Nádasdy Ádám:

Rovarirtóval a szavak erdejében

Népszabadság 1997.06.21. 17.o.

Miért van hosszú nyaka a zsiráfnak? Azért, mondanák sokan, mert az elődei csak a magasban találtak ennivalót, nyújtogatták a nyakukat, mely ettől kissé megnyúlt; ezt a szerzett tulajdonságot átörökítették utódaikra, akik életük során továbbfejlesztették, majd továbbadták és így tovább. Ezt a magyarázatot sok művelt ember is elfogadná, pedig teljesen téves. A biológia kimutatta, hogy az információ csak a nukleintől a protein felé tud áramlani, visszafelé soha. Azaz: az élet során „tanultakat” nem lehet átörökíteni. Punktum. Örökletes tulajdonságok csak mutációval jönnek létre.

Minden tudomány attól érdekes, hogy olyasmit tanít, ami a naiv szemlélő szerint nem úgy van, sőt aminek a „józan paraszti ész” az ellenkezőjét vélné igaznak. Mármost ha ez igaz olyan klasszikus, bevett tudománynál, mint a biológia, mennyivel inkább így van egy viszonylag fiatal (mindössze 200 éves) tudománynál, mint a nyelvészet!

A nyelv higgadt vizsgálatát már az is nehezíti, hogy a nyelv nehezen hozható saját magunktól kellő távolságba, ami pedig a véleményalkotáshoz szükséges volna. Gyakran olvasok ma is ilyet: „nyelvünk, magánhangzóink, »ban/ben« ragunk” – miközben a biológus nem ír olyat, hogy „sejtmagjaink, nyirkunk, mellékvesénk”, pedig sejtmagjai mindenkinek vannak. Elkelne tehát némi távolságtartás, mielőtt a nyelvről – bárki nyelvéről – nyilatkozunk.

A nyelvvel kapcsolatos tévhiedelmek egyike az, hogy a nyelvben bizonyos dolgokra „szükség” volna, másokra meg nem. Sokan azt hiszik, hogy idegen szó átvétele csakis akkor helyeselhető, ha arra „szükség” van. Egyrészt szögezzük le, hogy a nyelvben semmit sem lehet „helyeselni” (ez olyan volna, mintha az állattanban mondjuk a hörcsögöt helyeselnénk), másrészt a nyelvben nem értelmezhető a „szükség” fogalma. Igaz, a nyelvek sokszor az új jelenségekre, találmányokra azok nevét is átveszik (telefon, kommunális), ám sokszor éppen a régi szavaikat alkalmazzák (például a magyar kocsi, piac, felhív szavakat száz éve még ismeretlen dolgokra használjuk); és fordítva, régi és változatlan dolgokra egyszer csak új szavakat vesznek át (például a magyarban a német sógor, az ótörök kék, a latin sors), holott e dolgok nyilván azelőtt is ismertek voltak. A dolog és szó közti kapcsolatot az is bonyolítja, hogy új jelenséget, alosztályokat nemcsak szavakkal, hanem szerkezetekkel is ki lehet fejezni. A magyarban például két gyümölcsöt (németül Pfirsich és Aprikose) ugyanazzal a névvel illetnek: barack, de persze pontosítható, hogy őszi vagy sárga. Most akkor van vagy nincs a magyar nyelvben szó e két gyümölcsre? Ha van, miért jó ez? Ha nincs, miért baj? Ezek nem értelmes kérdések a nyelv igényes tanulmányozója számára.

A régi magyarban nem volt a/az névelő, csak jóval a honfoglalás után alakult ki. Szükség volt rá? Talán, hiszen a németben is van; de akkor a cseh nyelvnek miért nincs mindmáig szüksége névelőre? És vajon ha akkoriban élünk, kétségbeesetten hadakoznunk kellett volna ez útálatos újmódi labanc rákfene, a névelő ellen?

Azt sem mindenki látja világosan, hogy az idegenből átvett szavak nagyban gazdagítják a nyelvet. Milyen jó, hogy a magyarban a helytelen szó mellett az inkorrekt is létezik, hiszen például az üzleti életben más a helytelen és más az inkorrekt lépés. Az idegen szavak először mindig „kilógnak” a nyelvből, és fokozatosan illeszkednek be – vagy kihullanak. Ezt nem valamiféle „szükség” szabályozza. Nem tudjuk, miért lehet hagyomány helyett tradíciót is mondani, míg személyiség helyett sosem mondunk perszonalitást.

Vegyünk két mondatot: A pásztorok szerdánként a kocsmában táncolnak, illetve A komputeres innováció alfája és ómegája a szoftver. Mindkettő (az és, a kivételével) csupa idegenből átvett szóból áll. Persze, az első mondatot én is „magyarabbnak” érzem, de ez csak az átvételek régebbi volta miatt van: volt idejük elmagyarosodni. Majd ötszáz év múlva a második mondatot is magyarnak érzik. Miért volna ez baj? Miért volna épp most olyan kitüntetett kor, hogy ebbe az állandó folyamatba (átvétel – beilleszkedés – elmagyarosodás) bele kellene avatkozni? Hogy mit emel be a nyelv, hogy merre változik, nemigen lehet befolyásolni, azt a közösség spontán dönti el.

Tévedés továbbá, hogy bármely nyelv fejlődne vagy „romlana”, hanyatlana. A mai olaszt nem lehet sem a latin nyelv fejlettebb, sem pedig romlottabb változatának tekinteni; a nyelvek, amióta ismerjük őket (kb. 6000 éve), nem mutatnak minőségi változást, nem lesznek sem egyszerűbbek, sem bonyolultabbak, sem jobbak, sem rosszabbak. A ma élő nyelvek között sincsenek „primitív” nyelvek. Ezt nehéz elfogadni, hiszen a társadalom, a kultúra, a hit nagy fejlődésen ment át – mégis így van, a nyelv ugyanis inkább az ember biológiai lényéhez kapcsolódik, mint szellemi-kulturális lényéhez. A nyelv szerkezete, rendszere nem tükrözi azt a társadalmat, melyben használják; példa erre a hímnem–nőnem, mely egyes nyelvekben hiányzik, ám ez korántsem mutatja azt, hogy beszélőiknek a férfi–nő megkülönböztetés kevésbé volna fontos. Az egyetlen nyelvi terület, mely valamennyire összefügg a társadalom életével, a szókincs. Valóban, bizonyos szavak megjelenése-eltűnése jelezheti az élet változásait (például sztahanovista), de – mint láttuk – itt sincs szükségszerű, logikus kapcsolat (például a párttag szó változó súlyát, tartalmát az utóbbi évtizedekben nem tükrözte e szó nyelvi viselkedése vagy új szó megjelenése).

A nyelvész számára kevésbé érdekesek, a laikust viszont annál inkább érdeklik (néha bosszantják) azok az újítások, melyek nem a kifejezendő tartalommal vannak összefüggésben (azaz nem mást fejeznek ki, mint az addig használt alakok), hanem a beszélő érzéseit, helyzetét, hozzáállását mutatják – azaz társadalmi jelzőeszközök. Ide tartozik a tájszólás, a szleng, a trágárság. Ezeket is óvni, gondozni kell. Van helyzet, ahol sokkal megfelelőbb azt mondanom: kilóg a belem a melótól, mint azt, hogy belefáradtam a munkába, mert a megszólítottak így fognak maguk közé tartozónak érezni. A beszéd fontos feladata a közösségvállalás – ugyanúgy, mint az öltözködésé. A divatok, népviseletek, esküvői vagy szabadidőruhák nem alapfeladatukban különböznek (hiszen egyaránt védik testünket az időjárás viszontagságaitól), hanem abban, hogy viselőjüket egy adott közösség, nem, korcsoport, helyzet részévé teszik.

Sörözgetés közben valaki Mexikóról mesélt: fölkereste az őserdei indiánokat is, részt vett katolicizmusba oltott, de mélyen pogány jellegű miséjükön. Vallásról, Istenről, pogányságról került szó, és ott ülő fiatal barátunk kiszorult ebből a felnőttes eszmecseréből. Aztán egyszer csak megkérdezte: A bennszülöttek milyen szerkóba nyomulnak? (Azaz: milyen viseletben járnak?) Komoly, érdeklődő kérdés volt, a társaság nem is vette észre az éles stílusváltást. Én pedig, nyelvész agyammal, elgondolkoztam: a fiú a szleng használatával visszahozta magát a beszélgetésbe, jelezte, hogy van hozzá köze, hogy fiatalos értékrendjét – a nemzedéki szakadékot áthidalva – hozzákapcsolja e komoly társalgáshoz. Súlyos hiba lett volna rápirítani, mert ezzel mintegy visszautasítottuk volna közeledését.

Hasonló körültekintést, higgadtságot ajánlok a sokat vitatott idegen (főleg angol) nyelvű feliratok, reklámok ügyében. Az utóbbi hetekben sokan írtak ezek ellen a sajtóban, s nem vonom kétségbe értékféltő jó szándékukat. E „konzervatívabb” véleményekkel szemben nyelvészek egy csoportja (magam is) nyilatkozatban fejezte ki, hogy nem javasolja adminisztratív tiltás vagy bírságolás bevezetését. Lehet, hogy sokakat irritálnak az üzleti élet divatkilengései, de hát a divat már csak ilyen. A magyar nyelvet mindez a legcsekélyebb mértékben sem fenyegeti. Ráadásul a reklámipar tudja, mit csinál: ha nem volna az angol, francia stb. elemeknek „hívásuk”, társadalmi jelzőszerepük, sőt: ha a közönség undorral elfordulna ezektől, akkor nem használnák. Burjánzásukat magánemberként persze bárki elítélheti, de nyelvészként vagy törvényalkotóként nem.

Szemléletváltásra van szükség a nyelv művelésével, ápolásával kapcsolatban, olyasfélére, amilyen a természettel kapcsolatban már lejátszódott. Emlékszünk ott is a „hősi” időkre, amikor azt hittük: leigázzuk, ráncba szedjük, „fertőtlenítjük” a természetet. Nem lesz többé kártékony rovar, burjánzó gyom, szikes sivatag, mindent megold a rovarirtó meg a folyók elterelése. Ha nem tetszett valami, odacsaptunk. Aztán megértettük: nem kell mindenbe beavatkozni, hagyni kell a természetet, különben megbillen az egyensúlya, és éppenséggel elvadulhat, rossz irányba csúszhat, holott a belső egyensúlya a legfontosabb. Mindenekelőtt tanulmányozni kell a természetet, tudományosan vagy akár amatőr természetjáró módjára. Csendben, alázattal figyelni működését, és csak aztán, ha nagyon muszáj, finom kézzel picit segíteni, egy-egy növénynek, állatnak nagyobb esélyt adni. Jobb a szúnyogok hadát eltűrni a tóparton, mint döglött halak között fürödni. Jobb eltűrni embertársaink másféle vagy bosszantó nyelvi megnyilatkozásait, mint örökös szekírozással és ítélkezéssel elijeszteni őket a nyelv szeretetétől, a szavak mérlegelésétől, a maguk értékeit, társadalmi helyzetét, életkorát – akár efemer divathóbortokkal is – kifejező nyelvhasználattól.

A nem magyar nyelvű feliratok kihelyezését már csak azért sem korlátoznám, mert a Kárpát-medencében ez nem bölcs dolog. Mi is nagyvonalú többnyelvűséget várunk el a környező országoktól, hogy mindenki olyan nyelven írhassa ki a kiírnivalóját, ahogy a hagyománya vagy az üzleti érdeke kívánja. Isten ments, hogy ezt éppen a Magyar Köztársaság korlátozza. Vagy talán taxatív listát csináljunk, hogy mely nyelveken szabad kiírni valamit és melyeken nem; románul igen, angolul nem?

Egészen más dolog az idegen szavak ködösítő, fitogtató vagy kirekesztő használata, amikor tehát olyat mondunk-írunk, amiről tudjuk, hogy mások nehezen értik. Ez azonban nem nyelvészeti, hanem erkölcsi kérdés; ráadásul ezt magyar szavakkal is ugyanúgy el lehet követni. Hány hatóság ír riasztó jogi hangvételű levelet, amely – akár színmagyar szavakból szőve – a címzettnek érthetetlenül és fenyegetően hangzik? Erről az embereket valóban le kell nevelni, ugyanúgy, mint más visszás magatartásformákról. De, hangsúlyozom, mindez már nem a nyelv, hanem a nyelvhasználat (szaknyelven: a „beszéd”) körébe tartozik.

Föl nem foghatom például, hogy nyelvész – mint nyelvész! – hogyan ítélkezhetne a trágár beszéd ügyében. Hiszen ez tipikusan nem a nyelvet, hanem annak társadalmi használatát érinti. A trágárságok hagyományos magyar szavak, hangalakjuk, ragozásuk, mondatbeli szerepük semmi szabálytalant vagy „romlottat” nem mutat: egyedül társadalmi jelzőszerepük sajátos. Ha ez nyelvi kérdés volna, akkor a bírálók nyilván a trágárságok illedelmesebb szavakkal való helyettesítését javasolnák, például Ki a hímvessző törődik ezzel? vagy A prostituált életbe! Ám ezt nem ajánlja senki; eszerint nem a szavakkal van baj, hanem a tartalommal, vagyis hogy a nemiséget, anyagcserét stb. emlegetik az emberek. (Mintha az optikus zsörtölődne, hogy a szemüveggel mindenféle rondaságot is megnézünk.) Ám az, hogy miről beszélünk, tehát mondataink tartalma, egyáltalán nem a nyelvészet illetékessége – hiszen akkor a nyelvész fölemelhetné szavát a Kétszer kettő az öt mondat ellen is, mivel helytelen tartalmú. De nem teheti, mert e mondat nyelvileg kifogástalan. Hitler gonosz és uszító beszédei ugyanolyan kifogástalan németséggel szóltak, mint Thomas Mann szép és igaz regényei. Van, aki úgy fogalmaz: nyelvünk „elszemetesedett”. Ez értelmetlenség: a beszéd talán elszemetesedhet, ugyanúgy, ahogy talán a gondolkodás vagy az érzelmi világ is, de a nyelv nem. Legföljebb változhat, mint ahogy változik is, amióta létezik, és ez így lesz a jövőben is, ám változásai nem okoznak gondolkodásbeli vagy pláne erkölcsi változásokat, mert ahogy a nyelv nem tükrözi a társadalmat, úgy a társadalom sem tükrözi a nyelvet.

A nyelv művelése, ápolása nagyon fontos feladat. Ehhez türelemre, sok megfigyelésre és még több tanulásra van szükség. Ebben kell a nyelvésznek, nyelvművelőnek segítenie. És igen, helye van a nyelvi illemtannak, ahogyan a jó illemtanár is megtanítja: hova kell nyakkendőben és hova kell bermudában menni, és hogy a kettő nem ötvözendő. De rossz illemtanár az, aki mindig mindenhova nyakkendő felvételét ajánlja.

Úgy kell a nyelvet művelni – ha tetszik, védeni! –, mint a modern környezetvédelemben a természetet. Rossz szolgálatot tesz a nyelvnek és használóinak, aki rovarirtóval jár a szavak erdejében. Még akkor is, ha fülébe egyik oldalról újangol dal rivall, a másik oldalról szúnyog koma hegedül.