Fábri Péter:
Ne bántsd a magyart!
Népszabadság 2001. 09. 17., hétfő, 18. oldal
Honfitársaim! Össze kell fognunk! Nyelvünk nagy veszélyben forog. A magyar kormány ugyanis védelmébe veszi szegényt. Ha az olvasó elneveti magát azokon a mondatokon, amelyeket alább idézek, az nem az én érdemem. Ilyen vicces kormányunk és parlamentünk van. Ha pedig lesznek olyan mondatok, amelyeket nem ért, ne saját magát tartsa hülyének.
Kezdem a törvénytervezet címével. Ez így szól:
„MAGYAR KÖZTÁRSASÁG KORMÁNYA
T/4899. számú törvényjavaslat
a magyar nyelvnek a gazdasági reklámok és az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények közzététele során való használatáról”.
A törvénytervezet megfogalmazói nem ismerik a birtokviszony helyes használatát. „MAGYAR KÖZTÁRSASÁG KORMÁNYA” nem létezik. A „Magyar Köztársaság” ugyanis nem személynév, birtokviszonyban is jár neki a névelő. Helyesen tehát így kellett volna írni: „A Magyar Köztársaság kormánya”. A kormány pedig köznév, kormányból nem egy van, szerencsére ennek a mostaninak a regnálásából nincs már sok hátra, nincs rá ok, hogy tulajdonnevesítsük. (Mint ahogyan miniszterelnökből is lesz másik. Ezért is oly tragikomikus az a szolgai igyekezet, ahogyan mindenféle szóvivők névelő és nyakló nélkül miniszterelnök-urazzák a miniszterelnököt, amikor harmadik személyben beszélnek róla. Mintha bizony ez volna a főnökük személyneve. Pedig régen még a király is megkapta a maga szép, szabályos névelőjét. Ha tehát Miniszterelnökúr véletlenül megkoronáztatná magát egy sétahajón, még mindig el kéne viselnie egy névelőt.) A tervezet fogalmazói annyira szeretnek mindent felnagyítani, hogy az egész szövegben következetesen nagybetűvel írják a „javaslat” szót is. Ezért a tanító néni az elemiben megdorgálná a kis nebulókat.
A törvénytervezet a következő mondattal kezdődik: „A magyar nyelv a magyar nemzet egyik legfontosabb alkotása, élő közege, amely a magyar kultúra és tudomány legfőbb hordozója.”
Ez egy értelmetlen mondat. Nem derül ki belőle, mire vonatkozik az „amely”, amely egy vonatkozó névmás. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint az amely jelentése: „A vele kapcsolt mellékmondatban közelebbről meghatározott dolog, állat, növény.” A kéziszótár ezután kifejezetten kitér az „amely” hibás használatára: „Tervet készített, amelyet teljesített is (helyesen: és teljesítette is).” Az „amely” nélkül – nyelvtanilag – még csak volna értelme a mondatnak, akkor ugyanis így szólna: „A magyar nyelv a magyar nemzet egyik legfontosabb alkotása, élő közege, a magyar kultúra és tudomány legfőbb hordozója.” Csakhogy a nemzet: politikai kategória. A nyelv pedig ha valakié, hát egy etnikum alkotása. Etnikum, magyarul: nép. A tovább javított mondat tehát így szól: „A magyar nyelv a magyar nép egyik legfontosabb alkotása, élő közege, a magyar kultúra és tudomány legfőbb hordozója.”
Vajon mi bajuk van a néppel?
Persze ha nyelvtanilag átlátható volna a mondat, az is rögtön belátható volna, mekkora sületlenség ez. Ha ugyanis ez a mondat igaz, akkor az egész törvény értelmetlen, mert ha a nyelvet a nemzet (a nép) alkotja, akkor abba a törvényhozásnak fölösleges beleszólnia. Wir sind das Volk. Mi vagyunk a nép.
A tervezet készítői, ne feledjük, a fölös számban használt idegen szavaktól akarják megvédeni nyelvünket. Az Általános indokolás című részben ezt olvashatjuk: „Az elmúlt évtized tapasztalatai egyértelművé tették, hogy a világpiac részévé vált Magyarországon a globalizációs folyamatok mellékhatásaként jelentkező, nyelvromlást előidéző tendenciák ellen törvényi eszközökkel is szükséges fellépni. (Tessenek csak figyelni az úgynevezett idegen szavakra: »globalizációs« és »tendenciák«.) Mivel a nem kívánatos idegen nyelvi hatások a legerőteljesebben a gazdasági életben, elsősorban a reklámtevékenységben mutatkoznak meg, e területen indokolt az állami szabályozás eszközeit alkalmazni az említett hatásokat (sic!) ellensúlyozása érdekében. (Indokolt lett volna az alanyesetet megkülönböztetni a tárgyesettől.) Ugyancsak számottevő káros befolyása van a nyelvében élő nemzetre az üzletfeliratok, illetve a közélet színterein megjelenő feliratok nyelvi színvonalának (ha jól értem, itt a tervezet, jogos önkritikával, a politikai nyelvről beszél), egyre szaporodó idegen nyelvű szóhasználatának.” (Bingó! A szóhasználat nem tud szaporodni, legföljebb a szavak szaporodnak, mint ebben a tervezetben is, fölöslegesen!)
A törvénytervezet előadója, dr. Hende Csaba már első mondatában Kölcsey Parainesiséből idézett. Vajon szabad-e majd ezentúl ezt a művet megfelelő magyar cím nélkül kiadni és emlegetni?
És ez még csak a tervezet. De volt ám általános vita is. Ennek jegyzőkönyvéből idézek alább.
„UGHY ATTILA (Fidesz): ... Az előttünk fekvő T/4899. számú törvényjavaslat pont azzal a céllal született, hogy a fenti anolá... anomáliákat megpróbálja megszüntetni – látják, én sem tudom kimondani azt a szót, ami nem egészen magyar. Tehát akkor inkább azt mondom, hogy nem az anomáliákat, hanem a visszásságokat próbálja megszüntetni.” Ughy képviselő úr ezután egy Babits-szöveget idézett, majd így fejezte be felszólalását: „...Köszönöm szépen, hogy meghallgattak, és elnézést, hogy túlléptem az időt – Babits Mihály nevében is.” Így lépett túl Ughy képviselő az időn, és tette ezt Babits nevében is...
A kisgazdák lelkesen helyeseltek. Dr. Tímár Györgytől idézek:
„Ez a törvény, amely most az igen tisztelt Ház asztalán fekszik, sokkal jelentékenyebb más, hasonló, hogy úgy mondjam, mindennapi tárgyalási munkánkat képező jogszabálynál. Úgy gondolom, ebben benne van annak a lényege, amelynek az érvényesítését, érvényre juttatását vállalva jöttünk ide a Magyar Országgyűlésbe. (Ez a szegény »amely«, már megint! Hiába, nem megy nekik. Mint már említettem: az »amely« közelebbről meghatározott dologra, míg az »ami« közelebbről meghatározatlan dologra vonatkozik. A képviselő úrnak pedig nem sikerült meghatároznia, hogy miről beszél, sem közelről, sem távolról.) Nekünk a magyar érdekeket kell képviselni (helyesen: képviselnünk), és akkor, amikor – talán Istennek hála – olyan csodálatos nyelvvel bírunk, mint a magyar (na most nem világos, mire vonatkozik a »talán«. Arra, hogy talán van Isten, vagy arra, hogy talán ő teremtette a magyar nyelvet? Talán mégsem a nemzet teremtette?), amely szókincsében, kifejezésgazdagságában messze túlnő az úgynevezett világnyelvek többségén (azért arra befizetnék, ha valaki ezt mérni próbálná), amikor olyan nyelvünk van, amely több mint egymillió szóval dicsekedhet (meglepő adat, a legnagyobb szótárak kb. 100000 szócikket tartalmaznak), akkor úgy érzem, hogy nekünk nincs feltétlenül szükségünk olyan segédeszközökre a nyelv területén, mint amelyek idegen szavak mindennapos használatában jelentkeznek. (De azért a képviselő úrnak bizonyos segédeszközökre néha szüksége volna, pl. Magyar Értelmező Kéziszótár, Kis magyar nyelvtan stb.) Ebben a hazában több mint ezer éve beszélik a magyart – lehet úgy is mondani, hogy magyarul beszélnek (bizony, lehet! Sőt magyarul így mondjuk!) –, de nekünk kötelességünk, hogy a magunk eszközeivel biztosítsuk azt, hogy ezt a szép nyelvet a továbbiakban is ebben a hazában így beszéljék.” (Jaj, ne!!!)
A vitának ezen a pontján megszólalt az egyetlen olyan képviselő, Bauer Tamás (SZDSZ), aki végig észnél volt. Nem idézem ragyogó okfejtését arról, hogy mennyire fölösleges mindent túlszabályozni. Csak azt idézem, amit a vérmes nyelvvédők fejére olvasott – visszaidézve saját nyelvi leleményeiket:
„Azzal kezdeném, hogy nem tudom, az államtitkár úr mint a Magyar Demokrata Fórum alelnöke vagy Lezsák képviselőtársam, Csapody képviselőtársam emlékszik-e még az egy évtizeddel ezelőtti plakátra, aminek az volt a szövege, hogy „Tovariscsi, konyec!” Ezen a plakáton csak két orosz szó volt látható, nem volt azonos nagyságban odaírva melléjük a magyar fordítás, hogy »elvtársak, vége« (.....) Nemrégiben játszottak vagy most is játszanak Magyarországon egy filmet – azt hiszem, elég rossz film –, aminek az a címe és ez szerepel a plakátján, hogy Sacra Corona. Aki nem tud latinul, az azt kérdezi, hogy: saccra korona? Nem tudja, hogy mit jelent.”
Később elmagyarázza, milyen sokat tehetne a kormány a nyelv védelmében nyelvtörvény nélkül: „... Mit jelent ez? Hát ez például azt jelenti, hogy a jegybanktanácsot ne hívjuk monetáris tanácsnak; azt jelenti, hogy az Ország-imázs Központot Országkép Központnak kellene hívni – ha már egyáltalán szükség van rá, szerintünk nincs –; hogy a sportminiszter ne azt mondja, hogy Magyarország kandidál az olimpiára, hanem mondja azt, hogy jelentkezik az olimpiára. Ezt természetesen nem törvénnyel kell elérni, hanem magatartással, ha úgy tetszik, nyelvművelő mozgalommal, ahogy az Magyarországon 250 éve szokásban van.”
Ez volt az értelem szava. De nem hallották meg. Ughy képviselő úr újabb gyöngyszemei következtek. Két rövid mondat, összesen öt úgynevezett idegen szó: „Ha reklámoz egy videót, egy televíziót ... egy rúzst, tüntesse fel, hogy mit jelent, amit aláírt. Azt gondolom, ez minimumkövetelmény.” (Reklám, videó, televízió, rúzs, minimum.)
Párttársa, Ivanics István (Fidesz) sem volt képes csöndben maradni. Igen kevesek által ismert latin szót keverve beszédébe, nem jutott eszébe a latin közmondás: „Si tacuisses, philosophus mansisses. (Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.)” Imigyen szóla Ivanics István: „Úgy érzem, hogy Magyarország még ötven-száz év múlva is abban a helyzetben lesz, hogy a lakosság többsége, legalábbis profi módon, nem beszél idegen nyelvet. Akkor pedig a szubszidiaritás követelményének (tetszenek érteni, ugye? Vagy éppen ez volna a »közérdekű közlemények közzétételének nyelve«?) megfelelően az államnak gondoskodnia kell arról, hogy ez az állampolgára minden tekintetben szabadon, emberi méltóságában nem megsértve, nyugodtan, felhőtlenül tudja élvezni a saját hazájában a mindennapjait.”
Ekképpen folyt tehát az ország házában az épületes csevej. Mindezek után dr. Hende Csaba államtitkár búcsúzóul még elszólta magát. Ezt mondta Bauer Tamásnak válaszul:
„Ki mondta, hogy (a törvény) a magyar nyelv védelméről szól? (...) Természetesen a magyar nyelvet a használatának a szabályozásán keresztül védeni kell, de ön azt állítja, hogy mi nyelvvédelmi törvénynek hívjuk, holott ez a magyar nyelv használatáról szóló törvény ....”
Na éppen ez a baj. Hogy ők akarják megmondani, hogy mi hogyan használjuk vagy ne használjuk a nyelvünket. Ma az üzletek feliratával kezdik, holnap a médiumokkal (és nem „médiákkal”) folytatják, holnapután az írott sajtó következik, azután jönnek a könyvek és végül a mindennapi beszéd. A fiatalok kedvéért mondom, hogy Pinochet puccsa után Chilében sokáig tilos volt a „munkás” szó használata.
A szavak használatában rejlő veszélyeket szépen példázza dr. (doktor!) Dán János (FKGP) felszólalása: „Úgy vélem, ha ennek a törvénynek szellemisége lesz, szellemisége van, akkor ennek a törvénynek a kisugárzása pontosan oda fog hatni, hogy a hétköznapi nyelvben, a médianyelvben és a nyelv minden használatában igyekezni fogunk, hogy az idegen szavak használatától mérsékeljük magunkat ...”
Szerintem jobb volna, ha az a magyar képviselő, aki ilyen minőségű megszólalásra képes, teljes egészében „mérsékelné magát a szavak használatától”. A mi szép magyar nyelvünket pedig tessenek kérem békében hagyni! Eddig is jól elvolt az önök kéretlen segítsége nélkül. Majd csak túléli valahogy ezt a mostani, önök által rámért megpróbáltatást is.
(Majd elfeledtem, képviselő hölgyek és urak: cikkem címét Zrínyi Miklóstól kölcsönöztem. A mű, amelyből idéztem, „Az török áfium ellen való orvosság”. Volt idő, hogy a magyar politikusok ékes magyar nyelven szóltak és írtak.)
Fábri Péter
író