Népszabadság 2001. november 21. 18. o.

Igekötő-átértékelődés

Névtelen levelekre nem szoktam válaszolni. Tamás Pál szociológus cikkének azonban (Fosztóképző, október 31.) nem a „feladója”, hanem a címzettje volt névtelen. Nos, ez a névtelen címzett én volnék. Minthogy a cikk tartalmából sokan rám is ismertek, arra kényszerülök, hogy – ha már a feladó a széles nyilvánosság elé tárta az ügyet – kilépjek magam is vele a korábban megtartott szűkebb (konferenciai és bizottsági) keretekből, hogy a dolog historikuma is lássék (ne csak a hisztérikuma).

A feladó ugyanis „feljelentésnek”, azaz „némi politikai tisztogatásra” való felhívásnak látja azt, amit – mint meghívott nyelvész szakértő – az Országgyűlés oktatási és tudományos bizottságának vitaülésén mondtam a hirdetések és cégfeliratok nyelvi megoldásáról szóló törvénytervezet megoldhatóságával kapcsolatban. Az ülések – ha jól tudom – elvben nyitottak; ez azonban – létszámát és összetételét tekintve – eléggé szűk körű volt; még az Akadémia Nyelvtudományi Intézete sem küldte el (értesülésem szerint meghívott) képviselőjét. Nem volt jelen Tamás Pál sem, csak a jegyzőkönyv „került a kezébe”. De tanúsítom: a jegyzőkönyv hiteles. Csak épp az ő értelmezése túlzottan egyéni.

A kérdés megvilágítása történeti visszapillantást igényel.

1. Előzmény. – Évtizedek óta mondom és írom: Magyarországon a magyar nyelvvel – használatával és használóival – való foglalkozás mikrotársadalmi érdekű, s ezért kiemelt feladat: a társadalom egészének s benne egyedi tagjainak ismeretszerzési, ismeretátadási eszközét és módját ezért nem csupán vizsgálni kell, hanem segíteni is működésében és fejlődésében.

2. A kijelentés. – Ennek szellemében és érdekében szólaltam fel egy akadémiai nyelvművelő tanácskozáson 1997. június 30-án, melynek anyaga megjelent a magyar Nyelvőr az évi 4. számában. Ülésünket Glatz Ferenc, az Akadémia elnöke nyitotta meg és vezette. Felszólalásomban felvázoltam egy „több szakterületet érintő (azaz interdiszciplináris és polistudiális) kutatási témát, amelynek ezt a címet adtam: Nyelvhasználat, közerkölcs, közgondolkodás (szakszerűbben: Nyelvhasználat, mentalitás, moralitás)”. Tartalmi és szervezeti részletezése után így folytattam (fájó szívvel csonkítva most az így is terjedelmes idézetet):

„Mindezek elvégzéséhez két alapfeltétel szükséges.

Az egyik és első: a Magyar Tudományos Akadémiának magas szinten és széles körben meg kellene vizsgálnia: ...a tudós feladata az-e csupán, hogy szorgalmas követői mivoltáról tanúságot tegyen, és sikerrel adja el magát »odaát«; vagy netalán az is, hogy hozzájáruljon annak a társadalomnak a megismeréséhez, önmagával való megismertetéséhez, fejlődésének segítéséhez, amelyben és amelyből él, s amelynek élnie kellene. Mert az utóbbiként megjelölt magatartás ma – egyre hivatalosabb formában (is) érvényesülő – hátrányokkal jár; ami az imént felvázolt típusú kutatásokat »értékelhetetlennek« bélyegezvén, lehetőségeikre és utánpótlás-nevelési törekvéseikre egyaránt korlátozó hatással van.

Fotó: Marabu

A második, de nem kevésbé fontos feltétel: egy olyan kutatóintézmény működtetése, amelynek tagjai ismerik vizsgálódásuk tárgyának, a magyar nyelvnek történetét és belső rendszerét, s e tárgy vizsgálatának immár több mint másfél évszázada halmozódó eredményeit; s értik a társadalom nyelviségének és a nyelviség társadalmiságának megbonthatatlan kölcsönviszonyát, amely nemhogy lehetővé, de egyenest kötelezővé teszi a vizsgáló számára annak kiszűrését és közvetítését, amit a nyelvhasználat a társadalom belső állapotáról jelez.

A magyar nyelv ápolására alapított Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete ma nem ez. Annak fő programja... csupán ennyi: »az általános és elméleti nyelvészeti kutatások tapasztalatait fokozott mértékben kell kamatoztatni a magyar nyelvészeti, ezen belül az élőnyelvi kutatásokra«...”

A jelen lévő tudós közönség egyszerű kijelentésként értékelhette; a szakmabeliek (a magyar nyelvvel társadalmunk anyanyelveként foglalkozók) éreztették: nevükben is szólok.

3. A bejelentés. – Az itt említett kutatási tervezet és a hozzá fűzött indoklás, illetőleg kommentár egészében és szöveghűen átkerült, „Az anyanyelvészet fogalma és társadalmi feladataik” címen, abba a kiadványba, amelyet A magyar nyelv az informatika korában címmel ugyancsak Glatz Ferenc vezetett be és szerkesztett.

Az ő bevezető tézisei közül ezeket emelném ki: „Készüljön átfogó program a magyar nyelvi kultúra ápolására, korszerűsítésére... E program kidolgozására vállalkozzék a Magyar Tudományos Akadémia.” És: „A kormány, illetve az Országgyűlés hívjon létre olyan közalapítványt, amely kiemelten támogatja a nemzeti-nyelvi kultúra hagyományait összefogó és azokat életben tartó vagy korszerűsödni segítő könyvek megalkotását mind a nyomtatott, mind az elektromos médiában, támogassa a hagyományőrző civil kezdeményezéseket.”

Ennek fényében a szövegemet már lehetne akár bejelentésnek is tekinteni (ha nem hangoztattam volna évtizedek óta, s nem tettem volna közzé korábban, nem is egyszer). Hiszen Glatz Ferenc sem a Nyelvtudományi Intézetet jelölte meg e feladatokra felkészült szervezetként, hanem egy akadémiai keretben – majd – létrehozandót. Mint például az azóta meg is született MTA Társadalomkutató Központ keretében működő Stratégiai Kutatási Programiroda; s ez új szerv köréből nemhogy kitagadta volna az anyanyelvi kultúra ápolását – mint a parlamenti bizottság ülésén ifjabb kollégám által megemlített nyilatkozat aláírói –, hanem épp a középpontjában jelölte meg a helyét. Egyébként én sem „egy másik intézetet” említettem, csupán „egy olyan bázist, amely...”. (S azt talán ő sem gondolja komolyan, hogy nyolcvanadik születésnapom hónapjában intézeti igazgatói székre pályázom!)

4. A feljelentés. – Ezekre a körülményekre bátorkodtam felhívni, a születőben lévő törvény hatékony érvényesíthetősége érdekében, a parlamenti bizottság figyelmét. Nem többre, mint amit annak idején az Akadémia elnökének füle hallatára elmondtam, s amit ő saját szerkesztményében (is) közzétett. Lehet, hogy ez magán viselte ott az élőbeszéd csiszolatlanságát; kezemben volt a kinyomtatott változat, de felolvasásával nem akartam húzni az időt. Talán ezért kelthette a jegyzőkönyvben – utólag és olvasva – Tamás Pálban ugyanez a tartalom a feljelentés érzetét. De hát nem rendőrségi, ügyészségi, bírósági fórumon voltunk, hanem szűk körű eszmecserén.

A parlamenti bizottság következő ülését előkészítő megbeszélésen, melyet az Akadémia főtitkára hívott egybe, találkoztam azzal az aggodalommal, hogy megjegyzéseim botrányosan befolyásolhatják a bizottságot az Akadémiáról kialakított véleményében. Felajánlottam: minősítsék megnyilatkozásomat „bizonyára jóhiszeműnek”, de részben „hiányos tájékozottságra”, részben „téves megítélésre” alapulónak. (Hogy ebből mi hangzott el azután, nem tudom; nekem nem „került a kezembe” ennek az ülésnek a jegyzőkönyve.)

Hiányos volt az értesülésem? Valóban. Azt mondtam: két és fél ember foglalkozik hivatalosan az anyanyelvi kultúra dolgával (ti. három, közülük az egyik bedolgozó nyugdíjas). Mint e megbeszélésen elhangzott: három és fél; bizonytalanul hozzátéve: de azóta már több is. – Tévedtem? Mint ott kiderült: valóban. Azt mondtam: félő, hogy az intézet elvállalja és el is szabotálja a feladatot. Rosszul ítéltem meg. Igazgatója és helyettese el sem kívánta vállalni; kérve: „az Akadémia” szerepeljen felelőseként, s valami bizottság vagy egyéb részleg kapja feladatául. Talán úgy, amint korábban Glatz Ferenc jelezte.

Mi volt hát a „feljelentés”? Az, hogy a kiművelt norma elutasítói kapják a nagy ösztöndíjakat? Nos: csak össze kell hasonlítani az erről szóló nyilatkozat aláíróinak és a Széchenyi-ösztöndíj első két évben díjazottjainak a névsorát. Vagy hogy a kutatási keretek elosztása aránytalan? Adjuk össze a pusztulásra ítélt nyelvjárási anyag gyűjtésére meg az anyanyelvi kulturáltság ápolására fordított kereteket, s vessük össze ezt a „tudományos”, azaz csupán regisztráló, de nem értékelő szociolingvisztikai-élőnyelvi kutatásra fordítottakkal!

Még péceli polgári iskolásként tanultam a harmincas évek első felében: „A rágalomban az a felháborító, ha igaz”.

Tamás Pál cikkének második felével nem tudok mit kezdeni. Csak érzem: mintha ő sem volna mindennel elégedett a maguk háza táján. De ez nem az én dolgom, nem szólok bele. És nem tekintem feljelentésnek sem; csak kijelentésnek, véleménynyilvánításnak, amihez mindenkinek joga van.

Deme László
anyanyelvész

Reagálás: Tamás Pál: Régi norma | Kiefer Ferenc: Nyelv és tudomány