Régi norma

Deme László cikkemnek (Fosztóképző, október 31.) nem „névtelen” címzettje. Nevének említése nélkül ugyan egy sajátságos kérdés, a nemzeti értékek és a kutatás politikai megítéléséhez kapcsolódó vita egyik megjelenítője. A bemutatott esetben sem szűkebben vett szakmai nézeteit, hanem érvelésmódjait és annak lehetséges politikai olvasatait mutatom be. A válaszcikkében (Igekötő-átértékelődés, november 21.) felvetett szakmai kérdésekkel, gondolom, nyelvész kollégáknak illene foglalkozniuk (hogy jól működik-e egy intézet, hogy egy szakmán belüli különböző hiteket valló kollégák közötti párbeszédben mely fogások a megengedettek és melyek a tiltottak, kinek jusson támogatás és kinek ne stb.). Én csak három, „nem nyelvész” elemet jeleznék.

Először. Demétől eltérően én úgy vélem, hogy egy parlamenti bizottság ülése nem „szűk körű eszmecsere”, hanem az országgyűlési munka része, a Magyar Köztársaság egyik legfontosabb politikai fóruma. Ez a keret az ott megszólaló szakértők kijelentéseit is más erőtérbe helyezi, hiszen ott nem a szakmához, hanem a politikusokhoz szólnak, azokat a szakértő szempontjából kívánatos cselekedetekre buzdítva. Az itt elhangzó denunciáló (vagy legalábbis akként értelmezhető) kijelentések végül másoknak is szemet szúrhattak, hiszen egy következő megbeszélésen a szakértő úgymond „találkozhatott azzal az aggodalommal, hogy megjegyzései botrányosan befolyásolhatják a bizottságot az Akadémiáról kialakított véleményében”.

Másodszor. Az itt vitatott eset szép illusztrációja annak, amikor egy lényegében változatlan szöveg, amelyet sok éven át, sok fórumon ismételnek – látens elégedetlenséget gerjesztve, de botrányt nem kiváltva –, egy új erőtérben hirtelen átértékelődik. Eltérőek a vérmérsékletek. Vannak szenvedélyesebb debattőrök és visszafogottabbak. De itt inkább arról lehet szó, hogy azok a kifejezések, amelyek 1960–65-ben talán normálisnak, az akkor uralkodó szakpolitikai beszédmód részének számítottak (szerencsére akkor sem mindenütt), ma egyszerűen elviselhetetlennek tűnnek.

Harmadszor. Deme cikkét „anyanyelvészként” jegyzi. A nyelvművelő vitákat korábban kevésbé követtem, ezért csak most fedeztem fel ezt az általa alkotott kifejezést. Megtudtam, hogy az „anyanyelvészt” a nyelvésztől érzelmi töltése, kutatása tárgyához való ragaszkodása különbözteti meg. Ha ezt a megkülönböztetést követnénk, akkor létezne a pszichológus, aki tudományos rendszerekhez kapcsolódva vizsgálja a gyerekeket, és volna az óvónő, aki elsősorban szereti őket, és csak akkor használja a pszichológiát, ha az nem ellentétes a megérzéseivel. Ez egy pillanatra szépnek tűnő, de önmagában is veszélyes álom. Különösen, ha ezen az alapon még valaki a pszichológia forrásainak egy részéből is „óvónőtudományt” szeretne csinálni.

Tamás Pál