Terjedelmes és nagy igényű cikkben foglalta össze Kálmán László (A pincei bogár, ÉS, 2005/19.) a "társas nyelvészet" elnevezést választott irányzat képviselőinek elhárító, sőt elítélő nézeteit a konzervatív (azaz: hagyományos értékeket őrző) "álnyelvészek" tevékenységéről. Írásából - bár tételes kifejtés nélkül - kisejlik az itt címül írt három fogalomról vallott felfogása; az Olvasó talán ki tudja hámozni a ránk ragasztott címkék takarásából, hogy milyen elv-elméleti alapon alkotja (el)ítéleteit. - Az elítéltek doyenjeként, csupán az Olvasó tájékoztatásának szándékával, megpróbálom e három fogalomról összefoglalni a magam-magunk szemléleti alapállását; tartózkodva a stílusszintjéhez való alkalmazkodástól; a két írás konfrontálását az Olvasóra bízva.

(A nyelvről) Az ember gyereke biológiailag embernek születik, de valóban emberré azzal válik, hogy - először közvetlen, majd szélesebb - környezete megismerteti vele a világot, annak részleteit s ezek bonyolult viszonyait, mozgását, működését; átadva a közösség új tagjának a társadalom (s rajta keresztül az emberiség) addig megszerzett ismereteit, tapasztalatait. Ennek az átadásnak nem épp egyetlen, de kétségkívül leghatékonyabb eszköze a nyelv, amelynek szavai rögzítik a valóság elemeiről kikristályosított fogalmakat, nyelvtani eszközei ezek kapcsolatait, használati szabályai pedig az egymás megértésének és - ami nem kevésbé fontos - a magunk megértetésének közösen kialakított formuláit.

A nyelv tehát egyszerre kapcsol a valósághoz és az azt megismertető közösséghez, mint az emberi beszédtevékenység eszközrendszere. Ám a tevékenység maga, meg a tevékenység során születő eredmény már nem nyelv, hanem beszéd. Minthogy azonban minden emberi beszéd valamilyen nyelv anyagából és törvényei szerint épül fel, az emberi beszéd - formája és megformáltsága oldaláról nézve - nyelvhasználat, funkciója felől közelítve pedig kommunikáció, mégpedig annak legemberibb formája: nyelvi kommunikáció. Hogy az emberi társadalmak a kommunikációs képességnek ezen a fokán állnak, ilyen eszközével bírnak, s egyedeiket ennek segítségével kapcsolják magukhoz, azt nyelviség kifejezéssel jelölhetjük. Ezek szerint a nyelviség - mint tény és adottság - arra épül, hogy az emberi nem egységei, az együttélés alapját jelentő mikrotársadalmak olyan eszközt fejlesztettek ki és használnak fel, amely a felhalmozódott tapasztalatokat mentális úton átadhatóvá-átvehetővé teszi, minthogy segítségével a spontán önkifejezés szolgáltatta tájékoztatás - a valóságot elemeiben, részleteiben és szerkezetében is tükrözni képes - ábrázolássá vált.

Ám "a" nyelv nem létezik, miként a "társadalom" sem, csak konkrét nyelvek vannak és azokat kialakító és használó mikrotársadalmak. És "a" nyelv mindenki számára az anyanyelve, amelynek segítségével az őt körülvevő mikrotársadalom biológiailag embernek született állapotából mentálisan emberré emelte: humanizálta; elsajátíttatva vele saját történelmileg kialakult fogalomvilágát, szemlélet- és gondolkodásmódját; s így képessé téve őt arra, hogy a maga szűkebb közösségének utána a vele/velük azonos nyelvet használóknak (majd ezeken is túllépve, akár az egész emberiségnek) ismeretanyagát elsajátíthassa, s ennek (ezeknek) közegében a sajátjainak átadásával gazdagíthassa is. Az anyanyelv így az egyénnek (de az azt öröklő, használó és továbbalakító mikrotársadalomnak) a számára is a valóság tükrözését és észlelését közvetlen, áttétel nélküli szolgálója, s ennyiben egyénnek és közösségnek egyaránt az önazonosságát jelenti.

Mindebből az következik: a mikrotársadalomba belenövekvő egyén, amikor látszólag szavakat tanul, valójában a környezete által történelmileg kialakított és az objektív valóságot kollektív érvénnyel tükröző fogalomvilággal ismerkedik; mikor pedig beszélni tanul, a külvilág tényeiről és eseményeiről való ítéletalkotás formáival ismerkedik, hogy megértse a másokét, és megalkothassa a sajátjait. Így hát ismeretanyaga és gondolkodásmódja egyaránt az őt humanizáló környezet függvényében, annak történelmi előzményei szerint alakul ki és rögzül benne, minthogy számára a kollektív szubjektivitás objektív adottságot jelent; az anyanyelv így számára egyben "anyaszemlélet" és "anyagondolkodás". Mert igaz, hogy a társadalmak a nyelvekben a valóságot tagolják, de a valóságot a nyelvekben a társadalmak tagolják, s így a társadalmak a valóságot a nyelvekben tagolják. Triviális példa: a magyarnak húsz ujja van, a németnek tíz, az angolnak mindössze nyolc; s a maga történelmileg kialakult látásmódja alapján mindegyik megokolt. S az anyanyelvi beszélő a maga szemléletében ezt így raktározza el, s nemcsak így mondja, de így látja, így észleli.

Ám a nyelv nem csupán az ismeretszerzés és ismerettárolás eszköze, hanem a kommunikációé, az ember és ember közötti érintkezésé is. A nyelv társadalmilag szentesített eszköz, de a beszéd, a nyelvhasználat egyéni tevékenység. S így a partnerhoz szólás formája és módja nemcsak a megszólalót jellemzi, hanem azt a viszonyt is, amilyenben a megszólítottal van (akár szubjektíve, akár objektíve). A különbség a téved, a messze jár az igazságtól, a nem mond igazat, a ferdít, a hazudik között egyszerre jellemzi azt, aki mondja, és azt, aminek az e szavakkal jellemzettet nézi. Az utcai és útszéli kifejezések használata - s még inkább: leírásuk - nemcsak a megnyilatkozóról, annak belső világáról, ízlésszintjéről árulkodik, hanem arról is: milyennek tartja adott hallgató- vagy olvasóközönségének mentális és morális igényét.

(A tudományról) Az emberiség s az azt alkotó mikrotársadalmak fejlődésének már korai fokán kialakul a valóságnak a köznapinál mélyebb megismerésére és megértésére törekvő megközelítésmódja: a tudomány. A tudomány a valóságról szerzett igazolt ismereteknek rendszerbe foglalt együttese; a tudományos kutatás a valóság valamelyik részletének megismerésére, a szerzett ismeretek igazolására és rendszerezésére irányuló emberi tevékenység. - A tudományos kutatás az emberi megismerésnek történelmileg és társadalmilag egyaránt kötött terméke és egyben tényezője, s így nem független az adott kor és adott közösség általános ismereti szintjétől, s nem marad hatás nélkül annak további alakulására sem. Tehát helyzetét és szerepét tekintve egyaránt funkcionális beágyazottságú: korának és társadalmának függvénye is, de hatótényezője is. Ez azt jelenti: a szaktudományoknak - akár természeti, akár társadalmi jelenséggel foglalkoznak - fő feladatuk a valóság általuk vizsgálat alá vett jelensége, részlete belső törvényeinek feltárása, de nem kevésbé az így szerzett ismereteknek a gyakorlat, illetőleg a további fejlődés számára alkalmazhatóvá tétele.

Divat ma az "alkalmazott tudományokat" az elméleti kutatások alá rangsorolni, vagy épp kitessékelni a tudományosság fogalomköréből. Ideje volna a Magyar Tudományos Akadémiának magas szinten és széles körben megvizsgálnia-megvitatnia: mi a tudomány és benne a tudós társadalmi feladata. A társadalmi tudományoké az-e csupán, hogy - ráadásul Európát átugorva - a kritikátlan másolás szintjén és módján kövessék a gépesített és gépiesített komputertechnikából kinőtt szemléletet és módszereket, amelyek - például - megkérdőjelezik a történetileg kialakult igényes normaréteg érvényét, s helyette a nagy átlagban keresnek egyszerű statisztikai módszerekkel kialakítható másikat; s a tudósnak az-e a feladata csupán, hogy szorgos követő mivoltáról tanúságot tegyen, és sikerrel adja el magát "odaát"; - vagy netalán az is, hogy hozzájáruljon annak a társadalomnak a megismeréséhez, önmagával való megismertetésével, fejlődésének segítéséhez, amelyben él és amelyből él, amelynek élnie kellene. Merthogy a megismerés eredményeinek visszaalkalmazására törekvés mint tudományos (mások szerint: tudománytalan) magatartásforma, egyre hivatalosabb formában (is) érvényesülő hátrányokkal jár, mind támogatásban, mind előmenetelben.

(A nyelvtudományról) S itt érünk el a nyelvtudomány, és a belőle ki nem tagadható nyelvművelés kérdéséig. A magyar nyelvvel való foglalkozás Magyarországon - mint az anyanyelvvel való foglalkozás bárhol - nem pusztán egyik (még csak ki sem emelt) részlete a nyelvtudomány egészének, nem egy a nyelvtudományi diszciplínák közül (még kevésbé - mint a KGST-nómenklatúra annak idején besorolta - meg sem nevezett részterülete az uralisztikának), hanem önálló stúdium. Nevezzük-nevezik olykor "alkalmazott nyelvészetnek", alája rendelve az "igazán tudományos" tevékenykedésnek.

Pedig kutatómunka ez a javából! Csak épp nem áll meg az anyag és szerkezet vizsgálatának határán, hanem továbbmegy a működés területére is; nemcsak azt nézve: milyen az adott nyelv, hanem azt is, hogy hogyan tölti be szerepét, feladatát. Ezért amit köznapian nyelvművelésnek szokás nevezni, az kisebb mértékben a nyelv művelése, nagyobb - jóval nagyobb - részben a nyelvet használóké. Magát a nyelvet is kell ápolni, gondozni persze, mint a kényes növényt. Ám az sehol másutt nem él, mint használóinak ajkán (ha írnak: "kezén"), s ezért olyan, amilyenné az egyénekből álló közösség teszi. Ezért az anyanyelv ápolása közügy, mindenki feladata, hiszen - mint bemutattuk - nyelvhasználatunk általános szintje mentális és morális képének tükrözője, s ez a "társadalom" ismeretszerző és kommunikáló egyedek összessége.

Egyre többen és egyre jobban látjuk: az általános tegeződés, az eldurvuló érintkezési stílus, a kommunikációs egyenlősdi nem az egyforma közelségnek, hanem az egyforma idegenségnek, távolságnak terméke, hordozója, erősítője. Az újabb nemzedékek már meg sem ismerik a tiszteletadás nyelvi formáit.

A társadalmi szükségérzet és a kutatói felelősségérzet találkozásából jönnek létre mindenütt az anyanyelvi mozgalmak, a nyelvművelő törekvések és egyesületek. Mert a nyelvészek, a szakemberek rá tudnak mutatni a tévutakra, ki tudják jelölni - a fejlődésvonal ismeretében - a kívánatos irányt; de a nagyközönség (pontosabban: a nagy közösség) akarata és tevékenykedése nélkül semeddig sem jutnának. Ez a felismerés hozza létre, itt is, ott is, a szakemberek és a szakmán kívül állók együttműködésével, az anyanyelvet ápoló egyesületeket.

Valójában ezeknek mindegyike laikusmozgalom (így, egybeírva), az anyanyelv értékét felismerő, a vele kapcsolatos gondokat érző, s az ebből eredő feladatokat megoldani kívánó nyelvhasználók egyre összehangolódóbb közössége. Szakemberek: magyar nyelvészek, anyanyelvünknek legmagasabb szinten működő kutatói és oktatói, nemkevésbé magyar szakos tanárok segítik a munkáját, nehogy laikusmozgalomból laikus mozgalommá váljék (így, különírva). De életet csak szakmán kívüli széles tagságuk adhat nekik; azok a legkülönfélébb foglalkozású felnőttek és fiatalok, akiknek módjuk van saját szűkebb környezetükben - persze önmagukon kezdve - azért küzdeni, hogy (Kazinczyval szólva) "...a nyelv legyen hív, kész és tetsző magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez".