egyben a kisebbségek tiszteletére az embereket — de törvényt, erre?” (Nádasdy 2001a)

6. Véleményem szerint a készülő nyelvtörvény több jogi problémát is felvet.

6.1. A legfőbb baj az, hogy a nyelvtörvény „nem vesz tudomást az állami nyelvhasználati szféra és a magán nyelvhasználati szféra különbségéről, illetve nyelv és szólásszabadság viszonyáról. Erről a viszonyról az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága 1993. március 31-i határozatában nyilvánított véleményt, amikor a québeci nyelvtörvénynek azt a passzusát értékelte, mely szerint Québecben a közterületi reklámok gyakorlatilag kizárólag francia nyelvűek lehetnek. Az Emberi Jogi Bizottság megállapította, hogy a québeci nyelvtörvény eme passzusa megsérti a szólásszabadságot, mivel a közterületi kereskedelmi reklámok a nem-állami nyelvhasználati szférába tartoznak, így azok szabályozásához az államnak nincs joga (vö. de Varennes 1993: 176–177). Az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának ezen határozata nem több ajánlásnál. Okkal föltételezhető azonban, hogy ha a québeci ügy például a strasbourgi emberi jogi bíróság elé kerülne, ott valószínűleg hasonló döntés születne, s a döntés indoklásában is fontos szerepe lenne az állami és nem-állami nyelvhasználati szféra megkülönböztetésének, illetve a szólásszabadság védelmének.” (Kontra 1997/1999: 58)

6.2. Ha egy nyelvtörvény az emberek magán nyelvhasználati szférájába hatol be, akkor akarva-akaratlanul az általuk használt nyelvváltozatokat és nyelveket minősíti, rangsorolja. Ez a nyelvtörvény a nyelvek rangsorát kimondatlanul is felállítja, hiszen a magyar nyelvnek olyan értékeket tulajdonít védelmét indokolva, amelyek ezek szerint más nyelvekben nincsenek meg. A nyelvek és nyelvváltozatok rangsorolását, az ezekhez való értékhozzárendelést lingvicizmus egyik esetének tekinthetjük. [A „lingvicista nézetek képviselői egyes embercsoportokat az általuk beszélt nyelvek alapján ítélnek magasabb, illetve alacsonyabb rendűnek. A lingvicizmus, könnyű ezt kitalálni, voltaképpen a rasszizmus nyelven alapuló megfelelője.” (Sándor 2001a). A rasszizmus, etnicizmus és lingvicizmus közös definíciója: „A ‘faj’, etnicitás/kultúra vagy nyelv alapján meghatározott csoportok között, a hatalom és az (anyagi és egyéb) források egyenlőtlen elosztásának legitimálására, megvalósítására és reprodukálására felhasználható ideológiák, struktúrák és gyakorlat.” (Skutnabb-Kangas 1990/1997: 20).]

A nyelvi rasszizmus (lingvicizmus) feltűnését a szövegben az is mutatja, hogy a törvénytervezet szövege erőteljesen a nyelvművelés (saját maguk szerint is, ld. Fábián 1984) legsötétebb korszakának kifejezéseit (a fajvédelemmel analóg nyelvvédelem) és érvrendszerét használja, akárcsak ha Pintér Jenő Magyar nyelvvédő könyvét (1938) olvasnánk, ahol ilyenek találhatók: „Művelt ember Magyarországon az, aki jól tud és jól ír magyarul. Aki tíz más nyelvet tud és nem tud szabatosan magyarul, az Magyarország számára hiányos műveltségű ember. A német és szláv veszedelem közé szorítva nekünk csak egy menedékünk van: a magyarságunk, ez pedig egyenlő a mi magyar nyelvünkkel.” Már csak „a költő feljajdulása” hiányzik az indoklásból:

E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:
Magyar vagyok, fajomat imádom
És nem leszek más, — inkább meghalok!

A lingvicizmussal kapcsolatosan kell megemlíteni egy politikai aggályt is: Bauer Tamás akképp nyilatkozott, hogy nem támogatja a törvényt, mert szerinte „A kormány javaslata nemcsak felesleges, hanem ártalmas is, mert hivatkozási alapul szolgálhat a szomszédos országokban azoknak, akik olyan nyelvtörvényeket alkotnak, amelyek ott a magyar kisebbségek számára hátrányosak. A »nyelvtörvény« tehát a nemzeti érdek szempontjából káros lenne.”

Más oldalról is adódnak nyelvi jogi kérdőjelek a törvénytervezet szövegét olvasva: a törvény arról szól, hogy Magyarország területén az idegen nyelvű feliratokat „magyar nyelven meg kell jeleníteni”. De miért csak magyar nyelven? Magyarország 1995-ben ratifikálta a Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, s a dokumentumhoz fűzött nyilatkozatában a szlovák, a horvát, a német, a szlovén, a román és a szerb nyelv tekintetében vállalt kötelezettséget arra, hogy elősegíti hivatalos használatukat, illetve iskolai oktatásukat. A közel múltban az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága Strasbourgban közzétett ajánlására Magyarország jelezte, hogy vállalt kötelezettségein felül biztosítani fogja a romani és beás cigány nyelvek számára is a hivatalos ügyintézésben és a kisebbségi nyelvoktatásban alkalmazható kedvezményeket.

A nemzetközi jogi szerződésekben vállalt kötelezettségek betartásából az következik, hogy az érintett közösségekben, településeken nemcsak magyarul, hanem a helyi kisebbségi nyelveken is „meg kell jeleníteni” az idegen nyelvű szöveget. Adott esetben (például Baranyában) így két-három-négy nyelvre is fordítani kell, és ezeknek az idegen nyelvűvel azonos terjedelmet biztosítani. (Igaz, hogy akkor az eredeti szöveg aránya már csak harmada, negyede stb. lesz a törvényben említett 50%-hoz képest.)

6.3. Nem tartom problémamentesnek a törvényt szerzői jogi szempontból sem. A 2001. évi T/4899. törvény a magyar nyelvnek a gazdasági reklámok, az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények közzététele során való használatáról rendelkezik.

Az utóbbi esetében természetesen nem vetődnek fel szerzői jogi problémák, bár az, hogy a közérdekű közlemények mi akar lenni, a hétköznapi halandónak nem világos. A 3. § (1)-ben foglaltak szerint egyrészt „A közterületen, a középületeken, a mindenki számára nyitva álló magánterületen és épületeken elhelyezett, a polgárok tájékoztatását szolgáló” feliratok tartoznak ide. Tehát például az egyetemen a WC-k felirata meg effélék. Mert miféle más közérdekű közleményt nem írnak ki magyarul?! Nincs az a bolond jegyző, aki vogulul írná ki a hirdetményeit.

Másrészt meg „a Magyarországon nyilvántartásba vett közforgalmú közlekedési eszközökön elhelyezett, az utasoknak a közlekedésbiztonsággal, illetve a közforgalmú közlekedési eszközök igénybevételével összefüggő tájékoztatását szolgáló közleményeket tartalmazó feliratok”. Magyarán, hogy melyik ajtón kell leszállni a buszról, és hogy ajánlatos kapaszkodni a trolin.

Gondok vannak viszont a gazdasági reklámok és az üzletfeliratok kapcsán. Ezek a reklámhordozó szövegek, akár videóklipként, akár feliratként (például óriásplakát formájában), akár szlogenként készültek el, egy magán vagy jogi személy tulajdonát képezik (ld. az MSZP–Happy End Kft.-vitát), mindenképpen alkotások, nemegyszer a művészeti alkotások határát is elérve. Ezeknek a szövege is az alkotás részét képezi (mint ahogy egy iszlám dzsámiban az arab betűs felirat a díszítés része), és ez által szerintem jogvédelmet élveznek. Éppen ezért egy kultúrállam nem vállalhatja fel, hogy egy — teljesen lényegtelen, hogy milyen színvonalú — alkotásba politikai döntéssel belenyúljon. Ráadásul bonyolítja a kérdést, hogy ezek esetében legtöbbször a külföldi jogtulajdonosokkal is meg kell majd egyezni, ami abban akkor, ha nem a gyártó a magyarországi forgalmazó, nem biztos, hogy egyszerű lesz. Arról nem is beszélve, hogy nem tudni, milyen hatást vált ki az, hogy ha egy külföldi befektető azt látja, hogy a világon mindenütt kiragasztható plakátjait Magyarországon nem teheti ki változtatás nélkül.

6.4. És végül jogilag aggályosnak tartom azt, hogy a törvény nem arról szól, ami a címében szerepel.

Ez a törvény (mint már erről hozzászólásom legelején szóltam) minden tiltakozása ellenére is nyelvtörvény, a magyar nyelvet „védő” törvény. „A” nyelvet ugyan nem lehet védeni, hisz mint olyan megfoghatatlan. Nem lehet megbírságolni, börtönbe csukni, lelőni a rátámadó ellenséges nyelveket, ezért a törvény a nyelvet használó állampolgárt veszi célba, őket „védi” az idegen nyelvet használó más állampolgárok káros hatásától. (Ilyen alapon nevezhetnénk „állampolgárvédő” törvénynek is.) Gond van azonban azzal, hogy nem — szövegezése ellenére sem — a magyar nyelvvel foglalkozik, hanem az idegennyelv-használatot szabályozza: mikor lehet egy idegen nyelvet önmagában is használni Magyarországon, és mikor nem.

Ha ez a törvény mégis a magyar nyelvre irányul, akkor nem kellene mellébeszélni idegen nyelvű (tehát nem magyar) feliratokról (mert azok nem a magyar nyelvhasználat részét képezik), hanem közölni kellene, hogy a törvény segítségével a magyar nyelvben meglévő „idegen” elemeket kívánják kiszorítani. (De jó, hogy 700–1000 esztendeje nem volt nyelvtörvény, akkor most egy fia szórványemlékünk se lenne!)

7. Az, hogy az előttünk fekvő törvény nyelvtörvény, azt is jelenti, hogy szakmai törvény, amiből pedig az következik, hogy szakemberek kellettek volna a kidolgozásához (vagy még inkább: egyáltalán indokoltságának megállapításához). A szakember választás természetesen nem egyszerű feladat, hiszen nemcsak ez eddig is illusztrált nyelvészek és nyelvművelők (saját maguk szerint ők is nyelvészek) szembenállás nehezíti a szakmán kívülieknek a tisztán látását, hanem az is, hogy a nyelvészeten belül rengeteg irányzat létezik. Az számomra egyértelmű, hogy a nyelvművelők véleménye a nyelvhasználati kérdések megítélésében nem mérvadó. „A nyelvészek régóta — már a 18. századból is ismeretes ez a vélemény (vö. Crystal 1998: 13) — megkülönböztetik a nyelv leíró és előíró szemléletét. A nyelvészet alaptankönyvei azzal kezdődnek, hogy a nyelvész feladata leírni a nyelvet, nem pedig előírni az embereknek, hogy hogyan kell beszélniük (Milroy és Milroy 1991: 5); vagyis a nyelvész azzal foglalkozik, hogy milyen a nyelv, s nem azzal, hogy milyennek kellene lennie (Aitchison 1978: 13). Az előíró szemlélettől való elhatárolódás időről időre megjelenik a nyelvészetben, hol finomabban, hol egészen egyértelműen fogalmazva. Bolinger például (1980: 1–10) egyenesen nyelvészeti kuruzslóknak, vajákosoknak, sámánoknak nevezi azokat, akik a nyelvhasználat őreinek tüntetik föl magukat, s megjegyzéseket tesznek a nyelv helytelen használatáról vagy a nyelv romlásáról, pontosabban azokról a nyelvi jelenségekről, amit helytelennek vagy romlásnak vélnek.

Egy olyan kultúrában, amelyben az előíró szemléletű nyelvművelésnek nagy a tekintélye — ilyen a magyar kultúra is — még szentségtörésnek is tűnhet az efféle kijelentés. De nagyon egyszerűen belátható, hogy Bolinger megfogalmazása tűnhet ugyan sértőnek, viszont nehezen cáfolható. Elég arra gondolni, mi lenne a véleményünk arról a fizikusról, aki nem leírni akarná, hogy az inga hogyan mozog, vagy hogy egy leeső tárgy hogyan gyorsul, hanem előírni, hogy ezt hogyan tegye; mit gondolnánk arról az etológusról, aki nem megfigyelni és leírni akarná az állatok viselkedését, hanem rávenni őket, hogy úgy viselkedjenek, ahogyan szerinte egy tigrisnek, egy sasnak vagy egy kutyának viselkednie illik; vagy mi a véleményünk azokról a történészekről, akik nem a meglévő adatokat, hanem politikai érdekeket vagy saját ízlésüket követve írják a történelmet. Persze az előíró szemléletben hívők nem ezeket a példákat szokták említeni, hanem a kertész, az orvos, a folyószabályozó munkájához hasonlítják a nyelvet megrendszabályozni kívánó tevékenységet. Abban igazuk van, hogy a nyelvi folyamatok befolyásolhatók — mint ahogyan csökkenthető a súrlódás, nemesíthetők a fajok és írnak megrendelésre történelmet (híreket) is —, de csak akkor, ha a befolyásolni kívánók megfelelő ismeretekkel rendelkeznek a befolyásolni kívánt dolog természetéről, a mechanikáról, a genetikáról, a szociálpszichológiáról. Aki a nyelvi folyamatokat szeretné befolyásolni, annak a nyelv rendszeréről, működéséről és változásának természetéről kell kiterjedt ismeretekkel rendelkeznie. Csakhogy ezt kizárólag leíró szemlélettel lehet megszerezni — ellenkező esetben magát a megfigyelést teszik tönkre, következésképpen sikertelen lesz a befolyásoló próbálkozás is. Az a fizikus, aki szeretné, hogy az érdes felület súrlódása ne legyen nagyobb, mint a simáé, s ezért azonosnak tekinti a kettőt; a genetikus, aki úgy véli, hogy azonosított egy gént, mert már nagyon régen szeretné azonosítani; a történész, aki alakítani szeretné a politikát, s meggyőződése, hogy az emberek helytelenül gondolkodnak, és ezért nem is veszi figyelembe, hogyan gondolkodnak; vagy akár az orvos, aki azt javasolja a betegnek, hogy ne legyen beteg — nem fog nagyon sikeres tevékenységet végezni. Az utóbbinál maradva: ha hiányoznak a gyógyításhoz az ismeretei, de úgy tünteti föl magát, mintha rendelkezne velük — akkor kuruzslónak hívják.” (Sándor 2001a)

Ezen érvek alapján a nem elfogult kívülállónak talán érthető, hogy miért tartom a nyelvművelőket illetéktelennek bármilyen nyelvi kérdés megválaszolásában. De ha mégis meghallgatják a véleményüket, miért nem teszik ezt meg a nyelvészekkel is? Bizonyára több nyelvészeti irányzat képviselői is tudnának okos dolgokat mondani, akár a nyelv történetével foglalkozó „hagyományos” nyelvtörténészek, akár a fordítás elméletében és gyakorlatában jártas alkalmazott nyelvészek, akár a nyelvek érintkezésével foglalkozó, az élő, mindennapi nyelvhasználat kérdéseit kutató szociolingvisták. Csak egyet nem tehet meg egy törvényelőkészítési folyamat: azt, hogy a szakembereket nem hallgatja meg, nem készíttet velük szakvéleményt.

Ha ezek a szakvélemények idejében elkészültek volna, akkor talán több képviselő is tudná, hogy „Abban a korban, amikor a faj, a bőrszín, a vallás vagy a nem alapján történő hátrányos megkülönböztetés nyilvánosan nem fogadható el, a nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája az emberek nyelvhasználata alapján történő diszkrimináció” (James Milroy 1998: 64–65). És a 2001. évi T/4899. törvény ezt a diszkriminációt támogatja.

Kis Tamás
egyetemi adjunktus
Debreceni Egyetem BTK,
Magyar Nyelvtudományi Tanszék

Hivatkozások:

Megjegyzések a törvény szövegéhez: