Kontra Miklós
TÖBBNYELVŰ MAGYAROK
A tankönyvek nyelve és a magyarigazolvány
[Transindex 18.5.2006]
Aki csak hallgatta az „Édes anyanyelvünk”-et a közszolgálati rádióban, azt tudta meg belőle, hogy a határon túli magyarok romlott, érthetetlen magyart beszélnek...
Amikor felkért a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, hogy tartsak előadást „A délvidéki magyar szaknyelv helyzete és állapota”
című konferenciáján, először azt gondoltam, nem tudhatok hozzászólni a
témához, mivel magyarországi nyelvész vagyok, tehát a vajdasági
jogászok, mezőgazdák, fizikusok vagy építészmérnökök magyar szaknyelvi
problémáiról fogalmam sincs.
Aztán persze eszembe jutott, hogy a magyar szaknyelvek is a magyar
nyelv részei, a vajdasági magyar szaknyelveket ugyan nem ismerem, de a
vajdasági magyarról vannak megismételhető (tehát nyelvészetileg
szalonképes) kutatásból származó ismereteim (lásd Göncz 1999), s így talán mégis lehet valami mondanivalóm ezen az újvidéki konferencián.
Amit ma itt Önök elé tárok, azt nyelvészként teszem. Ennek
hangsúlyozása szerénytelenségnek tűnhet, de nem a magamutogatás
mondatja velem, hanem annak a szándéka, hogy segítsem a mai
eszmecserénket azzal, hogy tekintsük át, ki-mindenki szokott magyar
nyelvi kérdésekben nyilvánosan megszólalni. Az MTA Nyelvtudományi
Intézetének egykori igazgatója, Herman József akadémikus,
másfél évtizede írta le, hogy „az emberek − sőt a tudományosan művelt
emberek − zöme számára nehezen érthető, hogy a nyelvész pontosan mivel
foglalkozik és miért” (Herman 1991: 56).
Ilyen közegben − mondta − a nyelvésznek ritka emberi tulajdonságokra is
szüksége van, egyebek mellett „türelemre a laikus ostobaságok
hangoztatóival szemben” (1991: 57). Akadémiai felolvasó ülésen fejtette
ki 1987-ben, hogy a magyar nyelv nem romlik, hogy a trágár beszéd
elleni harcban a nyelvész szerepe alig más, mint bármely művelt
állampolgáré.
Nem tudhatta akkor, hogy másfél évtized múlva milyen törvényt fog hozni
a magyar parlament „a nyelvromlás ellen”, s hogy azt tudományosan
művelt emberek is támogatják majd. Amikor felfogta ésszel, amit lát, a
Magyar Tudományos Akadémia tagja türelemre intette önmagát a laikus
ostobaságok pedigrés hangoztatóival szemben is.
Magyar nyelvi kérdésekben szinte mindenki, akinek kedve tartja,
megszólalhat publikusan is, és ez sok bajnak a forrása. Fontos tehát,
hogy meg tudjuk állapítani, ki az, aki épp megszólal valamilyen nyelvi kérdésben.
Kárpátalján (de Magyarországon is) előfordul, hogy egy fogorvos
bocsátkozik tanult történészekkel vitába; történelmi kérdésekben
nyilatkozik, amihez egyáltalán nincs meg a szakértelme.
A nyelvvel kapcsolatos publikus eszmecserékben is nagyon gyakori az
ilyesmi, ráadásul nemcsak a véleményüket hangoztatók, hanem a
döntéshozók is tipikusan olyan emberek, akiknek semmiféle nyelvészeti
szaktudásuk nincs, mindössze „józan paraszti eszükre” hagyatkozva
döntenek. A nyelvi kérdésekhez nyilvános fórumon hozzászólókat
szakértelem tekintetében a következő csoportokra lehet osztani:
(1) Laikusok, akiknek nincs egyetemi diplomájuk nyelvészetből.
(2) Olyan tudósok, akik saját szakterületükön híresek, de
nyelvészeti képzettségük gyakorlatilag azonos a laikusokéval (vagyis
nem létezik).
(3) Nyelvtudósok, akik szakképzett nyelvészek. Egy-egy nyelvi
vonatkozású társadalmi probléma megoldásához vagy van felkészültségük,
vagy nincs, attól függően, hogy kutatják-e az adott kérdést.
(3a) Ha nem kutatják, akkor véleményük lényegében nem különbözik
a laikusokétól, csak sokkal veszélyesebb, mert a nem-nyelvészek
hajlamosak „nyelvtudományi szempontból helyesnek” tekinteni a nyelvész
véleményét.
(3b) Ha egy képzett nyelvész kutatja is azt a problémát,
ami épp érdekli a közvéleményt, akkor véleménye nagy valószínűséggel
tudományosan is alátámasztható.
Az iménti (1), (2) és (3a) csoportokba tartozók nyelvi kérdésekre
vonatkozó véleményei szakértelem szempontjából (szinte) egyaránt
megalapozatlanok. A saját szakterületén elismert tudós nyelvészetileg
sarlatán nézeteinek publikálására friss magyar példa is van, amint
erről a Magyar Tudomány 2005/9. számának olvasói is értesülhettek. [1]
Ha a Magyar Tudományos Akadémia egyik rendes tagja publikál nyelvészeti
badarságokat, annak társadalmi kára nagyobb, mintha ugyanilyen
badarságokat egy laikus (pl. egy buszsofőr, védőnő, útépítő mérnök vagy
egy gazdasági miniszter) tesz közzé.
Potenciális veszélyt hordoz magában az is, hogy egy képzett nyelvész
esetleg egyáltalán nem ért a társadalmat izgató nyelvi problémához,
mivel nem kutatja azt. A nyelvész inkompetenciáját azonban a
nem-nyelvészek nem veszik észre. A (3a) típusú vélemény a (2)-nél is
veszélyesebb, mivel a közvélemény a nyelvtudóst nyelvi kérdésekben
mérvadóbbnak tekinti, mint például egy mikrobiológus akadémikust.
A közvélemény hajlamos a nyelvtudósokat a nyelvművelőkkel azonosítani.
Például ha valamilyen, a kisebbségi magyarok nyelvi gondjaival
kapcsolatos kérdésről esik szó, a választ a (magyarországi)
nyelvművelőktől várják, kérik, holott ők általában nem is tudhatnak jó
válaszokat adni. Egy kolozsvári magyar nyelvészprofesszor, Szilágyi N. Sándor a következőt mondta erről a Magyar Tudományos Akadémián 2002. május 2-án tartott előadásában:
„Nemrég alakult meg Kolozsváron az MTA segítségével a Szabó T.
Attila Nyelvi Intézet. Programjában szerepel az, hogy foglalkozni fog a
romániai magyarok nyelvhasználati gondjaival, és ezt nyelvi
rehabilitáció néven szeretné elindítani. Egyelőre a legfontosabb
feladat azt kitalálni, hogy ezt hogyan lehet jól csinálni. Nem lesz
könnyű, hiszen most még csak azt az egyet lehet tudni róla, hogy
akármilyen lesz is, a nyelvművelésre még csak hasonlítania sem szabad.
Remélhetőleg sikerül majd megtalálni hozzá azt a formát, amely hatékony
is legyen, és ne ártson, hanem használjon.”
A nyelvművelésre többek között azért sem szabad hasonlítania sem a
nyelvi rehabilitációnak, mert a magyar nyelvművelés egynyelvű
magyaroknak szól, a határon túli magyarok milliói azonban, éppen mert
(legalább) kétnyelvűek, nem mérhetők az egynyelvűek mércéivel. Aki
tanult nyelvészetet egyetemen, tudja ezt. Aki nem tanult, de
bekapcsolta a Kossuth rádiót, például 2005. április 17-én reggel 8 óra
25 perckor, azt hallotta, hogy egy nyelvművelő műsorban 5 percen át
gúnyolják a határon túli magyarokat, mert nem úgy beszélnek magyarul,
mint a magyarországi egynyelvű magyarok. Mivel a hallgatóknak szinte
100%-a ilyen (nem tanult nyelvészetet egyetemen), aki csak hallgatta az
„Édes anyanyelvünk”-et a közszolgálati rádióban [2], azt tudta meg belőle, hogy a határon túli magyarok romlott, érthetetlen magyart beszélnek, talán nem is elég jó magyarok.
Milyen hatásokra gondolhattak konferenciánk szervezői, amikor azt
írták a vajdasági magyar szaknyelvekről a konferenciát meghirdető
közleményben, hogy „a ráhatások nagyok”? Egyrészt szerb kölcsönszavakra
gondoltak, esetleg szerbes szóalakokra, a szerb nyelv hatását mutató
szórendre s hasonlókra.
Biztosra vehető az is, hogy minden vajdasági magyar orvosnak,
mérnöknek, vegyésznek, pszichológusnak, vasutasnak és – horribile dictu
– hullamosónak voltak már olyan élményei, hogy magyarországi szaktársa
egyes szaknyelvi terminusokat másképp használt, mint ő, sőt, időnként
első hallásra nem is értette egymást a vajdasági és a magyarországi
szakember. Amiről ez a konferencia szól, nyilvánvalóan reális probléma
tehát. Ezzel kapcsolatban két kérdést vegyünk kissé szemügyre! (1)
Miért tér el a vajdasági (erdélyi, felvidéki stb.) orvosi, kémiai,
vasutas stb. szaknyelv a magyarországitól? és (2) Mit lehet tenni az
eltérések csökkentésére, netán kiküszöbölésére?
Miért különböznek a vajdasági magyar szaknyelvek a magyarországiaktól?
Erre a kérdésre azok a nyelvészek, akik kutatják is az egynyelvű és
a két- és többnyelvű magyarok nyelvhasználatát, egész más választ
adnak, mint a „normális emberek”, vagyis azok, akik nem szereztek
nyelvészetből egyetemi diplomát. A nyelvészek válasza az, hogy a
kétnyelvű vajdasági magyarok törvényszerűen másképp beszélnek magyarul,
mint az egynyelvű magyarországiak, mivel kétnyelvű ember sosem
beszélhet egy nyelvet úgy, ahogy azt az egynyelvűek beszélik.
A kétnyelvűek által ismert és használt két nyelv egymásra hatását
lehetetlen megakadályozni (lásd pl. Kontra 1997). Hogy ez mennyire így
van, azt nemcsak külföldi kutatásokból tudjuk immár jó fél évszázada,
hanem A magyar nyelv a Kárpát-medencében a 20. század végén című kutatásból is, vö. Csernicskó 1998, Göncz 1999, Lanstyák 2000, Kontra 2003a, Fenyvesi szerk. 2005 stb.
A normális emberek, vagyis azok, akik nem szereztek egyetemi diplomát
nyelvészetből, ezt általában nem tudják. Ők úgy gondolják, hogy a
vajdasági magyar nyelv „romlott”, „elfajzott”, „lepusztult” stb., s
ezen azt értik, hogy nem olyan, mint a magyarországi magyar nyelv. (Nem
tudják a vajdaságiak, hogy sok magyarországi magyar ugyanezt mondja a
Magyarországon beszélt magyarról, nevezetesen, hogy az romlott,
elfajzott, lepusztult stb.) [3]
Ennek a gondolatvilágnak nagy hagyományai vannak: a Magyar
Nyelvtudományi Társaságot megalapító Szily Kálmán „Mit akarunk?” című
programadó cikkében 100 évvel ezelőtt arról írt, hogy ügyelni kell
nyelvünk tisztaságára, kerülnünk kell a „belopódzni akaró
idegenszerűségeket” és az „idétlen tájnyelviségeket”, s persze elő kell
segítenünk „tudományos műnyelvünk újabb fejlődését” (lásd Éder 2005:
386–387).
Nyelvtudósnak – miként egykori igazgatómtól, Herman József
akadémikustól idéztem fennebb – gyakorta van szüksége türelemre a
laikus ostobaságok hangoztatóival szemben. Hadd idézzek néhányat, nem a
kipellengérezés szándékával, hanem annak illusztrálására, hogy milyen
széles körben elterjedt tévhitek nehezítik céljaink (a sikeresebb
magyar–magyar kommunikáció) megvalósítását.
(1) Beszéljünk helyesen magyarul!
„Tiszta magyar nyelven gondolkozni, beszélni és írni, magyarságunk
iránti szeretet és gondviselés kérdése. A használt idegen szavak
mennyisége magyar öntudatunk észrevétlen hanyatlásának mértéke.” (Tomory Zsuzsa)
„Nagyon fontos nyelvünk tisztaságának megőrzése. Nyelvünk ősi
alapokon nyugvó fejlettsége megengedi, hogy jelen korunk
szakkifejezéseit is tiszta, szép magyarsággal szólaltassuk meg.
Legszebb reményünk, hogy elérkezik egy olyan nap, amikor már nem lesz
egyetlen magyar tanulmányban egyetlen idegen szó sem.”
Kárpát-medencei Magyarok Lapja I. évf. 10. szám (2005. december), 16. lap
Az újság szerkesztői olvasóikat arra kérik, hogy „javaslataikat
további javulásunk előmozdítására” küldjék el a budapesti szerkesztőség
címére, s egyben dr. Molnos Angéla Magyarító könyvecskéjéből vett
példákkal illusztrálják a szép tiszta magyar nyelvet, amelyben forma
helyett alak, filozófia helyett bölcselet, geopolitika helyett
tájegységfejlesztés, gén helyett örökletes egység, végül elit helyett
eleje, előkelő, legjava használtatik.
Ez a szöveg azokat a széles körben burjánzó tévhiteket példázza,
hogy (a) az idegen szavak használata a rossz magyar emberek sajátja,
(b) lehetséges szép magyarsággal, vagyis idegen szavaktól mentesen
beszélni, (c) e cél eléréséhez semmi másra nincs szükség, csak egy kis
elszánásra, morális tartásra.
(2) A magyar parlamentben 2001 őszén a „reklámnyelvtörvény”
vitájában Zakó László független képviselő egyebek mellett a
következőket mondta:
„Egy helyesírási hiba valószínűleg nem számít jogsértésnek; én
feltételezem, hogy ez az oka, viszont én nagyon támogatnám azt, hogy a
helyesírás kerüljön jobban előtérbe. S ha abból indulunk ki, hogy
nyelvében él a nemzet, akkor minden kis helyesírási hiba egy apró
koporsószögnek számít.”
Ha minden kis helyesírási hiba egy apró koporsószöget ver a nemzet
testébe, akkor aggodalomra semmi okunk, bizodalomra viszont annál több.
Ugyanis az a helyzet, hogy a magyar helyesírási szabályzatot úgy
alakították ki, hogy vannak pontjai, amelyeket a felnőtt magyarországi
lakosság 98%-a képtelen betartani (egy írásbeli hibajavító feladatban
az utitársam szót az országos reprezentatív mintának mindössze 2,4%-a
javította a szabályos útitársam-ra, lásd Kontra 2003b: 166). Vagyis: ha
minden kis helyesírási hiba nemzeti koporsószöggel ér fel, s ha van még
magyar nemzet, akkor ez a nemzet tökéletesen ellenáll a
koporsószögeknek, aggodalomra semmi oka senkinek!
(3) Egy magyar nyelvészprofesszor a Kossuth rádió „Tudósfórum” című műsorában a következőket mondta 1999. január 4-én:
„Vannak grammatikai szempontból művelt emberek és grammatikai
szempontból műveletlen emberek. Itt a kijelentő mód és a felszólító mód
felcseréléséről van szó. Én szerintem [az, hogy sokan suksükölnek, még
értelmiségiek is] az iskola szégyene. Az iskolában ezt meg lehet
tanítani, és meg is kellene tanítani. Mert ez mégiscsak a helyes
beszédnek az egyik fokmércéje.”
E szerint a kognitív deficittel való érvelés szerint a nemstandard
beszélők megtanulhatnák a standard beszédet, ha nem lennének olyan
lusták, s ha az iskola jobban végezné a dolgát. [4]
Az idézett érvelésnek más gyengéje is van: nem a kijelentő mód és a
felszólító mód felcseréléséről van szó a suksükölő emberek esetében,
hanem arról, hogy egy igealakot két funkcióban használnak. Lanstyák
István szemléletes példájával szólva: ha valaki a lakását is és a
pincéjét is ugyanazzal a kulccsal nyitja, nem felcseréli (összekeveri)
a lakáskulcsát a pincekulcsával, hanem egy kulcsot használ két
funkcióban. Aki azt mondja, hogy Maga is becsukhassa az ajtót, ha
akarja, az a becsukhassa szóalakot kijelentő módban használja. E
beszélőnek csupán annyi a „bűne”, hogy a t-végű igéket is úgy ragozza,
ahogy a „művelt” beszélők a többi igét:
„művelt” beszélők
kijelentő mód: Uram, Ön megmondja az igazat.
felszólító mód: Uram, mondja meg az igazat!
kijelentő mód: Péter bácsi megjavítja az autót.
felszólító mód: Péter bácsi, javítsa meg az autót!
„műveletlen” beszélők
kijelentő mód: Uram, Ön megmondja az igazat.
felszólító mód: Uram, mondja meg az igazat!
kijelentő mód: Péter bácsi megjavítsa az autót.
felszólító mód: Péter bácsi, javítsa meg az autót!
A magyar igeragozásban a kijelentő és a felszólító alakok
legtöbbször egybeesnek. Az egyetlen kivétel ez alól a szabály alól a
sztenderd („művelt”) változat t-végű igéinek ragozása. Látható tehát,
hogy a nyelvi logika a „műveletlen” beszélők beszédében jobban
érvényesül, mint a „művelt” beszélőkében.
Az is nyilvánvaló, hogy a „műveletlen” beszélők épp annyira „keverik
össze” a kijelentő és a felszólító igealakokat, mint a „művelt”
beszélők, csak ezt kissé gyakrabban teszik (mivel a t-végű igéket
ugyanúgy ragozzák, mint az összes többi igét – eltérően a
„műveltektől”). Nyelvészeti okot tehát a suksükölő emberek
megbélyegzésére nem találunk. A megbélyegzés és a társadalmi
diszkrimináció, ami a suksükölő magyarokat sújtja, kizárólag társadalmi
okokkal magyarázható: a társadalmi elit [5]
a t-végű igék ragozásával is jelzi felsőbbrendűségét. Amikor egy nem
suksükölő magyar egy suksükölőt kijavít, a társadalmi hierarchiában
elfoglalt helyét dörgöli a nála lejjebb levő orra alá.
Mutatis mutandis: amikor egy magyarországi magyar egy vajdaságit
kijavít, azt érezteti vele (szándékosan, vagy szándéktalanul), hogy ő
jól tud magyarul, de a vajdasági magyar ember rosszul beszél magyarul.
S mivel az egyik legelterjedtebb sztereotípiánk szerint aki nem beszél
jól magyarul, az nem jó magyar ember, a magyarországi magyar azt is a
vajdasági orra alá dörgöli (akarva, vagy akaratlanul), hogy a vajdasági
ember rossz magyar ember. Az ilyen kijelentéseknek a nyelvcserét
felgyorsító hatása is lehet. Kolláth Anna „Magyarul a Muravidéken” című
friss könyvében erről a következőt írja:
[…] a muravidéki médiában változó gyakorisággal megjelenő
nyelvművelő írásaink az ott élő magyarok egyes köreit (elsősorban az
értelmiséget) elbizonytalanítani látszanak; anyanyelvük ugyanis
egyfajta stigmatizációt már kénytelen volt elviselni a szlovénnal
szemben. Saját bőrömön tapasztaltam ottani középiskolai kollégákkal
folytatott eszmecserék során, hogy anyanyelvüknek, azaz a muravidéki
kontaktusváltozatnak egy második, méghozzá magyar–magyar megbélyegzését
sem érzékeny nyelvi tudatuk, sem még érzékenyebb lelkük, sem értelmük
nem képes elviselni.
Hiába érvelünk, hogy nem a hibázók, hanem a hibák ellen küzdünk […], a
beszélő természetesen azonosítja magát a hibával, s nem a hibát jegyzi
meg, hanem úgy érzi, mások, méghozzá elsősorban kívülállók belegázoltak
nyelvi és lelki világába. Természetes reakció erre a megsértődés, s
erről azért is kell beszélnünk, mert lehetséges következményeivel
túllépi a privát szféra határait. A nyelvcsere folyamatát ugyanis az
gyorsítja leginkább, ha a kisebbségi csoport értékeit és nyelvét mind a
többség, mind pedig az anyanemzet részéről stigmatizáló attitűdök
kísérik. [6]
(Kolláth 2005: 91)
Összefoglalva: a vajdasági magyarok nyelve törvényszerűen különbözik a
magyarországi magyartól, mert a vajdasági magyarok más
beszélőközösségben élnek, mint a magyarországiak. Ők két- vagy
többnyelvű magyarok, a magyarországiak egynyelvűek. Mivel kétnyelvű
ember sosem beszélhet úgy egy nyelvet, mint az egynyelvűek, a vajdasági
magyaroktól azt elvárni, hogy úgy beszéljenek, mint a magyarországiak,
annyira logikus eljárás, mint az, ha egy fekete bőrű embertől azt
várjuk, hogy változtassa meg a bőrszínét fehérre.
A normális emberek azonban nem tudják, hogy nyelvi elvárásaik
irreálisak, ezért az egynyelvűek beszédét glorifikáló, és a kétnyelvűek
magyarját megbélyegző kijelentések szerfelett sok társadalmi kárt
okoznak – függetlenül attól, hogy a megszólalóknak mekkora jó szándék
tölti meg a szívét. Az, hogy a vajdasági magyar szaknyelvek bizonyos
fokig eltérnek a magyarországi szaknyelvektől, természetes és
elkerülhetetlen. A kérdés az, hogy az eltérések mértéke
befolyásolható-e, s miképp.
Mit lehet tenni a szaknyelvi eltérések csökkentésére, netán kiküszöbölésére?
Amikor a szaknyelvekről beszélünk, elsőként nem az általános vagy
középiskolások nyelvhasználatára gondolunk, hanem inkább a felnőttek
„komoly” szaknyelveire, az orvosi nyelvre, vagy a jogi szaknyelvre, s
hasonlókra. Pedig a szaknyelvek élete már a majdani orvosok, jogászok,
fizikusok s más szakemberek iskolába lépésekor, 6 éves korban
elkezdődik. Maga az oktatási terminológia is óhatatlanul eltér például
Szlovákiában és Magyarországon. Szabómihály Gizella (2002: 170–181)
részletesen tárgyalja az eltéréseket, bemutatva azt, hogy mikor
lehetséges és kívánatos, s mikor lehetetlen a szlovákiai magyar és
magyarországi magyar oktatási terminológia közti különbségek
megszüntetése.
Úgy gondolom, elsősorban a kisebbségi magyar iskolákban használt
tankönyvek minőségén kellene és lehetne javítanunk, ha a (szak)nyelvi
szétfejlődést kívánjuk csökkenteni. Jelenleg a helyzet igen rossz.
Először vessünk egy pillantást a romániai magyar iskolákban
használt tankönyvekre! Az Erdélyi riport 2005. szeptember 29-i számában
a „Tanulni a hibákból” című összeállítás hibáktól hemzsegő
tankönyvekről számolt be (Csabai és mások 2005). Például a másodikosok
Környezetismeret tankönyvében egy szerepjátéknál ilyen szöveg
olvasható: Képzeljetek el egy bezélgetést a seprű és a porsziró között.
A tíz szavas mondat negyedik szavának (beszélgetést) és a kilencediknek
(porszívó) a leírása megoldhatatlan feladatnak bizonyult a tankönyvet
kiadók számára. Van olyan tankönyv is Romániában, aminek a címét is
hibásan írták/nyomták, így: Biólogia.
Az összeállításból kiderül, hogy a magyar iskolások által használt
tankönyvek jelentős része ma is románból fordított tankönyv, s a
fordítások igen gyatrák. A gyakori helyesírási és fordítási hibák
azonban nem csak a fordítók gyatra munkáját jelzik, hanem a szerkesztők
és a kiadók felelőtlenségét is. 2005. december 17-én egy kolozsvári
oktatási konferencián Péntek János
megbírált néhány ma használatos tankönyvet, köztük volt olyan is,
amelyben felelősség helyett felellőség olvasható, s olyan is amely
szerint „a minőség latin szó”. [7]
Másodikként nézzünk körül egy kicsit Szlovákiában! Horváth Géza
a matematikai olimpia feladatsorainak nyelvhasználati hibáit már
2004-ben keményen bírálta a Katedra című pedagógiai szaklapban, de
bírálata süket fülekre (vak szemekre) talált: a 2005-ös feladatok is
tele vannak „jellegzetes szlovákiai magyar hibákkal”. Az egyik
feladatban a fordító a szlovák hmotnost’ szót magyarra súly-ként
fordította tömeg helyett.
Máshol a magyarországi tizedes tört helyett tizedes szám szerepel. A
szerző bemutat stilisztikai hibákat is, pl. azt írja, hogy ha a
feladatok utasításai többes számúak egyes szám helyett (pl. Oldjátok
meg!), ez „azonnal elárulja, hogy a fordító szlovákiai vagy vajdasági
magyar” (Horváth 2005: 24). A bíráló helytelenül használt nem
matematikai kifejezéseket is bemutat, pl. kigumizott (Magyarországon
kiradírozott) és Az írásbeli feladat 26 kérdést tartalmazott
(Magyarországon Az írásbeli dolgozat 26 feladat-ot tartalmazna).
A kisebbségi szaknyelveknek, például az iskolai matematikai
szaknyelvnek (legalább is az írott nyelvhasználatnak), nem szükséges
eltérnie a magyarországi használattól. „Csupán” arra van szükség, hogy
jól fordított s gondosan szerkesztett tankönyvek, vagy eleve magyarul
írt tankönyvek szülessenek. Romániában erre minden jogi lehetőség
megvan, az ottani gyatra tankönyvek színvonaltalanságáért ma már
egyedül a magyar tankönyvpiac szereplői felelősek.
Magyarul írt tankönyveket – elvileg – Magyarországról is
lehetne importálni, de az nem lenne szerencsés megoldás, mivel az
anyaországi tankönyveket a kisebbségi diákok kulturálisan is és
nyelvileg is bizonyos fokig idegennek éreznék. [8]
Véleményem szerint a legjobb megoldás az lenne, ha a tankönyveket
kisebbségi és magyarországi tanárok együtt írnák, pl. egy
biológiakönyvet írhatna egy kecskeméti és egy sepsiszentgyörgyi tanár,
vagy egy földrajzkönyvet írhatna egy kishegyesi és egy szolnoki tanár
és így tovább.
A tankönyvkérdés a kisebbségi magyar iskolaügy egyik legfontosabb
kérdése. Ha úgy tetszik, sorskérdés. A nyelvileg gyatra fordítások, a
szakszerűtlen kiadói-szerkesztői munka „gyümölcsei” a romániai (s
tegyem én hozzá: a szerbiai, s a többi kisebbségi) magyar iskolás
gyermekek elleni merényletek – mondta Szilágyi N. Sándor egy decemberi
kolozsvári konferencián, s ebben egyáltalán nem túlzott. Az a szomorú,
hogy a sajtó ezekről a merényletekről nem ad hírt. [9]
Mindenki emlékszik – mondta Szilágyi –, hogy mennyit írtak a lapok a
magyarigazolványról, annak ilyen-olyan értékéről, hogy ki kapjon, s ki
ne kapjon, hogy hol mennyien váltották ki stb. A magyar
tankönyvmizériáról nem írnak a lapok, nem beszélnek a közszereplők, a
dolognak nincs „hírértéke”. Pedig a kisebbségi magyarok jövője
szempontjából ennek sem kicsi a jelentősége. Ha valahol összevonnak egy
magyar iskolát egy többségi iskolával, az bekerül a hírekbe, s ez
rendben is van. De hogy a meglevő magyar iskolákban milyen minőségű
tankönyveket használnak, s miért nem használnak sokkal jobbakat, arról
nincs híradás, nincs közbeszéd, nincs társadalmi vita sem. A kisebbségi
magyarok jövője pedig sokkal inkább múlik tankönyveik minőségén, mint
azon, hogy van-e magyarigazolványuk, vagy nincs...
VÉGJEGYZETEK
Hivatkozások
Balázs Géza. 2005. „A magyar nyelv elé mozdításáról... Vitairat a nyelvművelésért. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Csabai Ede és mások. 2005. „Tanulni a hibákból”. Erdélyi riport 2005. szeptember 29., 22–25.
Csernicskó István. 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest: Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
Éder Zoltán. 2005. A Magyar Nyelv száz éve (1905–2004). Magyar Nyelv 101: 385–406.
Fenyvesi, Anna, szerk., 2005. Hungarian Language Contact Outside Hungary: Studies on Hungarian as a minority language. Amsterdam: Benjamins.
Göncz Lajos. 1999. A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest–Újvidék: Osiris Kiadó–Forum Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
Herman József. 1991. Kifejezetten buta ember nem lehet nyelvész. In: Sz. Bakró-Nagy Marianne és Kontra Miklós, szerk., A nyelvészetről – egyes szám, első személyben, 55–62. Budapest: A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete.
Horváth Géza. 2005. A versenyfeladatok fordításáról – ismételten. Katedra XIII. évfolyam 4. szám (2005. december): 24–25.
Kolláth, Anna. 2005. Magyarul a Muravidéken. Maribor: Slavistično društvo.
Kontra Miklós. 1997. Lehet-e tisztán beszélni magyarul? Híd 1997. június: 435–439.
--- 2003a. Élőnyelvi kutatások határainkon belül és kívül. Magyar Tudomány 2003/4: 504–512.
--- szerk., 2003b. Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest: Osiris Kiadó.
Lanstyák István. 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony:
Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
Péntek János. 2002. A bevehetetlen vár: a román nyelv. Krónika 2002. december 7–8.
Simon Zsolt. 2005. Iam proximus ardet Ucalegon. Szabó István Mihály: A magyar nép eredete. Az uráli népek eurázsiai-amerikai őstörténete. Magyar Tudomány 2005/9: 1152–1157.
Stein, Gabriele and Randolph Quirk. 1995. Standard English. The European English Messenger IV/2: 62−63.
Szabómihály Gizella. 2002. A kétnyelvű iskolai iratok magyar
szövegével és a szlovákiai magyar oktatási terminológiával kapcsolatos
problémákról. In: Lanstyák István–Szabómihály Gizella, Magyar
nyelvtervezés Szlovákiában: Tanulmányok és dokumentumok, 170–181.
Pozsony: Kalligram Könyvkiadó.
Szilágyi N. Sándor. 2002. A magyar nyelv a Magyarországgal szomszédos
országokban. Közgyűlési előadás az MTA I. osztályának konferenciáján,
Budapesten, 2002. május 2-án. Hozzáférhető:
http://www.mta.hu/nytud/Szilagyi.rtf
--- 2005. Miért buknak meg a magyar gyermekek románból? A Hét 2005. március 10.
Trudgill, Peter. 1995. Dialektusok és szociolektusok az új Európában. Valóság 1995/11: 107–110.
KONTRA MIKLÓS a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság 2006. január 21-i újvidéki konferenciáján elhangzott nyitó előadásának szövege. A szerző a Szegedi Tudományegyetem professzora és az MTA Nyelvtudományi Intézetének osztályvezetője.