Sándor Klára: „ ... ki nem nyelvész: én vagy te?” 2.
Ős patkány terjeszt kórt miköztünk?
Az eddig bemutatott motívumok nemzedéki ütközésként is fölfoghatók lennének — ám szorosan hozzájuk kapcsolódva olyan motívumok is megjelennek, amelyek ennél többet sejtetnek. Tolcsvai Nagy Gábor (1994: 74) sem nemzedékek közötti vitának tekinti azt, ami közte és Lanstyák István között, valamint a Mi csoport tagjai között zajlik, hanem szemléletinek; s Deme László (1995a: 114), annak ellenére, hogy — mint láttuk — meglehetősen sokszor hangsúlyozza a vitázó felek közötti korkülönbséget, ezt illetően egyetért Tolcsvai Naggyal, és a „divatos” eszmék követését nem az életkor, hanem „alkat” dolgának tartja.
Azaz: nem minden fiatallal van baj, de akikkel igen, azokkal sokkal nagyobb, mint ha csak egy egyszerű serdülőkori helykeresésről lenne szó. A kifogásolt alkati tulajdonság az utánzás — ami egyébként természetes következménye annak, ha valaki egyszemélyben tudatlan és divatbolond. A helyzetet ez azért teszi fenyegetővé a csoport szempontjából, mert Ők nem az elődöket utánozzák (az föltehetőleg nem lenne ekkora vétek, sőt, talán ez az elvárt viselkedés), hanem idegen mintákat követnek: elméletieskednek és Amerika-imádók. Így szerzett tudásuk nem tudás, ismereteik haszontalanok (rosszabb esetben károsak), az általuk folytatott tevékenység pedig áltudomány. Nem generációs torzsalkodás, amit a Mi csoport tapasztal: az új generáció jobban elszakad saját csoportja hagyományaitól, mint az a normáért felelős vezetők szerint megengedhető: idegen szemlélet fertőzte meg őket.
utánzás
(34) „Azután [az 1960-as, 1970-es évektől?] az adaptáció, a rá- vagy inkább hozzáalkalmazás korszakát felváltotta a türelmetlen adoptáció, a készen való ráhúzás időszaka, illetőleg módszere: az ügyeletes csodairányzatok türelmetlen és kritikátlan követéséé.” (Deme 1991: 17)
(35) „A világ is ezt várja tőlünk. Nem azt kell megmutatnunk: miben tudjuk (jól-rosszul) utánozni, hanem hogy mit tudunk hozzátenni tudásához a magunkéból.” (Deme 1994a: 52)
(36) „a magukat nyelvelméleti szakértőknek kikiáltó szobatudósok”-nak „fontosabbak a maguk kiagyalta elméletek, mint anyanyelvünk fennmaradásának ügye. Akik az őket körülvevő könyvektől nem látják a rideg, fenyegető valóságot.” (Jakab 1994b: 57)
(37) [A szobatudós újabban] „aki elméleteket gyárt vagy vesz át készen, s csupán bizonyítékokat keres hozzájuk a tények között, valóságos természetük megismerése helyett. S nem mindenki terepszakember, aki az előre gyártott elméletekbe gyömöszölendő (netán hozzájuk torzítandó) bizonyítékanyagot a terepen szedegeti össze” (Deme 1995a: 117)
(38) „a mások által, más körülmények között, más tényekből levont tanulságokhoz kezdett — hozzájuk szelektálva, nemegyszer hozzájuk torzítva, sőt odakonfiskálva — bizonyító adatokat keresgélni, netalán fabrikálni.” (Deme 1995b: 358)
(39) [Lanstyák István] az elméletet „rápróbálás helyett” „ráhúzza” a valóságra (Deme 1995b: 362); „kritikátlanul átvesz” „kész elméleteket” és „előregyártott eredményeket” (363)
(40) „Azon kívül nem az indián nyelvekre, afrikai volt gyarmatokra kidolgozott normakereső kérdőíveket kellene átvenni, hanem az eddigi ismeretek alapján kellene továbbfejleszteni, hogy mit mérjünk fel még. Én nem szeretem, ha előre tudjuk, hogy mit fogunk találni. Jobb, ha először megmérjük, hogy mi van, és abból következtetünk, nem pedig az előre gyártott panelekből.” (Deme 1996: 392)
(41) „Nem kerülhetem meg, hogy e ponton — minden általánosítás nélkül — ne utaljak társadalomtudományunknak és abban nyelvtudományunknak is egy mind szélesebb körben tapasztalható tünetére. Arra tudniillik, hogy feltűnően szaporodnak nálunk az olyan adaptációk, melyek a magyar szakirodalmi előzmények mellőzésével vagy nem ismeretében, s ami még nagyobb baj, a magyar történeti—társadalmi viszonyok tekintetbevétele nélkül plántálnak át hazai viszonyokra, adottságokra, fejlődésre ráhúzott elméleteket. Ez kimondottan a ló másik oldala. Mert az egyik oldalon — s ezt sem szabad elhallgatni — kétségkívül az áll, hogy a magyar glóbuson kívül nincs semmi érdekes és számbavenni való. A másikon meg az, ami most Lanstyák nézeteiben visszaköszön.” (Benkő 1996: 311)
(42) [A társadalomtudományok feladata] az-e csupán, hogy — ráadásul Európát átugorva — a kritikátlan másolás szintjén és módján kövessék a gépesített és gépiesített komputertechnikából kinőtt szemléletet és módszereket [...]; s a tudós feladata az-e csupán, hogy szorgos követői mivoltáról tanúságot tegyen, és sikerrel adja el magát „odaát” (Deme 1999a: 55)
elméletieskedés
A mi csoport nem nézi jó szemmel azt, hogy az Ők-höz tartozók gyakran hivatkoznak különféle nyelvemléletekre. Ebből kiindulva nevezi őket Jakab István „szobatudós”-oknak, akik „számára a nyelv csak kutatásuk tárgya” (1993c: 16), s akik „magukat nyelvelméleti szakértőknek” kiáltják ki (1994b: 57). Az elmélet-ellenesség nyilvánul meg abban, hogy Deme László egy írásának alcímét így fogalmazza meg: „Elvi kérdések (elméletieskedés nélkül)” (1999a: 49); az „elméleti-elmélkedő” nyelvészeket pedig „a nyelvhasználatot vizsgáló”, „nyelv- és beszédművelésre is hajlamos” nyelvészekkel állítja szembe (1999a: 52). Részletesen kifejti a „szobatudós” értelmezését is:
Amerika-imádat
(45) [Kontra Miklós] „Az Új Szó december 22-i számában, nyilván karácsonyi felsegélyezésnek szánva [...] eligazítóan szólt haza Amerikából.” (Deme 1993b: 7)
(46) „Tudom, a sztenderd modernebbül, nyugatibban, tehát tudományosabban hangzik; ezért használják így azok, akik adnak magukra, s nyomukban mások is, akik adnak rájuk. Én azonban ezt a megjelölést nem most tanultam, s nem is tőlük. Amikor 1967-70-ben a „The Hungarian Language” című tanulmánykötet számára (1972) a „Standard Hungarian” című fejezetet fogalmaztam [...], e szakkifejezést ebben a formájában találtam a hétkötetes értelmező szótárban, de a helyesírási tanácsadó szótárban, sőt még a magyar—angol szótár magyar anyagában is; ezt látom e művek utódaiban mindmáig [...] Ezért bátorkodtam és bátorkodom azóta is ezt a parlagi formát használni, persze magyarul megjelent műveimben is (pl. 1974).” (Deme 1993c: 65)
Ebben az idézetben egyfajta kompetencia-jelzést és egyben példamutatást is fölfedezhetünk: a szerzőnek is van angolul megjelent tanulmánya, mégsem amerikomán; követi közössége szentesített — kodifikált — szóhasználatát. (Az nem egészen világos, a „persze magyarul megjelent műveimben is” mit akar mondani valójában — angolul csak standard-nek írható a szó, ott nincs választási lehetőség.)
(48) „Amerikai vagy nyugat-európai viszonyokon alapuló szemlélettel kelet-európai nyelvi s ezek mögött levő történeti, társadalmi, politikai, műveltségi, tudati viszonyokat megközelíteni aligha lehet.” (Benkő 1996: 312)
(49) Ők kritikátlanul másolnak, „ráadásul Európát átugorva”, és „odaát” akarják „eladni magukat” (Deme 1999a: 55)
(50) az „-o linguistics” magyar tudósai vonják kétségbe, hogy van-e a nyelvművelésnek létjogosultsága; „angol kézikönyveikben” nem olvashattak a magyar nyelvújításról; [Sebestyén Árpád szerint] azt hirdetik, hogy „ne kertészkedjünk, ne csőszködjünk, csak figyeljük „elfogulatlanul” a jelenségek versengését, és hirdessünk végeredményt! Kérdés: milyen nyelven?” (Sebestyén 1997: 98)
(51) „amerikai illetőségű” az a „divatossá vált” elmélet, mely szerint a nyelvész feladata csupán a nyelv leírása (Grétsy 1999: 11)
Grétsy máshol is egyértelműen „az amerikai és angol hatás” növekedésének számlájára írja, hogy „rohamosan növekszik” azoknak a nyelvészeknek a száma, akik — mint Bárczitól idézi — „szakmai szűklátókörűségben” találkoznak „a félművelt ember fölfogásával”, s azt vallják, hogy a nyelvész dolga a tények leírása, értékelés nélkül (1998: 17). Sebestyén (1997: 98) pedig egy közös tulajdonság, a „nekik mindegy, mi van magyar nyelvünkkel, a lényeg, hogy angolul tudjanak” által „újgazdagékkal” köti össze az „-o linguistics” magyar képviselőit — az utóbbiaknak az mindegy, milyen nyelven „hirdetünk végeredményt”, az előbbiek meg „gyermeküket Amerikába küldik, 'idegen szóra'”, bezzeg a magyar nyelvművelést nem támogatják.
Az említett motívumok (tudatlanság, divat, új generáció, elméletieskedés, Amerika-imádat) a legszervesebben összekapcsolva Deme László 1991-es írásában jelenik meg; az eddig idézett részleteken kívül így:
áltudomány
Az Ők tudományának idézőjelbe tevése is több módon történhet. Tényleges idézőjelezéssel: Deme „illetékes(ített)” nyelvész-nek nevezi Kontra Miklóst, akinek „tudományos statisztikai mintavétele” van (1993c: 69); idézőjelbe kerülnek Lanstyák István „felmérései” is (Deme 1995b: 365), illetve az Ők csoport „objektív, reprezentatív statisztikai adatfelvételei” (Sebestyén 1997: 98). Az irónia (cinizmus?) kifejezése olykor zárójelbe tett megjegyzeteléssel történik, például amikor — szintén Deme László — Kontra „nagyon tudományos módszerekkel végzett” felméréseiről (1993c: 7); a mai tudományos „túltermelés”-t, legalábbis egy részét „csak tudományoskodó túlnyüzsgés”-nek (1993c: 65), illetve az általa „utánzó”-nak, modernkedőnek tartott nyelvészeket „nyelvészkedőknek” nevezi (1994a: 52). Deme úgy ítéli meg, hogy a Reformerek által javasolt nyelvművelés „spekulatív” (1995a: 113); hogy „tudományos mezben” élednek újjá bizonyos régi jelenségek (1993a: 472), Benkő pedig „a nyelvtudomány köntösébe bújtatott kísérletek”-nek minősíti (1996: 63). Ide tartozik még a már jól ismert „logomachiás folyamat” (mármint hogy Deme László ennek tartja Lanstyák és Tolcsvai Nagy írásait); és a még jobban ismert „szobatudós” és „terepszakember” jellemzése is. Az áltudomány motívum további változatai:
(54) „Ami magát az aggodalmaskodást [Lanstyákét] illeti, arról az jut eszembe, amit Péchy Blanka emlékének szentelt ülésszakunk záróbeszédében így idéztem fel: 'Jó fél évszázada, hetedikes korunkban (most teszem hozzá: hetedikes gimnazistaként, tizenhét évesen) egyik osztálytársammal sajátos egyesületet alapítottunk. Ketten voltunk tagjai; s programját így határoztuk meg: Találjunk ki problémákat, és tartsuk őket fontosaknak. Azóta úgy érzem, sok-sok tagja lett ennek az egyesületnek; csak épp azt hiszik, hogy nem diáktréfát csinálnak ezzel, hanem politikát és közéletet' (Péchy Blanka emlékezete. Győr, 1989. 57.) Úgy látom, egyesek meg azt hiszik: tudományt csinálnak ily módon; hangosan döngetve a nyitott kapu félfáját.” (Deme 1994b: 81)
(55) „„Ez az írásom kényszerű — s megvallom, kissé kényszeredett — válasz” (Nyr. 90: 117; 1966). Sohasem szerettem ugyanis felfújt léggömböket gombostűvel kiszurkálni; gondolván: kiszivárog belőlük a nagyra puffasztó (kéj)gáz előbb-utóbb magától is, s az erre fordítandó időt értelmesebb célokra is lehet hasznosítani.” (Deme 1995a: 109)
Nem kérünk fölsegélyezést — mi magyarok vagyunk!
Az imént említett motívumokkal szorosan összekapcsolódva jelenik meg az a motívum is, amely még csak meg sem próbálja azt a látszatot kelteni, hogy beleilleszthető lenne a tudományos viták megszokott rendjébe. A Mi csoport nézetrendszerében azzal a föltételezéssel találkozunk, hogy az illetékességet a papír („magyar szakos diploma”) és nem a teljesítményben (publikációkban, nemzetközi elismertségben, sikeres kutatásokban stb.) mérhető tudás alapján kell eldönteni. Ez volt Deme ellenyilatkozatának (3. idézet) gerince; s ez indokolhatja, hogy Kontra Miklóst csak „'illetékesített' nyelvész”-nek nevezi (1993c: 69), hiszen nincs magyar szakos diplomája; s valószínűleg ezért nehezményezi, hogy a Nyelvtudományi Intézetnek még soha nem volt magyar szakos igazgatója, és hogy — vélhetően ezzel összefüggésben — nem teljesíti kellőképpen azt a társadalmi feladatot, amelynek szolgálatára (egyébként 1949-ben) létrehozták:
magyar szakos diploma
(57) „A jelentésbe feltétlenül belevenném, hogy az Akadémia vizsgálja meg azt, hogy a Nyelvtudományi Intézet vajon a nyelvi kultúra dolgában nem kapcsolódik-e ki a lehetőnél és a kelleténél inkább ezekből a feladatokból, és hogy az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének magyar szakos igazgatója még soha nem volt.” (Deme 1996: 392)
(58) [Két alapfeltétel szükséges a magyar anyanyelvi kulturáltság megmentésére alkotott terv kivitelezéséhez:]
„2. egy olyan kutatóintézmény működtetése, amelynek tagjai ismerik vizsgálódásuk tárgyának, a magyar nyelvnek történetét és belső rendszerét, s e tárgy vizsgálatának immár több mint másfél évszázada halmozódó eredményeit; s értik a társadalom nyelviségének és a nyelviség társadalmiságának megbonthatatlan kölcsönviszonyát [...] A magyar nyelv ápolására alapított Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete ma nem ez.” (Deme 1999a: 55)
A magyar szakos diploma motívum valószínűleg annak a régi hagyománynak az egyik kifejeződése, amely Országh László egy följegyzésében is szerepel. Országh szerint az, aki nem mutatott föl tisztességes pedigrét, nehezen juthatott szóhoz:
Országh ugyan a szókészlet-kutatásról beszél, de nincs okunk kételkedni abban, hogy a nyelvtan, illetve nyelvtörténet kutatásában legalább ilyen erősen érvényesült ugyanez az elv — s mint a magyar szakos diploma motívum mutatja, érvényesül továbbra is a Mi csoport nézetrendszerében.
Elméletieskedés, áltudomány, Amerika-imádat, a hagyományok megtagadása vagy ignorálása, a magyar szakirodalom semmibevétele, adoptálás, gépies szemlélet és fölsegélyezés — Deme Lászlóval szólva (Deme 1995b: 358) „ilyenkor rémlik vissza egyeseknek”, hogy ezeket már hallottuk így, egymáshoz fűzve. Deme László egy 1975-ben megjelent tanulmányában olvashatjuk a következőket:
Egy évvel később, egy nyíregyházi konferencián pedig az anyanyelvi nevelés akkor meglehetősen modernnek számító, generatív nyelvészeti alapozású programjával kapcsolatban hangzott el olyasmi, hogy „Nem kérünk fölsegélyezést, mi magyarok vagyunk!”. A szellemi „szeretetcsomagok” ellen két érvet hozott föl egy tiltakozó professzor: hogy ne kerüljen be a disztribúciós elemzés a tananyagba, mert egyrészt tudományos szempontból téves, ráadásul amerikai, tehát anti-marxista (Kontra 1995: 145—146). A szeretetcsomagok elleni tiltakozás a Kádár-korszak hivatalos propagandájának volt része: az 1956 után érkező segélyküldeményeket „az magyar népi demokrácia elleni amerikai összeesküvés” eszközének nyilvánították. Így a jelenlévők a tananyag-tervezet elleni támadásban ezt a hivatkozást úgy értelmezhették, hogy a hozzászóló nemcsak a nemzeti érzelmeket akarta fölizzítani vele, de jelezni kívánta azt is, hogy az ellenzők a kommunista hatalom védelme alatt állnak (Kontra 1995: 157).
A Mi csoport egyes írásainak retorikája arról tanúskodik, hogy a beidegződött régi reflexeket nem-könnyű megváltoztatni, ha nem annyira szembetűnő utalásokról van szó, mint a marxizmus nyílt emlegetése. A „történelmileg kialakult és szentesített igényes normaréteg” (Deme 1993a: 472), a „történetileg kialakult igényes normaréteg” (Deme 1999a: 54), a „történelmileg kialakult és szervesen máig fejlődött szemlélet és módszerrel” (Deme 1999b: 10) Berecz János szavajárását és a „történelmileg kialakult” (s ezzel szükségszerűnek is tekintett) szocializmust és egypártrendszert idézi, csakúgy, mint az a megállapítás, hogy a nyelvésznek „a társadalmi továbbfejlődés szolgálatában” kellene állnia (Deme 1991: 18). Balázs Géza cikkgyűjteményében (1998) a dialektikus szerepel gyakran (pl. 147, 161, 167), és „direktívák” megfogalmazását is sürgeti, az ikes ragozással kapcsolatban is (188) és a megszólításokat illetően is (189). A nyelvművelést pedig a „megszüntetve megőrzés” elvének megfelelően javasolja átalakítani (Balázs 1996: 254), hasonlóképpen Kemény Gábor (1996: 381). A divatnak mint olyannak teljes elítélése a régi ideológiának valamivel szerencsésebb maradványa, hiszen az új, nemzeti retorikába is jól beleillik. Éppen ezért nehéz, de talán nem is föltétlenül szükséges eldönteni, hogy melyik eszmerendszerhez kapcsolódik szorosabban, hogy Deme László a „fogyasztói társadalom”-nak rója föl, hogy az ifjak „a mindenkori új és divatos után kapkodnak” (1991: 16); Benkő Lorándnak az újgazdagokat dorgáló cikke sznobizmusuk miatt (1994) vagy Sebestyén Árpád vádja, hogy „újgazdagék” nem olvassák és nem támogatják a nyelvművelő köteteket, ellenben gyermeküket Amerikába küldik „idegen szóra” (1997: 98). (Grétsy kijelentése arról, hogy az értékelést megtagadó „elmélet” az angol és az amerikai hatás növekedésének tudható be — 1998: 17 — már egyértelműen az új szeleket fogta a vitorlába, ez a kontextusból és Grétsy László új elveinek előtörténetének ismeretében — már 1992-ben is a „nemzeti” oldalhoz csatlakozva hirdette meg a „nemzetközpontú nyelvművelést” — egyértelmű.)
Az 1970-es években a viszonylag újnak számító, s akkor még legfőképpen Amerikában művelt nyelvészeti irányzatok magyarországi megtelepítése nemcsak a politikai fejcsóválások, hanem az uralkodó magyar nyelvészeti szemlélet miatt is akadályokba ütközött (annak esetleges marxista elkötelezettségén túl is): a „hagyományos” magyar nyelvészet „hagyományossága” éppen abból fakadt, hogy elsősorban (olykor csaknem kizárólag) a magyar nyelvészet korábbi eredményeire épített, gondosan megőrizve magát az „idegen” befolyástól. Ennek az előbb említett politikai felhangok mellett oka lehetett a magyar nyelvvel foglalkozó magyar nyelvtudomány története is. A magyar történeti nyelvészet soha nem arról volt híres, hogy különösebben elmélet-központú lett volna; s bár a 20. század második felében a korábbinál sokkal nagyobb teret kapott a leíró nyelvészet, ennek az a fajtája, amely (kevés kivételtől eltekintve) nem a korszakban ismeretes és kifejlesztett elméletekhez, hanem a korábbi magyar előzményekhez kapcsolódott, s lényegében már születésekor elavult volt. (Az a hagyomány, amelyhez csatlakoztak, saját korában nem volt elavult — ezeknek a produktumoknak az újratermelése volt az.) A magyar nyelv leírását célzó munkákat a több ágra bomló, s az 1970-es évekre népszerűségéből már sokat vesztő strukturalizmus alig-alig érintette meg; az 1960-as években fölfutó újabb iskolák pedig egyáltalán nem. Ezen az állapoton próbáltak változtatni az 1970-es években olyan fiatal nyelvészek, akik általános nyelvészettel vagy anglisztikával foglalkozva a magyar horizonton túlra is láttak (mert néztek), de mondandójukat a magyar nyelv kutatására nézve is érvényesnek és fontosnak tartották. Az 1970-es években olyan tanulmánygyűjtemények jelentek meg, melyek magyarra fordítva tették megismerhetővé a korabeli nyelvtudomány kurrens témáit, módszereit, megközelítési módjait, elsősorban a két nagy rivális irányzatét, a generatív nyelvészetét és a laboviánus szociolingvisztikáét; s önálló, magyar anyagon végzett kutatások is indultak. A „hagyományos” magyar nyelvészet rosszallását ezeknek az új iskoláknak a megjelenése váltotta ki: mint láttuk, politikailag az volt a baj velük, hogy amerikaiak, nyelvészetileg pedig az, hogy „elméletieskedők”. (Az utóbbi kitételt ugyan nehezen tudja a szociolingvisztikára vonatkoztatni az, aki tudja, mi a szociolingvisztika, erről később még esik majd szó; ezzel együtt szokott ez is szerepelni a Mi csoport érvei között.) Művelőik angol és általános nyelvészet szakosok voltak, hiszen magyar szakon nemigen lehetett ilyen eretnek nézeteket tanulni.
A három megközelítési mód manapság is jelen van a magyar nyelvészeti közéletben (Kontra, megjelenőben) — s látjuk, az attitűdök is hasonlóak. A politikai indoknak, az amerikaellenességnek csak a csomagolását hajtották át balról jobbra (már amennyire), s a rajta lévő vörös szalagot cserélték nemzeti pántlikára; a „tudományos” indok, az elméletellenesség, maradt a régi. Nem sokat változott az sem, hogy a magyar szakos diploma megszerzésének föltétele túlnyomórészt a „hagyományos” ismeretek elsajátítása. Mindez a korábbi, Országh László által leírt tradíciók mellett megmagyarázza, miért olyan fontos a Mi csoport tagjainak a magyar szakos diploma, s miért éreznek legyűrhetetlen ellenszenvet azokkal szemben, akik „általában” a nyelvvel foglalkoznak (vagyis általános nyelvészek), vagy úgy foglalkoznak a magyar nyelvvel (is), hogy munkahelyük nem magyar, hanem angol tanszék — a Nyilatkozat aláíróival szemben ez volt a legerőteljesebbnek vélt érv. A magyar szakos diploma nemcsak a „magyar előzmények” megimerését garantálja, hanem védelmet nyújt a csoport hagyományait és értékrendjét veszélyeztető ordas eszmékkel (esetünkben a nyelvtudomány friss eredményeivel) szemben is. A valódi, igazi, tőrőlmetszett „magyar nyelvész” tehát nem az, aki nyelvészeti kutatásait a magyar nyelv vizsgálatára alapozza, hanem az, akinek papírja van arról, hogy ismereteit a Mi csoport által legalizált és kanonizált forrásokból és módon — vagyis a Mi csoport tagjaitól — szerezte. Emlékezzünk vissza, Deme azzal rótta meg a Nyilatkozat aláíróit: „S honnan tudják jobban azt, amit sosem tanultak, azoknál, akiktől tanulhatták volna?” (1997: 7). A mélyebben húzódó praktikus okokat azonban a Mi csoport nézetrendszerében „tudományos” — de inkább ideológiai érvek fedik: a magyar szakos diplomára azért van szükség, mert a magyar „különleges” nyelv (l. kivételesség).
A léviták
A „ki a magyar nyelvész?” kérdéséhez, illetve a magyar szakos diploma motívumhoz kapcsolódóan figyelhetünk föl egy olyan szálra, amely a nyelvészeti nézetek ütközésétől egy másik szintre vezet át.
Benkő Loránd (1998: 83; (4) idézet) a Nyilatkozat aláíróinak viselkedésének elítélésekor finoman összemossa „a magyar nyelvvel foglalkozó nyelvész” és a „magyar (identitású) nyelvész” jelentéseket: először csak a „kimondottan magyar nyelvész”, vagy a „hungarológus nyelvész” feladatának nyilvánítja a magyar nyelv művelését, néhány sorral lejjebb már egyszerűen csak „magyar nyelvész”-ekről beszél. Nehéz elhessegetni a gyanút, hogy a félreérthetőség ebben az esetben kifejezetten jól jön a Mi csoportnak: mintha a nemzettudat erőssége szabná meg, hogy valaki „igazi” magyar nyelvésznek megy-e, vagy anglistának, esetleg általános nyelvésznek. Azaz: mintha az érdeklődési terület kiválasztása a nemzeti elkötelezettségtől függene. Aki a magyar nyelvet választja kutatási tárgyául, az jó magyar ember, aki nem, az kevésbé. Erre utal, hogy Benkő szerint az anglisták és általános nyelvészek „sajátos nézőpontjából” elhanyagolható az, ami a „magyar nyelvésznek” „elemi kötelessége”; egy másik helyen pedig az, hogy úgy értelmezi, a tudományos nézetek kifejtését a nemzettudat erősítésének szolgálatába kell állítani. Ha valaki olyasmit tapasztal, ami bizonyos értelmezések szerint nemzeti érdekeket sért, kötelessége elhallgatni — ellenkező esetben maga is veszélyezteti a nemzet érdekeit. Más szavakkal: nem a tények, hanem az ideológia a fontos; és amiről nem beszélünk, az nincs:
Ezzel a nyelvészeti iskolák szembenállásának színteréről egy másik szintre jutottunk: a Mi csoport az egész magyar nemzet érdekképviselőjének nyilvánítja magát — ezzel a húzással a Mi és az Ők mint nyelvészeti iskolák szembenállását a nemzet és az Ők szembenállásaként tünteti föl.
Az, hogy a Mi csoport saját érdekeit a magyar nemzet érdekeiként tünteti föl, különböző módokon nyilvánul meg. Ezzel magyarázható például az a már említett tény, hogy a Mi csoport nem tartja szükségesnek sem saját értékrendszere részletes bemutatását, sem azt, hogy érveljen érvényessége mellett: ez a hallgatás arra utal, hogy a Mi csoport abból indul ki, az ő nézeteit minden lehetséges magyar olvasó ismeri és osztja. A csoport értékrendjének kiterjesztése nemzeti értékrenddé más módon is történhet, például a többes szám első személy használatával: a magyar társadalomtudomány, nyelvművelés, nyelvtörténészek stb. „társadalomtudományunk” és „nyelvtudományunk” (Benkő 1996: 311, 1998: 84), „a mi tudományunk” (Deme 1994b: 52), „nyelvművelésünk” (Jakab 1994b: 57), „nyelvtörténészeink” (Benkő 1999: 43); a magyar nyelv „magyar nyelvünk” (Benkő 1996: 318), „anyanyelvünk” (Benkő 1998: 83, 84; Jakab 1994b: 51), „nyelvünk” (Péntek 1994: 134, Nyr); a magyar értelmező szótár „értelmező szótárunk” (Deme 1995a: 117); a kisebbségben élő magyarok „kisebbségi magyarjaink” (Jakab 1994b: 51); a mai magyar helyzet „a mi mai helyzetünk” (Deme 1995b: 358), „a mi helyzetünk” (Deme 1995b: 365), sőt még az asszociációk is közösek: mindannyiunknak „eszünkbe” jut a szállóige, nemcsak a Deme Lászlóéba (1994b: 81). Különösen erőteljes hatású az a sorozat, amelyet Benkő Loránd (1998: 79) állít föl: édesanyánk, nyelvközösségünk, műveltségünk, eszményeink, szülőföldünk, hazánk, nemzetünk, népi, nemzeti egységünk, önazonosságunk, történelmünk — mindez 7 soron belül. A többes szám első személyű alakok alkalmazásában olyan értelemben természetesen nincs semmi kivetnivaló, hogy ha valaki magyar, és a magyar nyelvtudományról beszél, akkor az az ő nyelvtudománya is. Mivel azonban a tudományos prózában sokkal inkább a tárgy elemzése, s nem a nemzeti identitás kifejezése szokott a középpontban állni, ez a fajta a megfogalmazás a nemzettel való azonosulásra helyezi a hangsúlyt; s elősegíti azt is, hogy az olvasó viszont, ha ő is ugyanazon nemzet tagjának tartja magát, e közös tulajdonságnak köszönhetően sajátjaként fogadja el a Mi csoport nézeteit.
A Mi csoport tudatosan tereli az érzelmek felé az érvelést:
Vagyis: anyanyelvünkhöz különleges kapcsolat fűz, ezért szeretjük. És: ezért szeressük. Az ok és a cél ismét finoman olvad össze, hiszen a felelősségérzet emlegetése óhatatlanul azt sugallja, hogy anyanyelvünket illik is szeretni. Másként fogalmazva: a — tudományos igényű — ténymegállapítás erkölcsi paranccsá válik. S mivel a nyelvnek hivatásos ismerői is vannak, nyilvánvalóan nekik kell leginkább szeretniük (l. a (76) idézet „ne éppen mi nyelvészek” kitételét) az anyanyelvet, s nekik kell őrködniük is fölötte, a nemzet érdekében. A Mi csoport tehát nem egyszerűen csak azonosul a nemzettel, gondolatrendszerében tagjai a nemzet különleges tudással rendelkező képviselőiként jelennek meg (ehhez l. alább a kivételesség motívumot is), akik megfelelő erkölcsi hozzáállásuknak köszönhetően küldetést is teljesítenek: saját munkájuk nem pusztán saját munkájuk, hanem a nemzet érdekében végzett — Deme szerint „operatív” (1995a: 113) — cselekvés. Ennek megfelelően Benkő Loránd „mindnyájunk közös ügyé”-nek nevezi a Mi csoport érdekeit (1996: 63), s a teljes magyar értelmiséget is megpróbálja rávenni, hogy legyen nézeteik elkötelezett híve (1997, 1998). Deme László céljaik megvalósítását azért tartja fontosnak, mert, mint írja, tartoznak ezzel mesterüknek, nemkevésbé maguknak, „de az egész közösségnek is” (1994a: 52).
A felelősség, a társadalmi feladat vállalásának hangsúlyozása rendkívül hasznos motívum. A Mi csoport ennek révén próbál különleges helyet biztosítani magának a nemzeten belül: a motívum fölkent papoknak minősíti át őket, akik ily módon jogosultan egyenlőbbek az egyenlőknél; egyben arra is alkalmas, hogy az Ők-höz tartozók morális hiányosságait fölmutassa.
társadalmi feladat
Ám azt senki se higgye, hogy ha nem akarja befolyásolni a dolgok alakulását, csak regisztrálja és tudomásul veszi őket, akkor nem gyakorol hatást a folyamatokra!” (Deme 1991: 18)
(64) [Lanstyák Istvánnak szólóan, az általa írt vállalni kell kiigazításaképpen:] „én talán így írtam volna: „vállalnunk kell”; de ki-ki maga dönti el, hogy az efféle „kell”-ekbe beleérti-beleérzi-e saját magát” (Deme 1994b: 82)
(65) „Aki a nyelvet csupán vizsgálati nyersanyagnak látja, mint a rovartanos a poloskát, annak számára valóban pusztán „újításként” hat minden, ami a nyelvhasználatban megjelenik. Az nem tud — honnan is tudna — disztingválni, hogy mi gazdagít, és mi terhel.” (Deme 1997: 7
(66) „A nyelvművelők s mindazok, akik az anyanyelv sorsa iránt felelősséget éreznek” (Grétsy 1997b: 394)
(67) „a magyar nyelvész nem mondhat le és bízvást nem is fog ezután sem lemondani anyanyelvünk tudatos gondozásáról, az anyanyelvi közművelődés tudományos oldalról való segítéséről. Ez elemi kötelessége.” (Benkő 1998: 83)
(68) „A nyelvművelést a jelenkor nyelvi problémáira legérzékenyebben figyelő, sőt válaszoló „gyorsreagálású hadtestként” is fölfoghatjuk. A tudomány módszere az alaposság, a mérhetőség és ebből fakadóan bizonyos távlatosság. A nyelv azonban napi változásban van: a társadalom igényli, hogy a szakemberektől (esetünkben: nyelvészektől) lehetőség szerint gyors választ kapjon kérdéseire. A nyelvtudományban a nyelvművelők látják el ezt a „gyorssegélyt”: részben tudományos ismeretterjesztést, részben szakmai nyelvi tanácsadást végeznek. Ezzel a munkájukkal a nyelvtudomány társadalmi jelentőségét növelik.” (Balázs 1998: 149)
(69) „Köztudomású, hogy az amerikai és angol nyelvészek körében nagyjából a huszadik század közepére uralkodóvá vált az a szemlélet, amely szerint minden, a nyelvhasználat során felmerülő változat kifogástalan, nincs nyelvészeti alapja a helyes és helytelen formák megkülönböztetésének. A nyelvtudomány művelői nagyjából akkor szakadtak két pártra, tömörültek két táborba. Az egyik táborba tartozók valóban művelik is a nyelvet, nem csupán vizsgálják, a másik tábor tagjai megelégszenek a vizsgálattal, a leírással, s nem is tekintik tudományos tevékenységnek, ami ezen túlmegy. Hogy mennyire nem új ez a nézet, arra csupán az egyik legszélesebb látókörű nyelvtudósnak, Bárczi Gézának negyedszázaddal ezelőtt írt véleményét idézem: [... l. 106. idézet]” (Grétsy 1998: 16—17)
(70) „Többen jelezték velünk szemben: ezt [a nyelvművelő mozgalomban való részvételt és a moralitással való szoros összekapcsolódást] nem tekintik „nyelvészeti” feladatnak. Nem először mondom: igazuk van! Ám attól még nagyon is lehet „nyelvészi”, pontosabban „anyanyelvészi” feladat, sőt kötelesség.” (Deme 1998/99: 1)
(71) [Két alapfeltétel szükséges a magyar anyanyelvi kulturáltság megmentésére alkotott terv kivitelezéséhez:]
1. „a Magyar Tudományos Akadémiának magas szinten és széles körben meg kellene vizsgálnia: mi a tudomány és benne a tudós társadalmi feladata. A társadalomtudományoké az-e csupán, hogy — ráadásul Európát átugorva — a kritikátlan másolás szintjén és módján kövessék a gépesített és gépiesített komputertechnikából kinőtt szemléletet és módszereket, amelyek — például — megkérdőjelezik a történetileg kialakult igényes normaréteg érvényét, s helyette a nagy átlagban keresnek egyszerű statisztikai módszerekkel kialakítható másikat; s a tudós feladata az-e csupán, hogy szorgos követői mivoltáról tanúságot tegyen, és sikerrel adja el magát „odaát”; — vagy netalán az is, hogy hozzájáruljon annak a társadalomnak a megismeréséhez, önmagával való megismertetéséhez, fejlődésének segítéséhez, amelyben és amelyből él, s amelynek élnie kellene. Mert az utóbbiként megjelölt magatartás ma ... hátrányokkal jár” (Deme 1999a: 54—55)
(72) „Semmilyen nyelvi körülmény nem adhat azonban igazolást olyan álláspont számára, amely a nyelv, főként az anyanyelv alakulásának befolyásolási lehetőségét vagy éppen szükségességét általában, elvileg tagadja, s különösképpen nem védhető ez a nézet, ha a befolyásoló tényezők közül éppen a nyelvtudomány szerepét akarja kirekeszteni.
A nyelvész nemcsak közlési eszközként használja anyanyelvét, mint a nyelvközösség bármely tagja; nemcsak szereti, becsüli, félti azt saját és közössége szellemi kincseként, mint anyanyelvi öntudattal is bíró személy, [...] hanem „belülről” ismeri problematikáját, fejlődési jellemzőit, törvényeit, mint kutatásának kimondott tárgyát. E minőségében a tudomány oldaláról, szakmailag is szolgálni tudja azt az ügyet, amely iránt, legalábbis elvileg, minden anyanyelvét bíró ember felelősséggel tartozik, anyanyelvének kutatója számára pedig ez a lehetőség még hatványozottabban áll fönn.” (Benkő 1999: 47)
A motívum más alkalommal is előbukkan a vizsgált korpuszban — l. például a Nyilatkozatra írt válaszokat; Deme megjegyzését arról, hogy az 1960-as években „történelmi feladatuk” volt a „nemzetiségi magyar csoportok nyelvművelőinek” (Deme 1994b: 83); a Grétsyvel készült interjút („Mert anyád nyelvét bízták rád a századok...” címmel, 1997e); stb. Gyakoriságát nemcsak hasznossága, hanem hosszú előtörténete is magyarázza: a küldetéstudat, a közösség szolgálatának hangsúlyozása a nyelvművelő ideológia alapeleme (l. többek között a Nyelvművelő kézikönyv nyelvművelés címszavát; a „közösségi feladatot nem vállaló csak nyelvész”, illetve a nyelvművelő megkülönböztetésével). A legmarkánsabban talán Bárczi Géza állította szembe a közösségi feladatokat vállaló „elhivatott”, illetve a „közönyös” nyelvészeket (l. még alább, Az ősatyák: kettős királyság részben). A társadalmi feladatok ellátását időnként nem kevés demagógiával vegyítve tüntetik föl a nagyobb közösség által igényelt, sőt követelt cselekvésként:
(74) „minden belső nyelvtípus használójának joga van nyelvi műveltsége fejlesztéséhez, s joggal várja el a nyelvműveléstől, hogy segítségére legyen ebben.” (Jakab 1994b: 57)
(75) „De a nyelvművelés — sőt most már a nyelvvédelem — nemcsak a nyelvművelők ügye, hanem az önöké is, mindnyájunké. Elvégre mindnyájunk anyanyelvéről van szó. Önöknek is joguk van tehát nyilatkozni: vállalják-e a kísérleti nyúl szerepét, kétes kimenetelű vagy talán nagyon is előrelátható sorsát.” (Jakab 1994b: 57)
(76) „'Ez az írásom kényszerű — s megvallom, kissé kényszeredett — válasz' (Nyr 90: 117; 1966). Sohasem szerettem ugyanis felfújt léggömböket gombostűvel kiszurkálni [...]. Ám ha egyikük-másikuk oly makacsul igyekszik ki- és/vagy betölteni az előteret, hogy idestova nem látni tőlük mást, valósabbat, akkor muszáj legalább azt megnézni: mit takarnak ezek el a látni vágyók szemei elől.” (Deme 1995a: 109)
(77) „A csak magyar ajkúakat ezért is bosszantja az egyre növekvő idegen nyelviség, de ezt a nyelveket tudó értelmiség nem kis hányadát szintén irritálja. Minek fokozzuk tehát az elégedetlenséget?” (Fodor 1997: 6, ÉS)
(78) „Mert ma már ott tartunk, hogy a Magyar Köztársaság teljes jogú polgára Budapest utcáin sétálgatva minduntalan olyan feliratokkal találkozik, amelyek neki vagy neki is szólnak, őt akarják rábeszélni, rábírni valamire, de nem anyanyelvén, hanem a reklámok „jóvoltából” a szélvihar gyorsaságával és hevességével terjedő amerikai angol nyelven. Mi ez, ha nem a személyiségi jogok megsértése?” (Grétsy 1997c: 6)
(79) „Az igazi nyelvtudós — így ők — nem tekinti feladatának a nyelvhasználat befolyásolását, csak annak megfigyelését, rögzítését, leírását. Egyébként is erősen kétséges, hogy be lehet-e egyáltalán avatkozni a nyelvi folyamatokba (a nyelvújítás történetéről valószínűleg nem olvastak angol kézikönyveikben). Ne kertészkedjünk, ne csőszködjünk, csak figyeljük „elfogulatlanul” a jelenségek versengését, és hirdessünk végeredményt! Kérdés: milyen nyelven?” (Sebestyén 1997: 98)
(80) „Ez a deskriptív szemlélet még Angliában és az Egyesült Államokban sem örvend osztatlan elismerésnek [Heltai—Nagy, Plain English] a hivatásos nyelvészek kis csoportjának doktrínája ellenében a társadalom nagy többsége olyannyira szükségesnek s a hatékony kommunikációhoz elengedhetetlennek érzi a nyelv ápolását, a pongyola, helytelen formák visszaszorítását, hogy — igaz, nem nyelvészek, hanem jogászok, orvosok stb. irányításával — létrejött a Közérthetően angolul mozgalom.” (Grétsy 1998: 17)
Az 1990-es években a fekete-fehér látásmód kedvelt terméke volt a népies—urbánus fölosztás, s ehhez gyakran kapcsolták hozzá a nemzeti—liberális szembeállítást is. Abban a gondolatrendszerben, amelyben ez a fajta polarizáció elfogadható, a liberális a 'nemzetvesztő', de legalábbis a 'nemzetietlen' szinonimája („internacionalista" vagy „kozmopolita”). Így nem meglepő, ha az önmagát a nemzet kizárólagos érdekképviselőjének fölmutató, „nemzeti” retorikát használó Mi csoport érvelésében a liberális, s mindaz, amit hozzá asszociáciálnak, elmarasztaló jelzőként jelenik meg:
liberalizmus
Jakab István (1993a) a magyarországi nyelvművelést „túlzottan liberálisnak” tartja, Deme László szerint pedig az Ők tagjai a „szabadjára engedés álláspontján” vannak (Deme 1993c: 68).
(82) „S félő, hogy e tömbök számára ez nem csupán regionalizálódásukat jelentené, hanem provincializálódást, sőt — bármily ellentmondásnak tűnik — standardizált vulgarizálódást. Gondolja meg mindezt a nyelvi pluralizmus elvét hirdető új nemzedék!” (Deme 1993a: 474)
(83) „Ezért érthetetlen számunkra — a józanabb nyelvművelők számára Magyarországon is, nálunk is —, hogy akadnak nyelvészek nálunk is, de főleg Magyarországon, akik valamiféle áldemokratizmustól indíttatva azt a nézetet vallják, hogy a kisebbségeket nyelvi tekintetben is önállósítani kell.” (Jakab 1994b: 49)
(84) „Azt talán fölösleges is megjegyeznem, hogy az ő „nyelvi tervezésükkel” nem lennénk képesek megmaradni egy ilyen standard ésszerű határai között. Ha mi megnyitjuk a zsilipeket az egyre liberálisabbá váló megítélések szerint szükségesnek minősített szókészleti elemek előtt, sőt befogadjuk a tükörszerkezetek közül is a mindig szükségesnek tekintetteket, akkor ez beláthatatlan következményekkel járna egyrészt anyanyelvünkre, másrészt kisebbségi magyarjainkra nézve.” (Jakab 1994b: 51)
(85) „az aláírók értelmezését követve még csendrendeletet sem szabadna kiadni, pedig az minden demokratikus államban létezik.” (Fodor 1997: 6)
(86) „Egyáltalán nem bizonyos ugyanis, hogy azok, akik a morál, az etika és az etikett említésére is összerázkódnak, és a személyes szabadság megsértésére panaszkodnak, valóban a túlnyomó többséget képviselik, s nem csupán a hangerejük felfokozott.” (Deme 1999a: 53)