Népszabadság 2001. november 30. 20. o.

Nyelv és tudomány

Úgy érzem, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének igazgatójaként reagálnom kell azokra a megjegyzésekre, amelyek a Nyelvtudományi Intézetet érintik Deme László Igekötő-átértékelődés (november 21.) című, Tamás Pál írására (Fosztóképző, október 31.) reagáló cikkében.

A Nyelvtudományi Intézetről: Deme László kijelenti, hogy az MTA Nyelvtudományi Intézete ma nem olyan kutatóintézmény, „amelynek tagjai ismerik vizsgálódásuk tárgyának, a magyar nyelvnek történetét és belső rendszerét, s e tárgy vizsgálatának immár több mint másfél évszázada halmozódó eredményeit”, továbbá az intézet munkatársai számára szerinte nem kötelező annak kiszűrése és közvetítése, amit a nyelvhasználat a társadalom belső állapotáról jelez.

Deme minden sorából kitűnik, hogy nem rendelkezik érdemleges információval a mai Nyelvtudományi Intézetről. Nem tudja például, hogy a kutatók számára az utóbbi tíz évben már tökéletesen szükségtelen valamely szemlélet „kötelezővé tétele”. Van valami, ami ennél összehasonlíthatatlanul több: a tudományos lelkiismeret és meggyőződés. Ez vezérli kutatóinkat a nyelv és a nyelvhasználat minden kérdésének kutatásában. Így arra sem kötelezzük az intézet minden kutatóját, hogy nyelvművelő tevékenységet folytasson. Ugyanis a Nyelvtudományi Intézet nem nyelvművelő intézet. Akkor sem volt az, amikor a Nyelvművelő kézikönyv két vaskos kötete készült az intézetben (1980–85), akkor sem, amikor a Nyelvművelő kéziszótár (1996) megírásában vettek részt munkatársaink. Ezeket a munkálatokat az intézet magára vállalta, s a részt vevő kollégák a legjobb tudásuk szerint végezték a dolgukat. Tettük ezt azért, mert úgy gondoljuk, hogy a nyelvművelés társadalmi tevékenységét a nyelvészek másoknál magasabb színvonalon tudják folytatni. A nyelvtudomány azonban nem azonos a nyelvműveléssel (akkor sem, ha a nagyközönség hajlamos a kettőt azonosítani.) A Magyar Nyelvtudományi Társaság egykori elnöke, Gombocz Zoltán ezt már 1931-ben határozottan leszögezte.

Deme azt állítja, hogy a Nyelvtudományi Intézet kutatói nem ismerik a magyar nyelv történetét, a magyar nyelv belső rendszerét és a rájuk vonatkozó évszázados kutatási eredményeket. A tények homlokegyenest az ellenkezőjét mutatják. A befejezés előtt álló Új magyar tájszótár, az Akadémiai nagyszótár készítése, az Értelmező kéziszótár felújítása, A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című könyvsorozatunk, a Kárpátaljáról, Vajdaságról és Szlovákiáról szóló monográfiák, az erdélyi és a mura-vidéki, valamint ausztriai magyarokról készülő könyvek vajon nem értékes hozzájárulások a magyar nyelvi kultúra fejlesztéséhez? Ezeken a munkálatokon több tucat kutatónk dolgozik, ha nem is a nyelvművelő osztály tagjaként.

Vajon nem jelentenének alapvető hozzájárulásokat a mai magyar nyelvi kultúra fejlődéséhez a mai magyar nyelv jelenének és történetének a lehető legpontosabb és legkorszerűbb leírásai? A mai magyar nyelv mondattanáról, hangtanáról, alaktanáról készült átfogó kötetek a Strukturális magyar nyelvtan sorozat keretében minden eddiginél pontosabb és korszerűbb információkat nyújtanak a mai magyar nyelvről és széles körű nemzetközi elismerést vívtak ki. Ugyanezt mondhatjuk el A magyar nyelv történeti nyelvtanáról, amely hatalmas adatanyagon mutatja be a magyar nyelv történetét, az uráli etimológiai számítógépes adatbázisunkról, amely a finnugor rokonságra vonatkozó mai kutatások alapja.

Az intézetben folyó számos kutatás ad közvetlen segítséget a nyelvvel és nyelvhasználattal kapcsolatos problémák megoldásához. Intenzív kutatások adnak gyakorlati javaslatokat a társadalmi hátrányos helyzet nyelvi tüneteinek kezelésére, a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatára. Az anyanyelvi-kommunikációs nevelés közvetlen támogatására kutatóink 22 tankönyvből álló nyelvi kommunikációs nevelési programot írtak az általános iskolák felső tagozata számára, és nyolc tankönyvből álló nyelvi-kommunikációs nevelési programot készítettek a középiskolák számára. Az intézet az ötvenes évek közepétől napjainkig hanghordozókon menti és rögzíti a magyar élőbeszéd dallamának, ritmusának, sebességének alakulását, a különböző társadalmi csoportok beszédmódjának módosulásait, változását. A magyar élőbeszéd modern technikai elemzése, feldolgozása révén a gépi beszédfelismerés és beszéd-előállítás legújabb eredményes kutatásaink közé tartozik. Vajon ezek a kutatások nem jelentenek alapvető hozzájárulásokat a mai magyar nyelvi kultúra fejlődéséhez? A válasz, úgy gondoljuk, nyilvánvalóan: igen! Kérdés, hogy ezek a robusztus tények hogyan kerülhetik el Deme László és, ahogy ő írja, fiatalabb kollégái figyelmét. Valószínűleg ez áll érdekükben.

Deme László azt állítja, hogy „a kiművelt norma elutasítói kapják a nagy ösztöndíjakat és a kutatási keretek elosztása aránytalan”. A tények egészen mások. Az intézet munkatársai és kutatócsoportjai – ahogy az manapság szokás – intenzív pályázati tevékenységet folytatnak, hogy a különböző kutatások számára megfelelő pénzügyi fedezetet teremthessenek. A kutatási támogatások elnyerése pályázatok útján történik, nem „elosztással”, és a bírálóbizottságokban minden irányzat képviselve van. Kutatóink és kutatócsoportjaink önállóan és szabadon pályáznak és nyernek hazai és nemzetközi ösztöndíjakat és kutatási támogatásokat.

A törvénytervezetről: Deme az Országgyűlés oktatási és tudományos bizottságának egyik ülésén a hirdetések és cégfeliratok nyelvével kapcsolatos törvénytervezet kapcsán egyebek mellett kifejtette, hogy „félő, hogy az intézet elvállalja és el is szabotálja” a tervezetben eredetileg neki szánt feladatot, vagyis azt, hogy vitás esetekben az intézet döntse el, mi számít a magyarban meghonosodott idegen nyelvű kifejezésnek, s mi nem. Mint most maga is írja, ebben tévedett, hiszen az intézet más megoldást javasolt. Éppen azért választottuk ezt az utat, mert tiszteljük a törvényt, és távol áll tőlünk, hogy „szabotáljuk”, de való igaz, hogy ezt a feladatot nem vállalnánk szívesen.

Ennek egyszerű oka van, az, hogy tudományos objektivitással lehetetlen megállapítani, mi számít már meghonosodott idegen nyelvű kifejezésnek, s mi nem az még. Amikor az MTA főtitkáránál az intézet vezetése találkozott Deme Lászlóval, akkor elmagyaráztuk neki, hogy az egyik legnagyobb magyar nyelvész, Bárczi Géza már 1958-as tankönyvében leszögezte, hogy jövevényszó és idegen szó között nyelvtudományi eszközökkel lehetetlen határvonalat húzni. Vagyis egy törvény végrehajtását aligha segíthetné, ha egy kutatóintézet államigazgatási eljárás elemeként tudományosan el nem dönthető kérdésekben foglalna állást. A Nyelvtudományi Intézet nem kíván vállalkozni tudományosan eldönthetetlen kérdések eldöntésére. Ugyanakkor teljes mértékben tiszteletben tartja magánszemélyeknek, testületeknek, szövetségeknek a jogát arra, hogy ízlésük, kultúrájuk, lelkialkatuk és más szempontok szerint véleményezzék, hogy mely szavakat, kifejezéseket éreznek meghonosodottnak és melyeket nem. Ez fontos és tanulságos információ lehet minden szempontból, és szükséges is támogatni, mint minden jó szándékú nyelvápoló tevékenységet. Csak egyet nem lehet: az így kialakított érzésről, benyomásról, véleményről azt állítani, hogy az tudományos döntés eredménye. Az intézet munkatársainak kötelessége tudományos meggyőződésüket követve minden adófizető állampolgár érdekében és tájékoztatására időnként tudatni a közvéleménnyel, ha tudományos szempontból naiv, igazolhatatlan vagy félrevezető állításokat hoznak egyes közvélemény-formáló személyek forgalomba.

Kiefer Ferenc
akadémikus, az MTA Nyelvtudományi
Intézetének igazgatója