Sándor Klára:

„ ... ki nem nyelvész: én vagy te?”

„Ideafóbabb fajtát nem képzelek a magaménál”
(Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára)

Az 1990-es évek nyelvművelő írásai föltűnően sokat foglalkoznak a nyelvművelés meghatározásával, céljainak kijelölésével, azzal, hogy kell-e — az új körülményekhez alkalmazkodva — változtatni szemléletén és módszerein stb. Néhány szerző szerint nemigen szükséges mindez, mások szerint kisebb igazítások nem ártanának, ismét mások szerint jelentős átalakításokra volna szükség. Hosszú idő után először jelenhetett meg nyíltan az a vélemény is, hogy nyelvművelésre egyáltalán nincs szükség, és hogy ne nevezzük nyelvtudománynak, mert nem sok köze van a nyelvészethez.

Az utóbbi gondolat magától értődően erős nemtetszést váltott ki a nyelvművelők körében, de nem nézték jó szemmel az átfogóbb reformok sürgetését sem. Mindebből pedig — szintén érthetően — olyan írások születtek, amelyek más tudományosnak számító (vagy annak szánt) publikációkhoz képest szokatlanul gazdagok a csoportidentitást erősítő jegyekben.

Mi és Ők

S éppen mert nem egyes emberek, hanem csoportok szembenállásáról lesz szó, tulajdonképpen azt kellett volna címnek írni, hogy „ ... ki nem nyelvész, mi vagy ti?” Az egyik csoport a nyelvművelőké, a másik pedig az, amelyiktől elkülönítik magukat. Az elsőt Mi csoport-nak fogom nevezni — nem saját hovatartozásomat jelölöm ezzel, hanem azt a nézőpontot, amelyből szemlélve a fölsorakoztatott érvek és attribútumok értelmezhetővé válnak. A Mi csoport azért kapta ezt a nevet, mert tagjai — megnyilatkozásaikból vélhetően — nemcsak közös értékrenddel, hasonló attitűdökkel rendelkeznek, hanem összetartozónak is érzik magukat. Bár természetesen vannak eltérések az egyes csoporttagok véleményében, tartalmat és megformálást illetően egyaránt, ezek a különbségek inkább fokozatinak nevezhetők, s láthatóan nem veszélyeztetik a csoporttagok összetartozás-tudatát, így magát a csoportot sem. A közös előfeltevés-rendszerről, amely a Mi csoportba tartozó szerzők írásaiban megjelenik, alább részletesen esik szó; nagyvonalakban azzal jellemezhető, hogy a nyelvművelést a nyelvtudomány kiemelkedően fontos társadalmi feladatot betöltő ágának tekintik, az anyanyelv körüli gondoskodást, annak fejlesztését pedig a nyelvész kötelességének.

A másik csoport pedig az — amelyik nem az egyik. Erre a körülírásra azért van szükség, mert az ide sorolható szerzőket nemigen köti más össze, mint hogy az első csoport elhatárolja őket magától, s így nem vagy csak részlegesen mutatják a csoporttá szerveződés jeleit. Az elhatárolódás alapja a Mi csoport szempontját alapul véve az, hogy a másik csoporthoz tartozó kutatók kétségbe vonják az imént leírt előfeltevések érvényességét. Minthogy azonban ez egészen más előfeltevések alapján történik a másik csoporthoz tartozók írásaiban, ők csak a Mi csoport szemszögéből alkotnak „másik csoportot”, saját szemszögükből sokkal inkább csak alkalmi társulást. Mivel azonban a Mi csoport tagjai többnyire egységes csoportnak látják őket, s nagyrészt azonos jellemzőket tulajdonítanak nekik, szükség lesz közös megnevezésükre is: összefoglaló nevük Ők lesz.

Az Ők között vannak, akik nem kérdőjelezik meg a Mi csoport értékrendszerének egészét, csak esetleg bizonyos részleteit. A nyelvművelést a nyelvtudomány részének tartják, sőt, céljuk az, hogy tudományosabbá, s ezzel hatékonyabbá tegyék. Őket Reformerek-nek fogom nevezni. A Reformerek nem saját jószántukból kerültek ki a Mi csoportból (sőt többször is kinyilvánítják lojalitásukat), hanem „veszélyes nézeteik” miatt a Mi csoport vezetői rekesztették kívül őket.

Vannak azonban, akik önmaguk is élesen elhatárolódnak a Mi csoport nézetrendszerétől: a nyelvművelést nem tekintik a nyelvtudomány részének, következésképpen a nyelvész feladatának nem az anyanyelv „fejlesztését”, hanem leírását tartják. Ők — szétválasztván a nyelvművelést és a nyelvtudományt — magukat egyszerűen nyelvész-nek nevezik, s mivel a Mi csoporthoz tartozó kutatók írásaiban is előfordul rájuk ugyanez a megkülönböztető név (l. Grétsy 1993b: 492, Grétsy 1999: 11), és is ezt fogom használni.

Az alkalmazott módszer

Azt, hogy ki melyik csoportba tartozik, az írások maguk döntötték el: azok és csak azok, akik ugyanarra az értékrendre, hagyományra, előfeltevésekre hivatkoznak, azonos csoportba kerültek. Az egyes írásokban a csoportra jellemző értékek különböző formákban jelenhetnek meg: a szerző megjelölheti expliciten, tekintheti jól ismertnek, s ezért csak utal rá, esetleg abból fejthető ki az általa képviselt értékrend, hogy kijelentéseinek ez ad értelmezési keretet (vagyis kijelentései csakis akkor értelmesek, ha előföltevésként egy bizonyos értékrendet természetesen adottnak tekint).

Jóllehet az egyes csoportokhoz sorolt írások nem egy, hanem több szerzőtől származnak, a közös értelmezési keret összekapcsolja őket. Ez teszi lehetővé, hogy egyetlen nagy, összefüggő egységként kezeljük az egyes csoportokhoz tartozó szövegeket (a szerzők egyébként — a hivatkozásokból ez kiderül — ismerik is egymás munkáit). Ez pedig azt teszi lehetővé, hogy bár egy-egy csoport teljes értékrendszere egészében nem jelenik meg egyik írásban sem, mégis rekonstruálható az azonos értékrendet fölmutató írások összességéből. A visszatérő motívumok esetenként különböző attribútumokkal kapcsolódnak össze; egyes motívumokat néhány írásban részletesen körülír a szerző — mindez segít abban, hogy az értékrendszer belső összefüggéseit is föltárjuk.

A Mi és az Ők közötti különbségek

A Mi és az Ők közötti különbségek — magától értődően — a Mi csoport szemszögéből írhatók csak le (hiszen Ők szemszöge az Ők oldaláról nem létezik). Az eltérések megjelölésének két lehetséges módja van: ha saját csoportunkat jellemezük („ilyenek vagyunk”), illetve ha a „nem-mi”-re jellemző tulajdonságokat soroljuk föl („mi nem ilyenek vagyunk”). A Mi csoportra — a csoport tagjai által — jellemzőnek fölmutatott tulajdonságok kisebbik részét olvashatjuk közvetlen értékmegjelölés formájában (amikor a pragmatikai jelentés nagyjából úgy írható le, hogy „ez és ez jellemző ránk”), túlnyomó többségüket közvetve tudhatjuk meg a vizsgált írásokból — leginkább abból a negatív jellemzésből, ahogyan a Mi csoport tagjai elkülönítenek maguktól másokat. Ez egyrészt magától értődik: a csoporthoz tartozóknak nem szükséges elmagyarázni, milyen hagyományok, milyen értékek tartják össze a csoportot. Másrészt viszont azt jelzi, hogy a Mi csoport a nagyobb közösségen belül hatalmi pozícióban tudja magát: nem tartja szükségesnek, hogy igazolja saját értékrendszerének létjogosultságát.

A negatívumokkal jellemzésnek egyébként más haszna is van: ha a másik hiányosságait, rossz tulajdonságait, sőt veszélyességét mutatjuk be, könnyen elterelődik arról a figyelem, hogy saját kidolgozott, részletes programot nem ajánlunk föl a másik alternatívájaként. Ilyenkor elégséges „nagy”, átfogó célokat kitűzni (pl. hogy célunk „legfőbb nemzeti kincsünk védelme”); az eszközök, módszerek ilyen nagy célok esetében „lényegtelenek”, hiszen az első és legfőbb feladat a sugallmazott veszélyeztetettség megszüntetése. A hatalmi pozíció mindezt még észrevehetetlenebbé teszi: ha a cél pusztán a status quo fenntartása, nincs szükség meggyőzésre, elég a hagyományokra hivatkozni.

Mi és Ők

Az összetartozás kinyilvánítása a Mi csoportban legegyértelműbben úgy jelenik meg, hogy a csoporthoz tartozók magukat hangsúlyozottan Mi-nek, a kívülrekesztetteket Ők-nek nevezik. Ez a Mi—Ők szembeállítás e két névmással kiemelve vonul végig Jakab István tanulmányán (1994b). Ő egyébként (Jakab 1994b: 49) a Mi csoporthoz a „józanabb nyelvművelőket” sorolja. A két csoport külön megnevezést is kap Deme Lászlótól (1995a: 113): operatív nyelvművelés-nek nevezi a Mi csoport nyelvművelését, az Ők által szorgalmazottat pedig spekulatív nyelvművelés-nek.

Ki a magyar nyelvész?

A leggyakrabban azonban a „magyar nyelvész” — „nem magyar nyelvész” szembeállítás bukkan föl, különböző formákban. A „Ki a magyar nyelvész?” kérdése a nyilvánosság elé először 1997-ben került. 1997. május 9-én az Élet és Irodalomban Nyilatkozat címmel jelent meg egy írás 39 nyelvész aláírásával. A megelőző időszakban egyre többször esett szó arról (sajtóban, rádióban, tévében), hogy törvénnyel kellene védeni a magyar nyelvet a „betolakodó” idegen szavak, reklámok, feliratok ellen — az aláírók arra hívták föl a figyelmet, hogy nemcsak szükségtelen (nyelvészetileg naiv), hanem veszélyes is (az idegengyűlöletet erősítheti) egy ilyen törvény. A Nyilatkozat váratlanul nagy vihart kavart. A válaszcikkek a Mi csoporttól érkeztek — kissé meglepő módon, hiszen a Nyilatkozat megfogalmazói a törvény szorgalmazóit „nyelvvédők”-nek, s nem „nyelvművelők”-nek, még kevésbé „hagyományos magyar nyelvészek”-nek nevezték. Így a válaszoknak az a — legfőbb — érve, hogy a a Mi csoporthoz tartozók nem akarnak nyelvtörvényt, nem nevezhető különösebben sikerültnek, mert a Nyilatkozat aláírói azokról beszéltek, akik akartak. Akárhogy is: a Mi csoport reprezentánsai valami oknál fogva úgy érezték, hogy tollat kell ragadniuk:

Az idézetekből a következő kép alakul ki a Mi és az Ők csoportokról. A Mi-hez tartoznak a „hivatott magyar nyelvészek”, az „avatott magyar nyelvészek”, a „valóságos magyar nyelvészek” (Deme); „a magyar nyelv tényleges kutatói”, a „hungarológus nyelvészek”, a „kimondottan magyar nyelvészek” és a „magyar nyelvészek” (Benkő). Az Ők-höz: „az angol nyelv egyetemi oktatói” (Fodor); az „anglisták és amerikanisták” és az „'a' nyelvvel foglalkozó elméleti nyelvészek” (Grétsy); az „anglisták”, illetve „általános nyelvészek” (Benkő). A szembeállításból tehát az rajzolódik ki, hogy a Mi csoport tagjai a „magyar”—„angol/amerikai”, illetve a „sajátosan magyar—általános” tengely mentén határolják el magukat az Ők-től (a Nyilatkozatot aláíró uralistákat ezek szerint általános nyelvésznek tartják). A Nyilatkozat kiváltotta vélemények azonban azt is segítenek megérteni, miért érezték úgy a Mi csoport tagjai, hogy „ellennyilatkozatokat” kell megjelentetniük — amellett, hogy önmaguk szemléletéhez esetleg közel érezték a Nyilatkozatban bíráltat (nem a törvény óhajtását, hanem az idegen szavak elleni „harc” szükségességét illetően). Úgy látszik, leginkább az bőszítette föl a Mi csoport válaszadóit, hogy a Nyilatkozat így kezdődik: „Alulírott magyar nyelvészek...” Erre abból lehet következtetni, hogy a válaszadók — mint az idézetek mutatják — elsősorban arra hivatkozva próbálják érvényteleníteni a Nyilatkozatban megfogalmazott véleményt (minden nyelv kölcsönöz szavakat, a magyar is kölcsönzött régebben is, most is, ez nem veszélyezteti a nyelvet, hanem természetes jelenség; az idegen szavak elleni fölzúdulás valójában az embernek az idegenekkel szemben érzett ösztönös ellenséges érzéseire alapul), hogy nem a magyar nyelvet kutató nyelvészek fogalmazták meg. A Nyilatkozatban megfogalmazott nyelvészeti tételeket ezekben a válaszokban nem cáfolják — a Mi csoport nem azt nehezményezi, hogy ezek a megjegyzések (tehát hogy kölcsönzés érintkező nyelvek között volt és van, s hogy a magyar is sikeresen túlélt jónéhány nyelvérintkezést) tévesek, hanem hogy valakik a csoporton kívülről szóltak bele olyan kérdésbe, amibe — nézetük szerint — csak a Mi csoporthoz tartozók joga beleszólni. Az aláírók túlnyomó többsége nevével együtt munkahelyét és tudományos címét is megjelölte, ha azt akarták volna elhitetni a nyilvánossággal, hogy kizárólagos tárgyuk speciálisan a magyar nyelv kutatása, aligha cselekedték volna ezt. Így nehezen lehet az ő általuk írott magyar nyelvész kifejezés jelzőjét másként értelmezni, mint etnikai identitásuk megjelöléseként. (Hogy az etnikai identitás ilyesféle megjelölésére — eltekintve attól, hogy az ilyesmi nyilatkozatokban bevett retorikai fordulat — miért volt szükség, nem tartozik szorosan tárgyunkhoz. Nagyon röviden: 1995-ben és 1996-ban a nyelvészek Magyarországon és Nyugaton a nyelvészetileg is, emberi jogilag is szalonképtelen, ám szlovák nyelvészek közreműködésével készített szlovák nyelvtörvény miatt tiltakoztak. Ebben a légkörben még nyugtalanítóbb volt arra gondolni, hogy Magyarországon is elfogadjanak „a magyar nyelvet védő” törvényt.) Az, hogy a Mi csoport tagjai mégis a másik jelentésből indultak ki, arra hívja föl a figyelmünket, hogy a kifejezéssel a Nyilatkozat aláírói meglehetősen érzékeny pontot érinthettek.

Tanulni, tanulni, tanulni...

A fentebb idézett szövegekből az Ők csoport tagjairól megtudjuk, hogy nem olvassák az akkor 125 éves Magyar Nyelvőrt, s nem tanulták meg, amit (a magyar nyelvről) megtanulhattak volna — azaz: hiányzik a szaktudásuk ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsanak a magyar nyelvvel kapcsolatos ügyekben. (Sőt: Fodor István általában véve is megfosztja őket nyelvész-mivoltuktól, mikor „az angol nyelv egyetemi oktatói-nak”, azaz nyelvtanárnak, s nem kutatóinak nevezi őket.)

Az idézett szövegek a Nyilatkozat megjelenése kapcsán íródtak, de a tudatlanság (az Ők-re vonatkoztatva) az egyik leggyakrabban visszatérő motívum a Mi csoporthoz tartozók írásaiban:

(Az Ők csoporthoz tartozókat Deme László máshol „ifjonc”-nak, „ifjú nemzedéknek” stb. nevezi, l. alább az új generáció motívumnál; a „mai gyerek” ugyanebbe a sorba tartozik, így a példázat egyértelműen az Ők csoport tagjainak szól.)

A tudatlanság motívum gyakran fordul elő más motívumokkal összekapcsolva: Ők tudatlanok, mert nem ismerik a magyar nyelvészeti szakirodalmat, a magyar nyelvészet eredményeit; tudatlanságukért csak ők maguk okolhatók, mert modernkedésük, divatolásuk miatt nem is akarják megismerni a honi előzményeket és eredményeket; tudatlanságukban ráadásul azt hiszik, hogy nagy tudósok, így még nagyképűek is. Modernkedés, divatolás, a korábbi eredmények semmibevétele, nagyképűség — a fiatalok, a tapasztalat és tudás nélküli új generáció jellemző tulajdonságai.

magyar szakirodalom

modernkedés, divat

A Mi csoport sokszor szóvá teszi, hogy az Ők csak valamiféle „divatot” próbálnak követni, amikor nézeteiket kialakítják: Deme szerint „az ügyeletes csodairányzatok türelmetlen és kritikátlan követésének” korszaka következett el, amikor „a fogyasztói társadalom jellemző jegyeként a mindenkori új és divatos után kapkodva” dolgoznak (1991: 17); „mostanában divatos túlzott aprólékosság”-ról beszél (1993: 70); „egyfajta divatba jött gondolkodásmóddal” vitatkozik (1994b: 80); szerinte „ma egyre többen hirdetik azt, hogy amit sokan használnak, az föltétlenül jó”, és „napjainkra a nyelvészeknek (nyelvészkedőknek) ez a típusa, sajnos (s nem is osztódással, hanem szorzódással), szaporodik” (1994a: 52). A „modern” kutatóról állítja azt, hogy „szívesebben ír, mint olvas” (1993c: 65), úgy gondolja, hogy „a 'modern tudományosság' receptúrája szerint” kényszeríti sablonokba a mai magyar helyzetet „az újszülöttek egyike-másika” (1995b: 358), s megjegyzi, hogy Tolcsvai Nagy „újabb szokás szerint” publikálta ugyanazt az írást két helyen is (1995a: 109) — ez az „újabb szokás”, tegyük hozzá, nem hagyta érintetlenül a Mi csoportot sem. Deme még a látszatát is el akarja kerülni, hogy divatokat követne: leszögezi, hogy nem azért foglalkozik a standard, a regionalitás és a provincialitás terminussal, mert alkalmazkodik a „kordivathoz” (1993c: 65); bár tudja, hogy „a sztenderd modernebbül, nyugatibban, tehát tudományosabban hangzik; ezért használják így azok, akik adnak magukra, s nyomukban mások is, akik adnak rájuk”, ő mégis standard-ot ír (1993c: 65), s „nem ifjoncok divatját követve” tért át „annak idején (s korántsem most)” erre a terminusra (1993c: 67).

Mások is úgy látják, hogy valamiféle divatról van szó: Benkő Loránd „társadalomtudományunknak és abban nyelvtudományunknak is egy mind szélesebb körben tapasztalható tünetére” hívja föl a figyelmet (1996: 311), úgy véli, hogy a nyelvszociológia a szociolingvisztikának „a ma szokásosnál kevésbé előkelő” neve (1998: 77, Valóság); Sebestyén Árpád „a divatba hozott '-o linguistics' magyar tudósai”-t feddi meg (1997: 98), és úgy látja, hogy a Nyelvművelő kézikönyvvel kapcsolatban újabban „modernkedő fanyalgás” bukkant föl (1997: 98); Grétsy szerint pedig „divatossá vált” az az elmélet, mely szerint a nyelvész feladata csupán a nyelv leírása (Grétsy 1999: 11)

nagyképűség

Deme László többször is utal arra, hogy az Ők-höz tartozók nem viselkednek kellőképpen szerényen: szerinte Kontra Miklós „eligazítóan szólt haza Amerikából” (1993b: 7), Tolcsvai Nagy Gábor „rendreutasít” (1995a: 111) és „kioktat” (1995a: 116), ezen kívül lényegében (Deme László summázatában) azt mondja egyik írásában, hogy „Önöket (pontosabban: magukat, minél kisebb kezdőbetűvel) én úgy érthetem és értelmezhetem, ahogy akarom; azt azonban, amit én mondok, csak úgy szabad érteni, ahogy én gondolom” (1995a: 111); a Nyilatkozat aláírói pedig Deme olvasatában lebecsülik a „hivatásos, avatott, valóságos magyar nyelvészek” személyét és munkásságát (Deme 1997: 7).

új generáció

Deme László sokszor és változatosan nyilvánítja ki, hogy az Ők-et a fiatalokkal, az új generációval azonosítja. Nevezi őket „új nemzedék”-nek (1991: 17, 1993a: 474), „ifjú tudósnemzedék”-nek (1993c: 69), „ifjoncok”-nak (1993c: 67), „újszülöttek”-nek (1995b: 358); Lanstyák Istvánt „újszülött”-nek, „akinek minden vicc új” 1995b: 362); az Ők-et — már a Reformerek keltette viták előtt is — „újszülött csecsemő”-nek (1991: 17). Gondolatainak ismételt kifejtését is „annak a felismerésnek a hatására” látja szükségesnek, „hogy minél régebbi egy vicc, az újszülött csecsemők számára annál újabb” (1993c: 65). Beszél „nemzedékváltás”-ról (1993a: 472); a Mi csoporthoz tartozókat „elődök”-nek (1993c: 65, 1995b: 358), nevezi, s tapasztaltságukat szembeállítja az új generáció tapasztalatlanságával: szerinte „nincsenek régi viccek, csak öreg emberek”, s a „tapogatózó előd” az „ősidőkben” „már bajlódott” azokkal a kérdésekkel, amiket most az ifjoncok vizsgálnak (1995b: 358), és nehezményezi, hogy — legalábbis Deme így véli — Tolcsvai Nagy szerint „a tudománytörténet egykori cselekvői ne akarják jobban tudni, mi mikor hogyan és miért volt, mint az utókor” (1995a: 111). Hasonlóképpen állítja szembe a tapasztalatokat a tapasztalatlansággal Jakab István is: úgy ítéli meg, hogy „vagy koránál, vagy tájékozatlanságánál fogva nem tudja” az ifjú nemzedék, milyen volt régebben a helyzet (1993d: 20), és Lanstyáknak is azt rója föl, hogy „csak a rendelkezésre álló adatok, írások alapján”, a „személyes tapasztalat hiányában” elemzi az „egyetemes” és a szlovákiai nyelvművelést (1994a: 54).

A Mi csoport normarendszerében — az érvekből ítélhetően — a csoporton belüli pozíció meghatározásakor a csoport hagyományában rögzített (többnyire a csoport mostani vezetői által termelt) ismeretek birtoklásán kívül nagy szerepet játszik az életkor tisztelete. Az új generációval, a fiatalokkal mindkét vonatkozásban baj van: nem tisztelik az elődök munkásságát, nem is tisztelhetik, mert nem ismerik; de nem tisztelik a kort sem. Deme László úgy látja, hogy az ifjú nemzedékkel általában véve is baj van. Szerinte „a gyerekek többsége ma nem köszön” (1993c: ??, EFF?); példázatot mond a fiatalok érzéketlenségéről egy ismerőse esetét idézve (1994b: 82, Kétség), és részletesen is kifejti ezzel kapcsolatos véleményét (1998/99: 2—8). Még azzal az egyébként széles körben alkalmazott és legitimált tudományos gyakorlattal szemben is ellenérzései vannak, hogy ha valaki (esetünkben az Ők-höz sorolt kutató) gimnazista korúak körében végez vizsgálatokat (jóllehet a kapott adatokat természetesen csak a vizsgált adatközlők nyelvhasználatára tartja érvényesnek):

A fiatalok által elkövetett kihágásokat (tudatlanság, utánzás, Amerika-imádat, a tények tudatos meghamisítása — az utóbbiakról később esik szó) is ő foglalja össze:

A csoport én vagyok

Az Ők csoport „támadásait”, legyen az az új generáció, az ifjoncok lázadása vagy külső veszély, a csoport fenntartása érdekében le kell törni. Ez történhet annak bemutatásával, hogy hiányos a tudásuk: a magyar szakirodalom nem ismerésére, a tudatlanságra utaló megjegyzések ezt célozzák. De a lázongások lecsendesítésére nem bizonyulnak elégséges eszköznek, hiszen az Ők csoporthoz tartozók más területet választottak tudásuk bemutatására: az „idegen” szakirodalom ismeretét. Mint alább látni fogjuk, ennek a Mi csoporthoz tartozók is tudatában vannak. Ezen a terepen nem vállalnak nyílt vitát, hanem éppen azzal próbálják semlegesíteni az „idegen”-ből jött érveket, hogy „idegenből” jöttek, tehát érvénytelenek, sőt kifejezetten veszélyesek (az ide kapcsolódó idézetek az utánzás, illetve az Amerika-imádat motívumoknál találhatók). Azokkal szemben, akik maguk sem akarnak a Mi csoporthoz tartozni (a Nyelvészek), ezen kívül csak két érvtípus lehetséges: nemzettudatuk és emberségük kétségbevonása (ezek a gonoszság, illetve csaló motívumoknál olvashatók). A Mi felé lojalitást mutató Reformerekkel szemben viszont ezek mellett még a Mi csoport belső normájára építő érvek is lehetségesek (mert ők, ha a csoporthoz akarnak tartozni, kénytelenek érvényesnek tekinteni a csoportnormát). Velük szemben azzal is kitérhetnek a vita elől, hogy „fegyvertelennek” (tudatlannak, etológiai értelemben ivaréretlennek) nyilvánítják a megmérkőzni kívánó fiatalokat. Ez — természetesen — nyilvános megszégyenítésüket jelenti. (Etológiai értelemben: olyan fallikus fenyegetés, amit esetleg csak blöffből alkalmaz a rangban feljebb álló hím — azért nem derül ki, hogy blöff vagy sem, mert a fenyegetéssel kitér a küzdelem elől.) A csoport fenntartása, védelme a kívülállókkal szemben, és hagyományainak őrzése a fiatalokkal, illetve a betolakodókkal szemben a rangsorban előkelő helyet elfoglaló csoporttagok, s elsősorban a vezér feladata. Ők hivatottak arra, hogy a csoport alacsonyabb rangú tagjait megfenyítsék, kötelességeikre emlékeztessék, figyelmeztessék, ha megsértik a csoportnormákat, és szükség esetén büntessék is.

megszégyenítés

Figyelmeztetés a hagyományra, felhívás idősebbek tiszteletére (A „nem tiszteletet vár” rész szó szerinti jelentése helyett a pragmatikus jelentésre alapozva):

Érdemes fölfigyelni arra, hogy a szerző nem akármiféle „illemtani oktatóval” állítja párhuzamba magát, hanem a „diplomataiskoláéval”. Ezzel egyrészt azt sugallja, hogy ő szakmája nagymestere, akit egy szakmán kívüli („ifjú riporter”) faggat szemrehányóan, csak hallomásból szerzett értesülések (azaz nem saját tapasztalat) alapján; nem figyelve arra sem, hogy a „vétség” oly korban történt e földön, mikor az adott cselekvés megvalósításának más módja nem volt.

Emlékeztetés a csoportnormákra, a hagyományra; hivatkozás az ivaréretlenségre („újszülött csecsemő”):

A fiatalok fegyvertelennek (ivaréretlennek) nyilvánítása nevetségessé tevéssel, munkájuk lebecsülésével:

Fenyítés

Deme László nemcsak „etikai figyelmeztetés”-sel igazítja el a fiatalokat (Deme 1995a: 118), hanem — a tudományos közösségekben (legalábbis ennyire nyíltan) meglehetősen szokatlan módon jelöli ki saját területét, s figyelmezteti az ifjakat, hogy az ő territóriumán járnak:

Az idézet folytatása is figyelemre érdemes: ebből azt tudjuk meg, hogy Deme László a Reformerek írásaira adott válaszait úgy tekinti, hogy bennük a „mások alkotta gondolatok felfejtésével és helyére tételével” kísérletezett. A „helyretétel” egyébként — mint az idézetek bizonyítják — nemcsak a fiatalok gondolatait, hanem személyét is érinti; s más megnyilvánulási formái is vannak: például a „kimaradt vesszők és a kötőszó” pótlása a Lanstyáktól idézett szövegekben (1994b: 82).

Az idézetekből az tűnik ki, hogy a Mi csoport vezére (alfa-híme) Deme László. Ő figyelmezteti az ifjúságot a legtöbbször és a legváltozatosabb módokon a normák megtartására, inti őket a hagyományok tiszteletére; csak ő fenyíti meg őket territóriuma megsértéséért. Szükségesnek tartja leszögezni, hogy a standard terminust „nem most tanulta”, „s nem is tőlük”, mármint az ifjaktól (1993c: 65). Magát nagymesternek tartja (l. 22. idézet) — de más jelek is arra utalnak, hogy a Mi csoport rangsorában ő az első. Föltűnő például, hogy a Mi csoport tagjai hivatkoznak egymásra; Deme azonban majdnem kizárólag csak saját magát idézi, és csak saját korábbi írásaira hivatkozik. (E kötet írásai közül Kötél Emőkéé foglalkozik ezzel részletesebben.) A Mi csoport kánonjában nagyon előkelő helyet betöltő — alapító atya — Kazinczytól származó idézetet saját kiegészítéssel toldja meg (1998/99: 1); saját véleményét az „objektív valósággal” azonosítja, s jogosultnak tudja magát arra, hogy meghatározza a szavak „közhasználatú” jelentését:

következő rész