Sándor Klára

Nyelvművelés és ideológia

II. rész

5. Korszak: a kommunista nyelvművelés

A második világháborút követő mintegy negyven év nyelvművelését Fábián Pál (1984) a következő tulajdonságokkal jellemzi:

Az első jellemző a nyelvművelés és a társadalom viszonyára, a második a nyelvművelés önreflexiójára, a harmadik pedig a nyelvművelés és a nyelvtudomány viszonyára vonatkozik. Vizsgáljuk meg ezeket a viszonyokat kicsit részletesebben.

A korszak nyelvművelését az első sajátosság nagyon látványosan jellemzi: a nyelvművelést a társadalom egészére kiterjesztették, abban az értelemben is, hogy szigorúan mindenkihez szóltak a nyelvművelő intelmek, s abban az értelemben is, hogy mindenkitől aktív nyelvművelő munkát vártak el. Nem véletlen, hogy Fábián (1984) könyvének „Eredményeink” című fejezetét két alfejezetre osztotta: az első „A nyelvművelés a társadalomért”, a második „A társadalom a nyelvművelésért” címet viseli.

A korszakban minden korábbinál nagyobb számban jelentek meg nyelvművelő cikkek, kötetek, ez utóbbiak fölsorolása csaknem két teljes oldalt vesz igénybe (Fábián 1984: 102, 111–112). Nyelvművelő cikkeket nemcsak a Nyelvőr közölt, hanem a Magyar Nyelv és a Nyelvtudományi Közlemények is (ezek korábban inkább csak nyelvészeti írásokat publikáltak); sőt 1979-től bevetették a Bárczi által „könnyűlovasságnak” tervezett nyelvművelő folyóiratot, az Édes Anyanyelvünk-et is. Sok országos terjesztésű és megyei napilap tartott fönn állandó nyelvművelő rovatot (többek között a Népszabadság, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap is), de lehetett olvasni nyelvművelő cikkeket az Élet és Tudományban vagy akár a Rádió és Televízióújságban is — ezeket lelkes levelezők éppúgy írhatták, mint újságírók vagy hivatásos nyelvművelők. A rádió és a televízió is sugárzott rendszeresen jelentkező nyelvművelő műsorokat (ezek közül a legismertebb Lőrincze Lajos Édes Anyanyelvünk c. műsora volt). Részt vett a nyelvművelő tevékenységben a Hazafias Népfront és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat is, ez utóbbi indította el A magyar nyelv hete című, azóta is minden évben megrendezett programot. A nyelvművelés és társadalom viszonyának szorosabbra fűzését szolgálta, hogy a nyelvhét megnyitó előadását gyakran közéleti személyiségek tartották; de az is, hogy „a nyelvművelést irányító akadémiai testületek személyi összetétele mindig is azt igyekezett kifejezni, hogy a nyelv ügye az egész társadalomé”, ennek jelképe volt Kodály Zoltán és Illyés Gyula elnökké választása (Fábián 1984: 106).

A mozgalmi jelleg az iskolai oktatásra is kiterjedt. Nemcsak abban nyilvánult ez meg, hogy a nyelvművelés áthatotta a nyelvtantanítást, hanem azokban a „versenyekben” is, amelyeket az oktatás minden szintjén próbáltak népszerűvé tenni. Ezek közül a legismertebb a Kazinczy szépkiejtési verseny, a sátoraljaújhelyi Édes anyanyelvünk (ez nyelvtani, nyelvhelyességi és „retorikai” részből áll) és a Beszélni nehéz — ez utóbbi feladatainak megoldására számos szakkört hoztak létre (vö. még a . jegyzet).

A korszakban tehát a nyelvművelés és a társadalom viszonya olyan szorossá vált, amilyen szoros korábban soha nem volt — a korszak politikai törekvéseinek megfelelően. A nyelvművelésben ugyanazok a tendenciák figyelhetők meg, mint a népművelésben: az önkéntes művelődés lehetőségeinek biztosítását azonosították a „ha akarja, ha nem” alapon történő ízlés-irányítással, a művelődést a kötelező műveléssel. A műveltség megszerzésére tett „erőfeszítéseket” a brigádnaplóba ragasztott színházjegyek igazolták, az iskolások pedig „kulturális seregszemléken” mutathatták be társaiknak, hogy meddig sikerült eljutniuk azon az úton, amely ahhoz vezetett, hogy „szocialista hazájuknak és az egész szocialista közösségnek” minél műveltebb, tehát hasznosabb tagjaivá váljanak. A műveltség „az imperializmus ellen vívott harc” egyik fegyverneme volt, a népművelés pedig e fegyver használatának oktatása, azaz kiképzés.

Deme László a következőképpen indokolja az „önkéntes” nyelvművelés fontosságát:

A korszak uralkodó nyelvművelő elveit vizsgálva hasonló átpolitizáltságot tapasztalunk. A háborút követő években 1950-ig még a nyelvművelés régebbi fórumai folytatták munkájukat, a Nyelvművelő Bizottság és a Magyarosan (ez utóbbi természetesen más szerkesztőkkel, mint a háború előtt); a nyelvművelés új korszaka tulajdonképpen 1950-ben, az Akadémia átszervezése után kezdődött. A Nyelvművelő Bizottság (elnöke Kodály, titkára Lőrincze Lajos volt) 1951 végén rendezte azt a tanácskozást, amelyen Lőrincze Lajos először fejtette ki a „pozitív nyelvművelés” programját (Fábián 1984: 100–101). Lőrincze (1953) mindenekelőtt az előző korszak nyelvművelésétől határolja el ezt az új programot: kifejti, hogy a nyelvművelés nem lehet csupa tilalmakból álló törvénykönyv, nem merülhet ki az idegen szavak üldözésében, nem építhet más nyelvek lenézésére, nem helyettesítheti benne a magyarázatot és az érvelést kioktató, gunyoros hangnem, s legfőképpen nem a nyelvért, hanem a társadalomért, az emberért van. Ebből az álláspontból következően másképpen ítélte meg az idegen szavak kérdését. Arra hivatkozva, hogy a kölcsönzés természetes folyamat a nyelvek életében, a megítélés szempontjául azt javasolta, hogy jelent-e többletet, gazdagodást az új szó, és hogy nem veszélyezteti-e a megértést. Ehhez hasonlóan nem tartotta ártalmasnak a már meggyökeresedett, ámbár „szabálytalan” képzésű szavakat sem, mert azok is a szókincs gazdagodását eredményezik. A szembenállás világossá tétele mellett új elem is fölbukkan Lőrincze téziseiben: az egységesítés elve. Ez lényegében már az idegen szavak megítélésében is vezérelv volt, hiszen ebben az érthetőség kapott fontos szerepet. Még egyértelműbben jelentkezett ez az elv a szakkifejezéseket illetően: magyarításuk nem a „nyelvtisztaság” kedvéért szükséges, hanem hogy mindenki érthesse őket, s éppen ezért arra is szükség van, hogy a szaknyelvek egy-egy szakmán belül egységesek legyenek, hogy egységességük elősegítse a tapasztalatcserét és a termelést. „A fő szempont itt is [mint általában véve az idegen szavakat illetően] az egység és az érthetőség” — írta Lőrincze (1953: 162).

A új program nemcsak nyilvánvalóan szemben állt az előző korszak programjával, hanem sok szempontból engedékenyebbnek is tűnt. Éppen ez az engedékenység volt az, amit többen kifogásoltak, elsősorban Bárczi (1952). Bárczi továbbra is kiállt a nyelvközpontú, szigorú nyelvművelés mellett. Fábián (1984: 101) szerint Lőrincze és Bárczi ellentétét Deme László hozzászólása föloldotta, valójában azonban az elvi ellentét továbbra is fennmaradt közöttük, ennek a kifutása volt egyrészről Bárczi nyelvművelő könyve (1974), másrészről Lőrincze válasza (1980). A korszak belső történetírása szerint (Fábián 1984: 105) az új program 1959-ben végleges győzelmet aratott, „természetessé vált az új nyelvművelő magatartás”.

Az új program „engedékenysége” azonban csak viszonylagos volt. Kevesebbet foglalkozott az egyes nyelvi formák megítélésével, pontosabban ezeket többnyire azon a szűrőn keresztül értékelte, hogy az adott formák melyik nyelvváltozathoz tartoznak: a nyelvművelés fókuszát az egyes formákról a nyelvváltozatokra helyezte át. A Lőrincze által két legfontosabb szempontnak kijelölt érthetőség és egység valójában nem volt azonos hatókörű elv a helyesség megítélésében: az „érthetőség” jórészt ürügy volt arra, hogy miért kell egység. Az egységesség ideálja volt az, ami valójában meghatározta a kor nyelvművelését.

Az egységesítés persze nem véletlenül éppen az 1950-es években válik legfőbb követelménnyé. Lőrincze (1953: 155–156) az új nyelvművelő elvek szükségszerű megjelenését a társadalomban és a nyelvtudományban történt változásokhoz köti, és Sztálin (ún.) nyelvtudományi munkáiból idéz:

Nem kétséges, hogy 1951-ben nemigen lehetett volna másra hivatkozni, mint Sztálinra, ezt tették a nyelvtudomány legkülönbözőbb területein. De egy idő után a nyelvészeti cikkekben eltűntek az ilyen hivatkozások, a nyelvművelésben viszont a mai napig föllelhetők ugyanezek az elvek és érvek.

Az említett írásban Lőrincze nem tért ki „a különböző rétegnyelvek és az irodalmi nyelv” (169) kapcsolatának részletkérdéseire (a nyelvjárásokra igen, ld. alább). Ezt az 1951-es tanácskozás után két évvel tette meg Deme László (1953) az új elveket részletesen kifejtő tanulmánygyűjteményben (címe Nyelvművelésünk főbb kérdései volt):

Ennek az egységességnek az eszménye hatja át az egyes nyelvváltozat-típusok megítélését — nemcsak 1953-ban, hanem a teljes korszakra érvényesen. Ennek megfelelően az egység elvének rendelődnek alá a nyelvjárások is. Mivel ezek „történetileg kialakult” változatok, még élhetnek, de az a fejlődés kívánatos iránya, ha már nem túl sokáig. A következő idézet rávilágít arra, hogy a magyar nyelvjárások hogyan fosztattak meg — egy minden nyelvészeti indoklást nélkülöző kinyilatkoztatás következtében — attól, hogy egyáltalán rendszerrel és szabályokkal rendelkező nyelvváltozatoknak lehessen őket tekinteni:

Deme László hasonlóképpen látja a nemzeti fejlődés helyes irányát, azokat pedig, „akik a nyelvjárásoknak valóban gazdag és kifejezőanyagát féltik az elveszéstől”, azzal biztatja, hogy „nem kell túlságosan aggódniuk. A nyelvjárások csak mint önállóságra törekvő nyelvhasználati formák szűnnek meg. Anyagukból igen sok olyan elem, ami értékes, különböző utakon bejut az irodalmi nyelvbe és gazdagítja azt. […] emelkedik értékük azzal, hogy az, ami eddig csak egy-egy vidéké volt, így az egész nemzetnek válik sajátjává” (Deme 1953: 41; kiemelés: S.K.). Ez a vígasz kísértetiesen úgy hangzik, mint hogyha azt mondanánk: nem kell aggódni, hogy a padlásról lesöpört búza kárba vész, sőt örülni kell neki, hogy ami csak egy-egy családé volt, az most az egész nemzeté lesz.

A nyelvjárások beolvasztására tett kísérletek élesen szembenállnak minden korábbi nyelvművelő korszak törekvéseivel — a politikai célok ismeretében viszont egyáltalán nem meglepő ez a jelenség. A nyelvjárások nemcsak az elmaradottság jelképei voltak a korabeli népvezérek és nyelvművelők szemében, hanem a társadalomnál kisebb közösségek összetartozását is szimbolizálták, így tényleges veszélyt jelentettek a homogenizáló törekvésekkel szemben. A nyelvjárások megszüntetésének igényével magyarázható például, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a „helyes kiejtés” (azaz az egységesített kiejtés) propagálására, mint addig bármikor.

Természetesen a városi munkásság vagy az értelmiség közösségalkotása is hasonló veszélyt jelenthetett. Ezért alakult ki az a nézet, hogy a szakmák szerint kialakult szókincs hasznos, mert a termelést segíti és a kultúra gyarapodását mutatja; különösen hasznos, ha olyan szakkifejezések válnak köznyelvivé, amelyek közérdekű területek szavai, például a marxizmus-leninizmus témaköréből (Deme 1953: 38), a társadalomtudományokból, a filozófiából vagy a közgazdaságtanból (Deme 1976: 155), de a legjobb mégis az, ha a szaknyelv „önállóságáról lemondva a közös nemzeti nyelv egységes fejlődésének sodrába kerül”, ez nyeresége lesz mind a szaknyelveknek, mind az irodalmi nyelvnek (Deme 1953: 42). Azaz: ha olyan szakkifejezéseket használ minden tudomány és egyéb szakma, amelyeket mindenki ért. A szaknyelvek szókincse volt egyébként a korszak nyelvművelésének másik kedvelt területe: szakfolyóiratokat ellenőriztek nyelvhelyességi szempontból, szaknyelvi ankétokat rendeztek, számos szaknyelvi helyesírási szótár jelent meg (Fábián 1976: 118, 123). Ez a felfokozott érdeklődés nemigen választható el attól a félelemtől, amit Deme (1976: 158) „túlzott szétrétegződés”-nek nevez — ahol emlegeti, ott a „műfaji rétegződésről” van ugyan szó, de a cél azonosnak látszik: a „szétrétegződés” megakadályozása azért fontos, mert ez biztosíthatja, hogy a tudományok eredményeit mindenki elsajátíthassa, és a közéletben is résztvehessen. Azaz: ne mondjunk olyasmit, ami kilóg az egységes nyelvből. Hasonló veszélyre hívják föl a figyelmet 1979-ben: hogy „rendkívül veszélyes” a hivatali és a magánéleti nyelv elkülönülése, és hogy az idegen szavak túlzott kedvelése „közművelődésünk demokratizmusával szemben egy új ’kultúrarisztokratizmus’ […] tünete” (idézi Fábián 1984: 109).

Mivel egy szocializmust építő társadalomban nincsenek osztályok, nincsenek osztálynyelvek sem — a nyelv társadalmi rétegződéséről egészen egyszerűen nem vett tudomást a korszak nyelvművelése (ha igen, akkor az egyes társadalmi rétegek nyelvhasználatát „zsargon”-nak vagy „műveltség szerinti rétegzettségnek” keresztelte el, ld. alább). Az egyetlen meghagyott osztály, a „munkásosztály” nyelvi hovatartozását, szintén politikai alapon, elintézte azzal, hogy mivel ez a társadalmi hatalom birtokosa, ez a „nemzeti nyelv” birtokosa is: „a munkásosztály tagjait nyelvileg egyre inkább az jellemzi, hogy a munkásosztály és az egész dolgozó nép a nemzeti irodalmi nyelvnek, a legmagasabb és legcsiszoltabb nyelvi formáknak örököse, és egyre nagyobb számban valóságos birtokosa is” (Deme 1953: 40). A többi „kisebb-nagyobb társadalmi csoport” is kifejleszthet magának „sajátos szókincset” a zsargont és az argót vagy tolvajnyelvet, ilyen csoportok pl. „a városi kispolgárság, az ifjúság, a nagyobb városok alvilága, […] diákcsoportok, mozgalmi egységek; kártyások, aranyifjak” (Deme 1976: 156 — figyelemre érdemes lista). Ezek, „mivel nem szükségletet elégítenek ki, és fölösleges elkülönülést eredményeznek, nem hasznos, s nem is pozitív irányú eltérések az általánostól” (i. h.).

Még egy rétegződési típust tárgyal Deme László (1984: 157–158, ez az 1953-ban megjelent tanulmányban nem szerepel): a „műveltségi fok és műfaj” szerintit. Megkülönbözteti a népnyelvet, amelyet „a falusias-családias szint „nyelvjárási beszéd”, és némelyek szerint „a kevésbé igényes városi nyelv” alkot; a köznyelvet, amely „ennél igényesebb, kevesebb táji eltérést mutató, de még mindig elsősorban beszélt nyelvi forma”; és az irodalmi nyelvet, amely „a művelt írásbeliség nyelvhasználata”. Hozzáteszi azonban azt is, hogy „a fejlődés szocialista szakaszában túlhaladottá válik” ez a rétegződési forma is.

A korszak nyelvművelésének uralkodó irányzatát — szemben a szintén jelenlévő „nyelvközpontú” és „emberközpontú” nyelvműveléssel (ez utóbbit ld. alább) — „szükségletközpontúnak” lehet nevezni. A nyelvművelés legfőbb elve az volt, hogy meg kell állapítani, mi az, amire a társadalomnak szüksége van, s mi az, amire nincs: amire szüksége van az helyes, amire nincs szüksége, az nem helyes. Szüksége pedig arra van a társadalomnak, ami egységesíti, minden, ami az egységességet veszélyezteti, kifejezetten káros. Ennek a szükségletközpontú nyelvművelésnek újdonsága az is, hogy nemcsak egy-egy nyelvi formáról mond ítéletet, hanem egész nyelvváltozatokról. A társadalomnak szüksége van termelésre, ezért szüksége van szakszókincsre, de nincs szüksége ugyanerre a szakszókincsre, ha „fölösleges elkülönülést” eredményez, és akkor már nem is szakszókincs, hanem zsargon; még inkább zsargon, ha olyan társadalmi csoportokhoz tartozik, amelyekről a korszak politikája legszívesebben nem venne tudomást. A nyelvnek szüksége van nemzetközi szavakra, mert azok a kultúra fejlődéséről tanúskodnak, de nincs szüksége „fölösleges idegenszavakra”, amelyeket csak „a közöny, a szakmai arisztokratizmus, a világlátottság és a (fél)műveltség fitogtatásának ösztönös vágya, az anyanyelvi műveletlenség” (Fábián 1984: 108) tart életben. A társadalomnak sem nagyon volt szüksége szakmai arisztokráciára, vagy világlátott emberekre. A társadalomnak nem volt (nem lett volna) szüksége közösségekre sem, csak egységes masszára — rétegzettséget csak a csúcson lehetett elképzelni (ott viszont kellett). Ahogy a nyelvre vonatkoztatva Deme László írta (1953: 47): „a nemzeti irodalmi nyelven kívüli rétegek önállóságának kora lejárt, még viszonylagos önállóságuké is.”

A nyelvművelés és a politikai ideológia kapcsolata talán egyetlen nyelvművelő korszakban sem volt annyira közvetlen és bensőséges, mint ebben a korban. A politikai ideológia leképezése nyelvművelő elvvé megjelenik a többi korszakban is; s a Sztálinra való hivatkozást is nehéz lett volna megkerülni akkor, amikor történt. A bensőséges kapcsolatot inkább az mutatja, hogy a nyelvművelés valóban az egész társadalomra kiterjedt, s olyan epizódok is, mint hogy a Nyelvünk állapota, anyanyelvi műveltségünk helyzete című tanulmányt, melyet 1979-ben állítottak össze, nemcsak az Akadémia illetékes osztálya és elnöksége tárgyalta meg, hanem az MSZMP KB mellett működő Művelődéspolitikai Munkaközösség is. Az írás csak az után jelenhetett meg, hogy az utóbbi testület is elfogadta (Fábián 1984: 108).

Kétségtelen, hogy a nyelvművelés kifejezetten jó szolgálatokat tudott tenni a hivatalos politikai ideológiának, annál is inkább, mert az egységesség eszményét mintegy „tudományosan” is alá tudta támasztani (azért szükséges, hogy jobban értsük egymást), és mindeközben nemzetileg is elkötelezettnek tűnt, hiszen folyamatosan a nemzeti nyelvről beszélt. A nyelvművelésnek jól jött a politikai támogatás és a népszerűség okozta társadalmi megbecsülés, saját gondolatrendszerében pedig semmi kivetnivalót nem látott abban, hogy egy egységes, eszményi nyelvváltozat megteremtését állítsa tevékenysége középpontjába. A nyelvművelés a nyelvtudomány egyik legfontosabbnak (ha nem a legfontosabbnak) ítélt területévé lépett elő, hiszen politikai hasznossága nyilvánvaló és egyértelmű volt.

Sokat elmond a korszak felfogásáról, hogy Fábián Pál (1984: 106–121) például a nyelvművelés eredményeiként sorolja föl a nyelvtanokat (fölhívja a figyelmet, hogy a leíró nyelvtanok nem feledkeztek el a nyelvhelyességi tudnivalók közléséről sem, 114), a szótárakat, de a nyelvtörténeti munkákat is, sőt mindazokat a nyelvtudományi ágazatokat, amelyek eredményeiből a nyelvművelés meríthet, a nyelvművelés „segédtudományainak” nevezi, jóllehet maga is idézőjelbe teszi a szót (120). Szintén sokatmondó, ahogyan Fábián (1984: 120) visszatekint az előző korszak renitenseire, akik

Ez a szemlélet tehát erkölcsi parancsként fogalmazza meg, hogy a nyelvész köteles (társadalmi munkában?) a közjó érdekében is tenni, azaz nyelvet művelni. Sőt, míg a korábbi korszakokban valamilyen nyelvészeti munkálkodást is folytattak azok, akik nyelvészként és nem laikusként foglalkoztak nyelvműveléssel — erre ebben a korszakban nem volt szükség, a nyelvművelést autonóm nyelvtudományi területként értékelték. Az 1990-es években többször fölemlegetik ugyanezt az erkölcsi kötelességet, ennél jóval erőteljesebb hangnemben (ld. Sándor sajtó alatt), a különbség az, hogy az 1990-es években ennek az erkölcsi kötelességnek a citálása azért vált szükségessé, mert bizony elég sokan „megszegték”, sőt nyíltan szembeszálltak vele. A most zajló vitákból ítélve mégiscsak lehettek olyan magyar nyelvészek korábban is, akik nem érezték ügyüknek a nyelvművelést — akkor is, ha ezt az „aki nem lép egyszerre” korában nem hangoztatták fennen. Fábián Pál (1984: 90) a Magyarosan általános jobbratolódásának jeleként értelmezi, hogy 1937 után ellenvélemény kifejtésére, vitákra nemigen volt mód — ismerve a kor légkörét. Ismerve a kor légkörét, nemigen nyílt mód ellenvélemény kifejtésére, vitára abban a korszakban sem, amikor látszólag mindenki nyelvművelő volt.

Az 5. korszak zárványa: az emberközpontú nyelvművelés

Lőrincze Lajos már 1951-ben (1953: 156) is arra alapozta az „új nyelvművelés” elveit, hogy a nyelvművelés nem a nyelvért, hanem az emberért van, de a később „emberközpontú”-nak elnevezett nyelvművelő irányzat téziseinek részletes kifejtésére csak 1980-ban került sor. A könyvecske, amelyben ez megtörtént (Lőrincze 1980), az 1951-ben lefektetett alapokra épül, de attól bizonyos — nagyon lényegesnek látszó — szempontokat illetően mégis eltér.

Ilyen például a nyelvművelés feladatainak értelmezése. Az 1951-ben rendezett tanácskozáson Lőrincze már utalt arra, hogy a nyelvművelés megújítására azért van szükség, mert egyrészt a „terhes örökségtől”, az előző korszak világnézeti hátterétől meg kellett szabadítani, másrészt a társadalom és a világnézet megváltozása új elveket követelt a nyelvművelésben is (1953: 154). 1980-ban a szemléleti váltás kényszerét már a nyelvművelés történetének egészére kiterjeszti, a nyelvművelés tartalmát és célját „idő és hely függvényének” tekinti (1980: 7) — ezzel olyan történetalkotási keretet is létrehoz egyben, amelyben a múlt egymással szembenálló nyelvművelő elvei „természetesen” békíthetők össze.

Ehhez hasonlóan Lőrincze már 1951-ben amellett érvelt, hogy a nyelvművelés feladata nem a hibák, s főként nem az egyes szavakra vonatkozó hibák örökös fölemlegetése, hanem a nyelv „karbantartása” és gazdagítása annak érdekében, hogy a mondat, azaz a gondolatközlés minél világosabb és árnyaltabb lehessen. Az emberközpontú nyelvművelés vezérelve ugyanez, és ehhez mérten állapítja meg, hogy mi a nyelvművelés feladata a nyelvre és a nyelvet használókra nézve — ez a szétválasztás viszont új elem az 1980-as könyvben. Lőrincze szerint (1980: 8–9) a nyelvművelés feladata a nyelvre vonatkozóan az, hogy 1. „megállapítsa az élő nyelvszokást”; 2. értékelje az újonnan keletkezett nyelvi jelenségeket; 3. bővítse a nyelvet új formákkal. Lőrincze saját szavaival összefoglalva (10): „futurológia nyelvi vonatkozásban: milyen legyen, milyen lehet a jövő (a holnap vagy a távolabbi jövő) nyelve, nyelvhasználata.” Lőrincze szerint a nyelvre vonatkozó nyelvművelő tevékenységre („nyelvi tervezés”-nek nevezi, vö. . j.) a magyarral kapcsolatban már csak csekélyebb mértékben van szükség, mert „köznyelvünk mára már [1980] szinte minden tekintetben teljesen kialakult, […] a nyelvhasználat során mutatkozó hibák többsége (amely a gondolatközlés zavartalanságát gátolja) nem a nyelv, hanem a nyelvet használó ember hibája” (10–11). A nyelvre és használóira vonatkozó nyelvművelő tevékenység szétválasztása békejobb a nyelvközpontú nyelvművelésben hívő tábor tagjainak, elsősorban Bárczinak, az idézett érvelés ugyanakkor védőbeszéd saját irányzata mellett. Lőrincze itt a nyelvközpontú vonal létjogosultságát és mérsékelt szükségességét már nem kérdőjelezi meg, de egyértelműen kimondja azt is, méghozzá éppen a nyelvre, annak kialakultságára hivatkozva, hogy az emberközpontú irányzatra van sokkal inkább szükség.

A nyelvművelés emberre vonatkozó feladatai Lőrincze szerint (12): 1. az anyanyelv ismeretének minél magasabb fokú és szélesebb körű elsajátíttatása, értve ezen nemcsak a köznyelvet, hanem a nyelvjárásokat és a régi nyelvet is; 2. megtanítani az embereket arra, hogy hogyan értékeljék a nyelvi változásokat, hogy mi a helyesség megítélésének alapja; 3. a köztudatba és a gyakorlatba is be kell vezetni a pozitív nyelvművelést, azaz „kifogástalan, példamutató, szép írásművek megismertetését: ezek állandó olvasása erősíti a nyelvérzéket, segít a nyelvhasználat magasabb fokra emelésében”. Az első két pont szinte ijesztően magas követelményeket állít a nyelvhasználóknak: gyakorlatilag azt jelenti, hogy mindenkiből nyelvészt kell nevelni. Lőrincze könyvéből viszont az is kiderül aztán, hogy ezekre az ismeretekre nem azért van szükség, hogy minél több hibát észrevegyenek, hanem azért, hogy lehetőleg minél türelmesebben ítélhessék meg a számukra ismeretlen nyelvi formákat.

Az emberközpontú nyelvművelés a minél pontosabb, hatékonyabb kommunikációt szeretné elősegíteni, ehhez a célhoz méri egy-egy nyelvi forma helyességét vagy helytelenségét. Az idegen szavak nem eleve rosszak, csak akkor és olyankor, amikor a megértést nehezítik. A „megértés” mint a nyelvhelyesség mértéke már 1951-ben is szerepelt Lőrincze programjában, az emberközpontú nyelvművelés ezt a szempontot is kiterjeszti. Nemcsak az idegen szavak vagy az újonnan alkotott szavak helyességét lehet így — nem a nyelv, hanem a nyelvhasználó szemszögéből nézve — megítélni, hanem a nyelvi formákat általában. Ugyanaz a nyelvi elem lehet helyes az egyik kontextusban és helytelen egy másikban, ahogy Lőrincze írja (21), „a nyelvnek nemcsak nyelvtana, hanem stilisztikája is van”.

Szintén 1951-es elv volt, hogy a nyelv változását nemcsak a múlt, hanem a jelen nyelvében is természetesnek kell tartani. 1951-ben még hozzátette Lőrincze, hogy „természetesen a nyelv belső törvényszerűségei által megengedett határokon belül” (1953: 169), 1980-ban már nem. A megújított programban ez az elv már úgy jelenik meg, hogy ha „befogadta” a nyelv az új formát, akkor az bizonyítéka annak, hogy szükség volt rá, s bizonyítéka annak is, hogy az adott forma nem áll távol a magyar nyelv szellemétől (46).

Az 1951-es és 1980-as Lőrincze-program eddig említett eltérései az 1951-ben meghatározott két nyelvhelyességi kritérium közül a „megértés”-sel kapcsolatosak. A módosítások kivétel nélkül egy-egy régebbi szempont továbbgondolását, kiterjesztését jelentik, s a már akkor is „túlzott engedékenységgel” vádolt irányzatot még türelmesebbé teszik. Ugyanennek a toleranciának a jegyében marad el teljességében az 1951-es program másik nyelvhelyességi kritériuma, az „egységesség”. Kétségtelenül ez a legjelentősebb eltérés a két program között, s egyben ez mutatja leginkább, hogy miért kellett Lőrinczének „a liberalizmus bélyegét” (1980: 180) viselnie.

Az „egységesség” elve szerint „a fejlődés nemzeti fokán” a nemzeti irodalmi nyelvnek kell alárendelni az összes többi nyelvváltozatot, és minél előbb el kell érni azt az állapotot, amikor a lehető legkevésbé tér el egymástól az emberek beszéde, függetlenül attól, hogy kik és hol élnek. Ez az elv „lekoptatta” volna a nyelvjárások sajátosságait, megszüntette volna a „réteg- és csoportnyelveket”, a szaknyelvek köznyelvtől való eltérését is a lehető legkisebbre csökkentette volna. A (magyarországi) magyar beszélőket egyetlen nagy, homogén közösséggé akarta tenni, semmilyen belső tagolódást nem engedve meg. Lőrincze 1951-ben még maga is szorgalmazta, hogy ez az egység megvalósuljon; 1977-ben ezt már nyelvi okra hivatkozva tartja lehetetlennek (1980: 214):

Az „egységesség” elvét az emberközpontú nyelvművelésben egy azzal éppen ellentétes elv, a „nyelvszokás” elve váltja föl. A nyelvszokás kérdését a nyelvművelés Gombocz 1931-ben írt tanulmánya óta nem tudja megkerülni, de nem is tud mit kezdeni vele. Lőrincze 1951-ben még azzal utasította el Gombocz véleményét, hogy a nyelvszokás alapján más nyelvjárások alakjait ugyan tarthatja helytelennek a nyelvjárást beszélő, de az irodalmi nyelvit nem. 1980-ban már hiányzik ez a megjegyzés, sőt a nyelvművelők körében kétes népszerűségű Gombocz véleményét a nyelvművelő kánon hiteles alakjaitól, Simonyitól, Verseghytől, Szilytől, Aranytól, Kosztolányitól származó véleményekkel egészíti ki, hogy alátámassza a nyelvszokás elsőbbségére vonatkozó nézetét (kötelező antik hivatkozásként Horatius is megemlíttetik; 39–41). E nézet (42) szerint a nyelvszokás

Lőrincze a nyelvszokásnak ezzel az értelmezésével már egyértelműen Gomboczot követi. Abban is, hogy a nyelvszokást olyan nagyhatalmú úrnak tartja, amely nem törődik nyelvtörténeti, leíró nyelvtani, a nyelv szemléletére vagy a nagy írókra való hivatkozással sem. És abban is, hogy ő kisebb és nagyobb” közösségekről beszél, tehát a nyelvjárásokban érvényes nyelvszokást nem tartja alacsonyabb rendűnek vagy kevésbé erősnek, mint a köznyelvét.

Viszont a Gombocz nézeteire alapuló meghatározással Lőrincze saját magát csalta kelepcébe, ezt ő maga is jól látta, s mindvégig ingadozott azt illetően, hogy ki akar-e egyáltalán keveredni a csapdából vagy sem. Rámutat arra, hogy a nyelvszokásnak ez az értelmezése olyan ellenvetésekhez fog vezetni, hogy „ha a nyelvszokás a legfőbb úr a nyelvben, akkor voltaképpen nincs is nyelvi hiba” (43); és hogy „ha a nyelvszokás úgyis szentesíti a nyelvi változást, akkor miért harcolunk egyáltalán bármiféle nyelvi hiba ellen” (45). Érdemes figyelnünk arra, hogy Lőrincze jól látta, ha következetesen gondolkozik, akkor hová kellene eljutnia — hiszen ezek az elképzelt ellenvetések valójában Lőrincze gondolatmenetének nagyon is logikus lezárásai. Az emberközpontú nyelvművelés ellentmondásossága éppen abból származik, hogy az alapelvek következetes érvényesítése az lenne, ha nem lenne nyelvművelés. Nevezhetjük ezt az emberközpontú nyelvművelés paradoxonának: a nyelvművelés akkor emberközpontú, ha nincs. Hogy elkerülje ennek a végkövetkeztetésnek a kimondását, Lőrinczének a „minden nyelvszokás egyenrangú” elvet módosítania kellett, s ehhez az „egyenlők között az első” stratégiáját vetette be: a nyelvszokások (azaz normák) egyenlőségét elismerve irányadó normának a „művelt köznyelvet” beszélők nyelvszokását tette meg (44):

Már a „viszonylag minden” megfogalmazás is gyanús, bizonytalankodást sejtet, az eljárás megokolása pedig egyáltalán nem nevezhető sikerültnek. Lőrincze arra hivatkozik, hogy lám, a suksükölés milyen gyakori, mégsem ezt tekintjük normának, azért nem, mert a művelt nyelvszokás nem ezt írja elő. A művelt nyelvszokás elsőbbségét viszont éppen az mutatja, hogy hiába suksülöknek sokan, sőt hiába illik bele szervesen a suksükölő alak a magyar nyelv rendszerébe, „ennek ellenére a kivételnek számító, a rendszer egészétől eltérő formát szentesítette” a köznyelv nyelvszokása (44–45). Azaz: a művelt köznyelvre alapuló nyelvszokás elsőbbségét az mutatja, hogy az az irányadó. Innen egyetlen lépés lett volna az, hogy a művelt köznyelv elsőbbsége abból származik, hogy az, ami — ezt mondják a szociolingvisták, amikor azt állítják, hogy a sztenderd tekintélye nem a sztenderd nyelvváltozat milyenségéből, hanem társadalmi presztízséből származik.

Ezt a lépést Lőrincze nem tette meg, de a nyelvművelés belső ellentmondásaira több vonatkozásban is fölhívta a figyelmet (48):

Az idézet után következő részben a gondolatmenet úgy folytatódik, hogy a beszélő oldaláról megközelítve ugyanilyen nehézségek támadnak, hiszen az „igényesen beszélők” nyelvhasználatában is előfordulnak nem köznyelvi alakok is. És akkor sem jobb a helyzet, ha a nyelvi formákat akarjuk osztályozni aszerint, hogy köznyelviek vagy sem, részben mert a nyelv és ezzel együtt a nyelvi formák értékelése folytonosan változik, ráadásul egyénenként eltérő ütemben, részben pedig mert az egyén nyelvérzéke csak nagyon szubjektív, az egyén személyes körülményei és kapcsolatai által meghatározott döntéseket tesz lehetővé.

Ezek súlyos érvek a művelt köznyelv egységességébe és tökélyébe vetett hittel szemben, és egyben súlyos érvek a nyelvművelés köznyelvet előnyben részesítő magatartásával szemben is. Lőrinczének nincs megoldása a helyzetre, csak egy tétova kísérlettel próbálja elhessegetni a nyelvművelésre nézve komor gondolatokat (50):

Arra nem kapunk megoldási javaslatot, hogy hogyan, mi alapján. Minél tovább halad Lőrincze előre az érvelésben, annál jobban belebonyolódik. Az 51. oldalon a „normául szolgáló nyelvszokás” már „a köznyelven beszélőknek (illetőleg többségüknek)” nyelvhasználatává válik, hogy a köznyelven beszélő kisebbség akkor milyen köznyelvet beszél, arra nem kapunk választ. Az 52. oldalon írottak szerint a nyelvtanok a köznyelvi nyelvszokás alapján állapítják meg a nyelvhasználat szabályait, s aztán ezek a szabályok segítik a nyelvszokás egységessé válását (a köznyelvi nyelvszokás a definíció szerint „viszonylag minden részletében egységes” volt) és állandóságát — de mivel a nyelv változik, feszültség keletkezhet a nyelvszokás és az azt leíró nyelvtanok szabályai között, amikor a köznyelven beszélők jelentős száma vagy akár többsége eltér a szabályoktól. A fejezet végére Lőrincze eljut oda, hogy a nyelvi változásokat nem érdemes méricskélni (legalábbis az ikes ragozás visszaszorulásával kapcsolatban; 55), s hogy amikor az eszek, iszok formát „pongyolá”-nak nevezi, akkor megszorításképpen hozzáteszi: „legalábbis egyelőre” (59).

Nemcsak a nyelvi változásokhoz, hanem a nyelvjárásokhoz is jóval türelmesebben viszonyult Lőrincze, mint a nyelvművelő irodalomban szokásos. Azt éppen nem fájlalja, legalábbis nyíltan nem, hogy a köznyelv terjedése kiszorítja, elpusztítja a nyelvjárásokat, de azt elismeri, hogy ez „szürkülést” és „szegényülést” jelent (207–208), és nem ad fölmentést azoknak a pedagógusoknak sem, akik

Nem enged abból, hogy az iskolának mindenképpen a köznyelvet kell tanítania, erre vonatkozó intelme viszont nagyon hasonlít ahhoz, amit a szociolingvisztikai szakirodalomban olvashatunk (215):

Lőrincze könyvét a korszak egyik alapvető elméleti munkájának és a korszakot meghatározó elvi állásfoglalásnak tarthatnánk — ha lett volna tényleges hatása. Az igaz, hogy sokan hivatkoztak rá, többen mesterüknek is nevezték, még többen tekintik magukat követőjének, de Lőrincze szemlélete és alapelvei nem tudtak behatolni a nyelvművelő gyakorlatba. A Lőrinczére való hivatkozás legitimációs eljárás, hiszen kétségtelenül a korszak legtekintélyesebb nyelvművelője volt, de a gyakorlat sokkal inkább a Bárczi által is képviselt régi hagyományokat követi. Az Édes Anyanyelvünk című lapban megjelenő írások túlnyomó többsége rugalmatlan és türelmetlen, a rádióban és a televízióban sugárzott nyelvművelő műsorok tanácsai között előfordul ugyan, hogy egy nyelvi változó mindkét változatát „helyes”-nek nyilvánítják, de majdnem mindig kiegészítve azzal, hogy az egyiket „az igényes beszédben kerüljük”. Még a Lőrincze programját látszólag követő újabb nyelvművelő irányzatok is legfeljebb félig fogadják el Lőrincze nézeteit, a nyelvszokás legitimáló erejére vonatkozó elvet elutasítják (pl. Heltainé 1993).

Ebben nyilván szerepe van annak is, hogy éppen a nyelvszokásra való hivatkozás hozta létre azt a paradoxont, amit Lőrincze maga sem tudott föloldani, a nyelvszokás-tézis elvetésével viszont a nézetrendszer nyilvánvaló ellentmondásossága is megszűnik. A nyilvánvaló igen, de a belső ellentmondások bele vannak kódolva a program többi részébe is: Lőrincze nézetrendszere sokkal kevésbé koherens, mint például a Bárczié volt. A „megértés” elve kiindulhat abból, hogy egymás teljes megértése csak akkor lenne lehetséges, ha mindenki egyformán beszélne, vagyis hogy a megértést az „egységesség” biztosítja. Ez a szemlélet összhangban van az eszményi nyelvváltozatban hívő, annak kialakítását és terjesztését szorgalmazó nyelvműveléssel. A „megértés” egy másik gondolatrendszer szerint viszont a „nyelvszokás”-ra alapul, arra, hogy az azonos közösségben élők többé-kevésbé azonos módon beszélnek, mert ugyanabban a közösségben tanulták meg a nyelvet. A nyelvszokás közösségenként változik, s a közösség egyik szimbóluma. E nézetrendszerben nincs sok helye egy eszményi nyelvváltozatnak. Részben azért, mert az elsőként tanult, otthoni nyelvváltozat úgyis átütne az nyelvhasználaton, a régi „nyelvszokás” legalábbis nyomokban éreztetné hatását, s ezzel megsemmisítené tenné az egységet. Részben pedig azért, mert ha az egységes eszményi változatot rátelepítenék a közösségek „nyelvszokására”, akkor az szimbolikusan e közösségek értékrendjének semmibe vevését is jelentené.

Lőrincze programjának szemlélete a nyelvszokáson alapuló megértésből indul ki, de ezzel együtt favorizálja a „művelt köznyelvet” is. Ezért van, hogy Lőrincze érvelése mindig saját farkába harap, amikor a köznyelv gondolatközlési szempontból kiemelkedőnek vélt tulajdonságait, az egységességet, az állandóságot, a nyelvi magasabb értékűséget kell védenie. Ez természetes, hiszen ezek a kijelentések nem illenek össze azzal a nézetrendszerrel, amely Lőrincze alapelvein koherensen felépíthető. Lőrincze programja tudománytörténeti szempontból olyan zárványnak látszik (a fogalomról vö. Békés 1997: 76–80), amelyben egy régebbi, letűnt nyelvszemlélet elemei mutatkoznak meg, de keverednek a régivel szembenálló új paradigma elemeivel is. A keveredés elrejti a fogalmak összemérhetetlenségét, s ez szükségszerűen hoz létre a rendszerben belső ellentmondásokat. A „nyelvszokás” alapelvvé tétele egyértelműen a pozitivizmust megelőző romantikus nyelvfelfogáshoz, azaz a Teleki József által irányított Magyar Tudós Társaság nyelvszemléletéhez kapcsolja Lőrincze programját. Lőrincze már 1951-ben is fölvállalta ezt az örökséget (írását egy Telekitől idézett mottóval vezeti be), holott akkor a szemlélet maga még nem jelent meg nála, csak a szemlélet vállalása. Telekiék azonban tagadták a „nyelvideál” megteremtésének lehetőségét és szükségességét is, ez az őket megelőző vagy követő korszak nyelvszemléletéből került Lőrincze programjába. A fél-paradigmatikus szembenállás megmutatkozik abban is, hogy Lőrincze volt az egyetlen 20. századi nyelvművelő, aki azt a nyelvészt és nyelvészkedőt” (nem vitás, hogy elsősorban Bárczinak szóló üzenet volt ez) ítélte el, aki

Így jobban érthető, hogy miért maradt Lőrincze egyszemélyes intézmény, s hogy az emberközpontú nyelvművelés elveit és a belőle fakadó gyakorlati tanácsokat a maguk teljességében miért nem fogadta meg senki a nyelvműveléssel professzionálisan foglalkozók közül (a laikus önkéntesek többsége pedig talán nem is értette). A korszak nyelvművelése lényegében az 1951-es programhoz igazodott, és az azzal nyelvszemléletét tekintve azonos, s így jól összehangolható nyelvközpontú irányzathoz.

Kétségtelen, hogy a korszakban a nyelvművelés Lőrincze Lajos nélkül nem örvendhetett volna olyan népszerűségnek, mint általa, s ez a népszerűség éppen engedékenységének, magyarázó attitűdjének, türelmének volt köszönhető. De előadásmódja mégis ellentétes irányban befolyásolhatta a két rivális nyelvművelő irányzat vetélkedését: Lőrincze az olvasó előtt töpreng és önmagával is vitázik, Bárcziban nem merülnek föl kétségek állásfoglalásaival kapcsolatban; Lőrincze maga is fölhívja a figyelmet az ellentmondásokra, Bárczi mondatai egyenletesen menetelnek előre. Bárczi nézetei harcosak és mozgalmiak, Lőrincze ott keresi az elődeit (pl. Simonyit), ahol a nyelvművelés története „csendes időszakot” regisztrál (Fábián 1984: 84–84), márpedig a nyelvművelő mozgalomban tevékenykedők zöme, kiváltképp a lelkes önkéntesek, jobban szereti az egyértelmű és jól hallható jelszavakat, mint a csendet — ez magából a tevékenység lényegéből és a mozgalmi jellegből következik. Bárczi nézetei mögött a keményvonalas nyelvművelés Szarvas Gáborig visszavezethető, egyévszázados töretlen hagyománya áll, a Lőrincze türelmének és „liberalizmusának” sok szempontból előzményeképp fölfogható Teleki-féle nyelvújítás elvei rég elsüllyedtek a nyelvművelő történeti tudatban.

Az 1951-ben meghirdetett program és az emberközpontú nyelvművelés elvei közötti különbségek legnagyobbrészt nyilván annak tudhatók be, hogy Lőrincze továbbgondolta és kiteljesítette a korai programot. Nem érdektelen azonban az sem, hogy ebben mennyi inspirációt kapott az időközben megváltozott politikai gondolkodástól — vagy ha közvetlen inspirációt nem kapott is, az semmiképpen nem véletlen, hogy az új, a teljes egységesség elvét feladó nyelvművelő irányzat éppen a 70-es években jelent meg. A 60-as években a politikai életben fokozatosan szelídülni kezdtek a korábbi erőszakos homogenizáló törekvések, 1968-ban bevezették az „új mechanizmust”, kezdték lassan elfogadni, hogy mérsékelten szaporítható a magántulajdon, és visszafogottan végezhető magántermelés is. A 70-es évek háztájis, maszekos világa már eltűrte a részleges különállást, és ebben az időben jócskán megemelkedett a falu és a népi kultúra presztízse is. Fölvirágzott a táncház-mozgalom, és kezdetét vette az erdélyi peregrináció. A diktatúra enyhülése, a megújult rend, az „emberarcú szocializmus”, zöld utat adott az emberarcú nyelvművelésnek.

Ahogy Lőrincze (1980: 16) maga is fölhívja rá a figyelmet, „az emberközpontú jelző használata […] meglehetősen gyakori” volt akkoriban, funkciója az volt, hogy a megelőző évek kíméletlenebb irányvonalával szembeállítsa az új politikai elképzeléseket. Lőrincze érzékletes példájával (16–17): az emberközpontú vezetés azt jelentette, hogy a vezetőség legfőbb szempontja nem a terv minden áron való teljesítése, hanem az is, hogy közben teljesítsék „a méltányos egyéni igényeket” is.

Jóllehet Lőrincze nem akarta „túlpolitizálni a nyelvművelés kérdését” (29), az emberközpontú nyelvművelés programja egyértelmű politikai utalásokat is tartalmaz. Elismeri, hogy a nyelvművelés feladatait „saját kora és társadalma alakítja ki” (29), s ezek között a keretek között jellemzi saját korának nyelvművelését. Demokratikus vonásnak tartja, hogy „nyelvművelés már nem csak az értelmiségre terjed ki, hanem „kiskatonák vitáznak” róla, „az üzem munkásainak egy része beszéli meg rendszeresen a nyelvművelő munka eseményeit”, a „falusi hallgatóság lelkes érdeklődéssel vesz részt a magyar nyelvről […] szóló előadásokon”; mégpedig azért, mert a tanulni vágyás és „nyelvünk szeretete, amely egyben a magunk értékeinek, kincseinek megbecsülését, nemzeti értékeink ápolását, védelmét: szocialista hazaszeretetüket is jelenti” (30–31). Kifejti, hogy a nyelvművelés „természetes velejárója és szükséglete a demokráciának”, mert a kiművelt nyelven jutnak el a gondolatok a legteljesebben a társadalom többi tagjához; „a demokrácia gyakorlásának is „elsőrendű feltétele az anyanyelv jó ismerete”; s a demokratikus igény az is, hogy a nyelvhasználat világos és érthető legyen (31).

A programnak ennél rejtettebb politikai mondanivalója is van, s ez még egyértelműbbé teszi, hogy miért éppen az 1970-es évek terméke az emberközpontú nyelvművelés. Lőrincze a következőképpen magyarázza, hogy miért hívja emberközpontú-nak az új irányzatot (13):

Az idézetben lehetetlen észre nem venni az aczéli kultúrpolitika három T-jét, s lehetetlen észre nem venni, hogy Lőrincze nem azt látta a korszak nyelvművelő gyakorlatában, amit szeretett volna.

A 6. korszak: a rendszerváltás utáni nyelvművelés irányzatai

Az 1980-as évek végén a nyelvművelésben is új szelek kezdtek fújdogálni. A nyelvművelés elvei és gyakorlata megújításának igényét elsőként Tolcsvai Nagy Gábor (1989) fogalmazta meg. Mint maga is írta (1989: 95), a politikai közhangulattól csöppet sem függetlenül, „a nagy átalakulás közepette” töprengett el azon, hogy az 1945 után kialakított, „egyre kevésbé” eredményes nyelvművelő elveken nem kellene-e változtatni. Az addigi, teljes nyelvi egységesítésre törekvő szemlélet helyett olyan új elvek kialakítását javasolta, amelyek figyelembe veszik a társadalom rétegzettségét, mert „az a felismerés, amely a mai magyar társadalom összetett, de leírható rétegzettségét hangsúlyozza, s a réteg- és csoporttudatnak az artikulálását engedi, sőt immár szorgalmazza, nem lehet hatás nélkül a megszólalási módok megítélésére” (1989: 99). Az új elveknek figyelembe kell venniük a nyelvhelyesség három rétegét is (ezek Tolcsvai Nagy szerint a grammatikai hiba, a régióhoz vagy rétegekhez is kötődő, de nyelvészeti szempontból is elítélhető hiba, illetve a csak társadalmi alapon megbélyegzett forma). A nyelvművelés feladata a szerző szerint az, hogy küzdjön a „kulturális elszegényedés” ellen, s hogy a művelt körök beszédéhez való igazodás ne pusztán „becsületbeli ügy” legyen, hanem váljon „az emberi tudás nagyon is fontos alapelemévé, feltételévé”. Mindezzel egyébként a lényeget tekintve nem javasol mást, mint amire a nyelvművelés amúgy is használatos volt: hiszen az elit kiváltságainak megőrzését és továbbörökítését szolgálná az újfajta nyelvművelés, csak céltudatosabban és irányzottabban, mint az 1945 utáni. A javaslatban eltervezett nyelvművelés immár nem a szocializmus ellenségének tekinti, aki megbontja az egységet, hanem a piacgazdaság elveit szem előtt tartva, munkavállaláskor szorítja háttérbe:

E felfogás, a szerző szerint, „első pillantásra arisztokratikus”, valójában azonban „demokratikusabb”, mint az egyetlen központi változatban gondolkodó, annál is inkább, mert ez a „művelt változat” a javaslat szerint nemcsak a budapesti elit változata lehetne, hanem akár a debrecenié vagy a szegedié is. A javaslat arra nézve nem tartalmaz szempontokat, hogy a vidéki műveltek nyelvváltozata hogyan alakuljon ki (a korábbi egységesítés következtében a vidéki értelmiség jórésze a sztenderdet beszéli), s aztán hogyan tegyen szert akkora tekintélyre az időközben nyelvi vízfejűvé is vált országban, hogy meg is tudjon maradni. És bizony, akárhány regionális művelt nyelvet ismerne is el a javaslatot követő új nyelvművelés, valóban csak „demokratikusabb”, s nem demokratikus: a „művelt” rétegen belül, regionális különbségek alapján nem diszkriminál éppen, diszkriminál viszont mindenkit, aki nem tartozik a „művelt” körökhöz. Nekik immár nem kötelező megtanulniuk a szocialista hazafiság jegyében a „művelt nyelvet”, csak éppen nemsokra vihetik, ha nem tanulják meg. Az új nyelvművelés szerint ez az a cél, amit a nyelvművelésnek el kell érnie.

Tolcsvai Nagy azzal a figyelmeztetéssel fejezte be írását (1989: 102), hogy ha a nyelvművelés nem változik, az „óhatatlanul lepusztuláshoz vezet” — s noha nem vált különösebben népszerűvé a mérsékelt megújulás igényének hangoztatásával, néhány évvel később a nyelvművelők zöme kénytelen volt belátni: ha továbbra is addig gyakorolt tevékenységét akarja folytatni, valamiféle változtatásra mindenképpen szükség van. A korábban viszonylag tűrhetően csordogáló pénzforrások kezdtek kiapadni vagy eldugulni; veszélybe került a nyelvművelés tekintélye, mert a viharos tempójú politikai és gazdasági átalakulások közben az emberek nagyrésze pártokkal, pártoskodással, saját helyének és saját boldogulásának a keresésével volt elfoglalva, s nem különösebben érdekelte a nyelvhelyesség kérdése; a média átalakulásai közül elsősorban az elnökök, főszerkesztők, vezető újságírók föl- és eltűnését követte az ország figyelemmel, s nem a nyelvhelyességi műsorokét. Eőry Vilma (1993: 454) a következőképpen jellemzi a korábban jobb sorshoz szokott nyelvművelés új helyzetét:

Eőry egyetlen reményként a néhány újonnan létrejött anyanyelvi alapítványt tudja csak említeni mint olyat, ami enyhülést adhat a megváltozott gazdasági körülmények között, esetleg anyagilag is, de erkölcsileg mindenképpen. Hasonlóan komor a Zimányi Árpád (1995) által fölfestett kép is. Így aztán, nem sokkal a magyarországi rendszerváltás után a nyelvművelők többsége számára nyilvánvalóvá vált, hogy valamit tenni kell a fennmaradás érdekében. Ennek következtében a nyelvművelő élet pezsgésnek indult: 1992 és 1999 között több tanácskozást szerveztek, mint a megelőző korszakokban együttvéve. Az első megújító konferenciát 1992. október 15–16-án rendezték meg. A tanácskozás megszervezésének gondolata már 1991-ben megfogalmazódott az MTA Magyar Nyelvi Bizottságában. A Bizottság indoklása szerint azért vált szükségessé egy ilyen rendezvény, mert

Az indoklás első része — hogy régen volt utoljára ilyen jellegű tanácskozás, hogy közben változott a nyelv, és hogy az elmúlt évtizedekben új nyelvművelő módszerek honosodtak meg (föltehetően az emberközpontú nyelvművelésre utal itt a Bizottság) — ugyanúgy fönnállt volna az 1980-as évek második felében, mint 1991-ben. A valódi okokat — hogy megváltozott a nyelvművelés társadalmi helyzete — szégyenlősen az indoklás második felére hagyták ugyan az írás megfogalmazói (aláírásképpen A Magyar Nyelvi Bizottság szerepel), az előadások egy részének felütése azonban elárulja, hogy ez nyugtalanította leginkább a konferencia résztvevőit. Eőry Vilmán kívül expliciten megfogalmazta a „hogyan tovább?” kérdését Szathmári István (1993: 405), aki szerint „válaszúthoz érkezett” a nyelvművelés; Heltainé Nagy Erzsébet (1993: 420), aki fontos „tudománytörténeti pillanatnak” tekintette a konferenciát; a vitában Fábián Pál (1993: 429) hívta föl a figyelmet arra, hogy „mindenki ’valami újra készül’” — s vallotta be, hogy ő volt az, aki 1991-ben a Magyar Nyelvi Bizottságban azzal terjesztette el „a szóbanforgó konferencia gondolatát, hogy „valami új kezdődik nemcsak a magyar társadalomban, hanem az egész világon, tehát a nyelvművelésben is tükröződnie kell valami újabbnak”. Alig egy hónappal később, november 6-án, még egy nyelvművelő jellegű konferenciát tartottak, akkor a szaknyelvekről.

A következő, ismét átfogóbb kérdéseket taglaló megbeszélésre is igen rövid időn belül, 1995. október 9-én került sor. A Magyar Nyelvi Bizottság Tolcsvai Nagy Gábor és Balázs Géza vitaindító tanulmányát és az anyagok vitáját 1996-ban teljes terjedelemben közölte a Magyar Nyelvőrben. A közlés elé írt bevezetőben Fábián Pál már meglehetősen nyíltan fogalmazta meg az újabb „elveket tisztázó”, „cselekvési programot” kereső tanácskozás indítékait:

Bő fél esztendővel később, 1996. május 3-án arról rendezett vitát a Magyar Nyelvi Bizottság, hogy van-e szükség Magyarországon nyelvtörvényre (a vita anyagát ismét a Magyar Nyelvőr közölte 1997-ben). 1996 augusztusában Glatz Ferenc, az Akadémia elnöke a Magyar Tudósok Világtalálkozóján bejelentette, hogy az MTA stratégiai kutatásainak keretében programot dolgoz ki „a magyar nyelv modernizálására, értékeinek megőrzésére”, a Parlament a kutatások programját 1996 decemberében elfogadta (Glatz 1999a: 13), 1997. június 30-án pedig megtartották a program nyitóülését „A magyar nyelv jelene és jövője” címmel. Az ülésen nyelvészek és nem-nyelvészek mondták el véleményüket a címben megadott kérdéssel kapcsolatban. Az előadások és hozzászólások közül a leginkább a nyelvművelés profiljába vágókat ismét a Nyelvőr közölte még 1997-ben, s részben az ott elhangzott előadásokból készült egy kötet is (Glatz szerk. 1999). Szintén az Akadémia elnökének kezdeményezésére kérte föl Ritoók Zsigmond, az MTA I. (Nyelv- és Irodalomtudományi) Osztályának elnöke a Magyar Nyelvi Bizottságot egy jelentés megírására. Hogy pontosan mi okból és mi célból, az a jelentés Magyar Nyelvőr-beli közléséből (1999) nem derül ki, csak az, hogy a Deme László által írt bevezetőből és a Balázs Géza által írt tervezetből álló előterjesztést a Magyar Nyelvi Bizottság 1998. október 5-én megvitatta és elfogadta, s a jelentést az I. Osztály 1998. november 16-án szintén elfogadta. (A jelentés egyébként a „magyar nyelvstratégia” programpontjait ismerteti, később visszatérünk még rá.)

A Magyar Nyelvi Bizottság friss lendülettel végzett munkája elsősorban akadémiai berkekben biztosította a „jelenlevés”-t. A nyelvművelésnek azonban szerencséje volt két olyan vitát is csiholni, amely a szélesebb közvéleménynek sem engedte elfelejteni, hogy a nyelvművelés a megváltozott politikai rendszerben is él és virul. Az egyik vita a határontúli magyarok nyelvhasználatával kapcsolatban robbant ki, a másik pedig egy lehetséges magyar nyelvtörvénnyel kapcsolatban — e témák is jelzik, hogy a nyelvművelés az 1990-es években is politikaközelben maradt. (A határontúli magyar nyelvhasználat körüli vitáról az alábbiakban bővebben is szó esik majd; a Nyilatkozat-vita néven elhíresült, hosszas perlekedés elemzése pedig egy másik írás tárgya lesz.)

Ezen kívül lelkesen vetette magát munkába az Anyanyelvi Konferencia elnöke és szervezőgárdája is. Rendezvényeik és „megmozdulásaik” közül témánk szempontjából az 1997. október 8-án, az Írószövetség klubjában rendezett konferencia érdemes említésre („a nyelvművelés mai és holnapi feladatairól”) — nem a nyelvművelés történetét befolyásoló mivolta, hanem a résztvevők listájának szimbólumértéke miatt. A Köztársaság és az Akadémia elnökén kívül államtitkárok (Tabajdi Csaba és Honti Mária) és a határontúli, valamint a nyugati magyarság képviselői vettek részt a konferencián (köztük nyelvészek is voltak); a magyarországi résztvevők közül a nyelvi jogokról (Szépe György), illetve a nyelvművelő mozgalmakról (Grétsy László) tartottak előadást. (A konferencia anyaga megjelent a Nyelvünk és Kultúránk 100. számában.)

A pezsgést — vagy fölbolydulást — leginkább talán mégis az mutatja, hogy míg a megelőző korszakban a viszonylag jól megkülönböztethetően egymás mellett élő, egymással vitában álló három nyelvművelő irányzat (a nyelvközpontú, az egységesítő kommunista és az emberközpontú) elveit megpróbálták valahogyan egy zsákba gyömöszölni (hangsúlyozva az elvek, valamint a célok egységességét és a konszenzust), az utóbbi évtizedben a nyelvművelő irányzatok és hangsúlyok (stílusok és megközelítések) korábban soha nem látott burjánzásnak indultak. Ekkor született a nemzetközpontú, a polgári, az antropológiai, a szociolingvisztikai, a kommunikáció-központú, a nyelvstratégiába ágyazott, valamint a nyelvtörténeti alapokon nyugvó nyelvművelés, és vált minden addiginál népszerűbbé az a fölfogás, hogy a nyelvművelés részben vagy teljesen azonos a nyelvtervezéssel. Ezek az irányok nem válnak élesen el egymástól, sokszor hirdetik lényegi azonosságukat, és egy-egy nyelvművelő általában több irányzathoz is kapcsolódik. A nyelvművelés gyakorlatát tekintve szintén nagyon közel állnak egymáshoz, kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyanazt csinálják és ugyanúgy, amit és ahogyan korábban is csináltak. Közös vonás az új irányzatokban az is, hogy lényegi, radikális változásokat egyik sem akar, a korábbi eredményeket egyik sem kérdőjelezi meg, s egyik sem kételkedik a folytatás szükségességében. A leginkább talán Tolcsvai Nagy Gábor próbált elszakadni a korábbi elvektől, legalábbis írásai közül azokban (1989, 1991a, 1994, 1996a), amelyek egyrészt az egyközpontúság bírálatát, másrészt, ehhez szorosan kapcsolódva, egyfajta „elméletiségre” való hajlam kifejezését tartalmazzák. Vannak, akik — hangsúlyozva a korábbi nyelvművelői munkával való folytonosságot — inkább a súlypontok áthelyezését javasolják (Heltainé 1993, Eőry 1993, 1997, Grétsy 1993). Vannak olyanok is, akik az arculatváltoztatásra helyezik a hangsúlyt, kiemelve a „megszüntetve megőrzés” fontosságát (Balázs 1996: 254; Kemény 1996: 381). S végül vannak, akik nem osztják azt a véleményt, hogy a rendszerváltással föltétlenül valami újat kell kezdeni a nyelvművelésben — Bencédy József is (1993: 428), Deme László is (1993b: 429–430) azt hangsúlyozta az 1992-es konferencián, hogy új korszak nyitányáról túlzás volna beszélni.

Az ötletgazdák azonosságából következően összefonódó, és a változtatási hajlam fokozati eltéréseiből eredően kusza szálakat nem könnyű szétbogozni. Azt mindenesetre gyaníthatjuk, hogy a változtatási javaslatok egy része a nyelvművelés hagyományainak megfelelően az új politikai ideológiákat követte; más részük viszont a nyelvművelés megváltozott tudománypolitikai helyzetére volt válasz.

Úgy tűnik, a Magyar Nyelvi Bizottságnak az 1992-es konferenciára vonatkozó, fentebb idézett indoklásának közepén rejtőzködő megjegyzés — „több tekintetben más szemlélettel vizsgáljuk a nyelvi jelenségeket, mint ennek előtte tettük” — nem véletlenül sikeredett enigmatikusra. Hiszen nem tudjuk, hogy mire utal az „ennek előtte”, a rendszerváltásra-e vagy a megelőző tagmondatban említett új módszerek meghonosodására; s azt sem tudjuk, hogy milyen tekintetben más a szemlélet. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy ezt az üzenetet az előző korszakhoz kötődés biztosítékának tekintsük, de egyben azon készség kifejezésének is, hogy a nyelvművelés a megváltozott helyzetben szívesen és önként vállal lojalitást az új hatalommal. Az igazodni szerető nyelvművelés irányzatainak kuszasága részben éppen annak a — nyelvművelő szempontból — szerencsétlen állapotnak lehetett a következménye, hogy egyszeriben több politikai nézetrendszerrel is lehetett azonosulni.

Lehetett, de kellett is, ez lehet a bonyodalmak másik oka. A tudománypolitikai helyzet megváltozása vészterhes gondolatokat ébreszthetett a nyelvművelőkben. A nyelvművelés a második világháborút követő évtizedekben „hazafias” és „szocialista” kötelessége volt minden magyar nyelvésznek (ld. az előző fejezeteket). Ugyanebben az időszakban a nyelvtudományon belül a tágabban értelmezett tudományos paradigmák és a szűkebben értelmezett iskolák egymás közötti küzdelmét is meglehetősen egyszerűen döntötték el: a főként Amerikából induló irányzatokra egyszerűen rásütötték a „nyugati imperialista eszme” bélyeget. A magyar nyelvészeti ugaron nem volt sikk nyugati szakirodalmat olvasni (akkor sem, ha ennek nem a nyelvtudás hiánya volt a gátja, és általánosságban akkor is mondhatjuk ezt, ha voltak azért, akik megtették), és „a nemzeti tudomány nem mérhető nemzetközileg” jelszó mögé bújva kényelmesen el lehetett ücsörögni a langyos vízben. Az 1970-es években ezt a nyugalmat megpróbálták megbontani olyan fiatal nyelvészek, akik úgy gondolták, hogy a magyar nyelvről — megfelelő nyelvészeti ismeretek birtokában — lehet érdekeset és érdemlegeset mondani nemzetközi közönségnek is. Ekkor importálták Magyarországra a generatív nyelvészetet, s ekkor kísérelték meg meghonosítani ennek riválisát, a szociolingvisztikát is. Ez utóbbit akkor csak rövid időre sikerült megtelepíteni, a 80-as évek második felében azonban újratelepítését és kibontakozását már nem sikerült meggátolni. (Az 1970-es, 80-as évek politikai hátterű „nyelvészeti” küzdelmeiről ld. Kontra 1995 és Pléh 1995.) E két nyelvészeti irányzat közül a generatív nyelvészet egészen egyszerűen nem tartja feladatának, hogy nyelvműveléssel foglalkozzon, a szociolingvisztika hozzáállása még kellemetlenebb, ez a nyelvművelő ideákat egyenesen társadalmilag károsnak tekinti. A rendszerváltás (legalábbis így tűnhetett ez akkor logikusnak) azt az érvet is elsöpörte, hogy nyugatról importált nyelvészeti irányzatokra nincs szükségünk, s a két irányzat „fölszabadítása” annak rémével fenyegetett, hogy a nyelvművelés elveszti biztos pozícióját a nyelvészeti ágazatok között.

Így hát a nyelvművelés hajóját nemcsak új irányba kellett igazítani, hanem egyben elsüllyedését is meg kellett akadályozni. Az egyébként is általánosnak mondható zavarodottságban és a korszellemnek megfelelően mindenki úgy és ott próbálkozott a hajó megmentésével, ahogyan és ahol tudott

– az 1990-es évek első fele a nyelvművelő elvek kisvállakozásainak kora.

A zűrzavarból három fő csoport körvonalai sejlenek ki. Az egyik csoportba azok az „irányzatok” tartoznak, amelyek a nyelvművelés hagyományos gyakorlatát követve az uralkodó politikai ideológiákat építik be elveikbe, s a nyelvművelést önmaga jogán akarják fenntartani és fontosságát elismertetni. A másik két csoport a fenntartáshoz szükséges pénzt és tekintélyt máshonnan reméli. A pályázatok világához alkalmazkodva a második csoport irányzatai azon igyekeznek, hogy a nyelvművelést minél inkább a nyelvtudomány kebelén belülinek tüntessék föl; a harmadik csoportba tartozó irányzatok pedig immár nyíltan vállalják, hogy politizálnak, s nem a nyelvtudomány, hanem a politika oldalvizein kísérelnek meg továbbhajózni. Tekintsük át röviden az új irányzatok jellemzőit.

Az első csoport — a 90-es évek első éveire visszatekintve természetesnek mondhatóan — két nagyobb ágból áll. Az egyik, a közismertebb irány a nemzetközpontú nyelvművelésé. Az elnevezés Grétsy Lászlótól származik, ő az 1992-ben rendezett konferencián a következőképpen határozta meg az új irányzat profilját:

Ez az értelmezés — hogy az addiginál többet foglalkozzanak a határontúli magyarság nyelvhasználatának problémáival is — ráillik arra a nyelvművelő irányzatra is, amely pedig első megközelítésben szöges ellentétben látszik lenni a Grétsy által megfogalmazott célokkal. Ugyanis a gondolat maga, hogy nemcsak Magyarországon beszélnek magyarul, hanem a határokon túl is, s hogy a magyar nyelvművelésnek a Magyarországon kívül élő magyarokkal is kell kezdenie valamit, nem Grétsy találmánya: e témát először Tolcsvai Nagy Gábor vetette föl a magyar nyelvművelő irodalomban (1991a). Tolcsvai Nagy első kérdésfölvetése elméleti jellegű volt, s nem a nyelvművelés felségterületének bővítését szolgálta. Tulajdonképpen az 1989-ben megjelentetett gondolatok szerves folytatásának tekinthető: Tolcsvai szerint nemcsak a szegedieknek és a debrecenieknek, hanem a kolozsváriaknak vagy a dunaszerdahelyieknek is meg kellene engedni, hogy saját, a budapestivel egyenrangú „művelt normát” használjanak. Az 1991-ben megjelent írásban (1991a) arra hívta föl a figyelmet, hogy a határontúli magyarság nyelvművelése más kell, hogy legyen, mint a magyarországiaké, hiszen más körülmények között, kétnyelvű helyzetben élnek, ezért nyelvi öntudatukat régiónként, „saját hagyományaik alapján és speciális körülményeik között” kell megerősíteni.

Ez a javaslat nem várt méretű vihart kavart. Tolcsvai Nagyot és az övéhez közel álló gondolatokat kifejtő Lanstyák Istvánt (1993a) meglehetősen éles bírálatokkal illették azok, akik a regionális (részleges) önállóság elismerésében a nemzetet szétszakító veszélyt látnak (elsősorban Jakab István és Deme László — a vitairatokat összegyűjtve tartalmazza a Kontra és Saly által szerkesztett, 1998-ban megjelent kötet.) Az ellenvetések, legalábbis időlegesen, megadásra késztették Tolcsvai Nagy Gábort is (1993a), Lanstyák Istvánt is (1992, 1993b). Mindketten kinyilvánították, hogy az egységes magyar nyelv létjogosultságát, egyeduralmi jogát a „művelt beszédben”, az „értelmiségiek formális megnyilatkozásaiban” nem vonják kétségbe, s hangsúlyozták azt is, hogy az addigi nyelvművelő tevékenységet nem megszüntetni, csak módosítani szeretnék. A lojalitás vállalása azonban nem eredményezett megbocsátást. S a vélemények továbbra sem egyeztek abban, hogy a magyarországi sztenderdnek mekkora szerepet kell játszania a határontúli magyarság életében, s (ehhez szorosan kapcsolódva) nem egyeztek abban sem, hogy élvezhetnek-e bárminemű önállóságot a határontúli nyelvváltozatok, s hogy kodifikáció szentesítheti-e az eltérések csekély részét. Tolcsvai Nagy és Lanstyák szerint igen, a másik tábor szerint viszont nem.

A „nemzetközpontú nyelvművelés” elveit és szemléletét az utóbbi csoport korán bekövetkezett diadalra jutása után a hagyományos magyar nyelvművelés egyenes folytatásának tekinthetjük. Mint Grétsy föntebb idézett definíciójából kiolvasható, az új irányzat sem az elvek, sem a gyakorlat módosítását nem szorgalmazza. Mindössze annyi történt, hogy a nyelvművelők hirtelen fölfedezték, hogy Magyarország határain kívül legalább négy millió magyar anyanyelvű él, s hogy itt az ideje az ő nyelvhasználatuk irányítását is saját fennhatóságuk alá vonni. Az összes megjelenő új irányzat közül ez kíván a legkevesebb változtatást, voltaképpen az addigi gyakorlat kap új, a nyelvművelést a kor politikai divatja számára szalonképessé tevő címkét. Grétsy (1993: 402) egyébként nem is rejti véka alá, hogy ez a szándéka: „noha az emberközpontúság elvével tökéletesen egyetértek, egy újabb fogalmat szeretnék bevezetni” — írja, s néhány sorral lejjebb az új irányzatot már „az emberközpontú nyelvművelés helyébe vagy legalábbis mellé” javasolja. Az alapelvhez (csináljuk, amit eddig, csak kiterjesztve a határontúli területek magyarjaira is) könnyedén és szívesen csatlakoztak mások is. Hitet tett mellette Kemény Gábor (1993); az 1995-ben rendezett tanácskozáson (Magyar Nyelvőr 120, 380–402) a résztvevők többsége: Ágoston Mihály (384–385), Pusztai Ferenc (387), Bencédy József (388), Fábián Pál (389), Deme László (391), Szathmári István (392), Wacha Imre (395); Benkő Loránd (1997: 379) és Péntek János (1997). A nemzet egysége fölött érzett aggodalmakat színezte kissé a rebellis fiatalokkal (Lanstyák és Tolcsvai Nagy) szemben érzett idegenkedés is. Az első ijedelem után ugyanis mindketten újabb írásokban érveltek korábban már kifejtett gondolataik mellett. 1995-ben a kedélyeket leginkább Lanstyák Istvánnak a magyar nyelv többközpontúságáról kifejtett nézetei borzolták, ezek részben néhány hónappal korábban (1995a), részben éppen a tanácskozás napjaiban (1995b) jelentek meg. Így valószínűleg nem túlzás azt mondani, hogy az 1995-ös vita hitvallás-sorozatát nem pusztán a „programadó” beszéd (Grétsy 1993) fölötti lelkesedés váltotta ki, sokkal inkább Lanstyák nézetei.

Mint mindig, ha a cél valaminek a legyőzése s nem valaminek a megteremtése (a korszakban nagy divatjuk volt a „negatív kampányoknak”), ebben az esetben is eltérő motivációk sodortak azonos oldalra embereket. Deme Lászlóról például nehezen állíthatnánk, hogy a nemzetközpontú nyelvművelés híve volna, hiszen ő maga magyarázta el, miért nem szívesen beszél tizenötmilliós magyar nemzetről, sokkal inkább tizenötmilliós magyar népről (Farkas és Deme 1994). ő, ahogyan ismét csak maga is fölhívta rá a figyelmet (a legerőteljesebben: 1995), ugyanazt vallja a határontúli nyelvhasználatról az 1990-es években, mint amit húszegynéhány évvel korábban (1970). Írásaiból úgy tűnik, hogy nem a nemzetieskedésnek kedvezve fejti ki ismételten nézeteit, sokkal inkább azért, mert „egyfajta divatba jött gondolkodásmód” (1994: 80) zavarja. Egy másik írásából kiderül, hogy melyik ez a gondolkodásmód, amikor „a nyelvi pluralizmus elvét hirdet „új nemzedéket” (1993a: 473) arra figyelmezteti, hogy nézeteik érvényesítése a határontúli magyarság „provincializálódásához” vezet. Jakab István (1993) nem (vagy nemcsak) a pluralizmust, hanem a „liberalizmus”-t érzi fenyegető veszélynek a nyelvművelésre, kiváltképp a határontúli magyarokat istápoló nyelvművelésre nézve. A „liberális” jelzőt, mint már esett róla szó (Lőrinczére sütötték rá), a magyar nyelvművelés történetének korábbi szakaszában sem dicséretre tartogatták. Akkoriban a liberalizmussal járó pluralizmus volt nemkívánatos jelenség a magyar politikában. Az 1990-es években a „liberális”-t a „nemzeti” ellentéteként kezdték használni az uralkodó politikai körökben (Antall József kivételével). Deme és Jakab félelme, legalábbis terminusaikból ez olvasható ki, más-más forrásból táplálkozott: az előbbi következetesen képviselte az egység eszméjét, az utóbbit sokkal inkább befolyásolta a korszak politikai hangulata. (Amellett, hogy láthatóan egyiküknek sem nagyon tetszett az „új nemzedék” szárnybontogatása.)

Tolcsvai Nagy kérdésfölvetése (1991a) sem választható el ugyanettől a politikai hangulattól, jóllehet nyelvészeti érveket is fölhasznált javaslatai megfogalmazásakor. Nézeteinek átfogalmazásában (1993) még nyilvánvalóbban fölfedezhető a politikai kapcsolat: az új típusú nyelvművelés sikerességét biztosítandó szerinte „a nemzet fogalmát kellene a nyelv s a nyelvművelés szempontjából újrafogalmazni”.

A politikai kötődések azonban egyértelműen Grétsy Lászlónál, az irányzat meghirdetőjénél a legerősebbek. Érvelése, mellyel az új irányzat megteremtését indokolja (1993), abból indul ki, hogy „a nemzet szó a rendszerváltás egy-két éve óta mindinkább s mind általánosabban a közös eredetű, közös nyelvű és közös gyökerekre visszanyúló kultúrájú, de államszervezetük és gazdasági életük tekintetében nem föltétlenül összetartozó közösségek megjelölésére használatos” (403), ennek alátámasztásaképpen hozzáteszi még, hogy így használja Bodor Pál, Tom Lantos, Csoóri Sándor és Tőkés László is; s hivatkozik még Glatz Ferencnek egy a Népszabadságban, valamint Salamon Konrádnak egy az Új Magyarországban megjelent írására is. Grétsy valami furcsa szégyenlősséggel — Lőrinczéhez hasonlóan — már előre megkísérli elhárítani, hogy a nyelvművelés megújításának általa megfogalmazott programját netán politikai indítékok vezetnék. Elismeri ugyan, hogy a nemzetközpontú szónak „napjainkban némi divatja is van”, de hozzáteszi, hogy őt „korántsem a kordivathoz való igazodás vágya”, hanem „a magyar nép és a magyar nyelv mai [1992] helyzetének figyelembevétele” vezérli. Az igazi ötletadó valószínűleg Antall József, „tizenötmillió magyar miniszterelnöke” lehetett — nehéz hitelesnek látni Grétsy tiltakozását, mely szerint az ő új terminusának nincs köze Antall elhíresült kijelentéséhez. S nehéz hitelesnek tekinteni Grétsy szabadkozását is, hogy ő „természetesen” nem a politikai divat kedvéért alkotta meg a terminust, hanem „mert nyelvművelő számára […] nincs, nem lehetséges alternatíva” (404). Nem kapunk ugyanis egyéb magyarázatot arra, hogy a szerző szerint miért nem lehetséges alternatíva. A nyelvészeti (szociológiai, politikai vagy bármilyen) érvelést egy egyszerű retorikai fogás (egy visszautaló „mint kifejtettem”) helyettesíti — kifejtés nélkül.

A politikai elkötelezettség kifejezése még inkább megjelenik Grétsy egy későbbi írásában (1998). A cikk szóhasználata, fordulatai, állásfoglalásai és sugallmazásai ez esetben már nincsenek szégyenlősen elrejtve, s a szerző még csak meg sem próbálja a tudományosság látszatát kelteni (vagy annyira rosszul teszi, hogy ez a törekvése nem válik nyilvánvalóvá). A nemzeti tudat meghatározását például a Magyarok IV. Világkongresszusának egyik (pszichológus által tartott) előadásából veszi át, és Csoóri Sándor gondolataival erősíti meg. Tudományos publikációk helyett hivatkozik egy a Zeit-ban megjelent közleményre, egy orvosprofesszornak a Magyar Nemzet-ben a nemzeti tudatról közölt véleményére, idézi még Bodor Pál publicistát, nem feledve megemlíteni, hogy Erdélyből települt át (mintha enélkül Bodor Pál írásai nem lennének elég jók); idézi még a Népszabadság-ot, amely idézi a New York Times-t, s idézi egy a Magyar Nemzet-ben publikált cikkből Papp Lászlót, a Magyarok Világszövetsége Nyugati Régiójának elnökét (aki támaszkodik Nagy Károlynak, az amerikai magyarság talán legjobban ismert alakjának adataira) — az utóbbi szerzőt kicsit, nyilván merő jóindulatból, még meg is rója megfogalmazása pontatlanságáért; s végül, a biztonság kedvéért idéz még egy „külföldön élő” írót, Kabdebó Tamást, a Duna Televízió anyanyelvi napját is megemlítve. A névdobálásnak itt csaknem vége szakad, de következik még egy kötelező idézet Glatz Ferenctől (változatlanul a már 1993-ban is idézett Népszabadság-beli sorok).

A „nyelvészeti”-nek látszó hivatkozások valójában szintén nem azok. Bárczi (1974: 13–14) erkölcsi parancsként fogalmazta meg, hogy a nyelvésznek márpedig kell a nyelvet művelnie, s hogy szerencsére alig akad olyan nyelvész, aki ezt ne így gondolná. Grétsy (1998: 17) Bárczit felidézve azon kesereg, hogy „amióta rohamosan növekszik az amerikai és az angol hatás, egyre több az ilyen nyelvész” — azt sugallva, hogy a nyelvelméleti, illetve felkészültségbeli különbségek nem mások, mint az „az amerikai kultúrmocsok” beáramlásának következményei. Vérbeli populista érv az is, hogy még Angliában és Amerikában is van nyelvművelés, „a hivatásos nyelvészek kis csoportjának doktrínája ellenében a társadalom nagy többsége olyannyira szükségesnek s a hatékony kommunikációhoz elengedhetetlennek érzi a nyelv ápolását, a pongyola, helytelen formák visszaszorítását, hogy — igaz, nem nyelvészek, hanem jogászok, orvosok stb. irányításával — létrejött a Közérthetően angolul mozgalom”. (Az emlegetett mozgalom egyébként nem a pongyolaságok és helytelen formák, hanem az orwelli newspeak megnyilvánulásai ellen alakult.) A jobboldali populizmus egyéb kedvelt gondolatai is megjelennek az írásban: a kozmopolitizmus ostorozása (12) — ezúttal Aranyra hivatkozva; a liberális és a nemzeti szembeállítása (10–11: „egy magyarságát polgári liberális szellemisége ellenére — vagy inkább: mellett — mindig nagyra becsülő, nagy író”-nak nevezi Márait); az 1994 és 1998 közötti (sokszor „liberálbolsevik”-nak aposztrofált) kormány nemzettudatának — igen erőteljes — bírálata: „vannak korok, amelyek eleve nem kedveznek a nemzeti tudatnak, sőt az ellen dolgoznak. Balszerencsénkre mi épp ilyen korban élünk” (12).

Az 1990-es évek új nyelvművelő irányzatainak első (politikai ideológiákhoz alkalmazkodó) csoportjának másik, kevésbé ismert ága Tolcsvai Nagy Gábor nevéhez kapcsolódik. Tolcsvai Nagy már 1989-es írásában is egyetlen réteget, a „műveltek”-et állította a középpontba, s tette meg mércének, és 1991-es cikkében (1991a) is a regionális öntudatra, vagy ennek szükségességére alapozva javasol több önállóságot a határontúli magyarságnak. Mint esett szó róla, Tolcsvai Nagynak e hozzáállását értetlenül és elutasítóan fogadták, s voltak, akik nemtetszésüket úgy fejezték ki, hogy a „liberális” jelzőt aggatták az új nézetekre. A leliberálisozott szemléletről, tüzetesebb vizsgálódás után azonban kiderül, hogy valójában nem liberális, hanem — polgári.

Annak a nyelvművelésnek a programját, amely „a polgár nyelvi tudatára” épít, s amit a nyelvművelés belső hagyományaihoz igazodva talán nem méltatlan „polgárközpontú”-nak nevezni, Tolcsvai Nagy Gábor már 1990-ben kidolgozta (1991b). Akkor és azután is kevés visszhangot kapott (tulajdonképpen érthetetlen is, hogy az elmúlt egy évben sem fedezték föl). Ennek az irányzatnak a programja szerint a nyelvművelésnek „az ideális polgár” tulajdonságaira kell építenie. Az ideális polgár „teljes, autonóm személyiség”, tudatos, művelt, fegyelmezett, szorgalmas, kezdeményező és türelmes (1991b: 48). Tolcsvai Nagy úgy véli, hogy a nyelvművelésnek erre a rétegre kell irányulnia, mert a nyelvét máris igényesen beszélő elitnek nemigen van szüksége segítségre, a leszakadó rétegekhez meg eddig se jutott el a nyelvművelő szó, az új társadalmi berendezkedésben pedig még kevesebb rá az esély. A nyelvművelésnek „a polgári és polgárosodó rétegeket kell megcéloznia” (50), s feladata az, hogy „a társadalmi felemelkedést a nyelvi műveltség emelésével” (51) kösse össze. (Összevetve ezeket az elveket a fejezet elején bemutatott, 1989-ben írással, jól látható, hogy voltaképpen ugyanazokat a gondolatokat fejtette ki Tolcsvai Nagy, csak részletesebben és egyértelműbben.)

Mindennek a megvalósítását a szerző úgy képzeli el, hogy a nyelvművelőknek mindössze meg kell erősíteniük az amúgy is izmosodó polgári nyelvi öntudatot, hiszen „a határozott, de pluralista értékrend és a professzionalizmus a nyelvhasználatban is a magasabb értékek felé irányítja a polgárt” (50). E rendíthetetlen optimizmus azonban csak a következő oldalig ennyire sziklaszilárd mert ott már azt olvashatjuk, hogy a polgárosodó rétegeknek

Az új elképzelésben — vallja magát bármennyire is pluralistának — nem sérül tehát sem a nyelvművelők központi, irányító szerepe, sem az a gondolat, hogy ha nincs igény nyelvművelésre, akkor tenni kell róla, hogy legyen. Ezért nem mond le a mozgalmi jellegről sem, hiszen ez a nyelvművelő munka társadalmi kiterjesztése és elismertetése szempontjából igen fontos — csak éppen Lőrincze népfrontos jellegű listájának (kiskatonák, téesztagok, gyári munkások) itt egyfajta „polgári” átfogalmazását kapjuk.

Korábban említettem, hogy a rendszerváltással veszélybe került a nyelvművelés nyelvtudományként való elismerése is. Ezt fölismerve az új irányzatok jelentős része megpróbálta a nyelvművelést valamilyen módon hozzákapcsolni a nyelvtudománynak egy olyan területéhez, amely a rendszerváltás után is egyértelműen nyelvtudománynak számított. Mások másfelé, a nyílt politizálásban látták a megváltást. A következő két rész tárgya éppen az, hogy miképpen történt, történik ez utóbbi, illetve hogy manapság milyen elképzelések vannak forgalomban a „tudományos” nyelvművelésről.