Dr. Hende Csaba:
Szűkszavú és mértéktartó szabályozás
Válasz Fábri Péter cikkére
Népszabadság 2001. 09. 25., kedd, 17. oldal
Nagy megtiszteltetés érte a kormányt, az Országgyűlést és személy szerint engem, midőn Fábri Péter író a Népszabadság szeptember 17-i számában Ne bántsd a magyart! címmel az Országgyűlés által jelenleg tárgyalt, a magyar nyelvnek a gazdasági reklámok és az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények közzététele során való használatáról szóló törvényjavaslatról és annak parlamenti fogadtatásáról fejtette ki bírálatát. Ritka esemény ugyanis, hogy egy magyar író a törvényhozás folyamataiba olyan mélyen beleássa magát, mint F. P. teszi: nyelvtani elemzést nyújt a törvényjavaslat fedlapján található, a kormányra utaló megjelölésről, a törvényjavaslat preambulumának (elvi bevezetőjének), valamint indokolásának egy-egy mondatáról, illetve a parlamenti vitában elhangzott néhány kijelentésről. A magam részéről nagyon helyeslem, ha az írók a közélet ezen kérdéseivel ilyen mélységben foglalkoznak, csak az aggaszt, hogy az az idő, amelyet F. P. cikke megírásával töltött, nem veszett-e kárba, s nem lettünk-e szegényebbek egy maradandó irodalmi művel, amit ez idő alatt alkothatott volna.
Örömteli érzés, hogy a magyar irodalom nagysága, F. P. kizárólag a törvényjavaslat preambulumában és indokolásában talált kivetni valót, mert ez azt jelenti az én szememben, hogy a törvény szabályaiban – tehát az érdemi részében – nem talált hibát, hiszen azokra egyetlen szót sem veszteget. Elkönyvelhetnénk tehát, hogy F. P. egyetért azzal, hogy az idegen nyelvi hatások ellensúlyozása érdekében bizonyos területeken törvényi úton indokolt fellépni. Hogy ezt mégsem gondolhatjuk, annak oka, hogy F. P. a törvényjavaslat országgyűlési vitájából szemezgetve a törvényjavaslatot teljes mértékben ellenző Bauer Tamás képviselő úr hozzászólását nevezi „az értelem szavának”, jelezve, hogy egyedül vele ért egyet a vitában felszólalók közül.
Lehetne részletesen elemezni F. P. írásának jóhiszeműségét, lehetne elmélázni azon, hogy követi-e a cikkíró a „sine ira et studio” („harag és részrehajlás nélkül”) elvét, lehetne akár tételesen foglalkozni megfellebbezhetetlen kijelentéseivel, de nem érdemes. Elegendő, ha csak arra utalok, hogy a több mint kétórás parlamenti vitában, amely az ülésnap végére esett, némileg elcsigázott résztvevőkkel, talált három-négy mondatot, amelyek szóhasználatát, megfogalmazását, az élőbeszéd esetlegességét szembesítette a törvényjavaslat céljaival, így kívánva a törvény célját lejáratni.
Azt gondolhatnánk, hogy egy írónak, a nyelv hivatásos művelőjének szívügye a magyar nyelv, hogy neki is fáj, ha olyan reklámot lát, mint például „Maximum íz, no cukor”. Remélem, hogy így van. Akkor azonban nem érthető, hogy miért kell az Országgyűlésben is széles körben támogatott törvényjavaslatot eleve megkérdőjelezni, ráadásul nem is a benne foglalt szabályok tartalmát latra téve, hanem a róluk folytatott vita kifigurázásával. Meggyőződésem, hogy ezt a fajta rendkívül felszínes, a lényeget megkerülő megközelítést még Bauer képviselő úr sem támogatná.
A törvényjavaslat országgyűlési vitája egyébként arról győzött meg, hogy helyes úton járunk. Volt ugyanis, aki sokallta, egyenesen fölöslegesnek tartotta a szabályozást (mint Bauer képviselő úr), és voltak, akik kevesellték a törvényjavaslatban foglalt követelményeket (mint a MIÉP). A parlament többsége – és ez ügyben ide értem a szocialistákat is – a törvényjavaslat által rendezni kívánt kérdést fontosnak tartotta, legfeljebb egyesek a megvalósítás módjával kapcsolatosan fejtették ki aggályaikat. Sőt volt két olyan országgyűlési bizottság (az oktatási és az önkormányzati), amelyek párthovatartozástól függetlenül egyöntetű támogatásukról biztosították a Javaslatot (igen, Javaslatot nagy kezdőbetűvel, mert így nevezi a magyar parlamenti nyelv évszázadok óta a törvényjavaslatot, mint ahogy az Országgyűlést is Tisztelt Háznak nevezi).
Megállapítható tehát, hogy a Javaslat lényegével csak a két parlamenti szélsőség nem ért egyet. Elmondhatjuk, hogy a kormány törvényjavaslata az arany középút a nyelvet gúzsba kötő széles körű követelményrendszer Szküllája és a teljes szabályozatlanság Karübdisze között.
F. P. méltatlan vádakkal támadja a törvényjavaslatot, amit valószínűleg nem értett meg, vagy tán el sem olvasott. Vagy ha elolvasott, olyan szemüvegen át, amely teljesen eltorzította annak értelmét. Téveszméi írathatták le vele a következőket: „Na, éppen ez a baj. Hogy ők akarják megmondani, hogy mi hogyan használjuk vagy ne használjuk a nyelvünket. Ma az üzletek feliratával kezdik, holnap a médiumokkal (és nem »médiákkal«) folytatják, holnapután az írott sajtó következik, azután jönnek a könyvek és végül a mindennapi beszéd. A fiatalok kedvéért mondom, hogy Pinochet puccsa után Chilében sokáig tilos volt a »munkás« szó használata.”
F. P. mintha nem a valóságban élne. A reklámokra és az üzletek felirataira vonatkozó törvényjavaslattól eljut Pinochet diktatúrájáig. Kell-e magyarázni bárkinek, aki a mai Magyarországon él, hogy itt nincs katonai diktatúra, ahol emberek tömegei nyomtalanul eltűnnek, ahol stadionokban összegyűjtött ellenzékieket kínoznak és gyilkolnak meg halálbrigádok. Állítható-e ép ésszel, hogy aki a reklámok szövegét magyar nyelven szeretné látni, az terrorista diktatúrát akar? F. P. gondolatmenete ugyanis ezt sugallja.
F. P. végítéletszerű látomásait állítsuk szembe az egyszerű, közérthető tényekkel. A törvényjavaslat – amelyet nem „vérmes nyelvvédők”, hanem nyelvvédő civil szervezetek, nyelvészek, köztük Grétsy László professzor, továbbá a Magyar Professzorok Világtanácsa kezdeményezett – pusztán azt a követelményt írja elő, hogy a reklámok szövegét, az üzletek, a középületek, a közterületek feliratait magyar nyelven kell megjeleníteni. Ez nem jelenti azt, hogy idegen nyelvű szöveg vagy szó nem használható, de megköveteli a törvényjavaslat, hogy ott kell lennie a magyar megfelelőjének is. A meghonosodott idegen szavakat (az úgynevezett jövevényszavakat, amelyek igen számosak a magyar nyelvben) nem kell magyarul is megjeleníteni, ezeket a törvényjavaslat magyar szavaknak ismeri el. Ha vitatott, hogy egy szó meghonosodott-e, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének állásfoglalása az irányadó.
Ennyi, amit a törvényjavaslat megkövetel, se több, se kevesebb. Nincs szó benne sem a sajtó, sem a rádió, sem a televízió nyelvezetéről, sem a könyvekről, még kevésbé a beszélt nyelvről. Ezért tévedés azt gondolni, hogy a törvényjavaslat bármit is mondana a szellemi alkotásokról, irodalmi művekről, filmcímekről. Tévedett a parlamenti vitában Bauer képviselő úr is, aki az emlékezetes politikai plakát Tovariscsi konyec feliratát hozta fel példaként. Természetesen erre sem vonatkozik a törvényjavaslat, hiszen az csak a gazdasági reklámokra tartalmaz rendelkezéseket, nem pedig a politikai reklámokra. Nem beszélve arról, hogy a törvénynek nem lehet visszaható hatálya, tehát az 1990-es politikai plakátokat már csak ezért sem érintheti. Csak az gondolhatja, hogy a filmek címére is vonatkozik a törvényjavaslat, aki nem akarja megérteni. Nyilvánvaló, hogy nem érinti a tervezett szabályozás sem a Sacra Corona filmcímet, sem Kodály Psalmus Hungaricusának címét, vagy bármely más szellemi alkotást.
Ismerjük más államok olyan nyelvtörvényeit, amelyek széles körű követelményrendszert állítanak fel. És ne gondoljuk, hogy diktatúrákról van szó: a mai Franciaország nyelvtörvénye nemcsak a reklámok, üzletfeliratok kizárólagos francia nyelvét írja elő, hanem a szerződések francia nyelvűségét, sőt a tudományos közlemények kötelező francia nyelvű megjelentetését is és még sok mást.
A kormány – ami F. P. tévhitével szemben tulajdonnév, amit az alkotmány szerint nagy kezdőbetűvel kell írni, ugyanúgy, mint például az Alkotmánybíróságot (a Magyar Tudományos Akadémia szabályai alapján készített Magyar Helyesírási Szótár szerint viszont nem, mint ahogy az alkotmányt sem, ezért lapunkban természetesen kis kezdőbetűvel írjuk – a szerk.) nem kíván olyan törvényi szabályozást, amely széles körű, a nyelvhasználat minden fontos területére kiterjedő követelményrendszert állítana fel, s amely térségünk kisebbségellenes irányultságú „nyelvtörvényeihez” hasonlítana. Megelégszik annak előírásával, hogy az életünk minden színterén tolakodóan megjelenő reklámok és üzletfeliratok, valamint a közterületi és a középületeken lévő feliratok a magyar lakossághoz, amelynek 88 százaléka csak magyarul ért, magyarul szóljanak. A törvényjavaslat senkit sem foszt meg semmiféle jogától, hiszen a kereskedelmi érdekek létjogosultságát is elismeri, amikor nem tiltja meg a nemzetközileg egységes megjelenés részét képező idegen nyelvű szövegek, szavak használatát. Követelményei nem tiltók, hanem kiegészítők, hozzáadók. Ennek legfényesebb bizonyítéka, hogy a Magyar Reklámszövetség sem kifogásolta a törvényjavaslat tartalmát.
Egyetértünk azzal, hogy a magyar nyelv tisztaságáért, illetve egészséges fejlődéséért elsősorban a nemzet napszámosainak, a tanítóknak és tanároknak, emellett a családoknak, a sajtónak, a rádiónak és a televíziónak, a nyelvvédő mozgalomnak van komoly felelőssége, és nem kell mindent törvényben szabályozni. Bőséges tere van tehát a nyelvvédő mozgalomnak, a reklámszakma önszabályozásának és a közéleti szereplőknek: politikusoknak, újságíróknak, íróknak is a nyelv tudatos ápolására, példamutatásra.
A törvényi szabályozás ezért oly szűkszavú és mértéktartó. De ahogyan a dohányreklámra rá kell írni, hogy a dohányzás súlyosan károsítja az egészséget, ugyanúgy mindenfajta reklámnál is megalapozottan követelhető meg, hogy a kereskedelmi tájékoztatás a címzett által érthető nyelven szóljon. Ez egyben alkotmányos követelmény is, az információs szabadságjog érvényesülésének alapvető feltétele. Ha ugyanis az információ nem érthető, e szabadságjog sérül, mert hiába fér hozzá az információhoz annak címzettje, ha nem értheti.
Ami pedig a politikusokat illeti, igaza van F. P.-nek, aki ezzel zárja írását: „volt idő, hogy a magyar politikusok ékes magyar nyelven szóltak és írtak”. Valóban, ma az Országgyűlésben a kelleténél kevesebb olyan politikust találhatunk, akinek szónoki képességei Kossuth Lajoséhoz lennének mérhetők. De azért ne legyünk igazságtalanok: F. P. sem Jókai Mór.
Dr. Hende Csaba
az IM politikai államtitkára
– Isten őrizz lefordítani
magyarra! Amíg nem tudom, mi ez, legalább nem is kell
MARABU RAJZA
Elmondhatjuk, hogy a kormány törvényjavaslata az arany középút a nyelvet gúzsba kötő széles körű követelményrendszer Szküllája és a teljes szabályozatlanság Karübdisze között.