Szilágyi N. Sándor:

A többség nyelvi jogai

Az ember nincs könnyű helyzetben, sőt kissé még zavarban is van, mikor témát kell választania egy olyan íráshoz, amellyel Szépe tanár urat szeretné megtisztelni. Hiszen ilyenkor úgy illik, hogy a téma kapcsolódjék az Ünnepelt tudományos munkásságához, de mit lehet tenni akkor, ha olyan nyelvészt köszöntünk, akinek emlékkönyvébe bármit lehet írni, ami egyszer nyelvészet, mert minden beleillik? Szépe tanár úr ugyanis idestova fél évszázados tudományos munkássága során szinte mindennel foglalkozott már, az etimológiától az elméleti és generatív nyelvészetig, a fonológiától a szintaxisig, az alkalmazott és számítógépes nyelvészettől vagy gépi fordítástól a szociolingvisztikáig, a nyelvpolitikáig és a nyelvi emberi jogokig – meg sem próbálom itt mind felsorolni. Aki közleményeinek netán csak a címét olvassa el az oldalszámra is tekintélyes publikációlistában, az bizonyos mai divatok szerint könnyen arra gondolhatna, hogy aki ennyi mindennel foglalkozott életében, annak bajosan maradhatott rá ideje, hogy valamelyik területen elmerülhessen a részletekben. Márpedig a mai elég általános vélemény szerint szigorú szakosodás nélkül nem is lehet tudományt művelni. Akkor pedig „miről is szól” (ahogy mondani illik) ez a lista? Aki azonban nemcsak a címeket olvassa, hanem a megfelelő helyen azt is, ami alájuk van írva, rögtön látja, mekkora előnye van ennek a sokoldalúságnak. Mikor a szakosodás egyre közelebbi szinonimája kezd lenni a szakmai beszűkülés-nek, az enciklopédikus tudású, az egyes jelenségeket egyszerre sok nézőpontból látni képes tudósokat, ha nem lennének is, sürgősen ki kellene találni. Mi azonban abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ki sem kell találnunk, mert hál’ istennek itt van közöttünk Szépe tanár úr. Írásai és előadásai, bármiről szóljanak is, mindig megerősítenek abban a hitemben, hogy a mi tudományunk ugyan diszciplínákra van felosztva, mert gyarló emberi eszünkkel nehezen érjük fel egyben az egészet, de a világ nincs feldarabolva aszerint, hogy melyik tudós mihez ért. (És könnyen rosszul járunk vele, ha azt hisszük mégis, hogy fel van.) Szépe tanár úr egyebek mellett abban segít nekünk, hogy egyben látja és mutatja meg azt, aminek mi külön-külön a részeit látjuk, egyikünk az egyiket, másikunk a másikat. És sokszor kiderül, hogy annak, amit mi addig eleget néztünk külön, egyben látva bizony más az értelme, mint amit mi hittünk, amíg csak azt néztük.

A témaválasztásra visszatérve: nagy könnyebbséget jelentett nekem mégis, hogy nem értek annyi mindenhez, mint Szépe tanár úr, tehát eleve kisebb területről kellett választanom. Végül a nyelvi jogok problémájánál állapodtam meg, egyrészt mert Szépe tanár úrnak ezen a téren nemzetközi viszonylatban is elismert érdemei vannak, másrészt mert úgy gondoltam: ha a Tanár úr mint többségi magyar (vagy mint magyar többségi) annyit írt már eddig a kisebbségek nyelvi jogairól, akkor hadd írjak most én mint kisebbségi magyar (vagy mint magyar kisebbségi) a többség nyelvi jogairól, hogy legalább ezzel csökkentsem egyre gyarapodó tartozásaimat.

*

Karácsony Sándor, akit Szépe tanár úr is szívesen említ azok között, akiktől alkalma volt valamit tanulni, azzal kezdi A magyar béke előszavát: „A politikus politizál. Politizál, azaz politikát csinál. Politika: vitás jogviszony rendezése. Jogviszony: egyik embernek a másik embertől függő jó életérzése. Életérzés: a kínt kerülni és a kéjt keresni. Kín: önfenntartásomban éhes, fajfenntartásomban impotens vagyok. Éhes: éhes, szomjas, álmos vagyok, fázom; impotens: fáradt, beteg, öreg (kiélt) vagyok. Fázom, ennek kétféle indoklása lehet, egy, a természettől függő (hidegre fordult az idő) és egy másik, jogi: (nincs tüzelőm, az emberiség jelenlegi állapotában nem jut számomra tüzelő.) Jog szerint egyik ember törekvése jó életérzésre nem korlátozhatja a másik embert abban, hogy jó életérzése legyen. Politika: rendezni a jogviszonyt, ha az kérdésessé vált; helyesebben: mivel az minduntalan kérdésessé válik. Rendezni sem igen lehet egyébképpen, mint megszorítani az egyik ember és kibővíteni a másik ember jogát. Egyik ember: aki okozta, másik ember: aki elszenvedte a rövidséget, ami miatt a rossz életérzés keletkezett” (Exodus, Budapest, 1947. 5).

A jogászok manapság talán másképp határoznák meg a jog fogalmát (ennél mindenesetre sokkal komplikáltabban), azért választottam mégis ezt az idézetet kiindulópontnak, mert nekünk épp egy ilyen egyszerűre van ide szükségünk: olyanra, amely minden elméleti sallang nélkül, a maga hétköznapiságában, hogy úgy mondjam: lemeztelenítve állítja elénk a dolgot. Eszerint tehát valahányszor az történik, hogy az egyik ember (vagy embercsoport, testület stb., hiszen az egyik ember nem okvetlenül egy embert jelent) valamilyen viselkedése, intézkedése vagy döntése következtében kerül a másik ember olyan helyzetbe, amelyben nem érezheti jól magát, ott mindig a két ember közötti jogviszony válik/vált kérdésessé, azaz rosszul elrendezetté, és ezen csak úgy lehet segíteni, ha rendezzük a vitás jogviszonyt. A jogviszony fogalma ugyan ezzel nagyon kitágul ahhoz képest, amit általában értünk rajta (hiszen még az is belefér, hogy valaki azért érzi magát rosszul, mert barátja, akiben korábban feltétlenül megbízott, most ellene fordult, és elárulta őt), de vegyük észre, hogy amúgy minden benne van abból, amit jogviszonyon szoktunk érteni, nem maradt ki semmi. Csak annyi történt, hogy nem húztunk meg egy alsó határt (hogy ti. ami attól lefelé van, azt nem tekintjük a joghoz tartozónak), amelynek helye amúgy is vitatható lenne, hanem mindent együtt nézünk, ami természete szerint ugyanolyan jellegű. Ennek egyenes következményeként a politika fogalma is tágabb lesz, és ebben az értelmezésben nagyjából egybeesik a konfliktusmegoldáséval. Ebből tehát azt is rögtön megérthetjük, hogy rendesen mi kellene hogy legyen a politika, még ha ismert formájában nem nagyon hasonlít is arra.

Innen nézve a nyelvi emberi jogokat is könnyebben azonosíthatjuk, még ha nem szedhetjük is össze őket egy hiánytalan lajstromba. A nyelvi jogviszony rendezetlensége áll fenn minden olyan esetben, mikor az egyik ember viselkedése következtében a másik ember nyelvi vagy nyelvhasználattal kapcsolatos okokból nem érezheti jól magát. Az ilyen helyzetek nagyon változatosak lehetnek. Például: anyanyelvemen, vagyis magyarul szeretnék beszélgetni valakivel, de nem tehetem. Kétféle oka lehet ennek. (1) Az egyik az, hogy az illető nem tud magyarul. Ezt tudomásul veszem. Nem fogom magam jobban érezni, de megértem a dolgot, és személy szerint nem haragszom meg rá, hiszen nem várhatom el, hogy az én kedvemért mindenki tudjon magyarul. Ez nem is tartozik a nyelvi jogok körébe: olyan ez, mint mikor „természettől függő” okok miatt fázom (vagyis egyszerűen mert „hidegre fordult az idő”); erre az esetre tulajdonképpen nem is vonatkozik az, amit fentebb már megállapítottunk: itt nem a másik ember viselkedése miatt nem érezhetem magam jól egészen, hanem valamilyen számomra sajnálatos, de amúgy megbocsátható „hiányossága” miatt. (2) A másikféle oka az lehet, hogy mindketten tudunk ugyan magyarul, de a másik valami miatt, ő tudja, miért, nem akar velem magyarul beszélni, pedig nem is esne nagyon nehezére, vagy pedig nagyon is akarna, de van ott egy harmadik ember, aki ránk szól (mint Romániában néha csakugyan meg is történik, bár jóval ritkábban annál, mint ahogy elhíresztelték), hogy beszéljünk románul, mert Romániában élünk, és román kenyeret eszünk. Ettől mi ketten nagyon rosszul fogjuk érezni magunkat, és vérmérsékletünktől függően fogunk rá reagálni így vagy úgy. Világos ugyanis, hogy ez azért van így, mert „az emberiség jelenlegi állapotában” a világ bizonyos részein nem beszélhetek egészen nyugodtan magyarul valakivel, akivel pedig amúgy beszélhetnék. De ehhez hasonlít az is, ha hivatalos ügyeimet kell intéznem a polgármesteri hivatalban, és fontos lenne, hogy az ott kapott tájékoztatást minden részletében megértsem, mert ügyem sikere múlik rajta, meg aztán zsebem is bánja, ha valamit nem jól csinálok majd, de mindent románul mondanak, én meg úgy nem egészen tudom követni. Itt már nehezebben tudom megbocsátani, nem is azt, hogy a velem szemben ülő hivatalnok nem tud magyarul, hanem azt, hogy nem alkalmaztak ide valakit, aki tud. Elvégre ebben a városban nemcsak én kerülhetek ilyen helyzetbe, hanem – például Kolozsvárról beszélve – több tízezren. Világos, hogy megint „az emberiség jelenlegi állapotával” van baj, valami rosszul van benne elrendezve.

Azért kezdtem éppen ezekkel a példákkal, mert mikor a nyelvi jogokról beszélünk, elsősorban az ilyen jellegűekre szoktunk gondolni. Nem véletlenül van így: a nyelvi konfliktusok és jogsértések a valamely nyelvű nyelvi többség és a más nyelvű nyelvi kisebbség viszonylatában mutatkoznak meg a legnyilvánvalóbban, a konfliktusok elmérgesedésétől is ilyen helyzetekben lehet leginkább tartani. Érthető hát, hogy a nemzetközi emberjogi szervezetek is elsősorban az ilyen kérdésekre figyelnek, mikor a nyelvi emberi jogokról van szó (és ezeken belül is főleg a nyelvi kisebbségek anyanyelvű oktatására, illetve hivatali nyelvhasználatára). Ezért hovatovább az a kép alakul ki bennünk, miszerint nyelvi jogokról csak akkor van értelme beszélni, ha valamely nyelvi kisebbségről van szó.

Pedig az emberek nyelvi jogait sokféleképpen meg lehet sérteni, ehhez nem szükséges két különböző nyelvű beszélőközösség, egyazon anyanyelvűek körében is mindennapos lehet. A nyelvi jogsértések utóbbi fajtájának számos formája közül az alábbiakban arról szólok részletesebben, amely abban áll, hogy az emberek számára más emberek nem teszik lehetővé, hogy a számukra fontos információkhoz olyan nyelven férjenek hozzá, amelyet nehézség nélkül megértenek.

A magyar hivatali nyelvről eddig már eleget írtak, de főleg nyelvművelői szemszögből: szóvá tették gyakori magyartalanságait, terpeszkedő kifejezéseit, körülményes, mesterkélt stílusát és szóhasználatát, agyonbonyolított mondatszerkesztését stb. Bennünket azonban most más, mégpedig emberjogi vonatkozásában érdekel ez a dolog: arra fogunk inkább figyelni, hogy az egyik magyar hogyan sérti meg a másik magyar nyelvi jogait. Ezzel ugyan a nemzetközi szervezetek nem szoktak foglalkozni, úgy veszik formán, hogy ezen a téren minden ország egyazon anyanyelvű állampolgárai úgy keseríthetik meg egymás életét, ahogy jónak látják.

Legjobb, ha itt is egy példából indulok ki. Valami hivatalos ügyet kell elintéznem Budapesten jártomban, bátran bemegyek hát az illető hivatalba, és örömmel állapítom meg magamról, hogy ezúttal elmaradt a szokásos beszédtervezés. (A kisebbségi magyarok biztosan értik, mire gondolok, a többségiek nem biztos, tehát elmondom: ha mi itt Kolozsváron valamit el akarunk intézni hivatalos helyen, vagy vásárolni akarunk, útközben legtöbbünk azzal foglalkozik, hogy megtervezi magában, hogyan is fogja majd románul előadni mondanivalóját. Vagyis mindjárt van egy oka, ami miatt egy kicsit rosszabbul, vagy legalábbis kényelmetlenebbül érzi magát, mint a román anyanyelvű, akinek hasonló helyzetben ilyesmivel nem kell vesződnie. Persze csak azt tudja megtervezni, hogy ő mit mond majd, azt azonban nem, hogy hogyan fogja megérteni, amit neki mondanak, pedig sokszor azzal van több baja. Teljesen magyar környezetben számunkra nagy felszabadultság-élményt és biztonságérzetet jelent, hogy az ilyen beszédtervezéssel nem kell foglalkoznunk.) A hivatalban kedvesen fogadnak, és készségesen a markomba nyomnak egy papírt, amelyből az ígéret szerint majd megtudhatom, mit kell tennem. A szövegben pedig azt olvasom például (más hasonlók mellett), hogy kellene hoznom egy igazolást, amely azt tartalmazza, „hogy a külföldi személy az igazolást kiadó államban adóügyi illetőséggel bír”. Tehát a dolog többek között azon múlik, hogy bírok-e én Romániában adóügyi illetőséggel, vagy nem. De honnan tudhatnám én ezt, ha egyszer nem világos, mit kell rajta érteni? Vajon Romániában meg tudja ezt nekem valaki mondani? Egyáltalán: miről kell nekem igazolást kérnem valahonnan? Ha esetleg arról volna szó, hogy Romániában fizetem-e rendesen az évi jövedelemadómat, az viszonylag egyszerű lenne, de hátha nem erről van szó?

Lehet azonban, hogy ezt csak én nem értem azonnal, mert romániai lévén nem vagyok eléggé hozzáedződve a magyarországi hivatali nyelv szóhasználatához. (Erre a lehetőségre azért kell gondolnom, mert mikor egy romániai civil szervezet vezetősége arra kérte az egyik magyarországi alapítvány budapesti irodáját, hogy leveleiket próbálják meg egy kicsit érthetőbben megfogalmazni, mert nagyon sokat kell velük kínlódniuk, míg megértik – vagy legalábbis azt hiszik –, azt a választ kapták, hogy az iroda nem tehet róla, ha a határon túli magyarok nem ismerik eléggé a magyar hivatali nyelvet – szerencsére nem egészen azt mondták, hogy nem tudunk magyarul.) Érdeklődni kezdtem hát magyarországi barátaimtól, hogy ők és ismerőseik hogy is vannak ezzel. A válaszokból egyértelműen az derült ki, hogy hasonló helyzetekben bizony a magyar állampolgároknak is vannak nyelvi nehézségeik, és nem is ritkán.

Most pedig álljunk meg, és gondolkozzunk el mindezeken! Ha egy magyar ember egy kolozsvári hivatalban nem értett meg valamit rendesen, mivel ahhoz tökéletesen kellett volna tudnia románul, ahogy ő nem tud, és emiatt anyagi kár éri, esetleg megbüntetik, azt természetesen a nyelvi jogok nyilvánvaló megsértése következményének fogjuk tekinteni, és esettanulmányt fogunk róla írni, nemzetközi emberjogi konferenciákon fogunk róla beszámolni. (Tegyem hozzá: jól is tesszük.) De mi történik akkor, ha egy karcagi magyar embernek származik anyagi kára abból, hogy egy „magyarul” megfogalmazott hivatalos iratot félreértett? Attól tartok, hogy semmi. Pedig ez is ugyanolyan nyelvi jogsértés következménye, mint a másik: mindkét esetben az történt, hogy nem tartották tiszteletben azt a minden állampolgárt megillető alapvető nyelvi jogot, hogy a számára fontos tudnivalókhoz olyan nyelven juthasson hozzá, amelyet könnyen és biztosan megért. Az utóbbi esetben azonban legfeljebb csak annyi fog történni, hogy a pórul jártnak be fogják bizonyítani, hogy ez meg ez igenis egyértelműen benne volt a szövegben (a harmadszori közös olvasás után talán számára is világossá válik végül), és magára vessen, ha nem ahhoz tartotta magát.

Persze lehet, hogy a karcagi ember már tudja, milyen csapdák leselkednek az emberre az ilyen iratokban, és eleve háromszor olvassa el, s ha még akkor sem biztos benne, hogy megértette, elviszi valakihez, akiben jobban megbízik, mint magában. Közben persze mérgelődik, bosszankodik, vagyis rosszul érzi magát, nem beszélve az idejéről, ami egyre inkább pénz lesz a mi térségeinkben is. Éppen ez a mások viselkedése által okozott rossz érzése a biztos tünete annak, hogy itt valami nincs rendben a jogviszonnyal: itt nyelvi jogsértés történt, még akkor is, ha a még nagyobb bajt el tudta kerülni.

A karcagi ember persze csak fikció. Az viszont már megint igaz történet, hogy egyik kollégám azért maradt le egy pályázatról, mert nem tudta idejében megfejteni, hogy a pályázati felhívás egyik-másik feltételének megfogalmazása mit jelent. (Megpróbáltam neki segíteni, de hiába: együtt sem mentünk többre, mint külön-külön.) Persze lehet, hogy ez megint csak azért volt, mert mindketten kolozsváriak vagyunk. A helyzet tragikomikumához tartozik, hogy egyszer csak azt mondtuk: bárcsak románul lenne, akkor könnyebben megértenénk!

Az érthető, világos, egyszerű (azaz: normális magyar) nyelvet azonban nemcsak a hivatali tájékoztató iratoktól kellene elvárni, hanem minden olyan nyomtatványtól, amely arra való, hogy közhasznú és közérdekű tudnivalókat közöljön az olvasóval, vagy ha nem is közérdekűeket, de az illető személy számára biztosan hasznosakat és szükségeseket. Ide tartozik mindenféle kifüggesztett vagy újságban közzétett hirdetés, tájékoztatás, útbaigazítás, és természetesen a különböző árukhoz csatolt használati utasítások is. Sajnos éppen ezek azok a műfajok, amelyek esetében a magyar iratfogalmazási hagyomány alapján sokan már-már szentségtörésnek éreznék a normális magyar nyelv használatát. Az ilyen szövegeket fogalmazók nagy részének szinte vérévé vált immár, hogy a rendes magyar kifejezéseket rutinszerűen körmönfont, cirkalmas, agyonkomplikált formákkal helyettesítse, és megtűzdelje a szöveget semmitmondó töltelékszavakkal, amelyeknek semmi más funkciójuk nincs azon kívül, hogy a mondatszerkezet követését és a szöveg megértést alaposan megnehezítik.

A normális beszédről való leszokás azonban nem megy mindenkinek olyan könnyen, még ha a műfaj jellege ezt megkövetelné is. Ezért olykor amolyan hibrid szövegek születnek (vagyis felváltva hivataloskodók és természetesek), amelyek egyszerre bosszantóak és mulatságosak, de ugyanakkor bizalomgerjesztőek is, mert azt mutatják, hogy a normális beszédre való visszatérés talán nem is lenne lehetetlenség, hiszen az embereknek természetes hajlamuk van arra, hogy érthetően írjanak is, ne csak beszéljenek, és ha nem félnének annyira a főnöküktől meg olykor a nyelvművelőktől, bizonyára úgy is tennének. (A félelmet nem ok nélkül mondom. Egyik diákom, miután Kolozsváron elvégezte a magyar–angol szakot, beiratkozott egy magyarországi vendéglátó-ipari tanfolyamra. Azzal jött haza, hogy: „Tessék elképzelni, Sanyi bácsi! Megtanítottak bennünket jegyzőkönyvet írni. Megmondták, hogy szigorúan, kirúgás terhe mellett tilos olyasmit írni bele, hogy azonnal felhívtam a rendőrséget, ehelyett azt kell írni, hogy távbeszélő útján haladéktalanul kapcsolatot létesítettem a rendfenntartó szervekkel.” Ebből megértettem, hogy normálisan írni ma már nemcsak nehéz, hanem kockázatos is.)

Ilyen hibrid szöveg például a következő (egy budapesti cipőüzlet szavatossági jegyéről):

Kedves Vásárlónk!

Köszönjük, hogy megtisztelt bizalmával[,] és cégünk által forgalmazott terméket vásárolt. Reméljük, hogy ez a lábbeli vagy táska sokáig fogja szolgálni Önt[,] és elégedetté teszi. [Eddig egész jó, ahhoz képest, hogy milyen is lehetne. A cégünk által forgalmazott terméket vásárolt helyett rendesen ugyan biztosan úgy mondaná a szerzője, hogy tőlünk vásárolt, és az elégedetté teszi helyett is azt, hogy meg lesz vele elégedve, de hát a főnöknek is meg kell adni, ami a főnöké (bonyolultabbat az egyszerűbb helyett), s a nyelvművelőnek is, ami a nyelvművelőé (nehogy azt mondja, hogy a meg lesz elégedve nem magyaros). Ettől azonban még érthető a szöveg, csak éppen nehezebben, mert hosszabb és mesterkéltebb egy kicsit, mint kellene. A szerző ezt – mármint hogy még mindig érthető – valószínűleg észre is veszi, mert hirtelen átvált „rendesebb” hivatalosra:] Ahhoz, hogy ez maradéktalanul így legyen, engedje meg, hogy néhány ápolási tanácsot adjunk. [A maradéktalanul azért kerül ide, mert feltűnően távol esik attól, ahogy az ember ezt természetesen mondaná, akárcsak az ápolási tanácsot adjunk. A természetellenességet csak fokozza a műudvariasság: engedje meg, hogy – de ha nem engedné is meg, úgy is elmondjuk!]

Amennyiben a cipő felsőrésze bokszbőr, a lábbeli viselés előtti ápolást nem igényel. [Ezzel már százszázalékosan meg lesz elégedve a főnök. Először is nem ha, hanem amennyiben. Nem számít, hogy abszurdum, hogy a cipőfelsőrész amennyiben legyen bokszbőr – hiszen vagy az, vagy nem az, tehát nem lehet valamilyen mértékben bokszbőr; nem is lehet ezt annyiban-nal folytatni –, ezt bőségesen kárpótolja a stilisztikai érték: míg a ha egészen közönséges (mindenki úgy mondja, hacsak nincs valami baja), az amennyiben tudatos nyelvhasználatra vall. (Alább azonban három mondat is Ha-val kezdődik, nem Amennyiben-nel, mert közben felülkerekedett a normális hazai beszéd.) Az ige is azért van a mondat végén, hogy ne is emlékeztessen arra, ahogy élő ember mondaná, ha már mindenáron ezt akarná mondani (vagyis így: a lábbeli nem igényel viselés előtti ápolást). Ez a katonás és kissé agresszív szórend az ilyenfajta szövegekben általános, itt azonban még azzal is nehezíti a megértést, hogy ezáltal a lábbeli és a viselés egymás mellé kerül, ezt pedig a vevőknek legalább háromnegyede első olvasatra lábbeliviselés-nek fogja érteni, hiszen az ilyen nyomtatványok sajátos helyesírása alapján ez a valószínű, és úgy olvassa tovább a szöveget, és majd csak mikor eljut az igényel-ig, akkor veszi észre, hogy sületlenség jött ki, tehát újra kell kezdeni, de honnan is? (A normális szórendű változat azonban első olvasatra is egyértelmű.) – Egy kicsire még futja a fogalmazónak a hivatalos emelkedettségből, de nem sokáig:] Miután szennyeződött, nedves ruhával le kell törölni a piszkot, a megszáradt cipőt Kiwi (fémdobozos) cipőkrémmel vékonyan bekenni. [Ajaj, ha ezt meglátja a főnök! Mi az, hogy „nedves ruhával le kell törölni a piszkot”? Tessék rögtön megtanulni: a szennyeződés óvatosan, a bőrfelület tartós sérülésének elkerülésével eltávolítandó!]

A szöveg tovább is ilyen hullámzó: hol egészen mesterkélt, hol meglepően természetes. Világosan látszik, hogy aki írja, szívesebben mondaná normálisan, mint úgy, ahogy hiszi, hogy elvárják tőle. Ő is rosszul érzi tehát magát, éspedig nyelvhasználati okokból. Vagyis az ő nyelvi jogait is megsérti valaki! Szorult helyzetben van szegény feje, ne szórakozzunk hát rajta, nem azért ír így, mert ez tetszik neki, hanem mert kénytelen vele! Mikor nagyon odafigyel, kemény bükkfanyelven fogalmaz, de mihelyt egy pillanatra elfelejtkezik magáról, a helyzethez képest szépen, világosan és elég könnyen érthetően meg tudja írni a maga természetes esze és nyelve szerint, hogy például: „... javasoljuk, hogy sokat hordandó bőrtalpas cipőjére még a talp erős kopása előtt tetessen vékony gumiflekket. Ennek előnyei: a cipő nem csúszik, kevésbé hajlamos beázásra[,] és jelentősen meghosszabbodik az élettartama.”

A következő oldalon a Szavatossági feltételeket már alighanem más írta. Talán maga a Főnök. Ez már nem hibrid szöveg, hanem elszomorító példája annak, hogy milyen formában szokták tudomására hozni az állampolgárnak azt, hogy milyen jogai vannak. Így hangzik:

Kedves Vásárlónk!

Végezetül engedje meg, hogy az esetleges – egyikünk által sem kívánt – reklamációs ügyintézés megkönnyítése érdekében leírjuk az ez esetekre vonatkozó jogszabályok nyújtotta lehetőségeket az Ön részére.

A szavatosság időtartam hat hónap a vásárlás napjától számítva, és kizárólag ezzel a szavatossági jeggyel érvényes. Bármilyen rendellenességet észlelnek, azt kérjük, haladéktalanul jelezzék a vásárlás helyén. Minden olyan esetben, ha a hiba nyolc napon belül az áru értékének és használhatóságának az azonos ideig rendeltetésszerűen használt hibátlan áruhoz viszonyított csökkenése nélkül megjavítható, azt javítani kell – ez esetben a fogyasztó sem cserét, sem pénzbeli kártalanítást nem kérhet. Javítás esetén a szavatossági idő annyival hosszabbodik meg, amennyi ideig a vásárló a terméket a hiba miatt nem tudta használni. A termék jelentős részének kicserélése esetén (pl. egy cipő talpának cseréje esetén) a kicserélt részre a szavatossági idő újra kezdődik. Amennyiben a termék bármilyen hibája a vásárló előtt a vásárláskor ismert volt (ez a szavatossági jegyen feltüntetésre került), erre a hibára szavatossági igény nem érvényesíthető. Amennyiben a vásárló igényét határidőn túl jelentette be, illetve ha a hiba oka az átadás után keletkezett (pl. természetes elhasználódás, helytelen kezelés vagy tárolás, erőszakos külső behatás), szavatossági igény nem teljesíthető. Ide tartoznak az alábbiak: természetes bőrbélés színezése, beázás (kivéve ha a lábbeli vízálló köztes béléssel rendelkezik), bőrtalp elkopása viselés következtében (ennek megelőzésére javasoljuk, hogy vékony gumiréteget tetessenek a sokat hordandó bőrtalpra), gumitalp kopása (a törés természetesen nem), sarokkopás illetve sarokflekk elhasználódása, nem megfelelő cipőápolás miatt keletkezett bőrhiba, rugós sámfa okozta esetleges eldeformálódás, bármilyen külső fizikai behatás miatt keletkezett sérülés.

Bármilyen vitatott kérdésben a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség által végzendő vizsgálat a döntő, melynek időtartama a szavatossági ügyintézés idejébe nem számít bele.

Végezetül szeretnénk azt kívánni Önöknek, hogy az esetben a legutolsó bekezdésben említettek ismeretére soha ne legyen szükségük.

(Melyik is a legutolsó bekezdés?) A szöveget nem szedem ízekre, és nem is kommentálom aprólékosan, ezt ki-ki maga is elvégezheti. (Érdemes különben.) Lefordítani sem fogom érthető magyarra – pedig az sokkal rövidebb lenne, mint az eredeti. Hanem arra biztatom az Olvasót, hogy próbálja meg ezt most ne a maga (bonyolult szövegekhez szokott) nyelvészszemével olvasni, hanem a vásárlók szemével. Mit fog ezzel tenni a vásárló? Sejtésem szerint valahol az első harmadánál bosszankodva feladja, mert úgy látja, nem éri meg neki, hogy annyi időt szánjon rá, míg kiigazodik benne. Azt is sejtem, hogy közben nem fog semmibe vett nyelvi jogaira gondolni: könnyen hajlik arra, hogy ha nem érti azonnal, azért csakis ő a hibás, mert hogy nem elég művelt, vagy nem tud elég jól magyarul.

A szöveget nyelvhelyességi szempontból sem vizsgálom meg, mert az, hogy hol milyen nyelvi normát szeg meg, tizedrangú jelentőségű a nagyobb bajhoz képest. A helyzet orvoslása sem nyelvművelési vagy nyelvvédelmi, hanem egyfajta fogyasztóvédelmi, általánosabban pedig emberjogvédelmi feladat. Ez a célokban mutatkozik meg a legvilágosabban. A nyelvvédő a nyelvet védi (mégpedig, bármilyen különösen hangzik is, a beszélőkkel szemben), a fogyasztóvédő viszont az embert, jelen esetben azokkal szemben, akik nyelvi eszközökkel okoznak neki kárt és rossz közérzetet, akik tehát nyelvi jogait sértik meg.

A nyelvművelést nem ok nélkül említettem, ugyanis paradox módon nagy szerepe van abban, hogy ez az áldatlan helyzet kialakult. A képtelenségek egy része ugyanis éppen azért jön létre, mert az emberek félnek a nyelvművelőktől. (Gondolkozzunk itt el ezen egy kicsit: miféle jogviszony az, ahol nagyon sok ember fél nagyon kevéstől, éspedig nyelvhasználati okokból? A politikában az ilyen helyzetet diktatúrának hívják – ezt vajon minek lehet?) A Nyugati Pályaudvaron olvastam egy figyelmeztetést (nem tudom, ott van-e még), hogy a visszajárót ott helyben számoljam meg, mert: „A pénztártól való távozás után utólagos felszólamlásnak helye nincs!” Mit mondjak? Elszörnyedtem rajta. Először is: miért veszekszik velem, mikor én semmi rosszat nem tettem? Ez a szórend ugyanis, a helye nincs-csel és a felkiáltójellel a végén nagyon is agresszív. Olyasmit jelent, mint a Vedd tudomásul, hogy ..., avagy közérthetőbben: Pofa be! De most nem ezért idéztem, hanem a felszólamlás miatt. Ezt a torzszülöttet kínjában találta ki valaki, mert attól félt, hogy nagyon ki fog kapni a hivatásos vagy önjelölt nyelvművelőktől, ha az idegen reklamáció szót használja (pedig ezt még az ÉKSz. sem csillagozza meg). Miután kiötlötte, talán még büszke is volt rá, hogy lám, milyen jól meg tudta magyarítani a reklamáció-t, íme, nyelvünk magyarsága máris nyert valamit. Csak egyvalamire nem gondolt, a legfontosabbra: hogy mit fognak majd ezzel csinálni az emberek beszéd közben. Illik-e ez élő ember szájába, vagy csakis a nyomdafestéket tűri? Leginkább a felszólalás-hoz hasonlít, felszólalni viszont szoktunk gyűlésen vagy konferencián, de a pénztár előtt soha. De mit fog akkor csinálni a rendes magyar ember a pénztár előtt? Felszólamlik? Ez bajosan van magyarul, hiszen a beszéddel kapcsolatos igéinkre nem jellemző, hogy ikesek lennének. Felszólamol? Ez se jobb, hiszen az ilyen képzős igéink mind ikesek: áramlik, csillámlik, háramlik, szüremlik stb., ráadásul tárgyatlanok is, márpedig az ember általában nem csak úgy reklamál, hanem megreklamál valamit. Mit kell akkor neki mondani? Megfelszólamol valamit? A helyzet azonban mégsem reménytelen, ott van az ÉKSz. felszólamlás szócikkében, hogy mit tehet a magyar ember ilyenkor: felszólamlással él vmi ellen. Megvan tehát a megoldás, élnek is vele írás közben az emberek, más lehetőségük nem is lévén, ha a reklamál-t nem merik használni. (Azt csak beszéd közben használják, miután körülnéznek, hogy nincs-e nyelvművelő a közelben.) Világos, hogy miért nincs más lehetőségük: mert míg a reklamál és a reklamáció igenis magyar szó, a felszólamlás nem az. Hiszen úgy látszik ugyan, hogy -ás képzővel van képezve egy igéből, de olyan magyar ige nincs. Ez tehát egyike a számos olyan esetnek, mikor a nyelvművelői buzgalom hozza létre a nyelvi képtelenséget és kényszeredettséget, és lehetetleníti el a normális nyelvhasználatot. (Hogy ne maradjon egyedül, még egy példa: kiadói szerkesztő koromban egyszer hatalmammal visszaélve kellett megakadályoznom egyik szerzőmet abban, hogy a labdarúgást játszik kifejezéssel nevetségessé tegye magát, mert semennyiért nem fogadta el a javaslatomat, hogy írja azt egyszerűen: futballozik. Ő azt le nem írja, mert idegen szó. Ráhagytam, mikor elment, kijavítottam.)

Az itt felvetett kérdésekről eddig természetesen mások is írtak már, ha nem is mindig a nyelvi jogok összefüggésébe helyezve őket. A világ más tájain sok hasznosítható tapasztalatot is szereztek ilyen téren, nem ártana, ha mi is tanulnánk belőlük. Heltai Pál és Nagy Róbert például (l. Magyar Nyelvőr 121 [1997]: 396–409) érdekes tanulmányban számol be az angol nyelvterületen elindult Plain English Campaignról, azaz a „Közérthetően angolul” mozgalomról. Örömmel olvastam megjelenésekor (aki még nem olvasta volna, ne restellje előkeresni), és azt reméltem, hogy ha más nem, hát legalább az Európához való csatlakozásunk láza nálunk is divatba hozza majd a „Közérthetően magyarul” mozgalmat. Sajnos nem így történt. A tanulmányra való későbbi hivatkozások inkább olyan értelműek, hogy lám, más országokban is van nyelvművelés. Pedig a „Közérthetően angolul” mozgalom nem arról szól, hogy miért suksüköl még mindig Mariska néni, mikor pedig hányszor megmondtuk már, hogy az helytelen, hanem éppen arról, amiről itt beszélünk: lehetővé tenni minden átlagos iskolázottságú állampolgár számára, hogy a számára fontos információkhoz könnyen érthető nyelven férhessen hozzá.

A mozgalom számos tanulsággal járt már eddig is. Például megdöntötte azt a mítoszt, hogy a jogi szövegek szükségszerűen olyan nyakatekertek, mivel úgymond ott az egyértelműség nagyon fontos. Kisült ugyanis, hogy nyakatekerten is lehet kétértelműen fogalmazni. Mikor az ilyen szövegeket megpróbálták közérthető angolra fordítani, lépten-nyomon kétértelműségekbe ütköztek. Mivel a kétértelműséget nem lehetett közérthetővé átültetni, hiszen a világos beszéd nem tűri az ilyesmit, a jogászokhoz fordultak, hogy ők mondják meg, melyik az érvényes értelmezés. De hiába: ők sem tudták megmondani.

A másik tanulság az volt, hogy a közérthető beszéd gazdasági szempontból is igen nyereséges vállalkozás. Ha ugyanis a vásárló azonnal megérti a használati utasítást, nem kell felhívnia a gyártó cég telefonszámláját terhelő zöld számot azzal, hogy „Azt tetszettek ide írni, hogy én ezt meg ezt csináljam, de nem egészen értem, lennének szívesek világosabban elmagyarázni?”, hanem maga is elboldogul. De a vállalat jogtanácsosának is sokkal kevesebb a dolga, ha az alkalmazott azonnal megérti a munkaszerződésből, hogy milyen jogai és kötelességei vannak, és mi a teendője ügyintézés közben. Nem csoda, ha a közérthető angolt bevezető cégek együttesen milliárdos kiadásokat takaríthattak meg, de az állampolgárok is, hiszen ha az ember a tájékoztatásból azonnal megérti, mit kell tennie, ha nyugdíjaztatni szeretné magát, akkor nem kell fizetnie a jogi tanácsadásért. Az igazi nyereség azonban az, amit nem lehet fontban vagy dollárban mérni (forintban egyelőre nem is esedékes): hogy az emberek jobban érzik magukat, mert legalább nyelvi jogviszonyaik tekintetében biztosítva van „egyik embernek a másik embertől függő jó életérzése”.

Nem hallgathatom el, hogy azért az utóbbi időben biztató jeleket is tapasztalok. Néhány hónappal ezelőtt például azt hallottam a Kossuth Rádió hírműsorában – alig hittem a fülemnek –, hogy: „Bill Clinton elnök két órán át tárgyalt Ehud Barakkal és Jasszer Arafattal, de nem ment velük semmire.” És ettől nem dőlt össze a világ, nem szakadt meg az adás, és talán még a szerkesztőt sem bocsátották el érte.

Karácsony Sándorral indítottam, fejezzem is be hát ővele. Ő ugyanis a harmincas években mindezeket már sokkal részletesebben megírta, mint ahogy itt van (igaz, nem a nyelvi emberi jogok összefüggésében, de hát ezt elvárni méltatlan anakronizmus is volna); elég szomorú, hogy hat évtized múltán még mindig időszerű, amit 1939-ben írt A magyar észjárásban: „Ülök a villamoson, olvasom a figyelmeztetést. »Nagyon kérjük az igen t. utazóközönséget, hogy menetjegyét az utazás végén szakítsa el, miáltal elkerülhető, hogy mások az elhasznált jegyekkel visszaélést kövessenek el.« Mi lenne, ha azt írnák oda: »Ha nem utazik tovább, tépje össze jegyét, fel ne szedje más!« Tessenek elhinni, hogy nem a szavaink vagy frázisaink hiányoznak az effélékhez, egyes-egyedül a merszünk” (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985. 283).

(Színes eszmék nem alszanak... Szépe György 70. születésnapjára. Szerk. Andor József–Szűcs Tibor–Terts István. Lingua Franca Csoport, Pécs, 2001. II. kötet, 1209–1218.)