Sándor Klára

Nyelvművelés és ideológia

A cím olvastán talán egy pillanatra meghökken az olvasó: szokatlan kontextusban szerepel itt a nyelvművelés szó. Azt megszoktuk, hogy a műveltséghez, az értelemhez, az erkölcshöz, a nemzethez, az iskolához társítsuk, de nem — vagy alig — láthattuk olyan szövegkörnyezetben, amely ezeknél kevésbé fennkölt fogalmakkal terhes. A nyelvművelő irodalom, főként a nyelvművelés elveit tárgyaló írások olvasgatása közben azonban nem egyszer az a gyanúnk támadhat, hogy többről van bennük szó, mint a nyelv puszta pallérozásáról. E gyanúnkat megerősíti a magyar nyelvművelés történetének utolsó dekádja is. Körülbelül 1990-től a korábbi évtizedekhez képest szokatlan fölbolydulás tapasztalható a nyelvművelés elveit illetően. Több önmeghatározó és célkijelölő konferenciát is tartottak (pl. 1992-ben és 1996-ban), egymást érték az újabb és újabb ötletek, javaslatok arra vonatkozóan, hogy a megváltozott társadalmi körülmények között mi legyen a nyelvművelés új feladata (ezek részletes ismertetésére a későbbiekben visszatérünk majd). Az új irányok kijelölésekor az egyik megcélzott feladat a nyelvművelésnek a nyelvtudományba való beillesztése, a másik pedig a társadalmi változások nyomán kialakult új helyzethez való igazodás.

Ezek a célok összhangban vannak azzal a meghatározással, amit a Nyelvművelő kézikönyv (Grétsy és Kovalovszky szerk. 1985: 349) a nyelvművelés fogalomról ír. Itt a nyelvművelésnek két értelmezése szerepel. Az első, melyet az Értelmező szótárból vettek át, így hangzik:

Ennek az értelmezésnek, úgy látszik, nincs sok köze a nyelvművelés és az ideológia kapcsolatához, sokkal inkább a nyelvművelés és a nyelvtudomány viszonyához. E kettő viszont a magyar nyelvtudomány két kiemelkedően nagy egyénisége, Laziczius Gyula (1939) és Gombocz Zoltán (1931) szerint korántsem azonos. Laziczius (1939: 133) határozottan különválasztja a kettőt; Gombocz (1931: 11) sokat, de általában csúsztatva idézett cikkében a nyelvművelést a nyelvszociológia tárgykörébe utalja. Meglepőbb az, hogy maguk a nyelvművelők sem vélekednek mindig azonosan erről a kérdésről. Nagyon érdekes, és ha az ember nem érintett közvetlenül a dologban, akkor még szórakoztató is megfigyelni azt, hogy hogyan lavíroznak aktuális érdekeiknek megfelelően két pólus között: olykor tudományként próbálják elfogadtatni tevékenységüket, máskor viszont társadalmi hasznosságuk hangsúlyozása érdekében elhatárolják magukat a tudománytól, s helyette az elkötelezett, és honfiúi érzelmeit büszkén vállaló néptribun szerepét vállalják inkább. Mindenesetre a lóláb, sőt lólábak mindvégig kilógnak, ez az igazán szórakoztató része egy ilyenfajta vizsgálatnak. A lólábak beható tanulmányozásáról ennek ellenére sajnos most le kell mondanunk, csak utalásszerűen említek néhányat: ilyen például a retorikai trükkök — be kell ismernünk — többnyire mesteri alkalmazása, a metaforák, különösen a rejtettebb strukturális metaforák ravasz kezelése, az emberek mozgalmi hajlamainak, esetleg nosztalgiáinak kiaknázása stb. (Mindezekről részletesen ld. Bujdosó és Dányi, mindkettő sajtó alatt.)

Most inkább a „ha nem nyelvtudomány, akkor mi” kérdésének azt az oldalát szeretném körüljárni, amely a nyelvművelés és a különböző politikai ideológiák összefüggéseit mutatja meg. Ezzel egyben visszakanyarodunk Gombocz Zoltán állásfoglalásához is: az 1931 óta eltelt idő alatt a nyelvszociológia a nyelvtudomány részévé vált, éppen ezért a nyelvészek jelentős része is úgy véli, hogy a nyelvművelés tanulmányozása — s nem gyakorlása — számára is érvényes kérdéseket vet föl. Mit mond tehát a nyelvszociológia, vagy tágabb értelmezésben a szociolingvisztika arról, hogy tudománnyá vált-e a nyelvszociológiával együtt a nyelvművelés is? Azt mondja, hogy nem vált azzá, sőt, ez mondja csak igazán, hogy a nyelvművelésnek semmi köze a nyelvtudományhoz. A szociolingvisták szerint a nyelvművelés fontos szerepet játszik viszont a társadalmi elit hatalmának fenntartásában és továbbörökítésében.

A sok és sokfelé végzett empirikus kutatásból, illetve nyelvtörténeti vizsgálódásból azt szűrhetjük le, hogy a nyelvművelés révén a hatalmon lévő elit egyfajta mesterséges szelekciós eszköz birtokába jut, amelynek segítségével elkerülheti, hogy más csoportok tagjaival versengenie kelljen, merthogy ezeknek a csoportoknak a tagjait egyszerűen félreállítja. Kissé kevésbé elvontan fogalmazva: a mindenkori hatalom dönti el, hogy melyik legyen az iskolai oktatásban használt nyelvváltozat, és értelemszerűen saját nyelvváltozatát tartja erre legalkalmasabbnak. Ezt a dialektust alapnyelvként, azaz elsőként természetesen csak az elithez tartozók gyerekeinek van módjuk elsajátítani, következésképpen az iskola nyelve minden más csoport gyerekeinek új lesz, s így ezek a gyerekek nemcsak a tananyagot, hanem a tananyag nyelvét is kénytelenek megtanulni, ha eredményesen akarnak szerepelni. Ez nemcsak több energiát követel tőlük, további hátrányos következményekkel jár az is, hogy az otthoni és az iskolai nyelvhasználat különbségei igazából rejtetten vannak csak jelen mindaddig, amíg a diák valamilyen durva ráébresztés nyomán föl nem fedezi, hogy valami „nem helyes” van abban, ahogyan ő beszél. A nyelvváltozatok valódi összevetése azonban ilyenkor sem következik be, hiszen a tanárok nagyrésze általában csak néhány nyelvi formát „javít” (ezeket viszont esetenként mániákusan). Azaz: a gyerek azt már tudja, hogy valamit nem jól mond, de egyáltalán nem biztos, hogy azt is tudja, hogy mit, és majdnem biztos, hogy nem tudja, hogy miért nem jó, ahogyan beszél. Ez a helyzet a forrása a nyelvi bizonytalanság kialakulásának, és természetesen vezet a túlhelyesbített (más szóval hiperkorrekt) formák megjelenéséhez, ezek aztán újra fejmosást eredményeznek, ami tovább fokozza a nyelvi bizonytalanság érzését — a kör ezzel sajnos nem zárul le, hanem egyre erősödő ciklusokban újraindul a folyamat (a megbélyegzés és a túlhelyesbítés összefüggéseiről vö. Pléh 1990).

Ráadásul az iskolai nyelvváltozat előnyben részesítését a közösség által magas értékűnek tartott eszmékhez szokás kapcsolni: a függetlenséghez, a nemzettudathoz, a tiszta gondolkodáshoz, különböző jellembeli minőségekhez, például az egyenességhez, a jobbra törekvéshez és így tovább.

A nyelvművelésnek ez a funkciója az, ami miatt a hátterében meghúzódó ideológiát a lingvicizmus-sal szokták azonosítani: a lingvicista nézetek képviselői egyes embercsoportokat az általuk beszélt nyelvek alapján ítélnek magasabb-, illetve alacsonyabbrendűnek. A lingvicimus, könnyű ezt kitalálni, voltaképpen a rasszizmus nyelven alapuló megfelelője.

Az alábbiakban a nyelvművelés hatalomfenntartó és -átörökítő szerepéről szóló szociolingvisztikai alaptételt szeretném — ez alkalommal kicsit másfajta empirikus anyaggal — alátámasztani. Vegyük ehhez kiindulópontul a Nyelvművelő kézikönyv nyelvművelés címszavának második definícióját:

Ez az értelmezés azt sugallja, hogy a magyar nyelvművelés történetében bekövetkezett változások azért estek meg, mert a nyelvművelés harmonikusan alkalmazkodott a nyelv és a nyelvet használó társadalom mindenkori igényeihez. A nyelvművelő irodalmat tanulmányozva azonban nem látszik ilyen kiegyensúlyozottnak a kép: a különféle nyelvművelő elvek még csak-csak elkülöníthetők egymástól, a nyelvművelés gyakorlatában azonban meglehetősen kaotikus a helyzet, ahogyan a ma felé haladunk, annál inkább. Nemcsak egymásnak szögesen ellentmondó elvekkel, hanem ugyanazon elvekhez tartozóan is egymással ellentétben álló eljárási módokkal, preferenciákkal, ítéletekkel találkozunk.

Ennek okát talán abban kereshetjük, hogy a magyar nyelvművelés a korai Nyelvőr korszakát leszámítva nem volt elméletileg elkötelezett, a 20. században már nem érdekelték kora nyelvtudományának állásfoglalásai. De nem is igen lehetett volna elméletileg elkötelezett a magyar nyelvművelés, hiszen néhány vezérfigurán kívül a tényleges nyelvművelő tevékenységet laikusok, leginkább tanárok, ritkábban, de annál nagyobb lelkesedéssel más értelmiségiek, orvosok, mérnökök, színészek végzik. Ebből az elméleti tisztázatlanságból következik aztán, hogy a nyelvművelés gyakorlata nem pusztán a saját korában irányadónak kikiáltott elveket követi, hanem a korábbiakat is: összegzi az arra vonatkozó korábbi hagyományokat, hogy mi számít nyelvhelyességi hibának, és hogyan kell eljárni velük szemben, és nem váltogatja őket éppen érvényes paradigmafüggő elveknek megfelelően. Ez azt jelenti, hogy a nyelvművelésben nem beszélhetünk paradigmaváltásokról, a mai nyelvművelők hajlamosak úgy tekinteni, hogy minden kötelességük, ami elődeiknek az volt. Mivel azonban az egymást követő nyelvművelő elvek ellentmondanak egymásnak (pl. Kazinczy és Szarvas Gábor elvei, Bárczi és Lőrincze elvei; manapság a nemzetközpontú és az „antropológiai” nyelvművelés elvei; stb.), a nyelvművelés gyakorlatának összegző mivolta a nyelvművelők ítélethozatalaiban bizonytalansághoz és ellentmondásokhoz vezet. Minél több összekuszálódott elv rejtőzködik ezek mögött az ítélethozatalok mögött, annál inkább.

Ha nem vennénk észre, hogy a nyelvművelést érintetlenül hagyja a nyelvtudomány, vagy ha nem tudnánk akár idézetekkel is bizonyítani, hogy a nyelvművelők esetenként maguk is élesen elhatárolják tevékenységüket a nyelvtudománytól (a jelenség részletes elemzését ld. Sándor, sajtó alatt), a nyelvművelés elveinek és gyakorlatának egymástól csaknem független élete akkor is fölhívná a figyelmünket arra a tényre, hogy a nyelvművelő tevékenység egyik ma érvényesnek tekintett tudományfilozófiai keretben sem értelmezhető tudománynak: sem a popperi kritériumok, sem riválisa, a kuhni paradigma-modell alapján. (Erről részletesen ld. Kötél, sajtó alatt.) Így nem pusztán a kumulatív beállítódással, hanem a tudományos jelleg hiányával is magyarázható, hogy a magyar nyelvművelés történetének olvasásakor (Fábián 1984) sem paradoxonok, sem anomáliák leírásába nem ütközünk. A nagy nyelvművelő vitákról természetesen esik szó, de nem mint megmagyarázandó tudománytörténeti „furcsaságokról”: az ellentmondásokról jószerével föl sem tűnik, hogy ellentmondások, a történet annyira egyenesvonalúnak és töretlennek van megalkotva.

Tény viszont az is, hogy a Nyelvművelő kézikönyv által fölsorolt korszakok léteznek a magyar nyelvművelés történetében, s tény az is, hogy bizonyos hangsúlyeltolódásoknak megfelelően ezekhez a korszakokhoz elég jól elkülöníthető nyelvművelő elvek is rendelhetők. A kérdés most már az, hogy ha nem a nyelvtudományon belüli irányzatok, akkor milyen megfontolások alakították az egyes nyelvművelő elveket?

Kiinduló hipotézisemet arra a föntebb említett, szociolingvisztikai vizsgálatok tanulságaként leszűrt állításra alapozom, hogy a nyelvhelyesség eszméje a hatalom fenntartását és továbbörökítését szolgálja, s ennek eszköze a nyelvművelés. Hipotézisem az, hogy ha ez így van, akkor a nyelvművelés elveit az adott kor uralkodó politikai ideológiája alakítja ki. Úgy tűnik, hogy ezt a föltevést a magyar nyelvművelés története messzemenően igazolja.

1. Korszak: Kazinczy

A magyar nyelvművelés kezdeteinek Fábián Pál (1984), jóllehet saját maga által is elismert megszorításokkal, a középkori szerzetesek tudatos szóalkotó tevékenységét tartja; folytatásának pedig a 16–17. századi szótárak és nyelvtanok létrejöttét tekinti. A mai értelemben vett nyelvművelő tevékenység azonban ebben az időben nem folyt, Geleji Katona István Magyar grammatikatska (1645) című művén kívül más nemigen tartalmaz kifejezetten előíró jellegű megjegyzéseket. A „valódi” nyelvművelés kezdete a szakirodalomban, illetve a tankönyvekben eléggé elterjedt vélemények szerint 1772; a szélesebb közvélemény pedig többnyire a nyelvújítást, ezen belül is Kazinczy tevékenységét szokta a nyelvművelés kezdeteivel azonosítani; a Nyelvművelő kézikönyv szintén a 19. század első felét jelöli meg a történet első szakaszaként.

A kezdetek kijelölésének nehézségei valószínűleg a nyelvművelés kifejezés többértelműségéből adódnak: ennek jelentése széles skálán mozog a ’nyelvészeti ismeretterjesztés’-től a nyelvtervezésen át egészen a ’nyelvi változások helyes mederbe terelésé’-ig. Ebben az írásban a nyelvművelés terminus nem jelent sem nyelvészeti ismeretterjesztést, sem nyelvtervezést. Az előbbit egyrészt azért nem, mert hiányzik a nyelvművelés önmeghatározásából is (egyik fent idézett definícióban sem szerepel); a nyelvtervezést pedig azért nem, mert noha újabban divattá vált a nyelvműveléssel nagyvonalúan azonosnak tekinteni (leginkább a már említett „kaméleon”-stratégia részeként, ld. az utolsó részt) a kettő — egészen egyszerűen — nem azonos. A leglényegesebb különbséget kiemelve: a nyelvtervezés például igyekszik figyelembe venni a nyelvi tényeket és a nyelv működésének szabályszerűségeit, a nyelvművelést viszont egészen más motivációk mozgatják (a kettő különbségeiről ld. még a jelen kötetben Az élőnyelvi vizsgálatok és az iskola: a kisebbségi kétnyelvűség c. írást). A nyelvművelés-t abban az értelmezésben használom, amit a nyelvművelést illetően föltehetően leghitelesebbnek tekinthető forrás, a Nyelvművelő kézikönyv ad, tehát olyan tevékenységet értek rajta, amely „a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi műveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését”, illetve korszakonként eltérő hangsúllyal nyelvújító tevékenységet folytat, túlzásokat nyeseget, visszavezeti a mesterkéltté váló nyelvhasználatot a természetességhez, küzd az idegenszerűségek ellen, a nyelvet alkalmassá akarja tenni a minél világosabb, árnyalt közlésre, és törekszik arra, hogy az emberek minél jobban ismerjék a nyelv törvényszerűségeit (azaz amit a Nyelvművelő kézikönyv által adott második meghatározás tartalmaz). Összefoglalva: próbál beavatkozni mind a nyelv, mind a nyelvet használó emberek életébe — reményei szerint éppen a nyelv, illetve a nyelvet használó emberek érdekében.

Ez a fajta tevékenység elszigetelten fölbukkant ugyan már a 19. század előtt is, pl. a már említett Geleji Katona munkásságában, szélesebb körben azonban kétségtelenül csak a 19. században terjedt el. Első nagyhatású alakja, mindannyian jól tudjuk, Kazinczy Ferenc volt. Olyannyira jól tudjuk, hogy föl sem szokott tűnni az az ellentmondás, ami Kazinczy nyelvművelő elvei és a között a kép között feszül, amit a nyelvművelés később Kazinczyról mint történetének egyik legfontosabb alakjáról megalkotott. A nyelvművelés történetének Kazinczyjáról keveset emlegetik, hogy nemhogy nem volt ellene a tükörfordításoknak (a mai nyelvművelés, az új-ortológia korától kezdve a legveszélyesebb „idegenszerűségek”-nek szokta ezeket tartani), hanem kifejezetten szorgalmazta megalkotásukat, hiszen célja az volt, hogy a magyar nyelv minél „európaibbá” váljon, azaz kifejezőeszközeiben minél inkább hasonlítson a németre, franciára. Kazinczy mellszobrát a nemzeti pantheonban „a bölcs konszenzusteremtő” babérkoszorúja díszíti. Ezzel szemben a korszak szellemi irányzatainak és művelődéstörténetének elemzője Kazinczyt „a grammatikusokkal szemben írónak, az írókkal szemben […] szűkkeblű grammatikusnak” látja, aki programja ellentmondásosságával (az írói szabadság és egyben a normateremtő törekvések képviselője is volt) „a magyar neológia különböző táborai, irányzatai közt hintette el a szembenállás, a viszálykodás szellemét” (Csetri 1990: 96). Óhatatlanul az az érzésünk támad, hogy az írói szabadság tisztelete és a normateremtő hajlam ugyanabban az emberben akkor békíthető össze leginkább, ha a saját magának fenntartott szabadságban alkotott újításokat és elveket próbálja valaki mások számára is kötelező normává emelni. Kazinczy az irodalmi ízlés alakítását ilyen módon képzelte el (gondoljunk csak vérmes bírálataira kortársai alkotásaira vonatkozóan), így nem csodálkozhatunk azon sem, ha az „egységes nemzeti nyelv” alapja csakis saját nyelvváltozata lehetett (és lett: a mai magyar sztenderd az észak-keleti nyelvjáráson alapul).

A „nemzeti nyelv” kialakulása más nyelvek esetében is hasonlóan zajlott: egy hatalmon lévő csoport saját nyelvváltozatát nevezte ki „közös, minden nyelvváltozat fölött álló” nyelvnek. Az alapvető különbség az, hogy pl. Franciaországban vagy Angliában ez az önkényesen kiemelt változat a politikai hatalmon lévő csoport nyelvváltozata volt — nálunk viszont a történelmi körülmények miatt nem pusztán a politikai, hanem a kulturális hatalom volt a meghatározó tényező. A politikai hatalom pedig ebben az esetben természetesen nem a fennálló, intézményes politikai hatalmat jelenti, hanem azt, ami az intézményes hatalommal szembenálló függetlenedési törekvések szellemi irányítóinak kezében összpontosult. Mindkét különbség nagyon fontos. A kulturális tényező azért, mert a kiemelés önkényességét elrejti: úgy tűnik, mintha a kultúra irányítói által választott változat nyilván a műveltség szempontjából legmagasabbrendű változat is lenne egyben. A politikai hatalom másfajta jellege pedig azért, mert a „nemzeti nyelv” létrehozására tett törekvések, a közös nyelv védelme így a kezdetektől olyan értékekkel kapcsolódott össze, amiket nem szoktunk megkérdőjelezni: a nemzeti függetlenséggel, az anyanyelvhasználat jogával. Ezek az értékek nem kötődnek jól körülhatárolható társadalmi csoportokhoz, hanem a legszélesebb körben elismerik őket. Így ismét rejtve marad, hogy a „nemzeti nyelv”-nek nem szükségszerűen, valamiféle belső nyelvi tökéletesség folytán kellett azon a nyelvváltozaton alapulnia, amelyen alapul. És mivel ezekhez a megkérdőjelezhetetlen értékekhez kezdettől fogva az „egységesség” eszménye is társult, az egységesség egyértelműen pozitív értékjelentést kapott, s az érték-kongruencia következtében a „rossz” címke rákerült mindarra, ami az egységességgel szemben áll — ilyen pl. a nyelvváltozatok egyenértékűségének gondolata is.

A mai nyelvművelő alapelvek közül a nyelvi egységesség óhajtásán kívül Kazinczynál jelen volt az eszményi nyelv keresése, a nyelvjárások (mármint a saját nyelvjárásától eltérő nyelvjárások) provinciálisnak bélyegzése és az esztétikai megfontolások alkalmazása is. Mindhárom szoros összefüggésben van egymással, és logikusan következik abból a karteziánus szemléletű nyelvfilozófiai álláspontból, amit Kazinczy vallott; s mindhárom megfelel annak a gyakorlatnak is, amit Kazinczy követett. Tevékenysége nagymértékben az irodalom nyelvére irányult (innen a nyelvi eszmény és az esztétikum elve); de az irodalom nyelvét egyben kiterjeszthetőnek vélte a teljes magyar „nemzetre” (ezért bélyegezte meg az „egységes” nyelvtől eltérő formákat).

A korszak nyelvművelő elveinek értékelése és a Kazinczy-kép szempontjából is fontos megemlíteni, hogy nem mindenki ünnepli Kazinczy híres Ortológus és neológus-át a neológia és az ortológia közötti kiegyezés megteremtésének. Csetri (1990: 97) és Békés (1997: 95–106) egyaránt úgy véli, hogy ez valójában nem a neológia és az ortológia békekötését, sokkal inkább a neológián belüli irányzatok közötti harcok megszüntetését segítette elő. Kazinczy csak úgy győzhetett, hogy sok korábbi dogmáját föladta, s gyakorlatilag nem tett mást, mint utat engedett a bontakozó romantikus nyelv- és irodalomfelfogásnak — annak a szemléletnek, amely a 19. század második harmadában a magyar szellemi élet meghatározója volt.

2. Korszak: a Magyar Tudós Társaság

Ha végigtekintjük a magyar nyelvművelés kánonját, fölfigyelhetünk arra, hogy Kazinczy után nagy elődként Szarvas Gábor következik; a nyelvművelés történetét olvasva pedig, ezzel összhangban, azt vehetjük észre, hogy a krónikák némiképpen elbizonytalanodnak az események értékelésében a Kazinczy és a Szarvas közötti csaknem fél évszázadnyi időszakot illetően. Arról olvashatunk, hogy a nyelvújítási munka folytatódott a Magyar Tudós Társaság jóvoltából, de arról is, hogy a neológiának új hulláma indult el, amely sok „erőszakolt szócsinálmányt” hozott létre (Fábián 1984: 43–53). A korszak legjelentősebb nyelvi eseményének Fábián Pál (1984: 49) „a magyar nemzeti nyelv végleges kialakulását” tartja, a nyelvművelés szempontjából legfontosabbnak pedig valószínűleg a Magyar Tudós Társaság megalakulását: „nem érezzük túlzásnak — írja –, hogy a reformkortól kezdve nyelvművelésünk iránytűjének az Akadémiát tekintjük” (1984: 43). A szókincsbővítésen kívül mást azonban nem említ Fábián mint a korszak nyelvművelését jellemző, elveit meghatározó elemet.

Nem mindenki ért egyet abban, hogy a Magyar Tudós Társaság kezdettől fogva a magyar nyelvművelés iránytűje lett volna, bár a nyelvművelők által kanonizált álláspont kétségtelenül ez. Békés Vera hívja föl rá a figyelmet (1997: 96), hogy Gáldi László megfogalmazásában az Akadémia kezdettől fogva „magán viselte a nyelvi liberalizmus bélyegét”. Gáldi ítélete a nyelvművelés szentesítette értékekhez igazodik, s ezért elmarasztaló, de kétségtelenül kulcsot ad annak megértéséhez, hogy miért olyan nehéz ebben a korszakban „nagy nyelvművelőket” fölkutatni, s miért nehéz töretlen ívűnek láttatni a nyelvművelést. Fölöslegesen keressük ugyanis a mai nyelvművelés elvei vagy gyakorlati fogásai közül valamelyiknek a forrását ebben a korszakban, de hiába próbálunk bármilyen, a mai értelemben vett nyelvművelő elvet is kimutatni 1930 és 1972 között. Ennek minden valószínűség szerint az lehet az oka, hogy ebben a korszakban egészen más nyelvszemlélet uralkodott, mint az ezt megelőző vagy a későbbi, a Nyelvőr megjelenésétől számítható periódusokban, s ezzel a nyelvszemlélettel egészen egyszerűen nem fér meg a nyelv természetes életébe beavatkozni kész hozzáállás — a nyelvművelő magatartás egyik alapeleme.

Ezt a nyelvszemléletet Békés Vera (1997: 107–173) a romantikus liberalizmus nyelvszemléletének nevezi. Alapvető jellemzőjének tartja, hogy e gondolatrendszerben a nyelv nem pusztán a gondolatok kifejezését szolgáló eszköz, hanem a nyelvet használó közösséghez szervesen kapcsolódó közeg, amelyben a közösség tagjai léteznek, éppen ezért értelmezhetetlen és értelmetlen tökéletes, eszményi nyelvről beszélni. Alapelve, hogy a nyelv szabályait megismerni és nem megalkotni kell, hogy a nyelvet minden anyanyelvi beszélő egyformán jól tudja, s hogy az egyes nyelvi folyamatok kimenetelét a közösség határozza meg. Ezekből az alapelvekből egyenesen következik, hogy a „nyesegetés”, a „helyes mederbe terelés”, a „küzdelem a hibák ellen” és hasonló célok nem jelenhettek meg az adott korszakban.

A korszak legérettebb teoretikusának Békés Vera Teleki Józsefet tartja (1997: 113). Telekit, aki a Magyar Tudós Társaság első elnöke volt (1830-tól 1855-ig) kétféleképpen illeszti saját történetébe a magyar nyelvtudomány. Vagy elmarasztalja azért, hogy az ő teóriái vitték „tudománytalan” irányba a Tudós Társaságot (az adatokat ld. Békés 1997: 113–114), vagy jóval csekélyebb szerepet tulajdonít neki, mint amilyen valójában volt, s egyben úgy próbálja integrálni, hogy a nyelvújítási harcok Kazinczy-párti lezárójaként tünteti föl (pl. Fábián 1984: 39–40). Az alábbi, Telekitől származó idézetek magyarázatul szolgálnak arra, hogy miért ütközik ilyen nehézségekbe Teleki munkájának értékelése, s hogy miért csak a tények figyelmen kívül hagyásával használható a mai értelemben vett nyelvművelés eljárásainak és szemléletének utólagos legitimációjára az Akadémia tevékenységének első negyedszázada:

Jóllehet a nyelvművelés szó maga szerepel a második idézetben, a szövegkörnyezetből az is nyilvánvaló, hogy Teleki nem abban az értelemben használta, ahogyan ma szokás. „A nyelvművelés arany szabadsága”, különösen ha figyelembevesszük azt a nyelvszemléleti hátteret, amelyre Teleki gondolatai épülnek, leginkább azt jelenti, amit ma „szabad, alkotó nyelvhasználatnak” mondanánk. Ez az idézet egyébként a manapság sokszor mintaként emlegetett Francia Akadémiáról szól, s bár Teleki az idézett sorokat még 1821-ben írta, ez a szellem vezette haláláig, így nehéz elképzelni, hogy az Akadémia kezdettől fogva a mai értelemben vett nyelvművelés bástyája volt.

A Teleki József által képviselt (és az egész korszakra jellemző) nyelvszemlélet nem valamiféle magyar kinövés volt, hanem annak az antikarteziánus tudományfilozófiának az egyik hazai megnyilvánulása, amelynek központjául Békés Vera (1997) a göttingeni Georg August Egyetemet tartja, s amely legteljesebb kibontakozásának szerinte a Göttingenben tanult Humboldt-fivérek munkássága tekinthető. Ezt a paradigmát szorította ki a tudományos életből a 19. század utolsó harmadában újra fölvirágzó karteziánus eszmerendszer, a logikai pozitivizmus. A paradigmatikus szembenállás ad magyarázatot arra is, hogy miként lehetséges az, hogy a magyar nyelvművelés történetében egységes folyamatnak tüntetik föl a 19. századi neológia és a század harmadik felétől jelentkező „új ortológia” egymásrakövetkezését. A nyelvművelés krónikásai ugyanúgy járnak el, ahogyan minden paradigmában szokás, ha a paradigmával szembenálló másik paradigma tevékenységéről van szó: egészen egyszerűen nem vesznek tudomást róla, hogy létezett. Az „új ortológia” nyelvfilozófiai szempontból valóban a kazinczyánus neológia folytatása; azt a fajta antikarteziánus neológiát pedig, ami az „új ortológiát” ettől a kazinczyánus neológiától elválasztotta, s amit az új korszak ténylegesen fölváltott, jelentéktelen, esetleg a váltást szükségessé tevő, „eltorzult” korszaknak tüntetik föl. Így nemcsak a folytonosság teremtődik meg a nyelvfilozófiai szemléletben azonos korábbi neológiával, hanem a rivális szemlélet is megszűnik létezni, ráadásul értelmet nyer az új korszak határozott fellépése is, méghozzá anélkül, hogy sérülne a Kazinczy-éra mítosza. Azért is különösen érdekes ez a történetalkotó eljárás, mert Szarvas Gábor és mozgalmának elkötelezett hívei nyíltan és élesen a Kazinczy által kezdett nyelvújítást kárhoztatták azért, hogy — nézetük szerint legalábbis — a magyar nyelv a 19. század végére satnyává és korccsá vált.

3. Korszak: Szarvas Gábor és a Nyelvőr első évtizedei

A 2. korszak „nyelvműveléstelenségét” meglehetősen harcos föllépéssel szüntette meg az az időszak, amelyet — nem indokolatlanul — Szarvas Gábor nevével szokás összekapcsolni.

Ez a korszak kiemelkedően fontos a magyar nyelvművelés történetében: a mai értelemben vett „hibakereső”, „törvényalkotó” nyelvművelés ebben az időszakban vált gyakorlattá, és ekkor kapott először széles nyilvánosságot. Számos olyan „nyelvhelyességi szabály” keletkezett ebben az időben, amit sokan máig követendőnek tartanak, de legfőbb újítása, a nyelv „törvényeire” való hivatkozás méginkább jelen van a mai nyelvművelő gyakorlatban.

Szarvas Gábor folyóirata első számában a következőképpen fogalmazta meg törekvéseit:

A „magyar nyelv életéből merített eszközök” ebben az esetben a nyelvemlékeket és a népnyelvet jelentették. Ez azzal az időközben Európában uralomra jutott pozitivista nyelvészeti irányzattal volt összhangban, amely szerint a nyelvet vizsgáló tudósnak, ha magát egyáltalán tudósnak akarja tartani, a nyelvet mintegy természeti jelenségként kell vizsgálnia. Ugyanennek a tudományos felfogásnak viszont az is jellegzetessége volt, hogy a természetet meglehetősen gépiesnek, mechanikus működésűnek gondolta (Békés 1997: 73). Ezzel magyarázható, hogy a nyelv vonatkozásában is kivétel nélküli szabályokat kerestek, s ha a nyelv nem felelt meg ezeknek a szabályszerűségeknek, akkor abban a nyelvet tartották „hibásnak”. E szemlélet képviselői úgy vélték, hogy az egykorú nyelv leírásában is a nyelv történetét kell elsősorban figyelembe venni, mert a régebbi Nyelvőr romlatlanabb állapotához kell igazítani — akár a megfigyelhető jelenségekkel szemben is — a nyelvtan megalkotását. A nyelvtörténeti adatokon kívül csak a népnyelvet tartották autentikus forrásnak, szintén „romlatlanságára”, „tisztaságára” hivatkozva.

Ez a fajta tudományos hozzáállás az empirizmust az adatok mindenhatóságába vetett (vak) hittel cserélte föl: a lehetőségek mérlegelésének, gondolatkísérleteknek nemhogy nem hagyott teret, hanem kifejezetten tudománytalannak tartott minden ilyesfajta „képzelgést”. Békés Vera (1997: 157) éppen egy Szarvas Gábortól származó idézettel mutatja be ennek a szemléletnek a lényegét. „A pozitivizmus […] elvei szerint — írja Békés — ami csupán ’lehetséges’, az nem tárgya a tudománynak. A tudomány csak törvényeket, valamint a segítségükkel megragadható tényeket ismer. S valamely tényről előbb [idézet Szarvastól] ’azt is be kell bizonyítani, hogy állhat [ott, akkor és úgy, ahogy feltesszük], azután, ha ez be is volna bizonyítva, az állhat-tól az áll-ig még végtelen hosszú az út’.”

Szarvas Gábor természetesen ugyanezt a szemléletet követte akkor is, amikor a nyelvhelyesség, pontosabban a helytelenség fogalmát meghatározta (1873: 55):

Az idézetből világosan kitűnik az is, hogy helyes képzésűnek, létjogosultsággal rendelkezőnek kizárólag azokat a szavakat tekinti Szarvas, amelyeknek „van képük” a nyelv életében — amelyeknek nincs, azokat azért veti el azonnal, mert azt a lehetőséget, hogy a nyelv változik, egyáltalán nem veszi figyelembe (akkor sem, ha időnként hirdeti magáról, hogy figyelembe veszi). De nem veszi figyelembe azt a lehetőséget sem, amely pedig saját nézetrendszerén belül is súlyos ellenérv lehet az ilyenfajta szigorúság ellen: hogy a nyelv történeti adatai hézagosak, hiszen szerencse és véletlen kérdése, hogy az egykori nyelv írott emlékeiből mi maradt fenn és mi veszett el. (Azaz hogy egy esetlegesen előkerülő nyelvemlék romba döntheti a helyességről kialakított elveit.)

Ezeket az ellenérveket pedig már kortársai is figyelmébe ajánlották — sikertelenül. Szarvas továbbra is mérgezett tintába mártott tollal védte a maga igazát, így három évvel a Nyelvőr indulása után már azok is ellene voltak, akik kezdetben támogatták tevékenységét: összeveszett gyakorlatilag a teljes magyar irodalmi élettel. Gúnyolódó, kioktató hangú írásait olvasva nem kétséges, hogy miért. A kíméletlen gyalázkodás (kérem az olvasót, hogy ha túlzásnak találja ezt a kifejezést, olvasson bele Szarvas Gábor vagy Volf György „vita”-irataiba) hátterében részben az az önbizalom húzódhat meg, amelyet Németh G. (1960: 234) a következőképpen jellemez: „Szarvas és Volf a bíró tisztét vállalták el, s e tisztség jogán vontak ítélőszékük elé eleveneket és holtakat. S láthatólag: úgy érzik, tisztük, méltóságuk legfőbb követelményének, a törvények ismeretének birtokában vannak. Kevesen ejtik ki annyiszor, mint ők a ’törvény’ szót. Kiindulás és konklúzió, támadás és védelem, helyeslés és elutasítás mind-mind végső soron egyetlen szóvá sűrűsödik: törvény.” Szarvas a leghevesebb támadásokat a nyelvújítás ellen intézte, így harciasságában szerepe lehetett annak a bizonyítani akarásnak is, amit Békés (1997: 163) „neofita buzgalomnak” nevez: Szarvas — saját beszámolója szerint legalábbis (1893) — sokáig ugyanolyan harcosan védelmezte Czuczor és Fogarasi elveit, amilyen haraggal később kikelt ellenük. (A Nagyszótárt a magyarországi romantikus nyelvfilozófia, azaz a Szarvast megelőző neológia összegző művének tekinti Békés Vera.)

Szarvas nemcsak az etimológiai módszertant illetően állt át Hunfalvy és Budenz oldalára, alaposan megtanulta a pozitivista lecke minden fejezetét. Németh G. Béla (1960) a következő tulajdonságokkal jellemzi Szarvas Gábor és köre elveit: 1. a formális logikát tartották a nyelvi jelenségek egyetlen lehetséges magyarázóelvének; 2. nem tudták magyarázni a nyelvben előforduló ellentmondásokat, mert „mindig a vagy-vagy, sohasem a mind-mind elve” alapján közelítették meg a nyelvvel kapcsolatos kérdéseket; 3. a nyelv törvényeinek megtartása vagy megsértése náluk erkölcsi kérdéssé vált. Ezek a sajátosságok jól levezethetők azokból az elvekből, amelyek Hunfalvy koncepcióját is jellemzik (Békés 1997: 165–172): hogy a nyelvész dolga a nyelv objektív, elfogulatlan elemzése, melynek során egyértelmű tények tárulnak föl, s hogy a tények fölismerésében a tudóst csak erkölcsi korlátok akadályozhatják — ha nem tud eleget vagy ha tudatosan ferdíti el a tényeket. Ebben a gondolatrendszerben tehát morális hiányossággá válik a tévedés, és nem a tudományos munka szükségszerű kísérőjelensége. Szarvas nyelvhelyességi elveinek kérlelhetetlenségét és a Németh G. által fölrótt bírói szerepvállalást szintén Hunfalvynak az anyanyelvre vonatkozó álláspontja teszi érthetővé. E szerint anyanyelvünket is ugyanúgy tanulnunk kell, mint az idegen nyelveket, s a nyelvész feladata az, hogy a nyelvtudományban szerzett ismeretei alapján megtanítsa a nyelvet — az anyanyelvi beszélőknek (idézi Békés 1997: 165).

A nyelvészeti muníciót tehát Hunfalvytól kapta Szarvas Gábor (és a Nyelvőr első nemzedéke), de a nyelvtörténet és a „nép” fetisizálásának más oka is volt. A század utolsó évtizedeiben a „magyar múlt” (vagy inkább az elképzelt múlt) témája központi jelentőségűvé vált a különböző művészetek historizáló irányzataiban, egyre-másra kerültek el „az ál-krónikák és a múlt egyéb „emlékei” (pl. Csíki székely krónika vagy Thaly kuruc-versei, Fadrusz János „rovásfeliratai” stb.); és megjelent az irodalomtörténetből jól ismert és sokat kárhoztatott álnépiesség. Németh G. (1960: 244–257) — Horváth Jánossal egyetértésben — úgy véli, hogy az álnépiesség kultuszának „feldajkálásában” jelentős szerepet játszott a Nyelvőr. Szarvas Gábor és munkatársai nem pusztán idealizálták a „romlatlan” falusi nyelvet, hanem természetesen csak úgy tartották megvédhetőnek, ha a falu s a benne élők megfelelően elszigeteltek maradnak. Bár Fábián Pál (1984: 75) szerint az ortológusok akaratlanul járultak hozzá az álnépiesség terjesztéséhez, s ezzel a patriarchális viszonyok fenntartásához, Németh G. (i. h.) érvelése meggyőzőbb. A Nyelvőrből vett idézetekkel azt bizonyítja, hogy Szarvas Gábor a népszínművek „népnyelvét” tekintette a népnyelv tiszta megnyilvánulásának (hosszasan dicséri pl. egy Piros Pista által szerkesztett könyvecske „nem csak hogy hibátlan magyarsággal” írt, hanem egyben „az első sorától az utolsóig magyaros, népies”, Németh G. véleménye szerint „telivér népszínmű”-stílusban írt álnépi szövegét). Németh G. stíluselemzései arra is nagyon látványos bizonyítékokkal szolgálnak, hogy Szarvas maga is ebben az álnépi, adomázó, talpig közmondásos–szólásos, stílusparódiával felérő modorban írta cikkeit. Mindezek alapján Németh G. Béla nem nagyon elnéző Szarvasék tevékenységét illetően: (ismét Horváth Jánossal együtt) úgy véli, hogy a magyar irodalmi életben jelentős károkat okoztak.

A nyelvművelés saját története természetesen enyhébben értékeli az „új ortológia” időszakában történteket. E belső történet elismeri ugyan, hogy Szarvas és munkatársai sokszor tévedtek, de a tévedéseket nem elvi, hanem gyakorlati jellegűnek tartja. A legkevésbé elfogult Fábián Pál (1984: 68–82) kiemeli, hogy nem volt szerencsés a „hibás alkotású”, de Szarvasék korára már meggyökeresedett nyelvújítási szavakat elítélni, s hogy túlzott népieskedésük ártott a polgárosulási folyamatoknak — ám Szarvas Gábor és a köré csoportosulók tevékenységének mérlege nála is kétségtelenül pozitív. A krónika többszörösen is felmentést ad a „túlbuzgóságra”. Az ortológia győzelmét „szükségszerű”-nek nevezi arra hivatkozva, hogy az adott korban a németajkú polgárság asszimilációja és a nyelvújítás „szóficamai” veszélybe sodorták a magyar nyelv épségét; s nem lát belső összefüggést a Nyelvőr népieskedése és a népszínműveket nagy népszerűségre juttató „malomalja–fokos” mentalitás között sem. A nyelvművelés más történetírói még határozottabban állnak ki a korai Nyelvőr mellett. Tompa József szerint például (1974: 136) „csak a népies, jórészt tisztább magyar beszédnek ilyen lángoló szeretetével lehetett az újságok s a közélet nyelvének idegenszerűségeit legalább megritkítani s a magyaros szerkesztés rangját visszaszerezni! A nyelvújításnak már-már törvényesülő önkényeskedését is csupán az ő [Szarvas Gábor] ’grammatikusi düh’-ével lehetett kiszorítani a divatból […]. Sőt talán a Nyelvőrnek költői stb. szabadságot nem ismerő, kegyetlenül gunyoros bírálatától való félelem is hozzájárult, hogy helyreállt népünk anyanyelvi felelősségtudata”.

A nyelvművelés szempontjából persze érthető, hogy a Nyelvőr-korszak védelmet élvez. Az a 19. századi nyelvújító munka, amit a mai nyelvművelés is szívesen nevez előzményének, lényegében az írók és irodalmárok felségterülete volt egészen Szarvas Gábor színrelépéséig, és sokkal inkább a stílus kérdései érdekelték, mint a grammatikai „helyesség”. Szarvas nemcsak a nyelvművelést mint diszciplínát zsákmányolta a nyelvtudománynak (nem mondhatni ugyan, hogy minden nyelvész örömére, vö. Gombocz 1931 tiltakozását e tárgyban), hanem ő volt az első „hivatásos” nyelvművelő is, az első nyelvművelő folyóirat pedig a Nyelvőr. A nyelvművelés abban az időben szerezte be nyelvtudományi érveit a helyesség megítéléséhez, és a nyelvművelés gyakorlatában manapság is gyakran találkozhatunk ennek a Hunfalvy és Budenz által meghonosított pozitivista nyelvfelfogásnak a szemléletével. A nyelvművelő érvek és a nyelvhelyességi elvek közül a „grammatikai” típusúak azóta is ezen a nyelvtudományi alapon állnak. (Ezeket akkor vetik be, amikor nyelvészeti magyarázatot próbálnak adni arra, hogy mit miért bélyegeznek meg.)

A grammatika-elvűség tehát a Nyelvőr-korszakban gyökerezik, és dogmatizmusa is erre az időre vezethető vissza, bár ez a 30-as évek nyelvművelésében izmosodott igazán meg. Fábián (1984: 68) a két korszakot a nyelvművelés történetének azonos szakaszába vonja össze, anélkül azonban, hogy társadalmi hátterükben közös vonásokra mutatna. Ezzel szemben Németh G. (1960: 260–261) Szarvas Gáborék nyelvhelyességgel kapcsolatos munkálkodásait módszereiket és érveiket illetően a következő, soviniszta nyelvművelő időszak szerves előzményének tekinti, s óvatosan utal rá, hogy vannak hasonlóságok a két korszak között a mögöttük meghúzódó társadalmi ideológia szempontjából is.

Fábián Pál, mint maga is említi (1984: 73), a Nyelvőr-korszak értékelésében „nagymértékben támaszkodott” Németh G. elemzésére — hiába keressük azonban nála azokat a megállapításokat, amik Szarvasék ideológiai kötődéseire vonatkoznak, annak ellenére, hogy Németh G. tanulmányában ezek markánsan jelen vannak. Németh G. (1960: 251) kiemeli, hogy „eléggé ismeretes egyrészt a népszínmű szemlélete és [a] feudális-patriarkális szemlélet közötti összefüggés, másrészt az az összefüggés, amely a lojális hivatalnok kispolgárság (amelyhez Szarvas és munkatársai maguk is tartoznak, s amely közönsége és igen sok esetben szerzője is a népszínműnek) és az uralkodó osztály, s abból is főképpen a dzsentri, szemlélete között fennáll.” Tanulmánya egy másik részén (254) kiegészíti az idézett részt azzal, hogy itt kispolgárnak a társadalmi hierarchia iránti lojalitásáról van szó. Békés Vera (1997: 172–173) a pozitivista tudományszemlélet uralomra jutásának okaként azt az általános értékválságot jelöli meg, amely a 19. század utolsó harmadában bekövetkezett gazdasági és politikai válság következménye volt, s amelyet „a liberális illúziókkal való leszámolás” korának neveznek. Lényegében tehát, bár más-más néz pontból, mindketten ugyanazt az ideológiát jelölik meg a Szarvas-féle nyelvművelő elvek társadalmi háttereként.

4. Korszak: a Magyarosan kora

Szarvas Gábor halála után lecsendesült a nyelvművelő buzgalom. A Nyelvőr szerkesztését Simonyi Zsigmond vette át, ő elsődleges feladatának nem a neologizmusok elleni harcot, hanem a nyelvészeti munka végzését tekintette. A Nyelvőr köre ebben az időben is folytatott ugyan csatározásokat az Akadémiával, de ez alkalommal a vita tárgya a helyesírás megreformálása volt. Fábián (1984: 85) megfogalmazása szerint a 20. század első negyedében „nem történtek nagy dolgok” a magyar nyelvművelés történetében. Fábián is fölhívja a figyelmet rá, hogy ebben nyilván szerepe volt a háborúnak — de szerepe lehetett annak a polgárosult értelmiségi attitűdnek is, amelyet például a Nyugat képviselt.

A nyelvművelés körüli állóvíz az 1920-as évek közepén kezdett fölkavarodni, s a „mozgalom” az 1930-as években kapott újra erőre — ez alkalommal minden korábbinál erőszakosabban. Fábián Pál (1984: 86–98) összefoglalása szerint az első nagy visszhangot keltő lépés a nyelvművelés újraszervezésében Szinnyei József akkori rektor beszéde volt a pesti egyetemen 1924-ben. Szónoklatában elítélte az idegenszerűségek használatát, és az utódok iránti felelősségre hivatkozva (hogy nem hagyhatunk rájuk holmi szedett-vedett nyelvet) síkra szállt amellett, hogy a nyelv életébe szükséges beavatkozni. 1929-ben Kenedy Géza és Hegedüs Lóránt javasolta a Nyelvtudományi Bizottságnak, hogy indítson nyelvművelő mozgalmat; 1931 májusában Klebersberg Kunó kultuszminiszter erőteljes nyelvművelő munka megindítását kérte az Akadémiától, alig több, mint két hónap múlva meg is alakult az Akadémia Nyelvművelő Szakosztálya Négyesy László elnökletével, s fél év múlva a Magyar Nyelv mellékleteként önálló folyóiratot is indítottak Magyarosan címmel. A két háború közötti nyelvművelést ehhez a folyóirathoz kötik, de fontos megjegyezni, hogy az időszak nyelvművelő tevékenysége ennél sokkal szélesebb keretek közt folyt: napilapokban, nyelvvédő könyvekben — és megjelent a nyelvművelés az iskolákban is.

A Magyarosan nyelvművelő gyakorlatában és olykor modorában sokban hasonlított a korai Nyelvőrre, de az elvek fontosságának sorba rendezésében jelentős módosulások történtek. A nyelvtörténeti adatokból kihámozott „törvények” kisebb hangsúlyt kaptak, mint Szarvas Gábor korában, a középpontba került viszont az idegen szavak és szerkezetek elleni harc. Ez a Nyelvőrben is szerepet kapott, de összehasonlíthatatlanul kisebbet, mint a Magyarosanban. Ez utóbbi 1. számának Beköszöntője egyértelműen mutatja a hangsúlyeltolódást:

A Nyelvőr programnyilatkozatában esett még szó a nyelvtudományi munkához való kapcsolódásról, itt már nem; a legföltűnőbb különbség mégis az, hogy sokszorosára nőtt a magyarságra való hivatkozások aránya — kezdve rögtön a folyóirat címével. A Nyelvőrködés-t, nyelvművelés-t mint terminust gyakran váltja föl a nyelvvédelem (többek között Pintér Jenő hírhedt Magyar Nyelvvédő Könyv-ének címében). Fábián (1984: 86–90) úgy véli, hogy mind az új nyelvművelő mozgalom kialakulásában, mind purista, nyelvtisztogató szemléletének elharapózásában szerepet játszott a nacionalizmus, s hogy a Magyarosan 1937-től kezdve „főként negatív vonásokkal jellemezhető” (89). Fölhívja rá a figyelmet, hogy ettől az időtől leckéztetővé és gunyorossá vált a lap hangneme, gyakran publikálták benne dilettánsok erőszakos és érvelés nélküli kinyilatkoztatásait, s hogy a folyóirat általános jobbratolódását nemcsak az idegen szavak elleni irtó hadjárat mutatta, hanem az is, hogy ellenvélemény nemigen jelenhetett meg (89–90).

A nyelvművelés történetének korszakai közül ez az egyetlen, amelynek elveit Fábián Pál is egyértelműen ideológiai háttérhez, a nacionalizmushoz köti, bár úgy tűnik, kissé szégyenlősen teszi ezt. A korszak nyelvművelő írásait olvasva sokkal többet állíthatunk, mint azt, hogy a mozgalomban „szerepet játszott” a nacionalizmus: a Magyarosan nyelvművelése a nacionalizmus szolgálatában állt. A „kemény” korszak valóban csak 1937-ben kezdődött, de maga Fábián (1984: 89) is elismeri, hogy a folyóirat már Zsirai szerkesztőségének idején is „gyakran apellált hazafias érzelmekre”, különösen abban a vitában, amelyet Zolnai Béla és Schöpflin Aladár robbantott ki az új folyóirat magyarkodását nehezményezve. E vitából Fábián (1984: 89) szerint „az akadémiai nyelvművelő mozgalom megerősödve került ki”, de mostani tárgyunk szempontjából fontosabb az a megjegyzés, amelyet szintén a vitával kapcsolatban olvashatunk: az, hogy Dezséri Gyula 1934-ben publikált írása volt az egyetlen, amely e vitában válasz nélkül maradt — ebben a szerző azt állította, hogy a Magyarosan mozgalma szorosan a középosztályhoz kötődik.

Nem kétséges, hogy kumulatív szemlélettel (azaz ha a nyelvművelés történetét egyenes vonalú fejlődésnek fogjuk föl) nehéz a nyelvművelés történetébe beilleszteni ezt a korszakot. A nacionalista hátteret nem lehet figyelmen kívül hagyni (Fábián nem is teszi), s ezzel együtt mégis szükséges pozitívumokat is keresni a kor nyelvművelésében, olyan pozitívumokat, amelyek a nyelvművelést magát fölmentik, ideológiai befolyásoltságát pedig a kor számlájára írják. Nagyjából ez is történik, Fábiánnak sikerül megtalálnia az egyensúlyt a kisiklás beismerésével és a korszak „mégis”-eredményeinek fölsorolásával. Elítéli a nacionalista felhangokat, a túlzó purizmust — de üdvözli, hogy a nyelvművelés újra intézményesült, hogy a szakszókincs és a sportnyelv szókincse magyarrá vált. Hasonlóan ehhez: jónak tartja, hogy az iskolai tananyagban megjelent a nyelvművelés, csak azt nem, ahogyan történt (Pintér Jenő rendeletileg íratta elő), s hogy a feladathoz megfelelő fölkészültséggel nem rendelkező tanárok sokszor megelégedtek a szabályok és álszabályok sulykolásával. Vagyis: a bírált és az üdvözölt jegy ugyanannak a jelenségnek két oldala.

A legfigyelemreméltóbb megoldás mégis az, ahogyan ez a belső történet elhárítja a nyelvműveléstől a felelősséget. A jobbra tolódást a krónika szerint a dilettánsok, laikusok és „nyelvcsőszök” okozták, s éppen a nyelvművelés ügyének ártottak nyelvtisztogatásukkal és túlzott türelmetlenségükkel. Voltak azonban mások is, akik „ártottak a nyelvművelés ügyének”: annak a felfogásnak a képviselői, akik úgy gondolták, hogy „a nyelvészek nem hivatott őrei a nyelvhelyességnek”, s akik „nem tartották méltó feladatnak a mindennapi kérdésekkel való foglalkozást” (Fábián 1984: 95–96). Az említett passzusban Gombocz Zoltánról és Laziczius Gyuláról van szó — az említett írásokban (Gombocz 1931 és Laziczius 1939) viszont nem arról van szó, hogy az említettek méltatlannak tartották volna a mindennapi problémákkal való foglalkozást.

Gombocz egyértelműen és világosan megfogalmazta, hogy nyelvészetileg nem tartja védelmezhetőnek egyik nyelvhelyességi értelmezési keretet sem (pl. hogy valami helyes, mert előfordul a „nagy írók” műveiben, vagy mert vannak rá nyelvtörténeti adatok, vagy mert „szép” stb.), s nem tartja értelmes nyelvészeti kérdésnek azt sem, hogy melyik alak helyes, melyik helytelen. Gombocz éppen azért nem foglalkozott nyelvműveléssel, mert nyelvészként értelmetlennek látta magát a tevékenységet.

Laziczius azonban nem tudományos okok miatt „vonta ki magát” a nyelvművelés gyakorlásából. Az igaz, hogy nagyon határozottan különválasztotta a nyelvtudományt és a nyelvművelést, s a nyelvművelő tevékenységet valóban nem tartotta a nyelvészek kötelezően végzendő feladatának. De ha sokat idézett mondatának („A nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány”) szövegbeli folytatását is figyelembe vesszük, ott azt is olvashatjuk, hogy Laziczius, nagyra értékelte és fontosnak tartotta a nyelvművelést (azaz lehetne tőle ezt is idézni — különös, hogy erre egy nem éppen nyelvművelés-párti írásban kell felhívni a figyelmet), és „lelkialkatára” való hivatkozással hárította el magától a nyelvművelés aktív gyakorlását. Laziczius több, mint lojális volt kora nyelvműveléséhez: Papp Istvánt (1939), aki Pintér Jenőt dilettantizmussal és idegen érdekek kiszolgálásával vádolta, nemcsak alaposan helybenhagyta, cikkének utolsó bekezdése egy feljelentéssel is felér (ne feledjük: 1939-ben történt mindez).

A felelősség fölemlegetése jótékonyan eltereli a figyelmet arról a megállapításról, ami Fábián szövegében benne van: hogy a nyelvészek általában véve sokkal kevesebbet foglalkoztak nyelvműveléssel, mint a 19. század utolsó harmadában. Ez a következő megfogalmazásban szerepel a könyvben (96): „számos kiváló nyelvtudósunk, ha nem tartotta is munkássága központi részének az élőnyelv vizsgálatát, nem vonta ki magát nyelvművelő feladatok vállalása alól” [kiemelés tőlem, S.K.]. Az pedig teljesen kimarad a korszak értékeléséből, hogy nem véletlenül éppen Laziczius és Gombocz volt az, aki „kivonta magát” a nyelvművelésből. Gombocz tartózkodása talán összefüggött a korabeli nyelvművelés politikai irányultáságával is, de tartózkodásuk (itt már Lazicziusról is szó van) minden bizonnyal összefüggött azzal, hogy a korszak legkiemelkedőbb nyelvészeiről van szó — őket tartják úgy számon mint koruk nyelvtudományának magyarországi képviselőit (vagyis mint olyan nyelvészeket, akik munkássága nemzetközi mércével is mérhető). Nemcsak azt mondhatjuk tehát, hogy az 1930-as évek nyelvészei álltak távolabb a nyelvműveléstől, mint 19. századi elődeik, hanem azt is, hogy korának nyelvtudományától általában véve is sokkal távolabb állt az 1930-as évek nyelvművelése, mint a 19. század végi. A korszaknak ugyanis volt nyelvtudományi kötődésű nyelvművelése, a prágai strukturalizmushoz kapcsolódva, de ez nyomokban sem mutatható ki a korabeli magyar nyelvművelésben.

Az 1930-as évek magyar nyelvművelése lényegében Szarvas Gábor nyelvtudományának és nyelvművelő elveinek (még) dogmatikusabbá válásával jellemezhető. Németh G. Béla (1960: 236) Szarvas Gábor elveiről írja:

Mindaz, ami Németh G. szerint Szarvas korában még csak fenyegető veszély volt, az 1930-as évekre bekövetkezett. Ennek a nyelvművelő nézetrendszernek a legkidolgozottabb megfogalmazása azonban jóval később született csak meg: Bárczi Géza Nyelvművelésünk című könyvecskéje (1974). S mivel ez nemcsak a legkidolgozottabb megjelenése ennek a nyelvközpontú szemléletnek, hanem egyben ma is használatos, közkönyvtárakban és nagy példányszámának köszönhetően valószínűleg tanári könyvespolcokon is könnyen hozzáférhető munkáról van szó, ráadásul a mai nyelvművelő szakirodalomban is sokat idézik egy-egy elvi állásfoglalását, az alábbiakban ebből az 1974-ben megjelent könyvből való idézetekkel szeretném megvilágítani az 1930-as évek nyelvművelő szemléletét — bármennyire anakronisztikusnak tűnik is.

Előtte azonban érdemes néhány szót mondani arról, hogy valóban anakronisztikus-e ez az eljárás. A nyelvközpontú nyelvművelés terminus Lőrincze Lajostól származik, s ő a két háború közötti nyelvművelést nevezte így (1980: 16). Ezt a nyelvművelő szemléletet azzal jellemezte (18–26), hogy mindenekelőtt az idegenszerűségeket (ez akkor az ún. „germanizmusokat” jelentette) üldözte, hogy a nyelvhelyességet kizárólag a szigorúan értelmezett nyelvtanhoz mérte, hogy „legszívesebben a nyelvnek minden mozgását meggátolná”, hogy „gyalázkodó, fenyegető, megszégyenítő” volt a hangneme. Lőrincze maga is úgy vélte (22), hogy ez a szemlélet Szarvas Gábor elveinek továbbhagyományozódásából nőtt ki. Lőrincze nézeteinek első megjelenése után Bárczi Géza (1971: 609) azzal védte meg a korábbi korszak nyelvművelését, hogy „minden törekvés, mely a nyelvet óhajtja jobbá, szebbé, gyakorlati és művészi célokra alkalmasabbá tenni, az embert szolgálja, ’emberközpontú’, s minden olyan jelenség, mely nem előnyös a nyelvre, az embert károsítja meg.” Kétségtelenül kiderül ebből a megfogalmazásból, hogy Bárczi erény-nek tekinti azt, amit Lőrincze bírál, s hogy nála bekövetkezett az, amit Németh G. a Szarvas-korszak veszélyének érzett: a nyelv az ember elé került, az embernek akkor jó, ha a nyelvnek jó.

Bárczi tehát fölvállalta a korai Nyelvőr és a Magyarosan elveinek szellemi hagyatékát, s ez tükröződik könyvében is. Nemcsak ítélethozatalaiban, melyekben legfőbb mércéje — ahogy várjuk –, hogy a nyelv szempontjából mi értékes és mi káros, hanem könyvének szerkezetében is. A könyv elején hosszasan fejtegeti, hogy a nyelv fejlődése irányítható, sőt a nyelvésznek hazafias kötelessége is a helyes irányba terelni a nyelvi folyamatokat; aztán sorra veszi a nyelvhelyesség területeit, szigorúan abban a sorrendben, amit a „nyelvi részrendszerekre” vonatkozó leíró nyelvtani taxonómia előír (hangtan, szótan, morfémák, mondattan); könyvének második része pedig azt taglalja, hogy „milyen eszközökkel tud hatni a nyelvművelő arra, hogy a nyelvfejlődés valóban hozzáigazodjék ahhoz a helyes irányhoz, melyet ő a fenti [a könyv első részében kifejtett] elvek alapján megjelöl” (84). Azaz: hogy hogyan kell a nyelvművelő által helyesnek vélt elveket elterjeszteni. A könyv fölépítése egyébként kísértetiesen emlékeztet arra, ahogyan a szóban forgó korszak nyelvművelő mozgalma egyáltalán létrejött: Szinnyei meghirdette, hogy a nyelv életébe kötelesség beleavatkozni, majd az Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának albizottságaként — nyelvészekből — létrejött a Nyelvművelő Szakosztály, s később a mozgalom valódi mozgalommá válva telepedett rá a társadalomra.

Nemcsak a nyelvközpontúság jelenik tehát meg Bárczi elveiben, hanem a két háború közötti nyelvművelő hozzáállás többi eleme is. A nyelvművelés és a nyelvhelyesség összefüggéséről például a következőket írja (25):

A könyvben mindvégig az idegen rontás tűnik föl a legnagyobb veszedelemként, akár a szókincsről, akár a grammatikáról van is szó. „Nem jár ki a védelem azoknak a fölösleges idegenszerűségeknek, melyeket a nyelvi közömbösség vagy éppen a sznobizmus ültetett át, és melyek esetleg akár már hosszabb idő óta fojtogatnak egy vagy több jó magyar kifejezést” (53; ide sorolja többek között a filteres-t, a filc-et, a mili -t és a metró-t); az idegen szavak „élősködnek” (57), „az idegen szerkezetek mélyebben hasítanak bele a nyelv testébe” (62–63; ide tartozik szerinte pl. a kimondottan, a jól áll neki, a lekéste a vonatot, a jó üzletet csinál stb.). De „veszedelmes idegen szemlélet mutatkozik meg a ragok használatában is” (72); „idegen minták utánzó fordításával indult útjára az igekötők helytelen, fölösleges használata” (75); végül „a mondattanba befurakodott idegenszerűségek a legbántóbbak” (76).

A nyelvi sovinizmus gyanúja is fölmerülhet az olvasóban, amikor azt olvassa, hogy a magyar nyelv megóvásáért „az egész világ előtt” felelősek vagyunk, mert ez „fölépítésében, minden jellegzetes tulajdonságában annyira más, mint a többi művelt nyelv, hogy az egész emberiség, az emberi műveltség szempontjából megérdemli megőrzését” (82). S vajon a többi nyelv nem? A magyarkodás egyébként — annak ellenére, hogy Bárczi ezt mintha nem vállalná – abban is megnyilvánul a könyvben, hogy a szerző jóval többször emlegeti a magyarságot, magyarosságot, magyar érzelmeket, mint az a könyv megjelenésének idején a nyelvművelő irodalomban szokás volt (van a könyvben többek között: magyar fül, kulturált, szép magyar ejtés; érdeklődő magyar, művelt magyar, jobban beszélő magyar és természetesen minden magyar ember).

A 30-as évek harcossága jelenik meg a könyv metaforahasználatában is, különösen a tennivalókat soroló részben. A hibák fertőznek, rákfenék, magyarosság ellen elkövetett vétségek; száműzni, üldözni, irtani kell őket, harcba kell szállni ellenük, a káros, veszedelmes nézetekkel szemben is. A nyelvvédő küzdelem eszköze lehet a lelkiismeret fölébresztése, a harckészség szítása, harcos lerohanás, apró csatározások, hadjárat, propaganda, reklámhadjárat, gerillaháború, egy olcsó nyelvvédő folyóirat szerepe a nyelvművelő hadjárásban a könnyűlovasságé volna: földerítés, portyázás, könnyű csatározás”. A győztes háború kivívása nem jár csatazaj nélkül, de ez nem baj; a nyelvművelők hadrendjébe rendületlen bizalommal kell beállni.

A nyelvművelő munka megszervezését Bárczi a mozgalmak általános jellemzőinek megfelelően képzeli el: önkéntes szervezetnek kellene kiépülnie, amelynek gócai behálóznák az egész országot, nyelvhelyességi közületek jönnének létre a helyi erőkből, ezek vitadélutánokat és tapasztalatcseréket tartanának, agitációt végeznének és propagandát fejtenének ki; a szervezet munkáját természetesen a középpont, a Nyelvtudományi Intézet irányítaná. A siker érdekében azonban nemcsak ennek az önkéntes szervezetnek kellene működnie, hanem az iskolákra, a sajtóra, a közintézményekre is ki kell terjeszteni a nyelvvédelmet, sőt a hatóságokat is be lehet vonni a munkába, és felsőbb rendelkezésekkel lehetne megtiltani a helytelen alakok használatát.

Nehéz megmondani, hogy mennyi ebben a mozgalmárságban a 30-as évek maradványa, és mi az, ami az 50-es, 60-as években épült rá. A szóhasználatból ítélve ez utóbbi szelleme sem hagyta érintetlenül Bárczit, mégis úgy tűnik, hogy az alapot ebben a vonatkozásban is a 30-as évek szellemisége adta. Annál is inkább, mert Bárczi egyértelműen „tisztogatást” javasol (80), és „nyelvvédő küzdelemről” beszél (81, a könyvben többször szerepel a nyelvvédelem terminus). Egyes megfogalmazásai pedig kifejezetten ijesztőek:

A beszélők agyába égetett helyes fordulatoktól, nemkívánatos nyelvszokástól és a szigorúan ellenőrzött követelményektől kanyarodjunk vissza egy pillanatra a szigorúan ellenőrzött vonatokhoz, nemkívánatos állampolgárokhoz és másfajta égetésekhez. Ne szégyenlősködjünk, hanem mondjuk ki: a 30-as években a nyelv ugyanazt a faji tisztogatást volt kénytelen elviselni, amit a társadalom, az eszközök, érvek és célok sem különböztek 1937-től kezdve, tehát ha nevén akarjuk nevezni a korszak nyelvművelését, ami az akkori terminológia szerint nyelvvédő volt, akkor fajvédőnek kell tartanunk. Mondjuk azt is ki: a sokat kárhoztatott „germanizmusok” és „idegenszerűségek” egy része a — főleg budai és pesti — városi polgárság nyelvcseréje után, az egykori német anyanyelv szubsztrátumhatásaként került magyar anyanyelvükbe — másik része viszont a jiddisből.

Az idegengyűlölet és az antiszemitizmus nyelvművelésbeli leképeződése (az „idegenszerűségek” elleni küzdelem) természetesen ugyanúgy a 19. század utolsó harmadába nyúlik vissza, ahogy az idegengyűlölet és az antiszemitizmus is. A fejezet elején említett hangsúlyeltolódást (a „belső szabálytalanságok”-ról az „idegenszerűségek”-re) éppen a fajvédő ideológia terjedése és fölerősödése okozta.

Folytatása: 5. Korszak: a kommunista nyelvművelés