Sándor Klára: „ ... ki nem nyelvész: én vagy te?” 4.
Ők: Reformerek és Nyelvészek
A Reformerek és a Nyelvészek gondolatrendszerének rekonstrukciója jóval gyérebb anyagra támaszkodhat, mint a Mi csoporté. Írásaikban alig találunk a tárgyon kívül másra vonatkozó megjegyzéseket, sokkal inkább nyelvészeti nézeteiket ismerhetjük meg. Ez az oka annak, hogy ez a fejezet jócskán rövidebb, mint az előző.
A Reformerek
A Reformerek nem akarnak elszakadni a Mi csoporttól, lojalitásukat több ízben is kinyilvánítják. Részben azzal, hogy „nyelvművelésünk”-ről (Lanstyák 1993b/3: 59, 1993b/4: 64), „nyelvművelő nyelvészeink”-ről (Lanstyák 1993b/3: 58), „nyelvművelőink”-ről (Lanstyák 1993b/4: 72) beszélnek, részben pedig nyíltan leírják, hogy elfogadják a Mi csoport értékrendszerét, céljaikat közöseknek ítélik:
(128) „Mindezeket pusztán tényként állapítjuk meg, anélkül, hogy ítélkeznénk nyelvművelőink fölött. Ez nem volna igazságos, egyrészt azért, mert amikor ők tevékenységüket megkezdték, a nyelvhasználat társadalmi vonatkozásainak kérdései korántsem jelentkeztek olyan intenzitással a nyelvtudományban, mint manapság; másrészt azért, mert a vasfüggönyön túl folyó kutatások eredményeihez nálunk alig lehetett hozzájutni, így nem is nagyon volt más lehetőség, mint a magyarországi eredményekre támaszkodni (a magyarországi nyelvművelőkkel már sokkal kevésbé lehetünk ilyen elnézőek). [...] Mindez azt a hamis benyomást keltheti, mintha nagyon kevés volna az, ami az eddigi nyelvművelésben időtálló. Ez koránt sincs így! A legnagyobb tisztelettel adózhatunk azoknak az embereknek a tevékenysége iránt, akik az elmúlt évtizedekben fáradhatatlan szorgalommal munkálkodtak azon, hogy a szlovákiai magyarok nyelvhasználata minél kevésbé térjen el az anyaországétól” [...] [„áldozatos tevékenységük” révén a sajtónyelv vulgárisabb, provinciálisabb és idegenszerűbb lenne, és kevesebbet tudnánk a szlovákiai magyar nyelvváltozatokról]. „Van egy alap, amelyre építkezni lehet. Csak legyen, aki építkezzen!” (Lanstyák 1993b/4: 72—73)
(129) „A vita elvi okokból indult ki, s emiatt folyik ma is, jóllehet az alapvető célban mindenki egyetért: minél több szépen beszélő magyar embert szeretnénk a tizenötmillió között tudni.” (Tolcsvai Nagy 1993b/1998: 37)
(130) „E kérdésre a választ még hosszabb kutatómunka fogja megelőzni, valamint remélhetőleg sok vita, ám ezzel a munkával nem késlekedhetünk. Most csak kiindulópontként ajánlhatom Kazinczy axiomatikus megfogalmazását, aki az Ortológus és neológus című nagy hírű írásában az egység egységével szemben a különbözés egységét állítja, heves érzelmekkel lobogván a magyar nemzet iránt. Így maradhatunk természetes módon együtt a nemzet nagy közösségében, egyéniségünket, hagyományainkat megőrizve, egy kicsit különbözve, de mégis azonosulva a nagy családdal, belső erkölcsi parancsra, ahogy Kosztolányi megfogalmazta. Hogy mindenki megtalálhassa önmagát, saját helyét, s azt örömmel vállalhassa.” (Tolcsvai Nagy 1993b/1998: 39)
Az idézetekből az is nyilvánvaló, hogy a Mi csoport és a maguk között kialakult vitát részben (talán elsősorban) elvinek tekintik (Lanstyák 1993b/4: 72—73 és 1995a: 13; Tolcsvai Nagy 1993b/1998: 3 és 1994: 74), részben nemzedékinek (Lanstyák „bizonyos részletkérdéseket esetleg másként megítélő régebbi és fiatalabb kutatók, nyelvművelők”-ről beszél; 1993b/3: 59). Lojalitásuk nyílt felmutatásával együtt azt is kifejezik, hogy elfogadják a Mi csoport hagyományait: azzal is, hogy „a legnagyobb tisztelettel adóznak” a közvetlenül előttük járó generációnak, elismerik „áldozatos”, „fáradhatatlan szorgalommal” végzett munkájukat; s azzal is, hogy a csoport kánonjában előkelő helyet betöltő Kazinczyt és Kosztolányit ők is hivatkozási alapnak ismerik el.
Mindez egyben elhatárolódás a Mi csoport céljait elvető, s hagyományait saját hagyományaként el nem fogadó Nyelvészektől. Az elhatárolódás azonban ennél nyíltabban is megjelenik Tolcsvai Nagy Gábornál:
Paul Kerswill, mint írásában Tolcsvai Nagy is megjegyzi, „szociolingvista” — tehát azok közé tartozik, akik vitatják a nyelvművelés létjogosultságát, a nyelvtudományt és a nyelvművelést pedig egyértelműen különböző dolgoknak tekintik. Tolcsvai Nagy nem ezt a nézetet vallja, a megfogalmazásmód („annak hívei itthon is akadnak”) szintén a Mi csoport nézetrendszerét, a törpe minoritás motívumot idézi. Tolcsvai Nagy egy másik cikkében (1996b) a liberalizmus motívum bukkan föl. Ebben az írásban a „nemzeti” és a „liberális” eszmekört hasonlítja össze: úgy tűnik, a Mi csoport értékrendszerét a „nemzeti”-vel, a Nyelvészekét pedig a „liberális”-sal azonosítja. Maga a kettő közötti középutat tartaná legszerencsésebbnek, de — ha ez nem lehetséges, például a határontúli magyarságot illető kérdéseket ilyennek látja —, akkor a „nemzeti”-t.
A Reformerek lojalitása, az, hogy szeretnének a Mi csoporthoz tartozni, abban is megnyilvánul, hogy — a célok azonosságára hivatkozva — kifejezik békekötési szándékaikat:
(133) „Úgy vélem, semmi szükség arra a harcra, amelyet Jakab István [...] meghirdetett, s melynek jegyében már tett néhány lépést a tettek (harc)mezején is. A nyelvi és nyelven kívüli valóság ugyanaz, attól függetlenül, melyik „tábor” nyelvészei szemlélik. Céljaink is azonosak. Ami pedig a módszer- és szemléletbeli változatosságot illeti, ennek csak örülhetünk: ez a fejlődés legfőbb biztosítéka. Mi értelme volna hát a harcnak? Nem harcra, hanem párbeszédre, sőt együttmunkálkodásra van szükségünk. A harcban az egyik fél (olykor mindkettő) áldozattá válik (esetünkben a legnagyobb vesztes nem is az egyik vagy a másik „tábor” volna, hanem a közös ügy). A párbeszéd ezzel szemben mindkét felet építi (az ügyet pedig előreviszi). Úgy legyen!” (Lanstyák 1995a: 13)
Hasonló gesztusként értékelhető Tolcsvai Nagy 1993-ban az Új Szóban Gábornak megjelent tisztázó szándékú cikke (1993b/1998), melynek hatását a záradék, a hivatkozás Kazinczy Ortológus és neológus-ára tovább erősíti — hiszen ezt a munkát a a nyelvművelés saját története „a nagy béketeremtő munka”-ként tartja számon.
A Mi csoport küldetéstudata, saját értékrendjének a nemzet értékrendjeként, s tevékenységüknek a nemzet érdekeként való föltüntetése a Reformerek írásaiban is megjelenik. Tolcsvai Nagy (1993b/1998) „a nemzet nagy közösségét”, Kazinczy nemzet iránti „lobogását”, „a tizenötmillió között” minél több „szépen beszélő magyar embert” emleget; Lanstyák (1995a: 13) is részben a „közös ügy” érdekében szorgalmazza a békekötést (részben a felek épségének megóvása érdekében). A nemzet motívum többször párosul pátosszal: Tolcsvai Nagy békekötő cikkének (1993b/1998) föntebb idézett részletét egészében áthatja; Lanstyák „Csak legyen, aki építkezzen!” (1993b/4: 72—73) mondata, illetve a szinte biblikus „Úgy legyen!” (Lanstyák 1995a: 13) sem mentes tőle.
A nyelvművelést leginkább amiatt bírálják mindketten, hogy szerintük szemlélete elavult; nem veszi kellőképpen figyelembe a nyelv sokféleségét. Ugyanakkor nem tagadják, hogy a nyelvtudomány része volna, s mindketten arra törekednek, hogy megújítsák, elméleti alapokra helyezzék, hatékonyabbá, korszerűbbé, tudományosabbá tegyék: Lanstyák a már említett két cikksorozatban (1993b és 1993c) próbálkozott ezzel, Tolcsvai Nagy többször is (1989, 1991a, 1991b, 1993a, 1994, 1995, 1996a, 1996b). Ezt egyébként megpróbálták a Mi csoport tudomására hozni, az iménti idézetekből s a következőből is ez olvasható ki:
Mindannyiszor elkövettek azonban egy olyan „vétséget”, amely a Mi csoport normáit súlyosan sérti: megújítási törekvéseikhez külföldi szakirodalmat is használtak (azaz a Mi csoport szempontjából „elméletieskedtek”), ráadásul érvényesnek ismerték el a szociolingvisztikai vizsgálatok módszereit (a Mi csoport szempontjából „utánoztak”, „amerikománok” lettek, „divatoltak”) — azaz „idegenné” váltak. Hiábavalónak bizonyultak a tiszteletet és elismerést kifejező mondatok (Lanstyák 1993b: 72—73), mert úgy tűnik, rosszul mérték föl azt is, hogy mikor hallathatják szavukat a Mi csoport belső szabályai szerint. Túl korán és rosszul hivatkozva tették. Ennek meg is lett a büntetése — s látván, hogy a Mi csoport első, nem különösebben gyengéd reakcióira nyújtott békejobbot a Mi csoportban nem fogadták el, a személyeskedés és a megszégyenítés második körét már a Reformerek sem kezelték annyira megbocsátóan. Nem a Mi csoport hangnemét és eszközeit vették át, pusztán próbálták a közvélemény előtt (a vitairatok egy része nem nyelvészeti szaklapban jelent meg) megvédeni saját álláspontjukat és saját személyüket:
(136) „a „tudományos objektivitás” módszertanába bújtatott érzelmi felhangok csak bajt okozhatnak” [Jakab István „szobatudós” minősítése kapcsán] (Tolcsvai Nagy 1994: 83)
(137) „súlyosan etikátlan, egyúttal rendkívül lehangoló, hogy Jakab István mind jómagamat, mind a velem egyetértőket a nyelvárulás, a nemzetárulás vádjával illeti. Nem azért etikátlan, mert nem ért egyet valamely nézettel, hanem azért, mert a vele nem egyező vélekedést eleve rosszindulatúnak, eleve romboló célzatúnak és hatásúnak véli. Nem tudományos, hanem érzelmi beállítottság ez, mely egyetlen kanonizált véleményt ismer el, a többire pedig az ősbűnt osztja.” (Tolcsvai Nagy 1994: 84)
(138) „A magyar nyelv többközpontúsága objektív tény, amely nem függ a vele kapcsolatos attitűdöktől. Sem a hisztérikus reakciók, sem a boszorkányüldözésre tett harcias felhívások nem tudnak rajta változtatni.” (Lanstyák 1995b: 233)
Tolcsvai Nagy nehezményezi a „nemzetérdek” kisajátítását és utal vitapartnereik szakmai készületlenségére is:
(140) „Látható tehát, hogy ama Saussure-iánus irányzat is elméleti keretben dolgozik, legföljebb nem akar tudomást venni róla — ezért nyilatkozhatnak képviselői oly hevesen mindenféle szobatudósok által kiagyalt elméletekről. Jakab István és Deme László hiába tiltakozik az elmélet ellen, mindketten rejtett elméleti keretben nyilatkoznak, legföljebb nem tudnak (vagy nem akarnak tudni és/vagy nyilatkozni) róla.” (Tolcsvai Nagy 1994: 76)
(141) „A magyarországi nyelvművelésnek tehát nem a nemzetvesztésen és az elfajzott világon kellene siránkoznia, hanem komoly szakmai alapokon keményen dolgoznia kellene.” (Tolcsvai Nagy 1995: 70)
Az 1990-es évek közepén a Reformerek reformszándékai (legalábbis publikált reformszándékai) csaknem teljesen elhaltak. 1995-ben Tolcsvai Nagy Gábor írta az egyik vitaindító tanulmányt az MTA Magyar Nyelvi bizottsága október 9-i ülésére Lehetőségek és kötelességek a magyar nyelvi tervezésben címmel, ez az írás azonban nem aratott nagy sikert (a vitaindítók és a vita teljes anyaga megjelent a Magyar Nyelvőr-ben 1996-ban, 237—249, 380—402). A már említett, 1996-ban megjelent írás a „nemzeti” és a „liberális” eszmekörről, s ennek a nyelvművelést érintő vonatkozásairól még tartalmaz ugyan reformszándékokat, de a korábbinál engedékenyebbnek tűnik a Mi csoportnak korábban fölrótt hiányosságokkal szemben.
Úgy tűnik azonban, ha mást nem sikerült is elérnie a Reformer „ifjoncoknak”, azt igen, hogy a megújulás szükségességének gondolata a Mi csoportot is megérintse. Ez már az 1992-es nyelvművelő konferencián is érezhető volt (ne feledjük: Tolcsvai Nagy legkorábbi reformer cikkei ennél korábbiak), s méginkább az volt az imént említett 1995-ös vitán. A reform „kezelését” a Reformerek lecsendesítése után aztán lassan maga a Mi csoport vette át — olyan, minden szempontból megfelelő „újítások”-at szorgalmazva, amelyek nem veszélyeztetik a Mi csoport belső rendjét és hagyományait (ilyenek pl. a név, a nyelvművelés megváltoztatására irányuló javaslatok, annak hangsúlyozásával, hogy amúgy minden marad a régi). Olyan, minden szempontból megfelelő „újítók” révén, akiket semmiféle „,modernkedés”, semmiféle „idegen” nyelvészeti irányzat nem fertőzött meg — legyenek fiatalabbak (l. pl. Balázs tervezeteit, 1996, 1999), vagy maguk a Mi csoport vezetői (l. Deme 1999, Benkő 1999).
A Nyelvészek
A csoport megnevezése azért lett Nyelvészek, mert az ide tartozók a nyelvművelést nem tartják a nyelvtudomány részének; amikor magukat nyelvész-nek nevezik, abban ez az álláspont is kifejeződik. A kettő — a nyelvművelő tevékenység elhárítása, és saját nyelvészeti tevékenységük — nem független egymástól: éppen a nyelvről összegyűjtött tudásuk az oka annak, hogy nem nyelvművelők:
Ezzel szemben a nyelvészek érdeklődése a nyelvhelyességi kérdésekkel szemben feltűnően csekély. A legtöbb nyelvész, ha nyelvhelyességi kérdésekben döntő bírónak felhívják, ha őszinte merne lenni, azt felelné: 'én a nyelv történeti fejlődését vizsgálom, törvényeket állapítok meg benne, de bírája nem akarok lenni', vagy: 'magam is szeretném tudni, hogy mi a nyelvhelyesség'.” (Gombocz 1931: 1)
(143) [Sokan úgy vélik:] „A nyelv fejlődéstörténetét a nyelvész ismeri legjobban, tehát a nyelvész a nyelvhelyesség hivatott őre. Ezt a szerepet a nyelvész, illetéktelensége tudatában, tisztelettel elhárítja magától.„ (Gombocz 1931: 5)
(144) „Az angolszász nyelvészeti hagyományban a deskriptív és a preskriptív nyelvészet két külön, egymással szembenálló dolog. Amint egy híres leíró nyelvész, Sidney Greenbaum mondja: „a preskriptív nyelvtanokat lenézik, és íróikat kinevetik.” Magyarországon más hagyomány él.” (Kontra 1993: 124)
(145) „A tabutéma kissé sarkítva a következőképp fogalmazható meg: a nyelvművelő nem nyelvész. A mostani diszkusszió céljaira módosítsuk ezt a sarkítottsága miatt nem épp hasznos megfogalmazást így: számos nyelvművelő van, aki írásaiban a ma érvényesnek tekinthető nyelvtudományi ismereteknek nincs birtokában, vagy ha mégis, ez nyelvművelő írásaiból nem derül ki. „A nyelvművelő nem nyelvész” kifejezés ezt summázza.” (Kontra 1994: 76)
A nyelvművelés és a nyelvészet megkülönböztetése ugyanakkor a Mi csoportban is előfordul. Ott azt sugallják ezzel, hogy a nyelvművelés túlmegy a nyelvtudományi ismereteken, pontosabban a tényeken kívül — vagy helyettük — még valami mást (érzelmeket, nemzetérdeket stb.) is figyelembe vesz, s ha a tények ütköznek az egyéb „érdekekkel”, akkor hajlandók eltekinteni tőlük:
(147) [Hanthy Kinga egy rádióvita után azt írta, neológus a vita azon résztvevője — Kontra Miklósról van szó—, aki szerint nincs szükség a nyelvművelők értékítéleteire; ortológusok pedig a nyelvműveléspártiak. Grétsy válaszcikkében arról ír, hogy mindkettő nyelvművelő: ma az ortológus én neológus egyaránt a nyelv ápolásán fáradozik.] „Aki viszont az amerikai illetőségű s divatossá vált elmélet nyomán azt vallja, hogy a nyelvésznek csupán a nyelv megfigyelése, leírása a feladata, jelenségeinek értékelése, minősítése nem, sőt ilyen értékelésre nincs is szükség, az nem is ortológus, nem is neológus, hanem egyszerűen csak nyelvész. Nem lehet kifogásunk e nyelvészeti felfogás ellen, hiszen a nyelvnek tudományos módszerekkel való leírása, a korábbinál részletesebb feltérképezése nagyon is hasznos és szükséges. Csakhogy nem mindegy, hogy ez a feltérképezés hogyan és főleg hol megy végbe. [Idézet Bárczi Gézától — l. (...)] Világosan kell tehát látnunk, hogy míg a beszélgetés többi résztvevője egytől egyig ortológus is, neológus is — magamról is ezt vallom, le is írtam már —, addig az a nyelvész, akit a kritikus a neológia képviselőjeként említ írásában, sem ez, sem az, hanem — nyelvész: kutat, leír, regisztrál, vagy ahogy Bárczi írta: „megállapít, de nem értékel”. (Grétsy 1999: 11)
A Nyelvész csoport írásai nem bővelkednek a nyelvművelésre smég kevésbé a nyelvművelőkre vonatkozó megjegyzésekben — ez egyébként természetes is, hiszen tárgyuk nem a nyelvművelés eszméinek védelme vagy reformja, hanem valamilyen nyelvészeti téma. A kettő jórészt csak azon a ponton érintkezik, hogy időnként elmondják: miért nem tartják a nyelvművelést a nyelvtudomány részének. (Ennek azért látják szükségét, mert Magyarországon a kettőt sokan azonosítják.) Így, érthető módon, leginkább a tudatlanság motívum jelenik meg az írásokban: hogy a nyelvművelők nyelvészetileg fölkészületlenek, nem mutatnak érdeklődést a tények iránt, illetve nincsenek érvényesnek mondható adataik:
(149) „Más kritikusok mellett Tolcsvai is azt állítja, hogy a magyar nyelvművelés a diagnózis nélküli terápiához hasonlít. A nyelvi helyesség vagy helytelenség kérdéseit nem szociolingvisztikailag megalapozott vizsgálatok alapján, hanem a nyelvművelők kétes értékű nyelvérzéke és ad hoc módon tallózott „adatai” alapján döntik el. Demével szólva: nem a tények, hanem az elérendő eszmények vezérlik őket. Rendkívül nehéz dolga lenne annak, akinek szabatosan meg kellene fogalmaznia, hogy a nyelvművelők „adatai”, így a Nyelvművelő kézikönyv adatai is, valójában milyen forrás(ok)ból származnak.” (Kontra 1993: 126)
(150) „Az idevágó nemzetközi és hazai nyelvészeti kutatási eredmények a magyar nyelvművelés filozófiáját és gyakorlatát mindmáig érintetlenül hagyták.” (Kontra 1993: 127)
(151) „Van olyan jó szándékú, ámde nyelvészetileg laikus vélemény, mely szerint egyetlen magyar nyelv van, amit határoktól függetlenül beszélnek a magyarok. De szaktudományos szempontból... ” (Kontra 1993: 127)
(152) „Az egynyelvűeknek készített, de kétnyelvűekhez eljuttatott magyar nyelvművelés a kisebbségi magyaroknak nem ritkán fölösleges gondot okoz. Másrészt (s ez sem bocsánatos bűn): semmi mást nem mutat, mint a nyelvművelők nyelvészeti tudatlanságát.” (Kontra 1993: 128)
(153) „számos nyelvművelő van, aki írásaiban a ma érvényesnek tekinthető nyelvtudományi ismereteknek nincs birtokában, vagy ha mégis, ez nyelvművelő írásaiból nem derül ki.” (Kontra 1994: 76)
(154) „Ha egy kontaktusjelenségről valaki megállapítja, hogy kontaktusjelenség, aminek ez-és-ez a sztenderd magyar megfelelője, majd ezt közli másokkal, akkor ismeretet terjeszt. Ha azt is mondja, hogy helyteleníti az adott kontaktusjelenség használatát, akkor a nyelvész számára ez azt jelenti, hogy a nyelvművelő helyteleníti a releváns általános nyelvi törvényszerűség működését.” (Kontra 1994: 77)
(155) „a szabályzatírók [a helyesírási kéziszótár írói] következetlenek, és nem is tudják, hogy diszkriminatívak. Tudatlanságból azok.” (Kontra 1997: 26)
A Nyelvészek csoportja megkérdőjelezi azt, hogy a nemzet érdekei azonosak lennének azzal, amit a nyelvművelők annak mondanak:
Az 1990-es években zajló vitákat nemzedéki, szemléleti ellentétek megnyilvánulásainak tartják, illetve fölkészültségbeli eltérésekből vezetik le:
Bár önmeghatározásukból következően némi távolságtartással szemlélik a Mi és a Reformerek összeütközéseit, az utóbbiakat támogatják — éppen a Reformerek által fölmutatott nyelvészeti ismereteknek köszönhetően. A vitákba voltaképpen csak azoknak a támadásoknak a révén kapcsolódnak be, amelyek a Reformereket nyelvészeti tudásuk miatt érték. Kontra az őt ért személyeskedő megjegyzésekre mindössze egyetlen írásban (1994) s azzal reagál, hogy tudomásul veszi, „regisztrálja” létüket; a Mi csoport írásaiban a nyelvészeti ismeretek hiánya mellett a nem tudományos írásokba való hangnemet kifogásolja. Hasonlóképpen egy másik írásban (1996) — ebben a „személyes megtámadtatás”-ra már nem történik utalás, sőt a nyelvművelők a nemzet érdekében végzett munkálkodása mögötti „jó szándékot” sem vonja kétségbe:
(159) „E téma [a fejezet címe Nyelvőrök és nyelvészek] kapcsán kifejtendő szubjektív megjegyzéseim megfogalmazásakor némi önfegyelmet kell gyakorolnom — több okból is. Először is azért, mert a pozsonyi Új Szó 1993. február 12-i számában Deme László meglehetősen érdes stílusban írt egy ugyanabban a napilapban megjelent cikkemről [..., továbbá azért, mert] Deme László (1994) lekezelő hangnemben, Jakab István (1994) pedig Deménél is élesebben, személyeskedve, inszinuációktól sem tartózkodva válaszolt.” [Továbbá nehezíti a szaktudományos vitát az a hangnem, amit Deme és Jakab használ; az, hogy Deme és Jakab prekoncepciókból indul ki (egy magyar nyelv van)] „és eközben általános nyelvészeti alaptételeket ignorálnak” (Kontra 1994: 76); [Deme és Jakab nyelvészeti közhelyeket nem ismernek/nem vesznek tudomásul; Jakab] „„a nyelvhelyesség kérdésének megítélésében” nem a kompetens magyar kétnyelvűségkutatók eredményeire, hanem valami másra alapoz”. (77)
(160) „jó szándékú, de az idevonatkozó nyelvészeti szakismereteknek híján levő nyelvművelők, mint például Deme László (1994) és Jakab István (1994) a kisebbségi magyar nyelvhasználat tudományos vizsgálatában tátongó űrt valamelyest betölteni igyekvő nyelvészek írásairól (l. pl. Tolcsvai Nagy 1991 és Lanstyák 1993a, 1993b) lekicsinylő és inszinuáló hangnemben fogant írásokat publikálnak. Jakab (1994: 57) egyenesen azt inszinuálja például, hogy „Lanstyák István és társai” az utódállamok magyarságának „nyelvi különfejlesztésén” ügyködnek.” (Kontra 1996: 114—115)
Mint látjuk, a Nyelvész csoporthoz sorolható írások valamennyi érve egyetlen gondolat, a tudományosság köré csoportosul: a nyelvművelők nem gonoszak, nem csalók, nem árulók, nem akarják elveszejteni a nemzetet; nem kérik rajtuk számon a másik embernek járó tiszteletet — „mindössze” tudatlanok: nincsenek megfelelő nyelvészeti ismereteik, nincsenek megfelelő adataik, és a tényeket nem tisztelik kellőképpen. Hangnemükkel is az a baj, hogy nem tudományos közegbe való.
A viták „recepciója”
Az 1990-es években lezajlott, nyelvművelés körüli viták elemzése és értékelése nem ennek az írásnak a feladata. Van viszont e viták „érzékelésének” olyan vonatkozása is, amely szorosabban kötődik mostani témánkhoz is: nevezetesen hogy mennyire volt sikeres a Mi csoport stratégiája. Ez némiképpen megfejthető azokból a véleményekből, amelyeket a vitában részt nem vevő „kívülállók” fejtettek ki.
Ezeket a véleményeket nehéz típusokba sorolni — részben mert viszonylag kevés van belőlük, részben mert néhányuk olyan jegyeket mutat föl, amelyekkel más vélemények nem jellemezhetők. Valamiféle kvázi-típusok, ha más alapján nem is, az alapján megfigyelhetők, hogy a „kívülállók” valójában melyik oldalon állnak. Mert valamelyik oldalon — a tárgy emberi természetéből fakadóan — akkor is állnak, ha ők maguk nem tudnak, vagy nem akarnak tudni róla.
A Mi holdudvara
Egyértelműen a Mi csoport melletti „kívülálló” magatartás volt például az, hogy Pusztai Ferenc az 1992-es Nyelvművelő konferencia értékelésében (1993: 543—544) a résztvevők közül csak Lanstyák István (1993a), Tolcsvai Nagy Gábor (1993a) és Bartha Csilla (1993) előadását tette mérlegre (a többi résztvevő nézeteit csak összefoglalta), s mindegyikük rossz osztályzatot kapott. Bartha például azért, mert nézete szerint ugyanabban az elméleti keretben vizsgálható a kétnyelvűség, bárhol forduljon is elő a világon.
A vitához kapcsolódó írások jelentős része önálló kötetbe gyűjtve is megjelent (Kontra és Saly 1998), a kötetről írt ismertetések közül semmiképpen nem vádolható elfogulatlansággal a Balázs Gézáé (2000), .... [a többi?]
Az Ők holdudvara
Az Ők oldalán is vannak pártos és kevésbé pártos megnyilvánulások. Fenyvesi Anna Lanstyák „diglosszia-elméletének” ismertetésében dicséri meg az Őket konstruktív hozzáállásuk, s marasztalja el a Mi csoport tagjait ennek hiánya s nem megfelelő hangnemük miatt (a pártosságról nem a tartalom, hanem a dicsérő, illetve elmarasztaló aktus maga tanúskodik, mindezekre az elemzésekben kissé szokatlan szerencsére hívja föl a figyelmet):
Bartha Csilla elemzése (1995), legalábbis amennyire ez lehetséges, érzelmektől mentes — elkötelezettségtől magától értődően nem. Bartha egy esetleges szélesebb körű szemléleti váltást előkészítő nemzedéki ellentétnek látja a vitát; a vita kirobbanását, illetve a konszenzustalálás lehetetlenségét pedig vezeti le, hogy a Mi csoportot a régebbi, az Ők-et az újabb szemlélet képviseli. Másrészt, hasonlóan a Reformerekhez, illetve a Nyelvészekhez, ő is szembeállítja a Mi csoport érzelmi érvelésmódját az Ők nyelvészeti (nemzetközi szakirodalmat, empirikus módszereket fölhasználó) érveivel:
(163) „Vannak, akik elméleti síkon vagy éppen empirikus vizsgálatok és a nemzetközi szakirodalom ide vonatkozó eredményeinek integrálásával, a tudományosság objektív igényével közelednek a kérdéshez, míg mások elsősorban érzelmeiktől vezérelve próbálnak érvelni. A tényleges tartalmas diskurzus, hovatovább a bárminemű konszenzus hiánya mindenekelőtt ebből a konfliktusból ered.” (Bartha 1995: ??)
(Vö. még azzal, ami az Előszóban e kötet szerzőinek elkötelezettségéről olvasható.)
Az esküdtszék
A vitáról kialakított, semlegesnek látszó vélemények mindegyike arról tanúskodik, hogy a Mi csoport stratégiája sikeres volt: ha arról nem sikerült is mindenkit meggyőzni, hogy nekik és csak nekik van igazuk, azt mindenesetre sikerült elérniük, hogy a külső megfigyelők mindkét vitázó fél hangnemét, érvelésmódját és eszközeit az övékkel azonosítsa. Vannak, akiket észrevétlenül ennél szorosabban is sikerült bevonniuk saját nézetrendszerükbe:
(165) „Ebből következik az akadémiai elnökként levont következtetésem, mely szerint az a buta háború, amely a magyar nyelvtudományon belül folyik az egyetemes nyelvészetre és a magyar nyelvészetre koncentrálók között, öngyilkos háború, és amennyiben nem képes a magyar nyelvtudomány és a Magyar Tudományos Akadémia ezen túlkerülni, nem tudja alapítójának egyik alapcélkitűzését betölteni.” (Glatz 1997: 19)
(166) „Az azonosságtudatban a nyelvnek változatlanul meghatározó szerepe van. Kerülendő viszont, hogy mindezek a tényezők a tudományos vizsgálatokban mint megbélyegzési lehetőségek mutatkozzanak meg („hazafiatlan áruló”, illetve „szűkkeblű nacionalista”).” (Ritoók 1999: 11)
Eőry Vilma megállapításából nem derül ki, hogy a „sokszor durva, nyilvános támadásokat” szerinte mindkét fél indítja-e a másik ellen vagy csak az egyik, s ha ez utóbbiról van szó, akkor melyik.
Az Akadémia elnöke a Mi csoport szétválasztását használja, amikor „az egyetemes nyelvészetre koncentrálók”-at (valószínűleg az általános nyelvészekre és talán az anglistákra gondol) a „magyar nyelvészetre koncentrálókkal” állítja szembe, s nem veszi észre, hogy a Reformerek, és a Nyelvészek közül sokan a magyar nyelvet kutatják — Tolcsvai Nagy és Lanstyák a magyar nyelvművelés megújítását sürgette, Kontra a magyarországi és a határontúli magyar nyelvről publikál írásokat. Elképzelhető persze, hogy az Akadémia elnöke ezeket az írásokat nem követi, figyelmét csak a Nyilatkozat körüli hercehurca keltette föl — bár Kiefer Ferenc akadémikustársa (akinek tevékenységét nagyvonalakban nyilván hivatalból is ismeri, hiszen Kiefer az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatója), és a Nyilatkozat más aláírói közül többen a magyar nyelvet elemezték az Akadémiai Kiadónál megjelent strukturális nyelvtanukban. Glatz Ferencet egyébként nemcsak meggyőzte a Mi csoport arról, hogy a „magyar nyelvstratégia” kidolgozására a hozzájuk tartozók alkalmasak (s hogy alkalmasak), s hogy a magyar nyelvművelés tudománypolitikai szempontból „át kell tekinteni” — ez azóta meg is történt (Deme 1999b és Balázs 1999) —, hanem maga is aktívan kapcsolódott be a nyelvművelés új elveinek kidolgozásába (Glatz 1997). A nyelvművelés vállaltan befogadó jellegét egyébként (azaz hogy nemcsak szakemberek, hanem laikusok is művelhetik) kiterjeszteni látszik a nyelvészetre is: az általa szerkesztett kötetben (Glatz szerk. 1999) Pomogáts Béla írása (1999) az Ahogyan a nyelvtudósok látják című egységbe került.
Ritoók Zsigmondot, akinek osztályelnöki fölkérésére az imént említett tudománypolitikai áttekintés készült (Deme 1999: 9), szintén becsapta az ember polarizálásra való hajlama: arra elég sok utalást találhatunk az 1990-es évek nyelvműveléssel kapcsolatos vitáiban, hogy a Mi csoport „hazafiatlan áruló”-nak gondolja az Ők-höz tartozókat (a Mi csoport nézetrendszerében, mint láttuk, az Ők nemzeti szinten is „idegenek”), arra viszont egyet sem, hogy az Ők „szűkkeblű nacionalistá”-nak tartanák a Mi csoport tagjait. A Nyilatkozat elhíresült részletében szerepel ugyan, hogy „az idegentől való ódzkodás” ősi ösztöne az embernek, s hogy ezt az ösztönt használják ki a fajvédő és fajgyűlölő ideológiák, de azt senki nem mondja, hogy a Mi csoport tagjai volnának azok a nyelvvédők, akik nézeteit a Nyilatkozat aláíró a nyelvtudomány kutatási eredményeivel szembeállítják. A nemzet védelmezőjének maga a Mi csoport jelöli ki saját magát, és a Mi és Ők csoportokat sem az Ők azonosítják a „konzervatív”-nak, illetve és „liberális”-nak nevezett pólusokkal, hanem Jakab István (1993a); illetve a Reformer Tolcsvai Nagy Gábor is (1996b), de ebben az írásban éppen a „nemzeti” oldal mellett teszi le a garast.
A Mi csoport meggyőző retorikájának azonban valóban nehéz lehet ellenállni: a Nyilatkozat után írt ellennyilatkozatok (1—4. idézet) „magyar nyelvész” értelmezését olyan nyelvész is elfogadta, aki maga is „általános és anglista nyelvész”, s ennek ellenére maga is publikál a magyar grammatikára vonatkozó írásokat. Valószínűleg nem saját ebbéli kompetenciáját kérdőjelezi meg, mikor átveszi a Mi nézőpontját, csak a békéltetés érdekében mutat nagyvonalú kompromisszumkészséget:
Összegzés
Természetes, hogy az azonos alapfogalom-értelmezéseket használó, azonos szemlélettel, előismeretekkel rendelkező tudományos közösségek könnyen válnak Mi csoporttá, hiszen az ember emberi létének biológiailag kódolt, kulturálisan pedig megerősített tulajdonsága, hogy csoportorganizmusokat hozzon létre. Természetes az is, hogy a csoporthoz tartozás különös jelentőséget kap, ha a csoporttagok úgy érzik, hogy csoportjukat veszély fenyegeti, akár csoporton kívülről, akár azon belülről. Méginkább így van ez, ha a csoporthoz tartozók nézetrendszere korábban kizárólagos, államilag támogatott nézetrendszer volt (mint a Mi csoporté), s versenytárs nélkül, megkérdőjelezhetetlen igazságként létezett. Az 1980-as évek végén föllazuló majd összeomló politikai rendszer nem tudta tovább biztosítani a Mi csoport kiváltságait: „eretnek” nézetek bukkantak föl a csoporton belülről, s még „veszélyesebbek” a csoporton kívülről. Úgy tűnik, az 1990-es években ez a — kettős — veszélyérzet erősen motiválta a nyelvműveléssel kapcsolatos „elméleti” írások hirtelen fölszaporodását (de nem ez volt az egyetlen motivációs tényező). A Mi csoport hirtelen úgy érezte, de legalábbis azt nyilvánította ki, hogy minden lehetséges szempontból körülvették az „idegenek”: a Mi csoport írásaiból a motívumok számbavétele és összefüggéseik elemzése után kirajzolódó kép kísértetiesen emlékeztet az etnocentrikus szindrómára.
Abban nincs semmi meglepő, hogy az etnocentrikus szindróma jegyei tudományos közösségek esetében is fölbukkanak, hiszen a tudósok is emberek, s „az idegenekkel szembeni általános ambivalencia nagyon könnyen fejlődhet kifejezett és jól megfogalmazott idegengyűlöletbe. Fajunk különösen érzékeny az idegenek viselkedésére, és egy sor érzelmi, felfogásbeli és viselkedési reakcióval különbözteti meg saját csoportját az idegenektől” (Csányi 1999: 156). Így alakul ki azoknak az attitűdöknek és viselkedési formáknak az együttese, amely a saját, illetve az idegen csoport tagjaival szemben megnyilvánul. LeVine és Campbell (1973) a következő jegyekkel jellemzi az etnocentrikus szindrómát:
A saját csoportra vonatkozó nézetek, illetve a csoporttal szemben tanúsított viselkedés
— a csoport értékei univerzálisak és belsőleg adottak; szokásai eredendően emberiek (természetesen adottak)
— a csoport erős
— a csoporton belüli lopást és a gyilkosságot büntetik
— a csoport vezetőinek (hatóságainak) engedelmeskednek
— a csoport tagjaival együttműködnek
— hajlandók a csoport tagjai maradni
— a csoportért hajlandók harcolni és esetleg meghalni is
Az idegen csoportra vonatkozó nézetek, illetve a vele szemben tanúsított viselkedés
— az idegenek gyengék
— az idegen csoporttól megfelelő szociális távolságot tartanak
— az idegen csoportot gyűlölik
— az idegen csoporton belüli lopást vagy gyilkosságot esetleges büntetlenül hagyják; sőt, elfogadhatnak olyan szankciókat, amelyek mindezeket elősegítik
— az idegen csoport tagjaival nem működnek együtt
— nem hajlandók az idegen csoport tagjává válni
— az idegen csoportért nem harcolnak és nem hajlandók meghalni érte
— az idegen csoport és szokásai rossz példaként szolgálnak a gyermeknevelésben
— az idegen csoportot vádolják a különböző problémákért
— az idegen csoportban nem bíznak, és félnek tőle
Ahhoz, hogy etnocentrikus szindrómáról beszélhessünk, nem kell minden egyes jellemzőnek meglennie — a Mi csoport gondolatrendszerét vizsgálva azonban nem sokukról kell lemondanunk.
A Mi csoport magát erkölcsösebbnek és felsőrendűbbnek tartja az Ők-nél (ők még tudták, hogy kell az előző generációhoz viszonyulni, szemben az ifjakkal, akik tiszteletlenek, tudatlanok, nemzetietlenek, nem vállalnak feladatokat, csalók, gonoszak); értékeik univerzálisak és belsőleg adottak (nem is kell leírni őket, ismeri és hallgatólagosan elfogadja a nagyobb közösség is; nem lehet és nem is szabad rajta reformokkal változtatni vagy megkérdőjelezni őket); a csoport erős (van magyar szakos diplomájuk és birtokolják a tudni érdemes tudást); a csoporton belüli lopást és a gyilkosságot büntetik (ha úgy vélik, hogy a csoporttársak nézeteit vagy évtizedekkel korábbi munkáját nem tiszteli kellőképpen valaki, azt büntetik, ki is zárhatják a csoportból); a csoport vezetőinek (hatóságainak) engedelmeskednek (a csoport vezérét tisztelik, és sokat hivatkoznak rá) a csoport tagjaival együttműködnek (l. az 1995-ben rendezett konferenciát (a vita a Magyar Nyelvőrben 1996-ban jelent meg; a Nyelvtörvény-tanácskozást, ennek anyaga szintén a Nyelvőrben jelent meg 1997-ben; vagy l. az ellennyilatkozatokat); hajlandók a csoport tagjai maradni; a csoportért hajlandók harcolni (erről tanúskodik egész bemutatott nézetrendszerük, l. a Mi csoporttól idézett részleteket).
Az idegen csoportot megvetendőnek, erkölcstelennek és alsóbbrendűnek tartják (bomlott gondolkodásúak, nincs magyar szakos diplomájuk, tudatlanok, nemzetietlenek, csalók, gonoszak); az idegenek gyengék (tudatlanok, törpe minoritásként léteznek csak); az idegen csoporttól megfelelő szociális távolságot tartanak (nemigen említik meg tagjait név szerint, esetleg kígyónak, szúnak nevezik őket); az idegen csoportot gyűlölik (ez magyarázhatja az erős érzelmi töltést írásaikban); az idegen csoporton belüli lopást vagy gyilkosságot esetleges büntetlenül hagyják; sőt, elfogadhatnak olyan szankciókat, amelyek mindezeket elősegítik (az Ők nevét és gondolatait ki lehet gúnyolni, nyilvánossá lehet tenni káderlapjukat); az idegen csoport tagjaival nem működnek együtt; az idegen csoportnak (annak hatóságainak) nem engedelmeskednek; nem hajlandók az idegen csoport tagjává válni; az idegen csoportért nem harcolnak; az idegen csoport elleni háborúban erkölcsösnek számít megölni az idegen csoport tagjait (harcra szólítanak föl ellenük, hogy nézeteik ne terjedhessenek el); az idegen csoport és szokásai rossz példaként szolgálnak a gyermeknevelésben (a nagyobb közösséget óvják az Ők által követett divatoktól és Amerika-imádatuktól; a nyelvészpalánták is jól megérthetik, hogy nem nyugati szakirodalmat, hanem a Mi csoport által elismert hazait kell olvasni); az idegen csoportot vádolják a különböző problémákért (veszélyesek, nyelvünket, kissebbségi magyarjainkat és egész nemzetünket is csődbe vinnék); az idegen csoportban nem bíznak, és félnek tőle.
A Reformerek nyíltan közlik, hogy a Mi csoporthoz akarnak tartozni, esetükben tehát föl sem merül, hogy megtalálhatjuk az etnocentrikus szindróma jegyeit. A Nyelvészek határozottan elkülönítik magukat a Mi csoporttól, de „etnocentrikusságuk” egyetlen tényezőben jelentkezik: abban, hogy a Mi csoport tagjait tudatlannak, azaz egyetlen szempontból maguknál alacsonyabb rendűnek tartják. Mindez azonban a tudományos élet színterére szorítkozik, és nem terjed ki sem a nemzeti, sem az emberi szintekre.
A tudományos élet velejárója, hogy a különböző iskolákhoz tartozó, esetleg teljesen különböző szemlélettel kutatók vitáznak egymással, s ha a szemléleti különbségek az alapfogalmak értelmezésében mutatkoznak, nem ritka az sem, hogy a másik csoporthoz tartozók eltérő nézeteit fölkészületlenségnek ítélik. Az is előfordul, hogy a csoporton belülről kezdeményezett fogalom-újraértelmezéseket a vezető kutatók — saját eredményeik védelmében — megpróbálják letörni. Mindez azonban a tudományos viták megszokott keretei között zajlik: érvekkel, hivatkozásokkal, bizonyítékok fölsorakoztatásával. Nehéz elképzelni például, hogy a szakma sztárjai pusztán saját erényeikre hivatkozva „tennék helyre” a veszélyesnek ítélt fiatalabbakat — ilyen esetekben az erőfitogtatatás egyetlen hiteles eszköze az lehet, hogy a „sztár” elegánsan bemutatja, fiatalabb kollégája mennyi mindent nem tud, amit ő igen. A bemutatja itt azt jelenti, hogy olyan ismeretekre hivatkozik, amelyeket a téma szempontjából alapvetőnek mutat föl, s amelyeket a „helyretett” fiatal figyelmen kívül hagyott.
Nincs tehát azzal baj, hogy a Mi csoport közösségként viselkedik, s megkülönbözteti magát más közösségektől. Azzal sincs baj, hogy védelmezik értékrendjüket; s az ellen is nehéz tenni, hogy önmagukra veszélyesnek érezzék a rivális csoportokat — fajunk sajátossága, hogy könnyen kiváltható belőle az etnocentrizmus (Csányi 1999: 157). Azzal sincs baj, hogy tudományos közösségként szembenáll az Ők-kel. Az viszont már meglehetősen szokatlan, hogy a Mi csoport viselkedésformái nem a tudományos életben szokásosak, hanem ennél nyersebbek, „elsődleges”, naturális szinten vannak. Az Ők csoportja egyértelműen tudományos közösségre jellemző módon áll szemben a Mi-vel: kizárólag a nyelvtudományra hivatkozva bírálja a Mi csoport tevékenységét. A Reformerek lényegében tudományosabbá akarják tenni a Mi csoport tevékenységét (és ez nagy bűn, mert azt kérdőjelezik meg vele, hogy mindaz tudományos volt, ami addig történt), s ehhez túlnyomórészt nyelvészeti érveket használnak. A „boszorkányüldözés”-re, illetve a „hisztérikus reakciók”-ra vonatkozó megjegyzés (Lanstyák 1995b: 233) nem ezek közé tartozik, de e kettőn kívül talán csak az „etikátlanság” (Tolcsvai Nagy 1994. 84) vádja ilyen még. A Mi csoport viszont minden lehetséges szinten támadja az Ők-höz tartozókat.
A biológiailag, vagy — nehogy félreértés legyen belőle — humánetológiailag megalapozott, belénk kódolt xenofóbiát és az erre alapuló etnocentrizmust nehezen tudjuk kikapcsolni. A tudományos életben azonban át szokás lényegíteni a nyers erődemonstrációkat, és ez azzal jár, hogy a tudományos viadalok hagyományosan elfogadott fegyvereit szokás használni. A sportolók küzdelmei is átlényegített erőfitogtatások, melyekben szigorúan szabályozzák az alkalmazható eszközöket — az öttusázók nem egymásra lőnek, a vívóknak nem szabad valódi kardot használniuk a vívókard helyett, a profi boxban is tilos övön alul ütni, és még a küzdősportok full contact változataiban sem szabad agyonverni az ellenfelet. Megsebesíteni sem. A tudományos erőfitogtatásnak is megvannak a maga eszközei, ezek idővel változhatnak. Egy ideje (ez a tendencia harmadfél ezer éve erősödget), az európai típusú tudományban a tények, adatok, a bizonyítás és az érvek játsszák a főszerepet. Aki ezekkel az eszközökkel vív „csoportháborúkat”, az szabályosan küzd. Ellenkező esetben a „harcos” önmagát diszkvalifikálja a tudományos életből.