Kálmán László május 13-án megjelent írásának, A pincei bogárnak állításaival vitatkozom (ÉS, 2005/19.), és helyszűke miatt kénytelen vagyok a közepén kezdeni.

Ott, hogy nincsenek tudományos evidenciák. Nagyon valószínű tudományos elméletek vannak, de még róluk is kiderül időnként, hogy nem igazak, vagy ha igen, akkor is csak valamennyire. Egy "valódi" tudós nem állíthatja, hogy vannak végérvényes tudományos állítások. Én nem vagyok valódi tudós, de vannak olyan érveim, melyekkel vitathatom a nyelvművelés ügyének értelmét és létjogosultságát tagadó írások - értelmességét. A létjogosultságukat nem vonom kétségbe.

Hogy a nyelvi jel önkényes, Kálmán szerint "tudományos közhely". Nos, az is az, hogy Saussure-nek e nagyon egyoldalú, történeti szempontot mellőző állítása vitatható. Kálmán idevágó példái szaknyelviek. Szerinte hiába ismeri valaki a csőgörény szóösszetételt alkotó szavak jelentését, nem tudhatja összerakni belőlük az egészét, lévén a nyelvi jel önkényes. Ám ennek az eszköznek a neve nem is lesz addig köznyelvi, amíg nem ismerkedik meg mindenki a görény szó benne létrejött metaforikus jelentésével. Ha viszont már megismerkedett vele, igenis össze tudja tenni összetevőinek jelentéséből az egészét. E példa nem azt bizonyítja hát, hogy a nyelvi jel önkényes lenne, hanem éppen azt, hogy a létrejötte pillanatától kezdve közmegegyezés eredménye. A nyelvi jeleknek keletkezésük óta nem csupán közlekedési feladatuk van, hanem a közösséget összetartó, azaz rituális feladatuk is: a nyelvi rendszer rituális gyökerekből nőtt ki. Vélem, hogy Kálmán ezt nem látja, máskülönben azt kéne hinnem, hogy írásának éppen az a célja, hogy gyengíthesse nyelvünk nemzeti közösséget összetartó erejét.

A nyelvművelők a nyelvet nemcsak közlekedési rendszerként óvják, hanem rituális rendszerként is, és úgy tűnik, hogy emiatt támadják őket mindazok, akik a nyelv közösség-összetartó feladatát nem látják - vagy látják, és éppen ennek léte zavarja őket.

Honnan tudhatjuk, hogy a nyelvi rendszernek rituális gyökerei vannak? Például Konrad Lorenztől. "Midőn (...) Sir Julian Huxley (...) felismerte a jelentőségét annak az érdekes folyamatnak, amelyet ma ritualizációként ismerünk, ő ezt a szót (...) használta olyan jelenségekre is, amelyek az emberi és az állati törzsfejlődésben mennek végbe, és olyanokra is, amelyek csakis az emberi kultúra fejlődésében. A kettő között meglevő lényeges és közvetlen összehasonlíthatóság abban rejlik, hogy viselkedésformák vagy testi jegyek, melyek eredetileg egy faj fennmaradásának biztosítására fejlődtek ki, olyan szimbólumokká válnak, melyek jelként szolgálják a faj egyedeit egymás megértésében" ([Vorwort] Otto Koenig: Kultur und Verhaltensforschung, 1970, 7-8.). Nos, viselkedésformának tekinthetjük az ember elődjének azt a szokását is, hogy a tagolt nyelv kialakulása előtt is hallatott hangokat. Azokból a hangokból alakultak ki fokozatos funkcióváltozás eredményeképpen a tagolt nyelv jelei. "A ritualizáció olyan folyamat, amelyben - kétségtelenül fokozatos funkcióváltozáson keresztül - egy jel jön létre saját - "nem ritualizált" - előzményéből" - írja Lorenz, majd így folytatja: "Jó néhány viselkedésfajta, melynek jel-értéke törzsfejlődésbeli ritualizációból származik, továbbá ugyananynyi érzékelőmechanizmus, mely "vevőként" egészíti ki a jeladó apparátusokat, olyan, igencsak bonyolult hatásrendszert eredményez, amely a fajbeliek közti kommunikációt szolgálja, és örökletes alapstruktúraként alkotja azt a vázat, amelyre felépül a fajegyedek társadalmi közösségben megvalósuló együttműködése. Ez egyaránt érvényes az állati és az emberi társadalomra. Az utóbbi esetében azonban az örökletes alapstruktúra fölé emelkedik a társas viselkedés normáinak és közlőeszközeinek hatalmas építménye, melynek léte nem a törzsfejlődésben, hanem a kultúra történetében gyökerezik." Bizonyára a társas viselkedés normáinak és közlőeszközeinek fogalomkörébe tartozónak ítélhetjük a nyelvet is.

Kálmán szerint a nyelv nem romolhat. Ez bizony merejében azonos Panglos mester bölcsességével. Mert ha valóban így lenne, akkor nem is javulhatna, lévén a romlás és a javulás logikailag nézve ugyanaz. Teljesen mindegy, miről mondjuk, hogy nem fejlődhet és nem is romolhat - ilyesmit csakis emberen és társadalmon kívüli szempontból nézve mondhatnánk.

A nyelvet mindkét funkciója szerint vizsgálva is megállapíthatjuk, hogy létrejöhet benne olyan változás, amelyet romlásnak kell ítélnünk.

Ha változása közben alkalmatlanná válik az egyértelmű közlésre, ez a nyelvi közösség szempontjából igenis nyelvi romlás. Ezt igazoló példát kis híján Kálmán is mondott: "A határainkon belül beszélt magyar nyelvben nem figyelhető meg olyasmi, hogy egyre kevésbé értjük meg egymást vagy egyre kevésbé tudjuk megértetni magunkat (ezek a nyelv fő funkciói),[!] vagy hogy akár kevésbé fontos funkcióit egyre kevésbé tudná betölteni... Egyszerűen tévedés (vagy hazugság?), hogy a nyelvek ilyen módon "romolhatnának", kivéve persze a kihaláshoz vezető utat, amikor egy bizonyos nyelvet egyre kevesebb funkcióban használnak." [kiemelés tőlem - M. J.]

Nos, nincs magyar orvosi és számítástechnikai nyelv, mindkét szakterület művelői idegen nyelvű szavakat magyar kötőszavakkal egybefűzve beszélnek. Ez éppen azt jelenti, hogy egy nyelvet "egyre kevesebb funkcióban" használnak. Talán az sem szükségszerű, hogy még felső szinten iskolázott emberek sem értik a "magyar" jogi nyelvnek nevezett keszekusza vakert - nem tudják értelmezni egy-egy jogszabály vagy adóhatósági felszólítás szövegét. Betölti-e itt a nyelv "fő funkcióit", azaz - javítva idézem - "értjük-e egymást és meg tudjuk-e értetni magunkat"?

Az utóbbi négy évtized nyelvi romlásának egyik példájával azt is szeretném érzékeltetni, hogy a nyelv közösség-összetartó hatása is romolhat.

Ha nem belső fejlődése eredményeként jönnek létre benne tömegesen változások, hanem "tükörfordítással", majd pedig a műsorszórás elhinti őket az egész magyar nyelvű területen, attól romlik a nyelv közösség-öszszetartó rendszerként is. Az a kind of ("valamilyen", "valamiféle" stb.) angol kifejezést néhány évtizede elkezdték egyfajtának fordítani. A sajtóban teljesen eluralkodott az egyfajta ilyen értelmű használata, és teljesen kiszorította az a kind of itt felsorolt, helyes magyar megfelelőit. "Mi bajunk lehet ettől - kérdezhetné nyelvtudósunk -, hiszen az angoloknak sem lett semmi bajuk a normann hódoltság idején átvett francia szavak tömegétől. Sőt, benépesítették ..." - és sorolhatná, hogy mekkora területre terjedt szét az angol immár megfertőzve idegen szavakkal. "...szegény angolok - mondhatná megint -, azzal a sok francia eredetű szóval, elég satnya lehet a nyelvfejlesztő érzékük!" Ám midőn csakugyan így gúnyolódott, nem figyelt fel arra, hogy mi nem váltunk világhatalommá. Nyelvünk nemhogy nem terjedt el a világban, hanem egyre kisebb területre húzódik vissza. Már csak ezért sem illő az angol hajdani, de mára kihevert megaláztatásával példálózni arra való válaszként, hogy egy nyelvművelő a magyar nyelvfejlesztő érzék satnyulása miatt panaszkodik - egyébként: nem ok nélkül.

Miért káros egyfajta melléknevünk jelentésváltozása (határozatlan névmássá válása)? Idézek egy könyvheti könyvből: "A kollektív bűn tartalma e felfogás [a beneši dekrétumoké] szerint az volt, hogy valaki egyvalamely nemzethez, egyvalamely nép közösségéhez tartozik. A "zsidótörvények" esetében ez a fajgyűlöletre, valamint az egyfajta érdekközösséghez való tartozás büntetésének szándékára, bosszúra vezethető vissza." (Duray Miklós: Ne félj, csak higgy!) A szerző itt a szót eredeti értelme szerint használta, az pedig: "egyazon", "egyféle", az utóbbi évtizedekben nevelkedett nemzedékek tudatában, pedig azt jelenti, hogy "valamilyen, pontosan meg nem határozható". Ezzel sérül a nyelv közösség-összetartó hatása is, mert ők nem azt értik ebből a mondatból, amit Duray mondani akart vele, és ez azt is példázza, hogy egyre kevésbé értjük meg egymást. Az egyfajta értelmezésének kettőssége már így is marad. Tehát nemcsak a kortársak közötti nyelvi és társadalmi összetartás romlott e miatt a jelentésváltozás miatt, hanem még a magyarság különböző nemzedékeinek nyelvi összetartozása is gyengült. Ki vétkes ebben: aki a nyelvi hagyományoknak megfelelően használja a szót, vagy akik a műsorszórásban egy angol kifejezés tükörfordításaként használják? Miért nem jelölték nyelvészeink az értelmező kéziszótárban (már 1972-ben sem), hogy e szó új jelentése angol nyelvi hatásra jött létre, és helyesebb lenne helyette azt mondani: valamilyen, valamiféle stb.? Ugyan miért ne javasolhatnának követendőbb, helyesebb nyelvi megoldásokat a magyar nyelvészek is, ha az angoloknak és a franciáknak szabad? Nézzék meg, kérem, hány nyelvhelyességre utaló javaslat van például az Oxford Advanced Learner's Dictionary 2002. évi kiadásában! Úgy tűnik, hogy e szótár szerkesztői sincsenek tisztában azzal, hogy a nyelv nem romlik, csupán változik, egyébként bizonyára alkalmazkodtak volna ehhez a korszakalkotó tudományos nyilvánvalósághoz.

A műsorszórás előtti korban a nyelvi változásokat értékelte a nyelvi közösség teljessége, s a változás akkor vált általánossá, ha az egész nyelvközösség elfogadta. Nemcsak a nyelv változását szabályozták így, hanem a közösségi viselkedés egész rendszerét. E korszak legjellemzőbb viselkedésmódja az volt, amelyet David Riesman tradícióktól irányított típusként határozott meg.

A műsorszórás korára Riesman kívülről irányított emberének viselkedése vált tömegessé - immár nemcsak Amerikában, hanem minden társadalomban, amelyben a műsorszórás az élet meghatározó tényezőjévé vált - a mienkben is. "Az összes kívülről irányított típusban közös vonás, hogy az individuum számára az irányítás forrásául kortársaik szolgálnak, akár azok, akiket ismer, akár azok, akikkel csak közvetett kapcsolata van, barátokon vagy a tömeghírközlésen keresztül. Ez a forrás természetesen beépül a személyiségbe abban az értelemben, hogy az irányításukra való támaszkodás már az élet legelején kialakul. A kívülről irányított ember célkitűzései (...) folyton változnak: beállítottsága és a másoktól kapott jelzések szoros követésére irányuló törekvése azonban változatlan egész életén keresztül. A másokkal való kapcsolattartásnak ez a módja szigorú viselkedési konformitást tesz lehetővé, de nem magának az előírt viselkedési szabálynak a nyomása révén, mint a tradícióktól irányított karakternél, hanem inkább a mások kívánságai és cselekvései iránti rendkívüli érzékenység következtében." (A magányos tömeg, 1983, 81.) Ha a kívülről irányított ember nyelvi viselkedését is az itt jellemzett viselkedési képletből vezetjük le, bizonyára nem követünk el módszertani hibát. Korunk emberének nyelvezetét nem a szüleié határozza meg elsősorban, nem is tanáraié vagy az irodalomé, hanem leginkább a műsorszórás nyelvezete, hiszen ma a legtöbb nyelvi kapcsolata a legtöbb embernek az ott megszólaló hangokkal van. Az ő hatalmukban van már jó ideje a mai és a holnapi nyelvhasználat mikéntje. Olyan gyorsan változhat az ott használatos nyelv és úgy, amennyire és ahogy csak akarják vagy tudják változtatni működtetői - a társadalom legnagyobb része birka módjára fogja visszhangozni az onnan hallható bégetést.

A nyelvművelés hibája nem az, hogy megkísérli irányítani a köznyelv alakulását. Erre igenis szüksége van minden társadalomnak. Hiszen ma milliók nyelvhasználatát határozza meg néhány ezer emberé. Miért legyen éppen az ő kiváltságuk, hogy egy egész nyelvközösség nyelvének változásait irányíthassák? A nyelvművelők legnagyobb tévedése, hogy még ma sem a műsorszórás nyelvezetének javítására összpontosítják erőfeszítésüket, hanem a fogyasztójáéra. Ez pedig meddő igyekezet. Kálmán László úgy tekint a nyelvművelőkre, mint a szent tudomány kertjébe tévedt pincei bogarakra, és legszívesebben kiűzné őket onnan. Én pedig legszívesebben rászabadítanám őket írására, hogy elemezzék nyelvhelyességi és stilisztikai szempontból. Valószínűleg lenne tudományosan igazolható kifogásuk is.