A nyelvvédelemmel kapcsolatos írásom (A pincei bogár — a hiszékenység nyelvészbőrbe bújt vámszedőiről, ÉS, 2005/19.) néhány méltatlankodó reakciót is kiváltott. Ezeknek szerintem lesújtó a tanulságuk, mert fényesen bizonyítják, hogy a legújabb PISA-felmérések nem újkeletű problémára mutattak rá: a szövegértés képességében bizony az idősebb generációk képviselői sem jeleskednek. Magukra veszik például a címben szereplő megnevezést, pedig a szerencsétlen állatka nevét nem is én adtam címnek, csak elfogadtam (az eredeti cím az volt, ami alcímben szerepel, de az túl hosszú lett volna ahhoz, hogy a megfelelő betűméretben kiszedjék). A szövegkörnyezetből is kiderül, a „pincei bogár” egyáltalán nem kívánt emberekre utalni, csak a cikk egyik (a szerkesztők által jópofának talált) nyelvi példája. Aztán hisztérikusnak, indulatosnak, ilyesminek érzik az írásomat, pedig az egy hosszú, jéghideg és unalmas tudományos tanulmány rövidített változata, amely mögött (esküszöm!) semmiféle elkeseredés vagy düh nincsen. A legtöbb reakcióból az is kiderül, hogy szerzőik sem passzívan, sem aktívan nem tudják megkülönböztetni az érvelő típusú szöveget a pamflettől, mert az én érveimet nem veszik észre, és úgy érzik, hogy az „ezt én nem tudom elfogadni” típusú megnyilatkozásokat szembe lehetne állítani egy gondolat érvekkel alátámasztott kifejtésével. Ha a magyar közbeszéd ezen a színvonalon áll, ha más társadalmi problémákról is ilyen színvonalon tud csak vitatkozni a magyar közvélemény, akkor isten legyen irgalmas ehhez az országhoz.

Írásom lényegét (most az érveket elhagyva) voltaképpen néhány mondatban össze lehet foglalni. Semmi baj nincs a nyelvi ízlés és az illemtan pallérozásával, erre nagy kereslet is van, akárcsak az öltözködési tanácsokra, és gyerekeinket éppúgy megtanítjuk a nyelvi viselkedés normáira, mint az öltözködés és általában a viselkedés szabályaira. A baj akkor kezdődik, amikor a tudós pulpitusáról egyesek olyan zagyva és abszurd tévhiteket terjesztenek, mint a nyelvi változások veszélyessége (magára a nyelvre és a társadalomra), az idegen nyelvi elemek káros hatása (a nyelvre és használóira) és hasonlókat. Ezek melegágyai a megbélyegzésnek, a kirekesztésnek, hiszen aki veszélyezteti a nyelvet és a társadalmat, az maga is üldözendő. Írásom azt bizonyítja (nem próbálja bizonyítani, hanem valóságos idézetek segítségével bizonyítja), hogy a nyelvművelők-nyelvvédők igenis terjesztenek ilyen tévtanokat. Ennyi. Ezzel az állításommal szemben egyetlen ellenérvet sem sikerült hadrendbe állítani.

Kaptam viszont néhány olyan reakciót, amelyek megkérdőjelezik, hogy e nézetek valóban tévhitek-e. Amelyek felteszik a kérdést, vajon valóban az enyém-e az „egyetlen tudományosan helyes álláspont”. Persze, nem biztos, ahogy az sincs kizárva, hogy a Föld mégiscsak tányér alakú, négy elefánt tartja, azok krokodilokon állnak, azok teknősökön, és onnan már végig teknős. Csak egy-két példát vizsgálok meg, amelyekben az általam legelterjedtebbnek ítélt tévhiteknek szinte mindegyike megjelenik.

Például Maleczki József kifejti (Megmoccan a pincei bogár, ÉS, 2005/27.), hogy a nyelv igenis tud romlani. Hiszen én is elismertem a cikkben, hogy nyelvek (sajnálatos módon) ki-kihalnak, s ennek előjeleként a társadalmi kommunikáció egyre több területéről szorulnak ki. Őszerinte „a magyar orvosi és számítástechnikai nyelvben” pontosan ez történik, hiszen „mindkét szakterület művelői idegen nyelvű szavakat magyar kötőszavakkal egybefűzve beszélnek”. Nem öncélúan kötök bele a szakszerűtlen fogalmazásba: a magyarban a szótöveket nem „kötőszavak” fűzik egybe (a „kötőszavak”-nak nevezett dolgok mondatokat, esetleg szóalakokat kapcsolnak össze), hanem különböző toldalékok, névutók, névelők és ilyesmik. Az olyan mondat, amelyben idegen eredetű szótövek is szerepelnek, persze magyar toldalékokkal és egyéb nyelvtani eszközökkel egybefűzve, döntően a magyar hangtanhoz is igazítva, magyar mondat. Nem mondhatjuk, hogy ezek „külföldiül” lennének, hiszen egyetlen külföldi se értené meg őket. Idegen eredetű szavak használata nem a magyar nyelv használatának visszaszorulásáról tanúskodik, épp ellenkezőleg, a magyar szókincs bővüléséről. (Nem arról van szó ugyanis, hogy Petőfi még tősgyökeres magyar szavakkal mondta volna ezt: Ne klikkelj rá a „kvit” gombra!) De még ha korábban létező szavakat váltanak fel idegen eredetűek, annak sincs káros hatása semmire, hacsak a xenofób lélek mélyének rezdüléseire nem.

Az érvelésnek szokásos módja a párhuzam, az összehasonlítás; én is éltem ezzel az eszközzel, amikor a nyelvi illemtant az öltözködési és viselkedési illemtannal állítottam párhuzamba. De persze a hasonlatok népbetegsége a sántítás, ezért nagy elővigyázatossággal kell őket használnunk. Nem így jár el például Buda Ferenc (Ász[ka], ÉS, 2005/25.), amikor az orvostudomány és az egészségmegőrzés vagy a biológia és a környezetvédelem viszonyát állítja párhuzamba a nyelvtudomány és a nyelvvédelem viszonyával. Ez a párhuzam ugyanis (bizonyítás nélkül) előfeltételezi, hogy a nyelvet van mitől védeni — míg az egészség és a környezet esetében nincsenek kétségeink, nyelvi kór- és károkozókról nem tud a tudomány. A rossz párhuzam veszélye éppen az, hogy rejtve marad benne a logikai hiba, ebben az esetben az ún. circulus vitiosus, vagyis annak előre feltételezése, ami bizonyításra szorulna.

Úgy tudom, ez a „vita” itt most lezáródik. Ennek ellenére úgy gondolom, amíg az állam a legkülönbözőbb utakon, az Akadémián és a közmédián keresztül, minisztériumi pályázatokkal, és ami a legsúlyosabb: a közoktatásban támogatja a nyelvvédelmet, addig az ügyet nem tekinthetjük lezártnak.