Balázs Géza

Ellennyelvművelők

A normátlanságtól a normáig

A nyelvművelés-kritika az 1990-es években főként a következő érvekkel és minősítésekkel próbálta meg partvonalon (tudományon) kívülre szorítani a nyelvművelést.1

„A magyar nyelvművelés túlreprezentált.” Ha egy laikust megkérdezünk, hogy mivel foglalkoznak a nyelvészek, valószínűleg elsőként a nyelvművelés jut eszébe. Ez valóban így van, mert a nyelvművelés jelenti a kapcsolatot a tudomány és a közönség között, s a nyelvművelésnek a közönség számára fontos és érdekes kérdésekre kell válaszolnia. A belső, tudományos témákra és vitákra rendszerint nem kíváncsi a közönség.

„A nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány” találta ki ezt a parádés kiazmust (kereszt alakú szerkezetet) Laziczius Gyula, amely már játékosságából következően is nehezen lehetne tudományos vita alapja, mögötte azonban a nyelvtudomány felfogásának különbözősége rejlik. A formula újabban tovább egyszerűsödött: „A nyelvművelés nem tudomány”. Nyilvánvaló, hogy egy tudománynak megvannak a maga kritériumai, a nyelvművelés önmagában, mint változó és alkalmazott tudományág nem teljesítheti mindenben a tudomány ismérveit, de azt nehéz lenne cáfolni, hogy a nyelvművelés legkiválóbb meghatározói Magyarországon korukban a legképzettebb nyelvészek közé tartoztak. Nyelvművelő munkájukat tehát tudományos megalapozottság jellemezte.

„A nyelvművelés egyáltalán nem tudományos tevékenység”, mert a nyelvművelők véleményét nem támasztják alá tudományos felmérések, adatok. A nyelvművelés „diagnózis nélküli terápia”. Valóban az ismeretterjesztő cikkekben sokszor megragadhatók efféle fordulatok: „Gyakran hallani...”, „Újabban elterjedt...” stb., amelyek tértől, időtől, közösségtől függetlenül emelnek ki nyelvi jelenségeket. Ez sem egészen tudománytalan módszer, hiszen a jelenségek fölfedezése, a megfigyelés minden tudomány alapja. Ám a nyelvművelők többsége adatait meghatározza, súlyozza, megjelenési helyüket közli, másokkal összeveti. A nyelvművelő sokszor azért kénytelen a meglévő (hiányos) adatok, elméletek alapján következtetni, mert az alaptudomány, a nyelvtudomány nem végzett el bizonyos kutatásokat, a társadalom pedig várja a választ.

„A tudomány nemzetközi, nincs kizárólagos magyar nyelvtudomány…” Egészen pontos idézettel: a „nem egyetemes, ’bensően magyar’ nyelvészetnek nincs létjogosultsága”2.

Végeredményben a tudomány megítélése valóban csak nemzetközi összehasonlításban lehetséges. De vannak tudományok, amelyek szorosan kapcsolódnak egyes régióhoz, néphez, nyelvhez; már csak azért is, mert a tudománynak van helyi értéke és kiterjedése. Ilyen értelemben használható a nemzeti tudomány megnevezés. Értelemszerűen a magyar nyelvművelésnek vannak – nemzetközi mércékhez mérhető – saját elvei, s természetesnek tűnik, hogy Magyarországon a magyar nyelvre vonatkoztatott kutatásoknak nagyobb szerepet kell kapniuk (mert sehol másutt nem fognak a magyar nyelvvel olyan hangsúlyosan foglalkozni, mint itt). Kicsit másként: az ikes ragozás helyzete általános nyelvészeti szempontból is érdekes lehet, még egy nemzetközi folyóirat is mutathat érdeklődést iránta, de aligha valószínű, hogy annyira és úgy lenne érdekes, ahogy itt és most nekünk. Vagyis: külön is, és sokszor kell foglalkozunk vele.

„A nyelvvédők alapvető kategóriákat kevernek össze.” A nyelvművelő nem föltétlenül nyelvvédő, sőt ez fordítva is igaz. A nyelvvédők rendszerint lelkes, önkéntes amatőrök, akik valóban egyszerűen, sematikusan látják a nyelvet, és gyakran összekeverik a tudományos kategóriákat. Ám velük nem harcolni kellene, legfeljebb figyelmeztetni őket látásmódjuk hibáira, hanem sokkal inkább a nyelvi ismeretterjesztésben társként kellene őket kezelni, hiszen mégiscsak érzékenyek a nyelvi kérdések iránt. A nyelvvédők nem mindenben a nyelvész, a nyelvművelő szövetségesei, de föltétlenül a segítőtársai.

„A nyelvet nem lehet befolyásolni.” Illetve: „A nyelv változása demokratikus folyamat, és ez jól van így.”3 Persze nincs minden nyelvész ezen a véleményen: „…a szókincs elemei közötti választás is tudatos, éppen ezért társadalmi úton bizonyos fokig befolyásolható”.4 Egyébként igen korai, a 19. században uralkodó elmélet volt, hogy az embernek nincs hatalma a nyelv fölött, és ezt látványosan cáfolta például a magyar, majd az ennek a mintájára is szervezett észt, török és héber nyelvújítás. A nyelvművelő munka arról győzheti meg az elfogulatlan szemlélőt, hogy az emberek spontánul vagy tudatosan képesek nyelvhasználatukat, végeredményben a nyelvet befolyásolni. És ez nagyon sokszor – a nyelvművelés céljaival ellentétben – éppen nem az igényesség irányába tett lépés.

„A nyelvművelés hatástalan.” Még felmérésekkel is igyekeznek bizonyítani egyes nyelvészek azt, hogy a nyelvművelésnek nincs, vagy igen csekély a hatása. A nyelvművelők – eszközök híján – még nem végeztek hatásvizsgálatot, de számos példát lehet arra hozni, hogy hibás nyilvános szövegeket éppen a nyelvművelők kritikájának hatására kijavítottak. Illetve elég meghallgatni a Magyar Rádiót összevetve egy kereskedelmi rádióval. A Magyar Rádióban 1976 óta működik nyelvi és mikrofonbizottság. A Kossuth, Petőfi és Bartók rádióban hallani lehet a minden más rádióadótól megkülönböztethető igényes(ebb), képzettebb rádiós „hangot” (a BBC-English mintájára alkotott egyfajta „MR-magyart”), amely nyilvánvalóan köszönhető a rádió kollektívájának, de talán kis mértékben a nyelvészek tanácsainak is.

Egy tipikus és sokakat bántó, milliószor elhangzott hibás nyelvi szöveget is nyelvművelő (egy nyelvművelő cikkeket író gyógyszerész) javíttatott ki – törvénymódosítással. Ugyanis a reklámtörvény írta elő a gyógyszerreklámok végén kötelezően közlendő szöveget, évekig magyartalanul: A kockázat és mellékhatások tekintetében olvassa el a (beteg)tájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét! A tekintetében névutó terjengős kifejezést alkot: kockázat tekintetében (kockázatról), ráadásul két tagja számbelileg nem egyezik: kockázat, de mellékhatások, az egyik névelős, a másik nem. A (beteg)tájékoztató fölösleges pontoskodás, hiszen a gyógyszert betegek és nem betegek egyaránt vásárolják, ezt tükrözni is kívánta a zárójelezés. A lényeg: a tájékoztató. Végül pedig sokan kifogásolták, hogy kinek van ma Magyarországon saját gyógyszerésze. „Gyógyszerészem nekem?” kérdezte meg esszéjében egy írónő. A mondatot – mivel törvényszöveg – csak az országgyűlés módosíthatta. Végül ez is sikerült, ma helyesen így hangzik a szöveg: A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a tájékoztatót, vagy kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét!5

„A nyelvművelés régi irodalmi példákat idéz.” A nyelvhelyességi vitákban valóban gyakran hivatkoznak korábbi írókra, költőkre. (Maiakra nem, mert a posztmodern „nyelvteremtő” irodalmi nyelv már csak áttételesen kapcsolódik a beszélt nyelvhez, mintaadó szerepre pedig nem törekszik.) A régi példák felidézése nyelvgazdagító tevékenység, de nem lehet perdöntő mai nyelvi kérdésekben. Ez annyira nyilvánvaló, hogy már 1980-ban felhívta rá a figyelmet a magyar nyelvművelés egyik klasszikusa: „Minthogy a nyelvi helyesség legfőbb ismérve az, hogy egy nyelvi alakulat megfelel-e a jelenkor igényes, a nyelvileg műveltek nyelvhasználatából kialakult közszokásnak, az író természetszerűen nem lehet példa és norma minden egyes leírt szavával, mondatával: olyanokkal, amelyeket a mai közszokás, a közízlés nem fogad be. Ez alól a szabály alól még nyelvünknek olyan tekintélyes mesterei és művészei sem kivételek, mint Petőfi Sándor és Arany János.”6

Természetesen, amikor egy-egy nyelvi forma jogosultságát indokolni kell, vagy meg kell védeni, akkor készséggel támaszkodik a nyelvművelő valódi nyelvi anyagra, így történeti, irodalmi példákra is.

„A nyelvi norma pontosan nem határozható meg.” Ennek alapján nem lehet, és egyébként is szükségtelen normatív szabályozásról beszélni. Egy-egy csoport ösztönösen vagy tanult módon összehangolt viselkedési rendszerét nevezzük normának. (Sajnos nem tehetünk semmit, a norma szót az 1950-es évek voluntarisa tervgazdálkodása lejáratta, én most nyilvánvalóan nem erre gondolok, de a „normásítástól” magam is idegenkedem.) Megfigyelhető egy általános emberi törekvés a normátlanság felől a normáig; a rendezetlenségtől a rendezettségig. Az emberi viselkedést sokféle – olykor egymást keresztező – szabályrendszer, norma határozza meg. A norma, vagy még helyesebben a normák határai elmosódók, valóban nehezen határozhatók meg. Így van ez a nyelvi norma esetében is. Ennek következtében újabban beszélünk használati és mintanormáról. A használati norma a különféle élethelyzetekben használt sokféle nyelvi változat, a nem sztenderd, a főként írott szövegekben használt, az ún. „művelt” anyanyelvi beszélők által képviselt, szótárakban, nyelvtanokban leírt nyelvváltozat pedig a sztenderd. Ez lehetne a mintanorma (de a szociolingvisták ezt nem feleltetik meg az irodalmi vagy igényes köznyelv néven jelzett ún. mintanormával, mert szerintük azok egy „tökéletes” nyelvi kompetenciájú „ideális beszélőt” feltételeznek). A meghatározási nehézségtől függetlenül (tudniillik, hogy norma, mintanorma, sztenderd, esetleg eszményi nyelvváltozat) az emberi közösségekben létezik ösztönösen, majd pedig tudatosan kialakított normatív nyelvi szabályozás, amely az anyanyelvi nevelés alapját képezi. A normatív nyelvi szabályozásnak, a mintanormának a bemutatása azonban kellő türelemmel kell történnie.

„A nyelvművelés egyetlen formát kultivál; pedig a társadalom és a helyzetek tagoltak.” Egy példával: „rossz illemtanár az, aki mindig mindenhova nyakkendő felvételét ajánlja”.7

Mint az imént is bemutattam, nyilvánvaló, hogy a különféle társadalmi csoportokban, élethelyzetekben különféle helyesnek tartott norma uralkodik. Az egyik helyen illő, sőt megkövetelt a másik helyen sértő lehet. Ám erre a nyelvi sokféleségre a nyelvművelők már korábban is utaltak, de nem hangsúlyozták eléggé:

„Az élő, művelt nyelvszokás mellett – vagy esetenként helyett – a nyelvi norma alapjaként egyebekre is szoktak hivatkozni. Némelyek szerint a helyes (tiszta, romlatlan) nyelvi formát a nyelvjárások képviselik… Sokan a régiségre… hivatkoznak.”8

A nyelvi rétegződést alkalmazták a normák „finomabb” rétegeződésére is: „Nyelvünk rendszerhálózatának van a legműveltebbek által használt és az egész nyelvközösségre ható, átfogó írott és beszélt változata: ez a nemzeti nyelv. Élnek területi, társadalmi, réteg- és csoportszintű alváltozatok is a föléjük rendelt főváltozat mellett. Az alváltozatokban alárendelt normák is érvényesülhetnek.”9 Ennek mintájára alkottam meg a médianorma kifejezést.10

Az alapvető nyelvművelő munkák normameghatározásaiból valóban nem válik nyilvánvalóvá a sokféle norma használati értékének az elismerése. „Minden nyelvi forma jó – valahol” szoktam mondani, s ezzel azt igyekszem tudatosítani, hogy az egyének-közösségek által beszélt bármilyen nyelvváltozat, közlés adott helyen, időben, partnerek között stb. alkalmas, hogy ne mondjam: tökéletes. Csakhogy a társadalmi működés megköveteli a csoportok közötti, sőt feletti kommunikációt, s ekkor beszélünk kiegyenlítő, mintajellegű nyelvváltozatról. Ennek van csak nyelvművelése! Ezért a nyelvművelők valóban sokszor hangoztatják „nyakkendő” felvételét, holott az életünk nagyobbik részében mindannyian „nyakkendő nélkül” vagyunk. A nyelvművelés előtt álló fontos feladat, hogy a mintanorma kialakítása, őrzése és terjesztése mellett a nyelvi sokféleségre is felhívja a figyelmet. Vagyis: többszintűvé kell tenni a nyelvművelést.

„A nyelvművelés átpolitizált.” Sok helyről éri vád a nyelvművelést az aktuális politika „kiszolgálása” miatt. Erre többnyire azt szokták példának felhozni, hogy az 1967 óta folyó magyar nyelv heti rendezvények megnyitóját rendszerint politikusok tartják, akik mindig hitet tesznek az anyanyelvápolás szükségessége mellett, s akikkel – a támogatásért cserében – a nyelvművelők lojálisak. Másik jele a nyelvművelésnek a mindenkori politikához való dörgölőzésére a nyelvművelő munkákban olykor megnyilvánuló politikai publicisztikai hangvétel, sőt egyes szerzők mintha „megrendelésre” írnának. Eltekintve attól, hogy a folyamat egyáltalán nem egyoldalú: vagyis a politikusok gyakran utalnak népszerű, sokakat érdeklő témákra, kétségtelenül felbukkannak politikai jellegű utalások egy-egy publicisztikai nyelvművelő írásban, de az nem állítható, hogy a nyelvművelő szakirodalom „átpolitizált” lenne. Nem tekintem nyelvművelő munkának azokat a glosszákat, amelyek egy-egy rokonszenves vagy ellenszenves politikust a beszéde alapján minősítenek.

Terrorista nyelvművelők

Nyelvészek elszánt csapata, amely magát társasnyelvésznek (szociolingvistának) nevezi, 2001-ben sok fórumon, így például az Oktatási Minisztérium Köznevelés című lapjában, más lapokban és az interneten hangoztatja azt a véleményét, hogy a nyelvművelés, beleértve ezt a tevékenységet, amelyet én most végzek, szóval a nyelvművelés tudománytalan, hatástalan, terrorizáló, kártékony – mert diszkriminatív. 2001 októberében honlap is létrejött a világhálón a következő beszédes címmel: A nyelvművelés kártékonyságáról és ármánykodásáról”.11 S benne – 2001 októberében vagyis szeptember 11. után – ez a mondat szerepel: „Ez az oldal azért fog elkészülni, hogy egy helyre gyűjtve bemutassa, hogyan tehettek szert hatalomra egy áltudomány képviselői, milyen eszközöket alkalmaznak a naiv beszélők megtévesztése és a hatalomhoz jutás érdekében, hogyan terrorizálnak egy egész nyelvközösséget, hogyan bélyegeznek meg embercsoportokat anyanyelvük miatt.”12

A nyelvművelők tehát, mint Oszama bin Laden, a nyelvművelés, mint Al Kaida.

Előrebocsátom, hogy a tudományos vitákkal egyetértek, sőt élvezem azokat. Végre, valami! Nem gondolom, hogy a magyar nyelvművelést ne érhetné kritika. Nincs bennem tudósi attitűd (legföljebb szorgalmas munkásember vagyok, itt a számítógép mellett, vagy figyelve az embereket autóbuszon, vonaton; mindig „bekapcsolt” állapotban). Fölöttébb nem gondolom tudományos tevékenységnek a nyelvművelő jegyzeteimet. Továbbá azt is elhiszem, hogy a tudomány változik (a fejlődésben nem vagyok biztos), s hogy ma másként ítélünk meg bizonyos tevékenységeket, mint tegnap, és talán holnap másként fognak látni bizonyos dolgokat, amelyekkel kapcsolatban ma homályos a látásunk.

Az azonban elgondolkodtató, hogy diszkriminatív, azaz kirekesztő, vagy éppen tudománytalan és hatástalan lett volna – és most csak eltávozott nyelvészeket vagy a nyelvművelésért tevő értelmiségieket fogok fölsorolni: a rádiós Édes anyanyelvünksorozat elindítója Halász Gyula vagy negyven éven át gazdája: Lőrincze Lajos. Kirekesztő lett volna Bárczi Géza? Vagy hogy a sort az elején kezdjük: esetleg Kazinczy Ferenc is? Meg az Akadémia előtt szobrával díszelgő Szarvas Gábor? Netalán radírozzunk egy kicsit a magyar művelődéstörténeten? Folyik is – tudatosan, a tudományos és a sajtószabadság védelmében – a deheroizálás. A módszer ilyen: lehetőleg minél nagyobb, minél jelesebb személyiséget válasszunk, rántsuk le róla a leplet, kenjünk rá sárt, vagy esetleg mást is. Ne törődjünk a történelemmel, mai szempontokat keverjünk a korábbi viszonyokba…

A terrorizálás egyébként a nyelvművelőkkel kapcsolatban sokszor emlegetett diszkriminálásban érhető tetten. „Abban a korban, amikor a faj, a bőrszín, a vallás vagy a nem alapján történő hátrányos megkülönböztetés nyilvánosan nem fogadható el, a nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája az emberek nyelvhasználata alapján történő diszkrimináció.”13

Az okok között a korábban már ismertetett tudománytalanság áll a fő helyen: a nyelvészek és a nem nyelvészek nyelvről való tudása között széles a szakadék, ahogy ezt gúnyos megjegyzésként is hallhattuk a Mindentudás Egyetemén: „...a tudománnyal hadilábon álló nyelvművelők...”14

Mert hogy a nyelvtudományban már a 18. század óta megkülönböztetik a nyelv leíró és előíró szemléletét. A nyelvészet feladata leírni a nyelvet, nem pedig előírni az embereknek, hogy hogyan beszéljenek. A nyelvhasználat őreit egyes nyelvészek vajákosoknak, kuruzslóknak, sámánoknak nevezik. Munkájuk következménye:

„A magyar embereket kisiskolás koruktól végigkísérő előíró szellem oda vezetett, hogy Magyarországon ma igen nagy a nyelvi bizonytalanság. A nyelvészetben így nevezik azt a jelenséget, hogy a beszélők nem érzik jól magukat a bőrükben, ha szűkebb közösségükből kiszakítva beszélniük kell, mert tartanak attól, hogy lenézik, megbélyegzik őket beszédük miatt. (…) a magyar társadalom tagjainak jelentős része nemcsak rosszul érzi magát, amikor beszél, hanem természetesnek tartja, hogy ő is megbélyegezzen másokat, illetve lázadozás nélkül elszenvedi, hogy őt is „kijavítsák.”15

Tehát a szerző szerint ehhez az áldatlan állapothoz az előíró szemléletű nyelvtanoktatás vezetett, amely megalapozta a nyelvművelés tekintélyét. Ebből az következik, hogy radikálisan át kell alakítani a nyelvtant, – s mint írja – több nyelvtörténetre, nyelv és kultúra viszonyát kutató antropológiai nyelvészetre van szükség, valamint pszicholingvisztikára, szociolingvisztikára, pragmatikára. Tény, hogy bizonyos nyelvészeti és nyelvművelő leegyszerűsítések az oktatásnak köszönhetők. Például:

Háttal, és-sel, hogy-gyal nem kezdünk mondatot.

Az –andó, -endő kerülendő.

A –tatik, -tetik nem használtatik.

Van egy kis gyűjteményem a nyelvtantanulást segítő, „memoversezetekből”, valójában tanuláskönnyítő rigmusokból (amelyek földeríthetik arcunkat a terrorista világ közben):

gömbölyű golyóval lövik a gólyát a folyóban

Ige és igekötő

két régi jóbarátnő

el hát őket te se válaszd

csak ha egymás után állnak

vagy ha közbe más szó lép

akkor válaszd te is szét

Hosszú minden szóvégi ó

Két kivétel: no és nono!

Van elég eszem:

Nem eszek – eszem!16

Kedves, megmosolyogtató, olykor bárgyú népi műfaj! Ilyen klapanciákat azonban nyelvművelők sohasem gyártottak. Az idézett érvelésben azonban további hibák vannak: egyrészt eltúlozza a nyelvtanórák hatását (köztudott, hogy a magyartanárok jó része a nyelvtanórát nem szívesen tartja meg), másrészt az elmúlt évtizedben több olyan tankönyvcsalád született, amely – a Nemzeti alaptanterv előírásainak megfelelően – a fenti (hiányolt) nyelvészeti iskolákat tárgyalja, persze „több” nyilván lehetne ezekből az ismeretekből. Mindazonáltal igaz, hogy a magyar társadalomban megfigyelhető sokféle kommunikációs zavar, amelynek eredetét aligha szabad egyetlen okra (a nyelvművelésre) visszavezetni, sokkal inkább történeti-társadalmi összefüggésében kell vizsgálni. Valóban a magyar társadalomban tömérdek aggasztó kommunikációs zavar van, sőt mintha lubickolnánk egymás megítélésében (talán ezért is divatos szó a szekálás, cikizés, szívatás, húzás). Ennek csak egyik részjelensége a „nyelvi cikizés”, s feltételezésem szerint az sem föltétlenül a „diszkrimináló” nyelvművelők hatására alakult ki.

A beszélgetési stílusokról, valójában a hétköznapi kommunikációs zavarokról szóló könyvben is a helyes-helytelen megítélés mint egymás „húzásának”, szekálásának az egyik módszere jelenik meg: „A nyelv olyan viselkedési rendszer, amelynek helyességéről illetve helytelenségéről sok embernek szilárd meggyőződése van. Számos nő (és néhány férfi) a helytelen nyelvtan miatt kritizálja társát, sok férfi (és néhány nő) viszont partnere pontatlan szóhasználatát bírálja, bár mindkét esetben általánosan elterjedt jelenségekről van szó. Csilla a suksükölés és nákolás miatt szapulja Jóskát, Pali meg azért cikizi Rózsit, mert „kockás füzetet” mond négyzethálós helyett, és „allergiás”, sőt „algériás” valakire ahelyett, hogy „ideges” lenne tőle (amire meg Pali algériás). (…) A helyesnek tartott nyelvhasználat sok ember szemében az intelligencia jele, bár ezt nem támasztják alá tények.”17

Visszatértünk a nincs helyes és helytelen alapproblémához. Ezek után nem csodálkozhatunk, ha a nyelvművelő (nyelvvédő) – diktátor: „A nyelvvédő a nyelvet védi (mégpedig, bármilyen különösen hangzik is, a beszélőkkel szemben)… A képtelenségek egy része ugyanis éppen azért jön létre, mert az emberek félnek a nyelvművelőktől. (Gondolkozzunk itt el ezen egy kicsit: miféle jogviszony az, ahol nagyon sok ember fél nagyon kevéstől, éspedig nyelvhasználati okból? A politikában az ilyen helyzetet diktatúrának hívják – ez vajon mi lehet?).”18

Egyesek, a nyelvművelők rá akarták és rá akarják erőltetni nyelvvel kapcsolatos előítéleteiket a gyanútlan többségre.

Miért értjük félre egymást? Nos azért értjük félre egymást, mert a nyelvművelés soha nem csak a helyes–helytelen leegyszerűsítő példákat sorolta, hanem mindig a kor tudományos felfogásának megfelelő nyelvi ismeretek terjesztője, általában a nyelvi igényesség, műveltség sokszínűség népszerűsítője, a bürokratikus, azaz elidegenedett, tehát antidemokratikus nyelvhasználat elleni küzdelem élharcosa volt. Természetesen az oktatásban, az egyszerűség kedvéért elhangzott az is, hogy ez helyes, az helytelen, s nem mindig tették hozzá, hogy ez helytelen, de csak a köznyelvben, a nyelvjárásban nem. Ha elolvassák a nyelvművelő munkákat, a helyes–helytelen alakpár mellett és helyett leginkább ilyeneket találnak: régi – új, nyelvjárási – köznyelvi, beszélt nyelvi – írott nyelvi, enyhébb – erőteljesebb, nem magyaros – magyaros, rossz hangzású – jó hangzású, nem választékos – választékos, nem igényes – igényes, nem korrekt – korrekt, nem ajánlott – ajánlott. Elismerem, hogy ezekkel a minősítésekkel is lehet tudományosan kötözködni, de aki ismeretterjesztésre vállalkozik – Thomas Mann után írom szabadon –, annak látnia kell a kérdező arcát.

Elfelejtik a nyelvművelés ostorozói, hogy a köznyelvet, az igényes köznyelvet nem nyelvészek találták ki, hanem a mindenkori magyar közéleti személyiségek „közös megállapodásán” nyugodott. Volt valaha olyan tekintélyes nyelvművelő, aki az egész „helyes” köznyelvet rá tudta volna erőszakolni a társadalomra?

A nyelvművelés elleni vádak természetesen a modern tudomány nevében születnek. Tehát ma már helytelen azt hinni, hogy van helyes vagy helytelen kommunikáció, nyelvhasználat. Ez a felfogás megakadályozza, hogy a nyelvművelés a továbbiakban a tudományos közéletben helyet foglaljon, vagyis megtörténik a kirekesztőnek, diktatórikusnak nevezett nyelvművelés kirekesztése a tudományos közéletből.

Tudják mit, kedves Olvasóim? Beszéljenek úgy, ahogy akarnak! Minden helyes!

A diszkriminációra fölépített elméletet azonban még rendszerbe kell foglalni. Ezt teljesíti be A nyelvművelés mint áltudomány című dolgozat, amely a Kedves hallgatóim! című hatszerzős ismeretterjesztő kötet szemelvényei alapján építi fel gondolatmenetét: „romlik a nyelv”, kárhoztatott nyelvi jelenségek: idegenség, normához igazodás, múltféltés, ízlés, logikai okok miatt.19 A Kedves hallgatóim! című kötet a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsorának a Lőrincze Lajos utáni korszakából, a 1992–2002. között elhangzott anyagból válogatott „ötperceket” adja közre. Az előadók-szerzők habitusából adódóan ezek a jegyzetek sokfélék, s nyilvánvalóan vitatható némely publicisztikus vagy retorikus gondolatuk. Ezekkel példálózik – nyilván sokszor elgondolkodtatóan, jogosan – a dolgozat szerzője. Mindez rendben is lenne, ha nem a prekoncepcióját, a nyelvművelés áltudományos jellegét óhajtaná bizonyítani. De ezt teszi: „…a nyelvművelés – vagy legalábbis annak közkeletű értelmezése – megfelel a hagyományosan „áltudományosnak” nevezett megközelítések minden ismérvének, tehát kimeríti a sarlatánság kategóriáját.”20

A logikai hiba ott van, hogy a szerző által is elismerten ismeretterjesztő, tehát nem tudományos munkából von le (ráadásul egy tudománynak nem tekintett területről) következtetéseket, s ezt a nem tudományos vagy tudománynak nem tekintett területet tekinti áltudománynak. Talán szerencsésebb lenne a nyelvművelés áltudományos voltát a nyelvművelés alapműveinek kritikájával indokolni.

A szerző egyébként bevezetőjében szétválasztja a nyelvi ismeretterjesztést és készségfejlesztést magában foglaló nyelvi nevelést a szorosabban vett nyelvműveléstől (nyelvvédelemtől), s csak ez utóbbit sorolja a sarlatánságok közé. A nyelvművelők felfogásában és gyakorlatában azonban a két tevékenységforma, vagyis az ismeretterjesztés, a készségfejlesztés, valamint a nyelvhasználat tudatosítása együttesen szerepel.

A médiaháború kezdetétől beszél a megfontolt, szolid és csöndes hangú értelmiség az önszabályozásról, az önkorlátozásról. Hogy ha én valóban sok mindent megtehetek, akkor sem teszek meg mindent. Mert vannak más megfontolások is. Például az, hogy egy általában az üzletiesülő, értékeket megkérdőjelező, értékekben kiüresedő világban – mint értelmiségi – nem beszélek az embereket összetartó értékek ellen. Tudományosan valamit nyugodtan támadhatok, de mégsem teszem, mert sokak számára ez fontos, sokaknak lényeges érzelem. Mert tudományos igazságokkal ártani is lehet, ahogy arra később még kitérek.

Persze másik oldalról a vélemények nyilvánosságra hozatala előrevivő. De azért egy értelmiséginek tudnia kell, hogy min ironizál.

Végezetül csak apró következetlenségre szeretném fölhívni a támadásba lendült társas-nyelvészek figyelmét. A magyar nyelvművelésre azt mondják, hogy hatástalan. Ha hatástalan, akkor mi a bajuk vele. Ezek a tudománytalan és hatástalan nyelvművelők nyomják itt a szöveget a rádióban, senkit sem érdekel. Rendben. Írogatják egymásnak az Édes Anyanyelvünket, ezt a szórakoztató és nevetséges lapot, akkor mi van. Csak azt nem tudom, hogy ami hatástalan, az hogy lehet egyszerre kirekesztő, diszkriminatív, sőt terrorizáló. Vagy talán a nyelvművelés mégsem hatástalan, mivel megfogalmaz olyan értékeket (eszmény, igényesség, jóhangzás, szépség; művelődéstörténet, tudománytörténet, tudományos ismeretterjesztés), amelyre sokaknak szükségük van, s egyeseknek ez nem tetszik?

Legmesszebb az a kollégám jutott, aki a reklámnyelvtörvény kapcsán – néven meg nem nevezett – nyelvművelőket ekként bélyegzi meg:

„A nyelvtörvény arról szól, hogy talált újból egymásra az, ami mindig is összetartozott: a politika és a nyelvművelés. Az új jogszabály támogatja az emberek nyelvhasználat szerinti diszkriminációját és annak intézményesült terjesztőit, a szellemi alvilág álnyelvész szélhámosait.”21

Vagyis a nyelvművelők a „szellemi alvilág álnyelvész szélhámosai”. Kútmérgezők. A Magyar Tudományos Akadémia, melyet a magyar nyelv ápolására hoztak létre, nem tiltakozott ez ellen.

1 Részlet a szerzőnek az Akadémiai Kiadónál 2005-ben megjelenő könyvéből: „A magyar nyelvnek elé mozdításáról…” Vitairat a nyelvművelésért.

2 Kornai András–Kálmán László: Nemzeti nyelv – nemzetközi nyelvtudomány. Nyelvtudományi Közlemények, 19991. 147–155.

3 Nyilatkozat. Élet és Irodalom, 1997. május 9. 4.

4 Herman József–Imre Samu: Nyelvi változás – nyelvi tervezés Magyarországon. Magyar Tudomány, 1987/7-8. 513–531.

5 A helyes mondatért folyó küzdelmet a ma Balatonalmádiban élő Láng Miklós folytatta. A pontos eseménytörténetet megírtam az Édes Anyanyelvünk 2000/2. számának 7. oldalán, és közöltem a Nyelvünkben a világ című kötetben is (Ister, Budapest, 2002. 119–121).

6 L. L. (Lőrincze Lajos): Író és nyelvi norma. In: NymKkv. 1/1047. (Akadémiai, Budapest, 1980.) Az eredeti kiemelést mellőztem. B. G.

7 Nádasdy Ádám: Ízlések és pofonok. Magvető, Budapest, 2003. 130.

8 L. L. (Lőrincze Lajos): Nyelvi norma. NymKkv. 2/334. (Akadémiai, Budapest, 1985.) Az eredeti kie-melést nem tartottam meg. B. G.

9 Grétsy László és Kemény Gábor szerk.: NymKsz. 421. (Auktor, Budapest, 1996.) A rövidítéseket a könnyebb érthetőség kedvéért feloldottam. B. G.

10 Lásd: Balázs Géza: Médianorma. A nyilvános megszólalás esztétikája. Magyar Rádió, Budapest, 2000.

11-12. Kis Tamás: A nyelvművelés kártékonyságáról és ármánykodásáról. http://dragon.klte.hu/~kis/ 2001.11.19.

13 James Milroy (1998.), idézi Sándor Klára: „A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája”: az emberek nyelvhasználata. Replika, 45–46. (2001. november) 241.

14 Kontra Miklós megjegyzése a Mindentudás egyeteme klubfoglalkozásán, 2004.

15 Sándor Klára: „A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája”: az emberek nyelvhasználata. Replika, 45–46. (2001. november) 248.

16 2000-ben a Magyar Rádió Tetten ért szavak című műsorában tanuláskönnyítő, emlékezetkönnyítő versekre hirdettünk pályázatot. A pályázatra sok száz, eddig jórészt föl nem jegyzett tanköltemény, mnemovers érkezett, amely egy korábbi oktatási módszer hagyatéka. Ebből a gyűjteményből közlünk most négy szöveget.

17 Tannen, Deborah: Miért értjük félre egymást? Tinta, Budapest, 2001. 165–167.

18 Szilágyi N. Sándor: A többség nyelvi jogai. In: Andor József–Szűcs Tibor–Terts István: Színes eszmék nem alszanak. Szépe György 70. születésnapjára. Lingua Franca Csoport, Pécs, 2001. II/1216.

19 Balázs Géza–Bencédy József–Deme László–Fábián Pál–Grétsy László–Szathmári István: Kedves Hallgatóim! Válogatás a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsorából. Válogatta és szerkesztette: Kövesdy Zsuzsa. Tinta, Budapest, 2003.

20 Kálmán László: A nyelvművelés mint áltudomány. 63. In: Büky László szerk.: A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei. VI. Nyelvleírás és nyelvművelés, nyelhasználat, stilisztika. Szegedi Tudományegyetem Általános Nyelvészeti Tanszék, Magyar Nyelvészeti Tanszék, Szeged, 2004.

21 Kis Tamás: Kinek kell nyelvtörvény? Heti Világgazdaság, 2001. november 17. 61.

Last modified:
28. april, 2005
© PIKK Media 2000 Bt.

Eredeti helyén