Érdeklődéssel olvastam Deme László professzor úrnak a Nyelv, tudomány, nyelvtudomány című írását (ÉS, 2005/24.), amelyet Kálmán László A pincei bogár című cikkére adott válasznak szánt (ÉS, 2005/19.). A Kálmán cikkében foglalt adatokat és annak összetett érvelését azonban Deme László írása sajnos nem érinti, hanem csupán újra összefoglalja a nyelvművelésről és az anyanyelvészetről vallott, ismert nézeteit. Megpróbálom tehát lecsupaszítva összefoglalni azt az álláspontot, amit kollégáimmal az elmúlt évtizedek során a nyelvművelésről cikkekben és könyvekben elmondtunk, de eddig csak vagy személyeskedő, vagy pedig az érveinkre oda sem figyelő válaszokat kaptunk.

Magyarország hivatalos nyelve 1844 óta a magyar: nyelvünket ma nem fenyegeti sem külső veszély, sem pedig a belső ellenség (pl. a suksükölők) ármánykodása és cselszövénye. Ugyanakkor érthető, hogy például az idegen szavakkal, illetve a magyar nyelv bizonyos belső fejleményeivel szemben sok nyelvésznek és nem nyelvésznek ellenérzése van, és természetes dolog, hogy az emberek a véleményüknek hangot adnak. Az ilyen véleményekkel kapcsolatban azonban két fenntartásunk van: az egyik a hangnemmel, a másik a bírálói perspektívával kapcsolatos.

Ami a hangnemet illeti: a nyelv és a nemzet rendületlen védelmezőjének honfiúi/honleányi pátosza megdöbbentő, a nyelv "őrzéséről", "rontásáról" és "szennyezéséről" szóló nyelvművelői kijelentések pedig fennhéjázóak, illetve sértőek azokra nézve, akiknek a nyelvi kultúráját úgymond emelni kívánják. A kedvező társadalmi megítélésű formák terjesztése a létező nyelvművelésben együtt jár a "vulgáris", "műveletlen", "kigyomlálandó" címkézéssel. Ma a nyelvművelésnek nincs nemzetmentő szerepe, a nyelvművelők pöffeszkedő és durva kijelentéseit tehát nem szentesíti semmi. Példaértékű, hogy milyen tapintattal és a milyen alapos nyelvi felmérések alapján (!) "művelik a nyelvüket" például a japánok (többek között Kindaichi Haruhikóra, a nemrég elhunyt nagy szociolingvista és nyelvművelő könyveire gondolok).

Ami a bírálói perspektívát illeti: a nyelvhelyességi ítéletek nem "a nyelv géniuszának" tudományos elemzésén alapulnak. Talán olykor lehet egy nyelv "belső, mélyebb logikájáról" beszélni, de ez csak a tényleges nyelvhasználathoz képest létező racionalitás. Nem dönthető el "absztrakt módon", hogy az egynél nagyobb tőszámnevek után a főnév egyes vagy többes számú alakja a "logikusabb" (vö. két könyv, de two books), illetve az egy nyelven belüli változatokat is - pl. el kell mennie ~ el kell (hogy) menjen - a használat, nem pedig valamiféle titokzatos nyelvészeti tudás alapján lehet minősíteni. (Melyik is volt a "rossz"?) Nem állítható, hogy pl. az ama fa alatt vagy azon fa alatt kifejezések jók, míg az az alatt a fa alatt szerkezet "terpeszkedő". A laikus, a nyelvész és a nyelvművelő ítéletének alapja ugyanaz: a megfigyelt nyelvhasználat. Ezért szemérmetlenség azt a látszatot kelteni, hogy a nyelvhelyességi szabályok mögött valamiféle tudományos elemzés állna. Legenda az, hogy a nyelvművelőnek és az írónak erről a nyelvi ízlésről, a (részleges) nyelvhasználati konszenzusról olyan különleges ismeretei lennének, amivel mondjuk egy pécsi fuvolaművész vagy egy debreceni finnugrista nem rendelkezik.

A nyelvművelés áltudomány. Pántlikás pátoszát, durva és pöffeszkedő hangnemét, egyes politikai irányzatokhoz való dörgölődzését akár szánalmasnak is tarthatnánk, ha a képviselői nem lennének ott a médiában és Magyar Tudományos Akadémián. Sapienti sat.