Ádáz hevülettel ront neki a nyelvművelőknek Kálmán László az ÉS csaknem teljes két oldalán (A pincei bogár, 2005/19.), nevezvén őket a hiszékenység nyelvészbőrbe bújt vámszedőinek, továbbá áltudósnak, sarlatánnak, szélhámosnak, élősködőnek, épp hogy csak kutyapistának meg máriás huncutnak nem.

Magamban eltűnődöm: vajon mi lappanghat eltökélt indulatai mélyén? Talán csak nem az általa ekként megfogalmazott állapot: "köztudottan a gyengébb hatalmi pozíciókkal rendelkező táborba tartozom." Természetesen belátom, hogy a hatalom iránti vonzódás - jóllehet aligha sorolható a legfőbb tudósi erények közé - önmagában is eléggé nyomós indíték lehet, ám ennél komolyabban vehető érvelés üggyel-bajjal sem fedezhető fel alakilag úgy-ahogy fazonra fércelt, tartalmát tekintve azonban finoman szólva is meglehetősen eklektikus okfejtésében. A sarkigazságként alcím gyanánt írása élére tuszkolt ítélet igazolása - pontosabban: bebeszélése - végett kitér az áltudományok vázlatos, felületes jellemzésére. Ennek során megemlíti egyebek közt az ufólényekbe, mítoszokba s az ún. parajelenségekbe vetett hitet. E szándékolt s átlátszó módon erőltetett párhuzammal ugyanazt a manipulációt követi el, mint az, aki az általa célba vett, ám a koholt vádak tekintetében vétlen személyek fényképét rovott múltú alakok arcmásaival vágja össze, csak hogy erőnek erejével bebizonyítsa: lám, milyen rossz társaságba keveredett az illető!

Áltudománynak közmegegyezés szerint a tudományosság köntösében tetszelgő, ám annak általánosan elfogadott szabályait semmibe vevő agyalmányokat szoktuk nevezni. Nos: ha a nyelvművelők - amint azt maga K. L. is elismeri - nem tartanak rá igényt, hogy tevékenységüket a tudományok közé soroljuk (még azzal együtt, sőt annak ellenére sem, hogy túlnyomó többségük - élen a jegyzetben kipellengérezettekkel - magas képzettségű nyelvész, nem pedig délibábűző fantaszta), akkor mi okból s főleg miféle céllal titulálja a nyelvművelést áltudományos hátterűnek s a nyelvművelőket áltudósoknak? E kérdésre a valós választ csak találgatni lehetne - de minek?

K. L. a saját diszciplínája féltve őrzött limesei mögül egy laza, bár óvatlan mozdulattal átnyúl a természettudományok területére (évelő növények rendszeres kivirágzása, hópelyhek matematikai rendezettsége stb.). Szíves engedelmével a magam szűken értelmezett szakmájától-hivatásától látszólag eltávolodván hadd említsek én is egy - korántsem puszta metaforának szánt - példát vagy inkább példázatot. A biológia és rész-, illetve alkalmazott tudományai - mikrobiológia, sejtélettan, botanika, zoológia, medicina stb., stb. - területén végzett kutatómunka, valamint kertjeink, szántóföldjeink, erdőink művelése, állataink gondozása, egészségünk megőrzése s ápolása, szükség esetén helyreállítása, természeti és lakókörnyezetünk megóvása egyaránt fontos, sőt elengedhetetlen; következésképp egyiknek a másik ellenében való kijátszása még szakmai melléfogásnak is csak nagy jóindulattal értékelhető. Vajon valóban tudományos szemlélet-é az, amely a nyelvet - bármely nyelvet, de kiváltképp az anyanyelvet - kizárólag spontán tenyészetnek tekinti? Ez a felfogás nagyjából oly mértékben felel meg a tudományosság követelményeinek, mint az irodalmi műveknek a szerzőt s annak életét, életkörülményeit, társadalmi helyzetét, személyiségjegyeit stb. készakarva mellőző vizsgálata. Annyit ér, mint félszemmel való távolságbecslés a csőlátás kínálta horizonton.

A nyelvet - mindannyian tudjuk - beszélői éltetik s alakítják. Ugyan miért sérti K. L. önérzetét, ha ebben az éltetésben és alakításban azok is részt vállalnak, akik a nyelv természetét jobban ismerik az átlagembernél? S miért kapja fel a vizet, ha olykor el-elhangzik egy-két bíráló megjegyzés a nyilvánosan megszólalók némelyikének elképesztően színvonaltalan szövegelése hallatán? A nyelv korántsem afféle közömbös képződmény. Ha tetszik, ha nem: kultúránk szerves, elidegeníthetetlen része, ezért - hadd emlékeztessek a szó jelentésére - művelése nemcsak hogy megengedhető, de ajánlatos is, s a művelés elmulasztásával nem a szabadságnak, hanem az amúgy is riasztóan elburjánzott nyelvi - és egyébfajta - igénytelenségnek tárunk kaput és teret. Nem szeretném hinni, hogy ez lenne K. L. szándéka s célja. (Habár aminő buzgalommal fogja pártját a nyelvvédők kiszemelte szeplőknek, szemölcsöknek s egyéb csúfságoknak, mintha mégis ezt akarná a maga részéről bizonygatni...)

Hogy a nyelvvédők veszélyérzete vénültükből s az öregkor okozta fokozódó értetlenségből fakad? Meglehet. S K. L. feltételezhető óhaja szerint bizonyára előbb-utóbb észbe is kapnak: "Jobb lesz hallgatnunk, hisz a temetők üresek, mi pedig még mindig itt vagyunk." Ám kiszabott idejük lejártáig is konokul bizakodnak - bizakodunk - benne, hogy az ifjak kedves arcáról majdcsak letisztulnak a serdülőkor pörsenései és pattanásai, s idővel - esetleg az öregek szelíd biztatása s főleg példamutatása nyomán - maguk is ráeszmélnek, hogy mihez kezdjenek hosszúra nőtt karjukkal-lábukkal, megvastagodott hangjukkal, anyjuktól-apjuktól örökölt nyelvükkel. Az üzenetváltás természetesen úgy ér valamit, ha kölcsönös: hisz egymástól tanulunk mindannyian.

K. L. írásának terjedelméből s indulati töltéséből okkal következtethetünk rá, hogy szerzője ütőlapnak szánta egy jó ideje zajló játszmában. Utalván a címben (nem minden sanda célzatosság híján) megnevezett aprócska ízeltlábú lény családnevére: ász helyett bizony mindazonáltal csak egy ászka kerekedett belőle.