Sándor Klára: „ ... ki nem nyelvész: én vagy te?” 3.
Nyelvem, nyelvem, te mindenem
A nemzettudat erősségének „nyelvészeti” érvvé tétele az „anglisták” és az „amerikanisták” semlegesítésére megfelelőnek látszik, az általános nyelvészekére kevésbé. Bár a Mi csoport ideológiája szerint az ő tárgyválasztásuk sem egészen helyénvaló — hiszen nem kiemelten foglalkoznak anyanyelvükkel, tárgyuk „csak” a nyelv, úgy általában —, mégsem ítélhető annyira el, mint az „idegen” angollal (ráadásul amerikaival) foglalkozóké. Márpedig ahhoz, hogy a Mi csoport a nyelv mint nemzeti reliktum kizárólagos őrzőjének tüntethesse föl magát, közömbösíteni kell az általános nyelvészeket is, ellenkező esetben fölléphetnek azzal az igénnyel, hogy véleményt mondjanak a magyar nyelvről, azon az alapon, hogy a magyar is nyelv. Ezt a hivatkozási alapot kell tehát megkérdőjeleznie a mi csoportnak, ha egyeduralkodó akar maradni, azaz: azt kell cáfolnia, hogy a magyar is nyelv. Meg is teszi, bár nem ebben a nyers formában: azt állítja, hogy a magyar nem olyan nyelv, mint az összes többi.
Két okból nem olyan: mert a miénk; és mert rendkívül különleges nyelv. Az első érv szorosan összefonódik a nemzeti érveléssel, és tudományos szempontból teljesen irreleváns, hiszen a nyelvekre általánosságban érvényes tulajdonságokat a nyelvet leíró érzelmei nyilvánvalóan nem befolyásolják (a leírást igen, de akkor a leírás nem tekinthető tudományosnak a tudományosság ma érvényes kritériumai szerint). A második érv „racionális” vagy „tudományos” oldalról kísérli meg bebizonyítani, hogy a magyar nyelv tanulmányozásához az általános nyelvészeti tanulmányok során elsajátítható ismeretektől eltérő, speciális tudásra van szükség (különlegesség). A meggyőzés ennek a gondolatnak a kinyilvánításán ugyan nem megy túl, mert a tételt tudományosnak tekinthető érvek helyett ismét érzelmi oldalról támogatják meg (visszakanyarodva a „mert a miénk” gondolathoz), de ennek a Mi csoport gondolatrendszerében már nincs jelentősége. Az ő szempontjukból „bebizonyították”, hogy az általános nyelvész nem ért a magyar nyelv kérdéseihez. A riválisok kikapcsolása mellett a Mi csoport azzal erősíti a nagyobb közösségben saját nélkülözhetetlenségének hitét, hogy a maga különlegesnek nyilvánított szakterületének — ismét csak az érzelmeket célba vevő — nevet ad (anyanyelvészet). Az „anyanyelvészek” azok, akik vállalják a társadalmi feladatokat.
(Az „anyanyelvészet” ötlete nem független „a magyar magány” toposzaitól: a magyar nyelv „rokontalansága”, „számkivetettsége”, „magánya”, „különös íze”, „páratlan rugalmassága”, „más nyelvekhez nem hasonlítható szerkezete” stb. régi elemei a magyar nyelvről kialakult laikus képnek. De nem független a „nemzeti tudományok” mítoszától sem: gyakran előfordul, hogy a provincializmust és a nemzetközi piacképtelenséget — nem csak a nyelvészeten belül — azzal magyarázzák, hogy a mi dolgaink senkit nem érdekelnek. A mi dolgaink nagyon sok embert érdekelnek, csak úgy kell elmondani őket, hogy mások is megértsék — ehhez viszont szükség van a nemzetközi viszonylatban sztenderdnek számító alaptudásra.)
kivételesség
(88) „Amerikai vagy nyugat-európai viszonyokon alapuló szemlélettel kelet-európai nyelvi s ezek mögött levő történeti, társadalmi, politikai, műveltségi, tudati viszonyokat megközelíteni aligha lehet. De még Kelet-Európában is kevés nép hordozza nyelvi sorsát a magyaréhoz hasonló viszonyok között [pl. nincsenek szétszabdalva].” (Benkő 1996: 312)
(89) „[Az anyanyelv a nyelvet beszélő közösség történetének reliktumait őrzi; közösségünkhöz, nemzetünkhöz kapcsol, nemzeti identitásunk záloga; esztétikum is.] Mindezek az értékadó és értékálló tulajdonságok külön-külön is, de főként együttesen teszik az anyanyelvet az egyetemes emberi nyelvek közegéből meg az egyes önálló nyelveknek a sorából is megokoltan kiemelendő fontosságú kategóriává.” (Benkő 1998: 80)
(90) „Ami különben az e kérdésben feszülő véleménykülönbségek elvi, érdemi részét illeti, az szorosan összefügg egyrészt a magyar nyelvnek az európai nyelvek közt elfoglalt sajátos státusával, másrészt [...]” (Benkő 1998: 83)
(91) „Az anyanyelv sajátos, kifejezetten rá jellemző tematikájának, illetőleg az ehhez kapcsolódó stúdiumoknak a nyelvtudományon belül kivételes a helyzete és a szemléleti igénye.” (Benkő 1999: 35)
A kivételesség motívuma rejtetten vagy nyíltan szerepel a Nyilatkozatra adott válaszokban (2—4 idézet), szorosan összefügg a magyar szakos diploma motívummal, és megtalálható az Amerika-imádat, valamint az utánzás motívumoknál idézett részletek többségében. Időnként szétválaszthatatlanul összefonódik velük: ilyenkor a pozitív megközelítés mellett (a magyar nyelv önmagában más, különleges), az Ők-höz tartozóknak arra a hibájára is utalnak, hogy ráadásul a magyarnál sokkal primitívebb nyelvek vizsgálatára kidolgozott módszereket alkalmaznak (s ezzel „lesüllyesztik” „legfőbb nemzeti kincsünket”):
(93) „Mi volt az akkor megindult spontán folyamatnak [a határontúli magyar nyelvváltozatok „különfejlődése”] a veszélye; s miért aggasztó, ha ez most, a nemzedékváltás során, tudományos mezben újjáéled, nemzetiségi és nemzeti viszonylatban egyaránt azt hangoztatva, hogy a normát most kell megalkotni, illetőleg újraalkotni, mégpedig az általános közhasználat statisztikai átlagából kiszűrve? A nemzeti keretben élő norma szempontjából annyi, hogy ezáltal önként visszasüllyedünk azoknak a frissen felszabadult gyarmatoknak a színvonalára, amelyeknek még nincs történelmileg kialakult és szentesített igényes normarétegük, hanem most küszködnek anyanyelvük standardizálásával.” (Deme 1993a: 472)
(94) „normaréteg nélküli bennszülött nyelvek normájának kiszűrésére gyártott kérdőívek segítségével” [dolgoznak Ők] (Deme 1995a: 117)
(95) „Azon kívül nem az indián nyelvekre, afrikai volt gyarmatokra kidolgozott normakereső kérdőíveket kellene átvenni, hanem az eddigi ismeretek alapján kellene továbbfejleszteni, hogy mit mérjünk fel még.” (Deme 1996: 392)
(96) „a gépesített és gépiesített komputertechnikából kinőtt szemlélet és módszerek” [...] „megkérdőjelezik a történetileg kialakult igényes normaréteg érvényét, s helyette a nagy átlagban keresnek egyszerű statisztikai módszerekkel kialakítható másikat” (Deme 1999a: 54—55)
Ebben a gondolatrendszerben nemcsak a bennszülöttek, indiánok, gyarmati népek nyelve alacsonyabbrendű, mint a kivételes képességekkel rendelkező magyar, hanem az angol, kiváltképpen az amerikai angol is:
„A sok ún. természetes nyelv közül [...] azt hiszem, az amerikai angol az, amelyik a legkevésbé őrzi akár az európai, akár [...] az ázsiai és egyáltalán a világban kialakult valóságismeretnek és valóságtükröző gondolkodásnak a rejtélyeit, fortélyait, árnyalatait és lehetőségeit.” (24)
A Mi csoport nyelvészeti nézeteinek elemzése egy másik írás tárgya, ezért most nem térek ki sem „a magyar különleges nyelv” tételre, sem a Mi csoportnak az „amerikomán” nyelvészeti irányzatokról akotott elképzeléseire. Azt azonban mindenképpen itt, s nem a „tudományos” nézetek elemzésekor kell megjegyezni, hogy az iménti idézett részletekben olvasható tartalom messze lingvicistának (nyelvi fajelméletet vallónak) minősülne a nemzetközi nyelvészeti életben. Az utolsó pedig olyan fokú nyelvészeti dilettantizmust tartalmaz, hogy ha valami furcsa oknál fogva a lingvicista tanok miatt ez nem történne meg, a szerző „az angol mint antinyelv”, a „grammatika nélküli angol nyelv”, illetve a „valóságtükröző gondolkodás fortélyait legkevésbé fölmutató amerikai angol” eszméjével valószínűleg végképp kizárná magát a nyelvészeti közéletből.
anyanyelvészet
(99) „Többen jelezték velünk szemben: ezt [a nyelvművelő mozgalomban való részvételt és a moralitással való szoros összekapcsolódást] nem tekintik „nyelvészeti” feladatnak. Nem először mondom: igazuk van! Ám attól még nagyon is lehet „nyelvészi”, pontosabban „anyanyelvészi” feladat, sőt kötelesség.” (Deme 1998/99: 1)
(100) „Az anyanyelv sajátos, kifejezetten rá jellemző tematikájának, illetőleg az ehhez kapcsolódó stúdiumoknak a nyelvtudományon belül kivételes a helyzete és a szemléleti igénye.” (Benkő 1999: 35)
(101) „Az értékelés ügye azonban már egy másik terep, ott közel sem felvethető igény még a megkísérlési kötelezettség sem, csupán a magyarázathoz jól illeszthető lehetőség, különösképpen akkor, ha a nyelvtörténész anyanyelvét vizsgálja, melynek dolgaira nem a kívülálló hűvös közömbösségével tekint, hanem ügyét az alkalmazott nyelvtudomány irányában is segíteni akarja.” (Benkő 1999: 40)
(102) „Mindezért helyesen állapítja meg az MTA Nyelvtudományi Bizottságának jelentéstervezete: az, hogy „a nyelvtudományon belül a magyar nyelvvel, annak múltjával, jelenével, kapcsolataival foglalkozik a kutatók legnagyobb része, hogy a szűken értelmezett magyar nyelvészet kapja a legnagyobb helyet a felsőoktatásban, az intézmények terveiben, költségvetésében stb.”, valójában „szükségszerű és természetes, hiszen ezeknek a kutatásoknak van a legnyilvánvalóbb és legközvetlenebb haszna, és legtöbbjük a hazai nyelvtudomány aktivitása nélkül elvégzetlen maradna”. [...] A magyar nyelvvel való foglalkozás Magyarországon nem pusztán egyike a nyelvtudományi diszciplínáknak [...], hanem önálló diszciplína, tudniillik: anyanyelvészet. Az idegen nyelveket talán elegendő vizsgálni és működésüket tanulmányozni; az anyanyelv vizsgálatának, működése tanulmányozásának eredménye azonban túl kell, hogy mutasson a megismerés fokán, az — akár rendszerbeli, akár működési — jelenségeken túlra, társadalmi szerepének figyeléséig, sőt ennek minél eredményesebb betöltésének segítéséig. Az anyanyelv átfogja a társadalomnak és a benne élő egyéneknek minden tevékenységét; ezért az anyanyelvészet nemcsak „diagnosztikus”, hanem „terapeutikus” jellegű is. [...] az anyanyelvészet [...] sokféle „-isztikával” érintkezve, sokféle „-izmus” eredményeit magába olvasztva, de önálló — történelmileg kialakult és szervesen máig fejlődött — szemlélettel és módszerrel, és — főleg — sajátos feladatokkal működő tudományág.” (Deme 1999b: 10, Nyr) [A kurzivált rész csaknem szó szerint azonos szöveggel megtalálható a szerzőnek cikk előtt álló Anyanyelvi mozgalmaink és morális hozamuk c. írásában is, 1998/99: 3, Nyr)
Kell egy csapat
Az utóbbi idézetből világosan kiolvasható, hogy mi húzódik meg az 1990-es években hirtelen fölszaporodott öndefinitív Mi-írások hátterében: helyénvaló, sőt „szükségszerű”, hogy a legtöbb kutató az „önálló — történelmileg kialakult és szervesen fejlődött — szemlélettel és módszertannal” dolgozó anyanyelvész; hogy a felsőoktatásban az ennek megfelelő tanulmányoknak szentelik a legnagyobb teret; s hogy nem is szabad máshoz mérni. Kissé nyersebben megfogalmazva azt mondja ez a szöveg, hogy rendben van, hogy az anyanyelvészetre jut a legtöbb pénz, ennek jut a legtöbb állás, és hogy művelőit nem is szabad nemzetközi megmérettetésnek kitenni.
Hogy a viták mögött valójában kenyérféltésről van szó, már az is mutatta, hogy a Mi csoport tagjai inkább magukra vállalták a „nyelvvédők”-ről (és „nyelvészetileg laikus nézetekről”) írt kitételeket, csak hogy kinyilváníthassák, ki az „igazi” magyar nyelvész. Ugyanerre utal, hogy bár a Mi csoporthoz tartozók időnként nyíltan elismerik az Ők semleges, „rovartanos” jellegű nyelvészetének létjogosultságát, az értékelni is hajlandó anyanyelvészt tekintik „valódi nyelvész”-nek, nyíltan (pl. Grétsy 1998, 1999) vagy azáltal, hogy az Ők nyelvészetét áltudomány-nak (l. ott) nyilvánítják.
Ez a bizonyos „önálló — történelmileg kialakult és szervesen fejlődött — szemlélettel és módszertannal” rendelkező magyar nyelvészet, mint korábban szó esett róla, már az 1970-es években azzal szembesült, hogy a magyar nyelvészeti közéletben új szemlélettel rendelkező, új utakat kereső nyelvészek jelentek meg. Ezeket az iskolákat egyre nehezebben lehetett félreállítani; a generatív nyelvészetet már az első honosítási kísérlet alkalmával is sikerült megtelepíteni, a politikailag „jelöltebb” szociolingvisztikát pedig az 1980-as években. A rendszerváltás megszüntette azt a politikai védőpajzsot, melyet azon a bizonyos nyíregyházi konferencián még maga fölött tudott a Mi csoport, s ezzel bizonytalanná váltak a Mi csoport kiváltságai is. Ha ezeket nem akarta elveszíteni, nem tehetett mást, mint amit tett — hogy minden rendelkezésére álló eszközzel támadta az Ők csoportot: hogy tapasztalatlanok, tudatlanok, lázadók; hogy nemzetietlenek, idegen eszméket követnek, amerikománok; hogy nem szolgálják a társadalmat, amelyből élnek, felelőtlenek, de a képzettségük sem megfelelő ahhoz, hogy a „valódi nyelvész” társadalmi feladatait ellássák; s hogy emberi tulajdonságaik alapján nem is lenne jó rájuk bízni ilyesmit (az ide tartozó motívumokról alább lesz szó).
A Mi csoport létjogosultságát nemcsak saját kiválóságával és az Ők gyarlóságaival indokolja, hanem azzal is, hogy ők képviselik a folytonosságot. Azaz: az ő nézeteiknek van hagyománya, az idegen nézeteknek nincs; az ő nézeteiket vallották a legnagyobb magyar nyelvészek is. Deme szerint a Mi csoport képviseli a „tudománytörténeti folytonosságot” (1991: 16); s mint láttuk, a sajátos szemlélet és módszertan igazolását is az adja, hogy „történelmileg alakult” és „szervesen fejlődött”. A hagyományra hivatkozva utasítja el Benkő Loránd Lanstyák többközpontúságról kifejtett véleményét is (61. idézet); szintén a hagyományra hivatkozik a Nyilatkozat aláíróival szemben (4. idézet). Grétsy alábbi érvelésében szintén a hagyomány játssza a főszerepet:
Az „anyanyelvész” fogalmának megfelelően elődeiknek Benkő (1998: 82) a „kimondottan hungarológus nyelvészeket” tartja, méghozzá, mint az alábbi idézetből kiderül, valamennyiüket:
Egy másik írásban (1999) pedig tulajdonképpen az egész magyar történeti nyelvészeti hagyományt teszi meg elődnek. Ezzel adódnak ugyan gondok is, hiszen voltak a meghatározó magyar nyelvtörténészek között olyanok, akik semmi módon nem nevezhetők a nyelvművelés lelkes harcosainak: mint Benkő Loránd is megjegyzi, „részben vagy látszólag ellentétes tudományos vonulatot képviselt” Gombocz Zoltán, Melich János, Pais Dezső, Mészöly Gedeon, Horger Antal, Kniezsa István. A tekintélyes névsor súlyát Benkő azzal próbálja csökkenteni, hogy szerinte magatartásukat „esetleges elvi álláspontjuk mellett [...] sajátos nyelvtörténeti munkaterületük is magyarázza” (Benkő 1999: 43). Érdemes fölfigyelni a háromszoros tompításra: részben vagy látszólag vallottak ellentétes nézeteket; ezt inkább csak „sajátos nyelvtörténeti munkaterületük” magyarázza, hiszen „elvi álláspontjuk” csak esetlegesen vezette őket erre. Hasonló tompítás, hogy Gombocznak „lényegében kétkedő” (Benkő 1999: 38) volt az álláspontja a nyelvműveléssel kapcsolatban, s a hagyomány egységesítését szolgálja Gombocz nézeteinek bekebelezése is: hogy a szerző úgy tünteti föl a magyar nyelvtudomány történetének egyik legelismertebb, a Mi csoport többsége számára is megkerülhetetlen alakját (Deme saját tanulmányaira és munkájára nézve nem tartja Gomboczot nagy hatásúnak, 1991: 16), mintha nem kizárta volna a nyelvművelést a nyelvtudomány köréből, hanem „mindössze” a helyét határozta volna meg:
(Gombocz — 1931 — valóban a nyelvszociológia körébe utalta a nyelvhelyesség problémakörének vizsgálatát, abban a tanulmányban, amelyben szétválasztotta a nyelvtudományt és a nyelvművelést; l. alább.)
Visszatérve az előző névsorra: a rövidrefogott „tudománytörténeti áttekintéstől” nem várható el, hogy magyarázatot adjon arra, miért kell elfelejtenünk mindazt, amit Gombocz (általános) nyelvészként — vagy akár turkológusként —, Melich és Kniezsa szlavistaként a magyar nyelv történetéről mondott (sok mindent kell egyébként elfelejtenünk nekik), s arra végképp nem kapunk választ, hogy mi volt Pais, Mészöly és Horger, ha nem „kimondottan hungarológus nyelvész”. Így aztán néhány oldallal később nem tűnik föl a nagyvonalú általánosítás sem, hogy a nyelvtörténésznek „nélkülözhetetlen részt” kell vállalnia az anyanyelv ügyének szolgálatában, mégpedig „híven azokhoz a hagyományokhoz is, amelyeket a magyar nyelvtudomány története oly meggyőző erővel, konkrét eredményekkel tud példázni mindenki számára” (Benkő 1999: 47).
A Mi csoport létjogosultságát nemcsak az egységessé gyúrt hagyomány igazolhatja, hanem ennek ellenkezője is: nevezetesen hogy a renitenskedők mindig jelentéktelen kisebbséget, afféle „törpe minoritást” alkottak. Deme szerint a „tudománytörténeti folytonosságot” a „zöm” képviseli (1991: 16); az Ők csak „egy-két kivétel” (Bencédy 1996: 388) a nyelvészek között; írásaik „szórványos kísérletek” (Benkő 1996: 69, Valóság); „Lanstyák István és társai”-nak nevezi őket Jakab István (1994b: 57); az „ifjú tudósnemzedék néhány tagjáról” beszél Deme (1993c: 69), máshol „az újszülöttek egyike-másikáról” (1995b: 358); „némelyek”-ről Péntek János (1994: 134, 136, 138) és Grétsy László (1998: 17). Deme László szerint „egyáltalán nem bizonyos”, hogy „valóban a túlnyomó többséget képviselik, s nem csupán a hangerejük felfokozott” (1999a: 53). Az Ők kis létszámára utal, hogy ők csak „akadnak” (Jakab 1994b: 51) és „vannak, akik” (Grétsy 1997e: 38), illetve „kivételek” (Grétsy 1999: 11). Grétsy az Ők-kel egy húron pendülő angolszász nyelvészeket is „hivatásos nyelvészek kis csoportjának” véli (1998: 17).
Az ősatyák: kettős királyság
A Mi csoport hagyományírásával van összefüggésben, hogy egyfajta mitikus őst is teremtettek maguknak. A jól megválasztott „ős”, ha ismert és elismert nyelvész, segít a Mi csoport létjogosultsága bemutatásában és kiváltságaik megőrzésében, ráadásul csoportkohéziójukat is erősíti: közös származástudatot ad, a fiatalok elé példaképként állítható, s ahogy az ősök általában, a csoport aranykorát idézi.
Erre az „ősatya” szerepre kiválóan alkalmas Bárczi Géza. Ismert és államilag is elismert (Kossuth díjas) nyelvész volt: a nagyközönségnek szánt Szófejtő szótár és A magyar nyelv életrajza révén a nem nyelvészek is ismerhetik. A nyelvtudomány sok részterületén működött: elsősorban nyelvtörténészként, de nagy szerepe volt a nyelvatlasz körüli munkálatokban is — s nem utolsó sorban önálló kötetecskét írt a nyelvművelés fontosságáról. Bárczi a keményvonalas nyelvművelés apostola volt, szemléletének harciassága (erről l. Dányi Hajnalka írását a jelen kötetben) segíthetett abban, hogy a nyelvművelés az 1990-es években megcsappant tekintélyéből visszaszerezzen valamennyit. Ráadásul nyelvművelő könyve tartalmaz egy olyan részletet, amely a Mi csoportnak éppen kapóra jött az 1990-es évek „Ki a nyelvész?” vitáiban:
A Mi csoport gondolatrendszerének sok elemével találkozhatunk az idézetben: hogy „nemzeti létünk egyik legfontosabb zálogával” másként kell foglalkoznia a nyelvésznek, mint más nyelvekkel teheti (mert egyébként nyelvészeti szempontból nem követ el így sem hibát, különben értelmetlen volna a „szakmai szűklátókörűségre hivatkozni): nemhogy nem tanácsos, hanem kifejezetten kötelező érzelmeket keverni a tudományba; hogy az a nyelvész, aki nem így tesz, egyrészt nem vállal társadalmi feladatokat, másrészt nemzetietlen, hiszen egy sorban van a „kényelemszerető laikusokkal, akik rideg értetlenséggel viseltetnek anyanyelvünk gyakorlati kérdései, szépsége, esztétikai értéke, jövendő sorsa iránt”. Nem a nyelvészekre, hanem a hétköznapi beszélőkre vonatkoztatva, de itt az utánzás és a divat, a tudatlanság és az öntudatlanság (ivaréretlenség): a nyelvünket rontó közömbös laikus, akivel az értékelni nem hajlandó nyelvész egy húron pendül „öntudatlan utánzókészséggel fogadja be azt, amit maga körül hall, esetleg elsősorban azt, ami szokatlanságával megnyeri tetszését, és így hozzájárul a terjesztéséhez, anélkül, hogy ez a folyamat a tudatáig fölérne; nem tud, nem is akar tudni róla, az egész kérdés nem érdekli”. Ez a felfogás elsősorban „káros”, és csak aztán „tudományos szempontból is téves” — és a magyarázat helyett, hogy miért, ugyanúgy csak egy retorikai csavart kap az olvasó („abból a régen elavult fölfogásból táplálkozik ...” — arra, hogy ez miért elavult, nincs válasz), mint a Mi csoport írásaiban gyakori (erről l. Bujdosó Hajnalka írását a jelen kötetben). Bárczi, mint szerénykedve hangsúlyozza a kötetben, nem szakmabeliként, hanem laikusként fejtette ki nézeteit — s valóban, megfeledkezett arról, amiről filológusként nemigen feledkezett volna meg: a bírált nézet forrása nem szerepel a bírálatban. Így az olvasó nem veheti kézbe Gombocz cikkét, hiszen nem tudja, hogy arról van szó, s így az nem is befolyásolhatja.
Bárczi gondolatainak leghasznosabb vonása talán mégis az, hogy ebben a részletben négyszer ismétli meg, hogy az ilyen nyelvészek „törpe minoritásban” vannak (ne felejtsük el, hogy abban a korban, amikor a szöveg íródott, kisebbségben lenni annyi volt mint deviánsnak, azaz a társadalomra nézve veszélyesnek és károsnak lenni): olyan nyelvész, aki ezt vallaná „akad, bár kivételesen”, „kivétel”, „szerencsére ma már kevés ilyen szakember akad” — aki pedig a nyelvművelést fölöslegesnek tartaná, „csak kivételesen ha akad, s ezek nemigen szokták nézeteiket a nyilvánosság elé vinni”. Az utóbbi mondat kétségkívül azt jelenti: és ne is igen merjék — Mi uralkodunk.
Nem véletlen tehát, hogy a Mi csoport írásaiban Bárczi Géza előkelő címeket kap: Benkő Loránd a 20. század második felének „meghatározó jelentőségű hungarológus nyelvtudósa”-ként említi (1998: 82), Grétsy László pedig „az egyik legszélesebb látókörű nyelvtudós”-ként (1998: 16). Kiemelkedő szerepére Benkő más alkalommal is fölhívja a figyelmet (1999: 43). Még kevésbé lehet véletlen, hogy „az ilyen nyelvész kivétel” rész nagy népszerűségnek örvend — az Ők elleni aduként használja föl Grétsy László (1997e: 38, 1998: 16—17, 1999: 11), s idézi Deme László is:
Reméljük: csak átmenetileg. De ne csupán reménykedjünk: tegyünk is érte. Tartozunk ezzel mesterünk emlékének, s nemkevésbé magunknak, de az egész közösségnek is. Bízzunk magunkban, ne kapkodjunk minden újnak tűnő, csillogó idegen után. — Vegyük már észre: ha nem tudtuk is, hogy oda indulunk, elértünk Amerikába. A mi tudományunk Amerikája nem odaát van, hanem itt; s nem idehoztuk, hanem elértük, hazai vizeken és hazai szelek szárnyán. A világ is ezt várja tőlünk. Nem azt kell megmutatnunk: miben tudjuk (jól-rosszul) utánozni, hanem hogy mit tudunk hozzátenni tudásához a magunkéból.” (Deme 1994a: 52)
A Bárczi mint „ősatya” motívum talán itt jelenik meg legkifejtettebben (érthetően: az írás a Bárczi-centenáriumra készült), egyrészt explicit megfogalmazása, másrészt más motívumokkal való összekapcsolása által. Az „ős” az, aki emlékének meg kell felelni, „mesterünk”, azaz mindannyian tőle származunk; mint a tanulmány címe állítja, ő a magyar nyelvészet Kolumbusza. Bárczi a divatoló, Amerika-imádó fiatalság és idegenek ellentéte: nem utánzott, nem kapkodott minden újnak tűnő, csillogó idegen után, nem idehozta, hanem elérte Amerikát, hazai vizeken és hazai szelek szárnyán.
Bárczin kívül egy másik ősatya is fölbukkan az 1990-es évek nyelvművelő írásaiban: a Bárczival éppen ellentétes nézeteket valló Lőrincze Lajos. Bárczival ellentétben Lőrincze nem a nyelvet, hanem a nyelv használóját kívánta művelni. Irányzatát részben ezért nevezte „emberközpontú”-nak, részben pedig azért, mert mindezt úgy akarta megvalósítani, hogy mindeközben a nyelvet használók érdekeire is tekintettel van (a legrészletesebben kifejtve l. Lőrincze 1980). Lőrincze engedékeny, „liberális”-nak bélyegzett nyelvművelő szemléletével nem mindenki rokonszenvezett: Bárczi a szemlélet első felbukkanásától kezdve legnagyobb ellenlábasa volt (1953, 1971, 1974), s Lőrincze „ismeretterjesztő” szándékait és módszereit elvetve Deme is úgy vélte, hogy a nyelvművelésnek nem a nyelvről, hanem a nyelvet kell tanítania az embereknek (1972: ??).
Lőrincze népszerűsége ugyanakkor túlszárnyalta minden korábbi (s mindmáig: őt követő) nyelvművelő népszerűségét, ettől nem lehetett eltekinteni; „emberközpontú nyelvművelés”-e ráadásul kedvező hátszelet kapott az 1960-as évek végétől enyhülő politikai légkörben. Hosszú időre mégiscsak ő vált a magyar nyelvművelés első emberévé, „tanár urává”. Az 1992-ben rendezett nyelvművelő konferencián — ezt már csak nagybetegen, távolról tudta üdvözölni — még érezhető a hatása: az ő „emberközpontú nyelvművelését” tartja saját kiindulópontjának Eőry Vilma (1993), és az övét is Heltainé Nagy Erzsébet (1993); „egyetért” vele Grétsy László (1993a) is. Tolcsvai Nagy Gábor valamivel később bemutatott „antropológiai” nyelvművelése (1994) szintén Lőrincze nézeteivel mutat szoros rokonságot.
Figyelemre érdemes azonban az is, hogy ez idő tájt Bárczi újra egyre inkább hivatkozási alappá válik. Heltainé Nagy Erzsébet (1993) is, Jakab István is (1994a) megpróbál elfeledkezni Bárczi és Lőrincze évtizedek óta publikus szembenállásáról, s mindkettőre egyetértően hivatkoznak. Grétsy László pedig a „nemzetközpontú nyelvművelés” zászlóbontó meghirdetésekor lerója ugyan a kötelező tiszteletet Lőrincze előtt, mégis szükségét látja egy másfajta nyelvművelés bevezetésének. Később aztán — az egykori mesternek szavakban megadva, ami neki jár — nyíltabban is kifejezte, hogy Lőrincze türelmesebb programjánál hasznosabbnak találja a jóval keményebb „nyelvközpontú” elveket. Erről tanúskodik Bárczi sűrű idézése, s hogy ez nem fordulat Grétsy nyelvművelő munkájában, hanem a mindenkor megvolt hajlamok nyíltabb vállalása, arról saját maga nyilatkozik:
Mint láttuk, az 1990-es évek második felében a Bárczihoz való csatlakozás vált dominánssá — valószínűleg több ok együttes hatásának következményeképpen. A „ki nem nyelvész” vitában hasznosan lehetett bevetni véleményét a szakmai szűklátókörűségben szenvedő nem-nyelvművelőkről; „nyelvközpontú” szemlélete a Szarvas Gábor által bevezetett, s az 1930-as években „kiteljesedett” „nemzeti” nyelvművelés szerves folytatása, így jól illeszthető az 1990-es évek nemzeti retorikájához is — és 1993 őszén Lőrincze meghalt, úgyhogy a nyílt szembesülés sem okozhatott lelkiismereti válságokat.
Lőrincze szemléletének elhalványulása a nyelvművelés gyakorlatában nem jelentett azonban nagyobb fordulatot: hivatkozni gyakran hivatkoztak Lőrincze türelmére, gyakorlatát azonban korábban sem igen követték. Ma sem teszik, de Lőrincze egykori népszerűségét és engedékeny hozzáállását szükség esetén mindenesetre elő lehet húzni, mint a magyar nyelvművelés toleranciáját bizonyító ereklyét (l. pl. Balázs 2000: 234).
Gyarlóság, nem-anyanyelvész a neved!
Egy fontos új motívum is megjelenik a föntebbi idézetben: hogy ne csupán reménykedjünk abban, hogy pusztán átmeneti állapot legyen a nyelvészkedők szorzódással szaporodása, hanem tegyünk is érte. Azaz: vegyük föl a harc-ot ellenük. A Mi csoport írásaiban további példákat is találunk erre:
harc
(110) „Szememre vetik egyes nyelvészek, hogy érzelemmel fűtötten vitatkozom erről a kérdésről; nem vagyok toleráns. Kijelentem őszintén, nyelvi jelenségekről hajlandó vagyok vitatkozni: higgadtan, toleránsan. De itt másról van szó. Itt a nyelv létét látom veszélyeztetve, s ezzel a kisebbségi magyarság létét is. Itt tehát már nem a vitának van helye, hanem — ha kell — harcnak.” (Jakab 1994b: 51)
(111) „Legújabban tapasztalhatók Magyarország határain belül és kívül is olyan, sajnálatosan a nyelvtudomány köntösébe bújtatott kísérletek, amelyek a magyar nyelv egysége országok szerinti, határok szabdalta szétesésének az elméletét próbálják hirdetni. Mindnyájunk közös ügye, hogy ezek a szándékok sem a magyar nyelvtudományon belül, sem a szélesebb magyar beszélő közösség körében ne kaphassanak erőre, s az egy és oszthatatlan magyar nyelvet és az azt őrző, ápoló nyelvi magatartást ne veszélyeztethessék.” (Benkő 1996: [Ez a részlet hiányzik az írás Valóság-ban megjelent változatából.]
(112) „a magyar nyelvészet nemcsak kimondottan nyelvművelő részlegének, hanem egészének is hitet kell tennie anyanyelvünk tudatos művelésének, alakulása gyakorlati segítésének — minden eltérő nézettel szemben — szorosan nyelvtudományunkba és nyelvtudományunkra tartozása mellett.” (Benkő 1998: 84)
(113) „Semmilyen nyelvi körülmény nem adhat azonban igazolást olyan álláspont számára, amely a nyelv, főként az anyanyelv alakulásának befolyásolási lehetőségét vagy éppen szükségességét általában, elvileg tagadja, s különösképpen nem védhető ez a nézet, ha a befolyásoló tényezők közül éppen a nyelvtudomány szerepét akarja kirekeszteni.” (Benkő 1999: 47)
Kissé rejtettebb hadbaszólítás:
(115) „Jó volna, ha a Lanstyák István által magyar nyelvünkre adaptált elmélet, melyhez hasonló eddig még nem merült fel nálunk, továbbra sem találna termékeny talajra sem hazánk határain belül, sem azokon kívül.” (Benkő 1996: 318)
veszély
A harci felhívásokat az Ők által előidézett fenyegető veszély tette szükségessé. Az Ők csoport kétszeresen is veszélyes: részben a Mi csoportra közvetlenül, részben a nemzetre. A kétféle veszélyesség nem független egymástól: mivel a Mi csoport saját nézetrendszere szerint a nemzet érdekeinek kizárólagos védelmezője, aki az ő gondolatai ellen van, az a nemzet ellen van.
Ők „az egy és oszthatatlan magyar nyelvet és az azt őrző, ápoló nyelvi magatartást” veszélyeztetik (Benkő 1996: 63); esetleg „keresztezhetik” az „eddig töretlen nyelvi magatartást”, amely „a nyelvi egység tudatos őrzését” feladatának tekinti (Benkő 1996: 69). Kemény Gábor szerint is „veszélyben forog egy bizonyos gondolkodásmód, amely az anyanyelvet értéknek, alapvető fontosságú értéknek tekintette, és veszélyben vannak, túlzás nélkül mondhatom, az ezzel a dologgal való foglalkozásnak az alapintézményei is” (1997: 115, Nyr, nyelvtörvény-vita). „Aggasztó”, hogy a „különfejlődés” egykori spontán folyamatát ma még segítik is (Deme 1993a: 472); „közveszély” kodifikálni azt, ami a „szétaprózódást szolgálja” tudomásulvéve, hogy beszélőközösség nemcsak a magyar nemzet, hanem a szlovákiai magyarság, sőt egy-egy település közössége is (Deme 1994b: 81). Tolcsvai Nagy nézetei „veszélyt rejtenek” (Jakab 1993c: 7); nem érdekli őket, hogy ha néhány évtized múlva nem érti meg az egyik kisebbség a másikat”, holott a nyelv a kisebbségieknek „megtartójuk” (Jakab 1993d: 16); az Ők nyelvi tervezése „beláthatatlan következményekkel járna egyrészt anyanyelvünkre, másrészt kisebbségi magyarjainkra nézve” (Jakab 1994b: 51); a többközpontúság „elfogadása kész öngyilkosság lenne” (Jakab 1994b: 50). Jakab István azzal indokolja érzelmektől fűtött stílusát, hogy „a nyelv létét”, „s ezzel a kisebbségi magyarság létét” látja veszélyeztetve (Jakab 1994b: 51).
Az Ők a veszélyt részben felelőtlenségből (fiatalságuk, tapasztalatlanságuk, tudatlanságuk, modernkedésük, Amerika-imádatuk által) idézik elő — ennek kiküszöbölésére való ezeknek a tényezőknek a semlegesítése: a normák megerősítése a hagyomány fölmutatása, illetve az ősökre való hivatkozás által, valamint a fenyítés. Ennél azonban sokkal súlyosabb a baj. Az ők nem pusztán az imént fölsorolt tulajdonságaiknál fogva sodorják veszélybe a nemzetet, hanem általában véve gyarló emberi vonásaik által is. Az Ők-höz tartozók csalók, sőt gonoszak.
csalók
A Mi csoport értelmezésében az Ők tudománya nem egyszerűen dilettantizmus, hanem áltudomány, köntösbe bújtatják, mezbe rejtik stb. a valóságot (l. az áltudomány motívumnál); demokratizmusuk is csak áldemokratizmus (Jakab 1994b: 49). Azzal is csaltak, hogy „magyar nyelvész”-ként írták alá a Nyilatkozatot. Ebben egyébként „csúsztattak” és „torzítottak” (Grétsy 1997c: 6), „álarcot” viseltek (Deme 1997: 6), „mondvacsinált ürügyet” használtak (Benkő 1998: 83). De mindez amúgy sem idegen tőlük: „csúsztatnak” (Deme 1995a: 110); úgy „keresgélik” az adatokat, hogy azok beleilljenek elméletükbe (Deme 1995a: 117); ennek érdekében az adatokat „szelektálják”, „torzítják”, sőt „odakonfiskálják”, de még az is előfordulhat, hogy ők maguk „fabrikálják” (Deme 1995b: 358). A múltat is úgy értelmezik, ahogy érdekük kívánja (Deme 1995a: 111).
Kontra Miklós Kemény Gábor szerint „tudja is”, hogy miben tudatlan, de úgy tesz, mintha nem lenne az (Kemény 1993: 158), s „K. M. ugyanolyan jól tudja [mint Kemény], hogy a nyelvművelés ma semmiféle állami támogatásban nem részesül” — mégis az ellenkezőjét írja (1993: 157, Szivárvány). Deme László szerint Tolcsvai Nagy „sanda módon” idézi az „operatív” csoport egyikét (1995a: 113) és „sanda megjegyzéseket” tesz (114); „merőben újnak és alapjaiban eltérőnek nyilvánítja” saját megközelítését, holott Deme szerint nem az (113); sőt „csúsztat és sejtet”, hogy saját eredményei „fényesebbnek” látsszanak (114); még egyszer „csúsztat” (115); „demagóg” (116); „csonkít” (és ezt értelmezés-nek nevezi, 114), sőt „tendenciózusan csonkít” (115), a tényeket és előzményeket „makacsul figyelmen kívül hagyja”, esetleg „szándékosan ferdít” (116).
gonoszság
A Mi csoport írásaiban többször azt sugallják vagy írják nyíltan, hogy mindezeket a csalásokat szántszándékkal követik el az Ők-höz tartozók. Az ellenkező véleményre mindössze egyetlen példa van, Jakab Istvánnak az a megjegyzése, hogy Tolcsvai Nagy nézete „kétségtelenül jó szándékú, mégis veszélyt rejtő” (Jakab 1993c: 7). Az Ők-höz tartozók rosszindulatúak, és nemcsak a Mi csoport életére törnek, hanem (ezzel együtt) a nemzetére is. A gonoszság motívuma többnyire ez utóbbi kontextusban jelenik meg, nyilván nem véletlenül: a nemzetre magára támadni még sokkal nagyobb fajsúlyú bűn, mint a nemzet érdekét képviselő Mi csoportra.
Jakab István Lanstyák egymás után megjelent írásai kapcsán jegyzi meg:
A lényegről tudatosan terelik el a figyelmet:
Tagadják, hogy a szerkezeti kölcsönzések a nyelvet súlyosan veszélyeztetik:
A szándékosság mégis elsősorban a nemzet pusztítására irányul. „A magyarról azt próbálják kimutatni, hogy többközpontú nyelv máris” (Jakab 1994b: 49); „keresik” és „igazolni akarják” a „különutas fejlődést” (Bencédy 1996: 388); „a magyar nyelv egysége országok szerinti, határok szabdalta szétesésének az elméletét próbálják hirdetni” (Benkő 1996: 63). Ha azt tapasztalják, hogy „halvány” nyomai vannak a határontúli magyar nyelvváltozatok magyarországitól eltérő változásainak, még tetézik a bajt, sőt ezt másoktól is megkövetelik:
(120) „Lanstyák István és társai nem tartják reális veszélynek a nyelvi különfejlődést az utódállamok magyarsága esetében. Most már én sem annyira a különfejlődéstől, mint inkább a különfejlesztéstől tartok.” (Jakab 1994b: 57)
Sőt: az Ők-höz tartozók nemcsak csalók és gonoszak, hanem általában véve minden erkölcsi és etikai normát félredobnak, hiszen a kontextusból következtethetően ők azok a kisebbségben lévők, akik
Az idegenek
A csoportformába szerveződött közösségek (csoportorganizmusok) egyik legnagyobb ellensége a csoportba került „idegen”: akár a csoporton belül vált azzá, akár kívülről épült be, hiszen a csoport normáit, s ezzel reprodukcióját, azaz fennmaradását, létét veszélyezteti. Minél jobban álcázza magát, annál nehezebb fölismerni, s így annál nagyobb hatással pusztíthat. A közösség — ennek megfelelően — igyekszik megelőzni az „idegenség” kialakulását, illetve az „idegenek” beépülését a csoportba, és szigorúan bünteti a csalókat. A „csalók” között nemcsak beépült „idegenek” vannak, hanem azok is annak számítanak, akik a csoport által rájuk rótt feladatokat nem teljesítik, de a csoport létezéséből hasznot húznak, hiszen ez természetesen szintén a csoport érdekei ellen való.
Mint láttuk, az Ők csoport tagjai a Mi csoport szempontjából relevánsnak számító mindhárom szinten megfosztatnak minden olyan tulajdonságuktól, amely tiltaná a „fajtárs” elpusztítását. A hagyományok félredobása és a csoportnormák megsértése kizárja őket a csoportból; a nemzetietlennek nyilvánítás (a közösség érdekében végzett feladatok teljesítésének megtagadása) kirekeszti őket a nagyobb, a mi csoport kiváltságait biztosító közösségből; végül a legáltalánosabb emberi szinten is „idegennek” minősíti őket, hogy a legalapvetőbbnek számító emberi értékeket is elveszik tőlük.
A Mi csoport ezen a háromszoros „idegennek” nyilvánításon dupla hasznot nyer. Egyrészt úgy tünteti föl magát, hogy leleplezi az „idegeneket”, s ezzel megvédi saját csoportját (ezért a saját csoporttagoknak kell hálásnak lenniük, akik a Mi kiváltságait továbbra is élvezni akarják), a nemzetet s az emberiséget is. Másrészt ha valakinek kételyei támadnának az Ők ellen indított harc jogosultságáról nemzeti és általános emberi szinten, akkor ezek a kételyek eloszlathatók annak fölmutatásával, hogy az Ők csoport tagjait e két szinten sem kell kímélni, mert ezeken a szinteken sem számítanak „fajtársnak”.
Annak, hogy a Mi csoporthoz tartozók nem is tekintik őket annak, más jelei is vannak. Az egyik például az, hogy megengedhetőnek tartják, hogy tréfálkozzanak az Ők-höz tartozók nevével (Jakab 1994b: 49—50, 55) — ha egyáltalán leírják. Általánosabb eljárás azonban, hogy nem írják le az „idegennek” nyilvánítottak nevét, s ezzel azt a régi fogást alkalmazzák, amelyet számos hadakozásban bevetettek előttük is: hogy az arctalanná tett ellenséget könnyebb megsemmisíttetni.
Olykor egyszerűen „ők”-ről beszélnek (pl. Jakab 1994b: 49); máskor „egyesekről” (Deme 1994b: 81); „egyes nyelvészekről” (Jakab 1994b: 51), illetve „ezekről az emberekről” (Jakab 1994b: 51). Kemény Gábor (1993) először megnevezi ugyan Kontra Miklóst, akinek válaszát szánta, a továbbiakban azonban csak „K. M.”-ként utal rá. Az Ők-höz soroltak nevének elmismásolása a jelentéktelenné tevés más módjával is párosul. A név helyett álló megjelölés a leggyakrabban egyben azt is kifejezi, hogy az Ők elenyésző kisebbségben vannak — az ide tartozó adatokat l. a törpe minoritás motívumnál. Deme „kis egyéniségek csoportjának” tartja az Ők csoportot (1991: 17), de előfordul az is, hogy az Ők-höz tartozókat (vagy közülük valakit) „kígyónak” (Jakab 1994b: 55—56), illetve „szúnak” (Sebestyén 1997: 98) minősítik — utalva alattomosságukra és romboló tevékenységükre.
A „fajtársak” közül kizárás két további formáját is megtalálhatjuk a vizsgált korpuszban. A történelem folyamán többször is sikeres eszköznek bizonyult mindkettő az ellenségesnek véltek kiiktatására, méghozzá úgy, hogy egyben az ellenzett tanok esetleges követőinek is megmutatják, az eretnekséget nem érdemes követni, mert hirdetői érinthetetlenek. Az egyik forma a másik oldalon állók épelméjűségét vonja kétségbe: Deme László egyik cikkének címe (Bomlott gondolkodású nyelvészek?) azt sugallja, hogy a vele ellentétes nézeteket vallók bomlott elméjűek (Deme 1993b). A másik pedig társadalmilag rekeszti ki az Ők-höz tartozókat: a magyar szakos diploma hiányára történő utalások is arra hívják föl a figyelmet, hogy az Őkhöz tartozók kaszton kívüliek. Az Ők tagjairól időnként káderlapokat is olvashatunk: egy ilyennek köszönhetően „lepleződött le” Kontra Miklós (l. 56. idézet) és szorgos személyzeti munkáról tanúskodik Lanstyák István káderlapja is:
Úgy tűnik, a Mi csoporthoz tartozók nemcsak az esetleges követőket óvják attól, hogy az Ők eretnek nézeteivel megismerkedjenek — ők maguk sem sok írást olvasnak tőlük. Legalábbis azokból az értelmezésekből, amelyeket az Ők csoport írásairól olvashatunk tőlük, az látszik a legvalószínűbbnek, hogy a Mi csoporthoz tartozók egy része pusztán hallomásból „ismeri” az Ők írásait — ellenkező esetben nehéz lenne megmagyarázni, miként érthetik ennyire félre az ott leírtakat. Például hogy Ők igazolni szeretnék a „különutas fejlődést” (Bencédy 1996: 388), hogy „a magyarságnak a környező államok szerinti széttagolódását” próbálják „bizonygatni” (Benkő 1996: 69), hogy céljuk a „szétnormalizálás” volna (Deme 1995b: 363), hogy azt vallanák, hogy „a kisebbségeket nyelvi tekintetben is önállósítani kell” (Jakab 1994b: 49); hogy a normát bárki is „ki akarja szűrni” (Deme 1993c: 69), „meg akarja alkotni”, illetőleg „újra akarja alkotni”, „mégpedig az általános közhasználat statisztikai átlagából kiszűrve” (Deme 1993a: 472) vagy hogy a statisztikai adatok alapján bárki is „szentesíteni” óhajtana bármit (Deme 1993c: 69).
De elképzelhető természetesen az is, hogy a félreértelmezések nem a cikk nem olvasására, hanem más okokra vezethetők vissza. Kétségtelenül vannak nyomai annak is, hogy a Mi csoport néhány tagja valóban alaposan foglalkozott az Ők egynémely munkájával. Ezek a tanulmányok sem mentesek a félreértésektől, ezek egy részét azonban talán az eltérő szemléletmód magyarázza: például hogy Ők „az állam—nemzet—nyelv viszonyban az államot” tekintik elsődlegesnek, mert felfogásuk a francia enciklopédistákéra vezethető vissza (Benkő 1996: 312). Azt sem lehet kizárni, hogy a Mi csoporthoz tartozók félreértelmezései egy részének okai az Ők írásaival szemben táplált előítéletek. Ez nyújthatja a legkézenfekvőbb magyarázatot arra, miért veti el egy „gyanú” alapján Deme Lanstyák István és Szabómihály Gizella akkor még meg sem jelent munkáját, vagy miért tulajdonít Tolcsvai Nagynak meglehetős rosszindulatot:
(124) „Talán nem torzítok, ha e két bekezdés [a Tolcsvai Nagynak tulajdonított gondolatokat ismertető két saját bekezdés] tartalmát együttesen így summázom: „Önöket (pontosabban: magukat, minél kisebb kezdőbetűvel) én úgy érthetem és értelmezhetem, ahogy akarom; azt azonban, amit én mondok, csak úgy szabad érteni, ahogy én gondolom”. (Deme 1995a: 111)
(125) „[Deme László szerint Tolcsvai Nagy azt írja, hogy] a tudománytörténet egykori cselekvői ne akarják jobban tudni, mi mikor hogyan és miért volt, mint az utókor, amely úgy értelmez, ahogy éppen érdeke kívánja” (Deme 1995a: 111)
Tolcsvai Nagy írásait nem mindenki értelmezi úgy, ahogyan Deme László összegzi őket, s az Ők írásaiban sem mindenki fedezné föl azt, ami Sebestyén olvasatában (1997: 98) szerepel benne („ha lustaságból — [az emberek] nem is csavarják el a rádió vagy televízió nyelvművelő adását, az ott hallottakat eszük ágában sincs a saját nyelvhasználatuk javítására felhasználni”). Írásából nem derül ki az sem, hogy az idegen „-o linguistics” megnevezéseket nem az Ők-höz tartozók alkalmazzák önelnevezésként, hanem tőle származnak. Grétsy László nyíltan hangot is ad „ellenérzéseinek”:
És vannak nyomai annak is, hogy a Mi csoporthoz tartozók időnként olyasmit bírálnak és vetnek el, amiről fogalmuk sincs. Leginkább a narratívumok pszichológiájára tartozó kérdés talán, hogyan, milyen félinformációkból kerekített történet-darabokból lett a szociolingvisztikai vizsgálat „kérdőíves nyelvhasználat-vizsgálat” (Kemény 1993: 158), „volt gyarmatok „bennszülött” nyelveit művelők” által alkalmazott, a normát „a közgyakorlatból kiszűrő” eljárás (Deme 1993c: 7), „normaréteg nélküli bennszülött nyelvek normájának kiszűrésére gyártott kérdőív” (Deme 1995a: 117), „indián nyelvekre, afrikai volt gyarmatokra kidolgozott normakereső kérdőív” (Deme 1996: 392), „a gépesített és gépiesített komputertechnikából kinőtt szemlélet és módszerek”, amelyek „megkérdőjelezik a történetileg kialakult igényes normaréteg érvényét, s helyette a nagy átlagban keresnek egyszerű statisztikai módszerekkel kialakítható másikat” (Deme 1999a: 54—55); vagy hogyan lett céljuk az, hogy a nyelvi állapot felmérése után, „a többségi nyelvhasználat alapján” megállapítsák „a normát vagy normákat” (Wacha 1996: 394). Szathmári István kérdéseire (1993: 407, 7. idézet) is könnyen megtalálhatók a válaszok az Ők írásaiban: a birtokolt ismeretekre — mint általában — a tanulmányok minőségéből lehet következtetni, az alkalmazott módszerek és a minta pontos leírása pedig minden szociolingvisztikai munka alapvető eleme. A bírált tanulmányokból világosnak látszik az is, hogy az adatokat nem „összeszedegetik” a terepen (Deme 1995a: 117), viszont homályosnak az, mi értelme lehet a Chomsky elfeledését szorgalmazó mondat citálásának (Balázs 2000: 237) — a szociolingvisztikával kapcsolatban.
Összegzés
A Mi csoporthoz tartozók írásainak motívumai és a motívumok közötti összefüggések egy meglehetősen kidolgozott gondolatrendszert tárnak föl. (Annak kicsi az esélye, hogy ezt a rendszert tudatosan és előre megtervezve építették volna föl a Mi csoport tagjai. Sokkal inkább az a valószínű, hogy ez a gondolatrendszer ilyennek alakult ki, épült föl. A körülményességet elkerülendő cselekvő igéket fogok használni, de az olyasfajta megfogalmazásokat, mint „kiterjeszti”, „tünteti föl”, állítja be” stb. pontosabb lenne minden esetben kiegészíteni azzal, hogy mindezt nem tudatosan teszi, csak viselkedésének eredménye az, hogy „kierjesztődik”, „föltüntetődik”, „beállítódik” stb.
A Mi csoporthoz az tartozik, aki ismeri és őrzi a csoport hagyományait, elismeri, követi, és megkísérli továbbörökíteni értékrendszerét. A csoport hagyományteremtésének nemcsak az elődök keresése, hanem kiemelt szerepű ősatyák képének megalkotása is része. A csoporthoz tartozásnak általában a közös származás is feltétele — ez garantálja, hogy idegenek nem bolygathatják meg a csoport kohézióját. A csoportban klasszikus etológiai rend uralkodik: a fiatalok természetszerűen alávetettnek számítanak, a csoport normáinak legfőbb őrzője a vezér, aki megszégyenítheti és megfenyítheti a szabályokat megsértő vagy az esetlegesen a territóriumára tévedt fiatalokat, valamint leleplezi és semlegesíti a csoportba férkőzni kívánó idegeneket és eszméiket.
A Mi csoport így megteremtett kohéziója elég erős ahhoz, hogy a csoportokból szerveződő nagyobb egységben, a társadalomban kifelé egységes, meghatározott funkcióval rendelkező csoportorganizmusként lépjen föl. Saját feladatául a nagyobb közösség „egyik legfőbb kincsének”, a nyelvnek az őrzését jelöli meg, s ezzel, mint a társadalom érdekeinek e vonatkozásban kizárólagos képviselője próbál meg kiváltságokat biztosítani magának. Ennek érdekében saját hasznossága és nélkülözhetetlensége hangsúlyozása mellett próbálja megsemmisíteni azokat a riválisokat, akik rajtakívül szintén a nyelvvel foglalkoznak: mindenekelőtt kirekesztik őket a saját csoportból, s megkísérlik arról meggyőzni a nagyobb közösséget, hogy a riválisok tudása hasznavehetetlen, sőt szándékaik is veszélyesek. A csoportkohézió fenntartását is szolgáló, az idegeneket kirekesztő eszközök ezzel a nemzet dimenziójába helyeződnek át: a Mi csoport saját fennmaradását és belső rendjének megőrzését a nemzet érdekeként tünteti föl, saját riválisait a nemzet ellenségeinek állítja be.
S hogy a megsemmisítés — a biztonság kedvéért — teljes lehessen, ezt teszi még egy újabb, az általános emberi tulajdonságok szintjén is. A riválisok ugyan jelentéktelenek számukat és egyéniségüket illetően, de mert csalók és gonoszak, mégis veszélyesek.
A Mi csoport tehát a tudományos közösségek amúgy természetes szembenállását a csoport szempontjából „idegenekkel” szemben kiterjeszti a nagyobb közösség s az általános emberi szintjére, méghozzá — a motívumok egybekapcsolása révén — szétválaszthatatlanul: például a csoporton belül szint „divatolása” a nemzeti szinten „Amerika-imádat”, az általános emberi szinten pedig „utánzás”; ami a csoporton belül a hagyományok semmibevétele, az a nemzet szintjén a feladatvégzés elhárítása, az általános emberi szinten pedig gonoszság; vagy ami a csoporton belül tudatlanság, az a csoportok közötti szinten haszontalan áltudomány, az általános emberi szinten pedig csalás.