Cseresnyési László:

Nemzetközpontú nyelvtudomány

 

„A nyelv nyelv. A nyelv beszél.”

(M. Heidegger)

 

Nincs ezzel a címmel semmi baj — jó kis politikus cím, ereje van, és olyan lendületet ad ennek az írásnak, hogy győzzünk csak fékezni a végén. A nyelvész szó a magyar köznyelvben alapértelmezésben ‘nyelvművelő’ jelentésű, a nyelvművelés mérvadó specialistái pedig többször is kifejtették, hogy a norma gondozása nemzeti ügyünk. Aki tudja, hogy a „nemzetközpontú nyelvtudomány” a nyelvművelés önelnevezése (vö. Grétsy 1993, 1998), talán már le is vonta a következtetést: ez a kis tanulmány tiszteletadás kíván lenni a nyelvtudomány nemzetben gondolkodó egyszerű munkásainak.

Mindazonáltal vannak, akik a „nyelvtudomány” szó használatát itt nem tartják helyénvalónak. Megoszlanak ugyanis a vélemények azzal kapcsolatban, hogy a nyelvi norma terjesztése, hegemóniájának biztosítása tudományos tevékenység-e. Gombocz Zoltán (1877–1935) például éles határt húzott a nyelvtudomány és a nyelvművelés közé (Gombocz 1931), egy másik nagy nyelvtudósunk, Laziczius Gyula (1896–1957) pedig így fogalmazott: „A nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány.” Ezért a nyelvművelés nemzetközpontúságáról és tudományosságáról egyaránt szólnunk kell.

Európában a romantika korától különös hangsúlyt kap az a gondolat, hogy a nyelv egysége és a közös eredet a nemzetet összetartó legfontosabb erő. Sokan úgy vélték, hogy a nemzet egységének záloga a nyelvi egység, azaz a nemzeti nyelvbe özönlő idegen elemek, a szakadár területi nyelvváltozatok és a radikálisan újító csoportnyelvek a nemzet politikai egységét bomlasztó tényezők. Tudjuk azonban, hogy a világ államainak zöme nyelvileg nem egységes, azaz a határokon belül több nyelv, illetve ugyanazon nyelv több változata él egymás mellett. Olaszország nyelvi sokszínűsége például közismert, de Franciaországban sem más a helyzet. Történetileg még inkább igaz ez: egy 1790 táján született felmérés szerint a 25 millió francia állampolgárnak negyede vagy harmada nem vagy alig értette a sztenderd (párizsi) franciát, mert anyanyelvként sajátos nyelvjárást vagy különálló nyelvet beszélt, pl. provánszit, gascognit, katalánt, korzikait, elzászi németet, flamandot, bretont vagy baszkot (Grau 1985: 19). Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy Olaszország, Franciaország vagy akár Kína nem afféle régiókra forgácsolódott kis államocskák, akkor belátható az is, hogy a központi nyelvi norma hegemóniája nem előfeltétele a nemzet politikai egységének. A nyelvi egységnek főként szimbolikus jelentősége van. Az embert az anyanyelvéhez szenvedélyes érzelmek fűzik, de ennek ellenére sem igaz az, hogy a nemzeti egység záloga a nyelvi egység lenne.

1844 óta Magyarország hivatalos nyelve a magyar. A határokon belül a nyelv fennmaradását és kizárólagosságát nem fenyegeti sem a külső ellenség fenekedése, sem pedig a belső ellenség (így pl. a suksükölők) ármánykodása és cselszövénye. A nyelvi megosztottság és fenyegetettség témája mégsem kerül le napirendről. Nyelvünk úgymond olyan, mint a szirteken széttörni készülő hajó, nyelvművelőink pedig olyanok, mint a világítótornyokban szolgálatot teljesítő őrök (MNy 1997: 389). Van olyan vélemény, miszerint a nemzeti nyelvi norma (köznyelvi norma, médianorma stb.) érvényre juttatásához és gondozásához való viszony politikai kérdés, vö. pl. Balázs (2000: 15):

 

Amikor tehát az igényes, a lehető legnagyobb megértést, egyúttal nyilvánosságot jelentő médianorma mellett érvelünk, akkor éppen a polgári nyilvánosság, a demokrácia szellemében járunk el.  Úgy vélem, hogy ez éppen a participációs (részvételi) demokrácia egyik fontos „nyelvi” kritériuma. ... Aki pedig ezt az egyéni szabadság, az önkifejezés egyébként tisztelnivaló értékeivel érvelve tagadja, s a médianormát ezekkel állítja szembe, azonkívül, hogy demagóg, a társadalmi együttműködésben kíván zavart kelteni.

 

Legyen szabad Balázs Géza véleményével szemben — az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszékét vezető professzorról van szó — tiszteletteljes ellenvéleményünket kifejezni. A „zavarkeltés” eredménye feltehetően a zavar, a dolgok természetes rendje pedig a nyelvművelők vélelme szerint az, hogy a nyelv kérdése nem pusztán a nyelv kérdése: a nyelvi norma ápolása a nemzeti önvédelem eszköze. Ha a norma gondozásának (azaz a nyelvművelésnek) nincs nemzetmentő társadalmi jelentősége, akkor a norma gondozójának (azaz a nyelvművelőnek) sincs. Ha a tanulmányunk mottójában hivatkozott (liberál-heideggeriánus) die Sprache ist Sprache koncepció befurakodna a magyar közgondolkodásba, akkor ennek a nyelvművelők számára a teljes presztízsveszteségen túl gazdasági következményei is lennének. A norma gondozói számára kínálkozó munkalehetőségek megcsappannának: nem lehetne (szerény díjazás fejében vagy akár társadalmi munkában) szakértői véleményeket kiadni, a médiában szerepelni, nyelvművelő tanfolyamokat vezetni, mikrofonengedélyeket aláírni és tudományos alapon eldönteni, hogy jogosult vagyok-e leányomnak a hivatalos jegyzékben nem szereplő Csermely keresztnevet adni. A nemzeti nyelvi norma „ápolásának” jelentősége tehát (feszes ábécérendben haladva) három szóban foglalható össze: pénz, pozíció, presztízs.

Úgy véljük, hogy a rádióhallgató dolga az, hogy beírjon a rádióba: „Sitzfleisch Emőke képtelen egy épkézláb mondatot mondani, palócosan beszél, néha még selypít is”, az adásszerkesztő dolga pedig az, hogy eldöntse, hogy mit kell az ilyen hallgatói levelekkel kezdeni. Úgy véljük, hogy nem tekinthető „normális esetnek” az a világ országaiban csaknem példátlan gyakorlat, hogy utónevet a szülők alapvetően egy jóváhagyott listából választhatnak (vö. a 1982. évi 17. törvényerejű rendelet és az ezt módosító 2002. évi 45. törvény). Úgy véljük, hogy nem liberális vagy netán anarchista politikai állásfoglalás az, ha erről a dologról másképp gondolkodunk, mint nyelvművelők.

Meg kell azonban jegyezni, hogy a nyelvművelés jelenségének valóban van politikai vetülete is. A nyelvművelésnek tömegbázisa van: a nyelvművelői javak széles fogyasztói réteg számára keresett árucikknek minősülnek — Magyarországon, Franciaországban, Németországban és sok más országban. A konzervatív értékekre fogékony, feltörekvő középréteg létezése magyarázza azt, hogy a Duden Kiadó Nyelvi Tanácsadó Központjába (Sprachberatungsstelle der Dudenredaktion) ma is évi mintegy húszezernyi telefon és levél érkezik. Németország első „népi” nyelvművelő egyesülete az 1885-ben alapított Der Allgemeine Deutsche Sprachverein volt (1923–1945 Deutsche Sprachverein néven), amelynek lapja a Zeitschrift des Allgemeinen deutschen Sprachvereins 1925-től Muttersprache c. jelent meg. Egy múzeumigazgató alapította, és olyan nyelvtudósok tartoztak a tagjai közé, mint Friedrich Kluge vagy Otto Behaghel. Mindazonáltal nem volt tudósi szervezet: tagságának kétharmada a kereskedői-iparosi középrétegbe tartozott (1886-ban 6500, 1915-ben 38 000, 1930-ban 49 000 tagja volt). A szervezet fő feladatának az idegen szavak németesítését tartotta, de valamiféle középosztálybeli, a jobboldal irányába sodródó társadalmi mozgalom is volt.

A University of Bristol által 2003. áprilisában rendezett „Nyelvi purizmus a germán nyelvekben” (Linguistic Purism in the Germanic Languages) c. konferencián több előadó is megpróbálta értelmezni a (szélső)jobboldali eszmeiség és a nyelvművelés korrelációját. Jim Walker előadása például „szerelmi viszony”-nak (love affair) nevezte ezt a kapcsolatot (http://eis.bris.ac.uk/%7Egexnl/research/conference/abstracts.html). Úgy vélem azonban, hogy Walker adósunk maradt azzal a kézenfekvő megfigyeléssel, hogy a nyelv dolgainak erős kézben tartását nem csupán a jobboldali eszmeiségű középréteg tartja tökéletes megoldásnak, hanem a politikai színpad másik oldalán álló, rendpárti egyéneknek is tetszik az, ha nem a sok zavarosfejű liberális dönt az olyan nagy horderejű kérdésekben, mint egyen vagy egyék.

Ha a német nyelvművelés és a jobboldal viszonyát „szerelmi viszony”-nak nevezzük, akkor szólnunk kell egy nagy szerelmi csalódásról is. 1933-ban az történt ugyanis, hogy a Sprachverein vezetője kéréssel fordult Hitlerhez: mellőzze a Führer az olyan idegen szavakat mint Propaganda, Organisation, Garant, avisieren, Konzentrationslager, Sterilisation, hogy a vezér gondolatait a nép még jobban érthesse és azok még népközelibbé (volksnah) váljanak. A Sprachverein ekkor már gőzerővel munkálkodott azon (vö. Muttersprache 1933), hogy elfoglalja a neki megfelelő helyet a harc frontján (den Deutschen Sprachverein in dieser Kampffront an der richtigen Stelle einzuschalten), illetve, hogy a Sprachverein a német nyelv rohamosztagává válhassék (SA unserer Muttersprache). Mozgalom indult a boltok cégtábláinak, az étlapoknak, a pályaudvarok, terek, sportegyesületek neveinek, a köztéri reklámplakátoknak a németesítéséért. Göring birodalmi marsall rokonszenvezett az idegen szavak és használóik lefülelésének és megregulázásának gondolatával, de Goebbels 1937. május 1-jén a Reichskulturkammer ülésén váratlanul megdorgálta a párt nyelvi rohamcsapatát. Ezért a Sprachverein vezetésének 1937-ben Stuttgartban nyilvános önkritikát kellett gyakorolnia. Sziszegve bár, de kimondták, hogy most már aztán ideje megálljt parancsolni a szertelen németesítgetésnek és nyelvgyártásnak (haltlosen Verdeutscherei und Sprachschöpferei), illetve, hogy nagy tévedés a hazafias érzületet pusztán az idegen szavak használata alapján megítélni (Beurteilung vaterländischer Gesinnung nach dem Fremdwörtergebrauch). Az 1937-es stuttgarti közgyűlés nagyreferátuma, Ewald Geissler „A nyelvművelés mint faji kötelesség” (Sprachpflege als Rassenpflicht) c. előadása immár helyesen azonosította a német nyelv igazi ellenségeit. Geissler úgy látta, hogy a német nyelv Thomas Mann, Feuchtwanger, Stefan Zweig és más ilyen személyek írásai nyomán való megbomlása (Zersetzung) miatt időszerűvé vált bizonyos felészakiasítás (Aufnordung). Alfred Götze, a jeles germanista és fegyvertársai is rámutattak, hogy a fő ellenség a német nyelvbe furakodott zsidó elem. És újra helyreállott a német politika és a nyelvművelés már-már elveszettnek hitt harmóniája.

Mi is az a nemzeti nyelvi norma és kik a hordozói? A „norma” szó két különböző dologra utal. Minden beszélőközösségben létezik valamiféle, a helyességre vonatkozó, spontán megegyezés, nyelvi konszenzus — azaz közösségi norma. Ezt a hallgatólagos konszenzust sokszor központilag is kodifikálják. Ennek eredménye az intézményes (akadémiai) norma, amely a közösségi normán alapul, de általában kevésbé toleráns a változatokkal szemben. A spontán norma változásait az intézményes norma mindig némi késéssel tükrözi — ez a rugalmatlanság pedig mindig több-kevesebb feszültséghez vezet. A két norma viszonya dialektikus, vagyis a spontán és az intézményes norma kölcsönösen hatnak egymásra. Az intézményes norma képviselői a nyelvművelők, akik módosítani próbálják mindazoknak a nyelvhasználatát, akik nem a kodifikált akadémiai nyelvszépség szabályainak megfelelő módon írnak és beszélnek, tehát vagy a spontán közösségi normát követik, vagy egy annál szűkebb nyelvhasználati csoportnormához igazodnak. A spontán közösségi normát követi például az, aki a „helyes” Nyelvtanulás végett ment Angliába helyett a „helytelen” Nyelvtanulás miatt ment Angliába típusú szerkezetet használja. A spontán közösségi normától eltérő, régiónként is változó csoportnormát követi az, aki a Félek, hogy elhalasztják szerkezet helyett a Félek, hogy elhalasszák szerkezetet használja. A nyelvművelők által vállalt harmadik feladat a beszéd alkalomszerű és esetleges kisiklásainak éber szemmel való figyelése. A véletlenszerű kisiklások és nyelvbotlások kipellengérezése azonban elméletileg megkérdőjelezhető feladat. Mondhat például valamit egy gimnazistáról, ha érettségi dolgozatában Móricz „háromrészes Erdély trilógiájá” emlegeti (talán nem tudja, hogy a trilógia három részből áll), de ez mégsem a magyar nyelvközösséget érintő kérdés. Az egyedi és a rendszerszerű jelenségek közti határvonal megvonása alapvető módszertani megkülönböztetés (lenne).

Mi a létjogosultsága a nyelvi norma gondozásának, a nyelvművelésnek, illetve magának a normativitásnak a nyelvészetben? A nyelvészek meg szoktak különböztetni preskriptív (normatív, előíró) és deskriptív (tisztán tényleíró) megközelítési módot. Egyesek eleve tudománytalannak minősítik a preskriptív megközelítést, de belátható, hogy valójában a normativitás és a tudományosság között nincs kapcsolat. Egy leírás tudományossága ugyanis csak attól függ, hogy a tényekről mennyire kimerítően és pontosan ad számot: ebből pedig a csatolt értékítélet semmit nem vehet el — igaz, semmit nem is adhat hozzá. A nyelvleírás „preskriptív/deskriptív” minősítése helyett egyébként inkább a normativitás fokozatairól kellene beszélni. Egy idegen anyanyelvűek számára írott nyelvtannak például preskriptívebbnek kell lennie, mint ugyanazon nyelv akadémiai nyelvtanának. Tévedés tehát azt állítani, hogy a preskriptív (normatív) jelleg eleve kizárná a tudományosságot. Nyilván nem azonos például a Morális Lény fogalmi megközelítése, magatartásának objektív leírása, illetve ezek értékelése és az erkölcsös viselkedés normáinak megszabása, de egy objektív és rendszeres etikai leírás (deskripció) nem veszíti el az értékét amiatt, mert az olvasóit a „helyes viselkedés” normáinak követésére szólítja fel (preskripció). Azt sem állítjuk, hogy az etikai normák közvetítése haszontalan lenne, amiként a nyelvi nevelésnek, a társadalmi presztízzsel rendelkező, kifinomultabb és bonyolultabb nyelvváltozatok terjesztésének a jelentőségét sem vonjuk kétségbe.

Úgy véljük azonban, hogy a „létező nyelvművelés” nem járul hozzá a szocializáció minőségének a javításához, a nyelvileg hátrányos helyzet és más hasonló társadalmi probléma megoldásához. Az „ingyenesen hívható zöldszám”-ot „ingyenesen hívható szám”-ra vagy „zöldszám”-ra javítani afféle kellemes úri passzió. Ez talán lehet az anyanyelvi nevelés ízesítésére szolgáló fűszer, de nem maga az „anyanyelvi nevelés”. Sokunk számára ismert például a babfőzelék és a babérlevél közötti (igen intim) kapcsolat, mégis meglepődnénk, ha valaki a babérlevelet babfőzeléknek nevezné. Tátódjék hát el a száj annak hallatán is, hogy a létező nyelvművelés „anyanyelvi nevelés” lenne!

Úgy véljük továbbá, hogy „létező nyelvművelők” által használt fordulatok a nyelv „őrzésé”-ről, „védelmé”-ről, „rontásá”-ról, „szennyezésé”-ről fennhéjázóak és sértőek azokra nézve, akiknek a nyelvi kultúráját úgymond emelni kívánják. A nyelv rendületlen védelmezőjének öntudata és az ezzel járó honfiúi/honleányi pátosz elnyomja az eltérő nyelvváltozatot használó másik ember iránti tiszteletet. Metaforaválasztása szerint a nyelvművelő olykor huszár, aki védi a nyelvet és harcba száll annak ellenségei ellen, kertész és földmíves, aki kiirtja a nyelv testén tenyésző gyomnövényt (avagy nyesegeti a nyelv vadhajtásait), de lehet felcser is, aki operál és purgál, legyőzi a betegséget és kivágja a rákos kelevényt. A kedvező társadalmi megítélésű formák terjesztése nem szükségszerűen jár együtt a beszélő nyelvváltozatának megbélyegzésével, a „vulgáris”, „műveletlen”, „kigyomlálandó” címkézéssel, de a létező nyelvművelésben mégsem a melléültető, hanem a növényirtó jelleg dominál. A hozzáadó és a felcserélő pedagógia különbségéhez vö. Lanstyák (1994) és Kontra 2003).

Harmadrészt, úgy véljük, hogy a létező nyelvművelés arány- és kortévesztése nem véletlen. Platón (Állam 409bc, 477b) szembeállítja az episztémikus és az empirikus tudást, azt mondván, hogy a tárgy természete dönti el, miről lehet csak véleményünk (doxa), illetve tudásunk (episztémé). Az első fennmaradt európai nyelvtan, Dionüsziosz Thrax műve a tárgyát „a költők és prózaírók szokásos nyelvhasználatának empirikus ismerete”-ként határozta meg. Ezzel a grammatikai mesterséget egyszerűen a tapasztalat és jártasság szintjével jellemezhető gyakorlati tudás kategóriájába sorolta: ami az elvek és racionális összefüggések ismeretén alapuló tudás (episztémé) ellenpárja (vö. Plátón Állam 409b, 422c, Törv. 720b, 857c, Gorg. 463b és Arisztotelész Metaph. 981a2, Nik. Eth. 1139b.). Egy régi kommentár szerint Dionüsziosz Thrax azzal, hogy empirikusnak nevezte a grammatikai mesterséget, lejáratta azt, mert az empíria elvi alap nélküli foglalatosság (vö. Hilgard 1901: 166.25). Ezt a szót az orvosokra használják, akik elvek nélkül (aneu logou) kezelik a betegeket. Tudják, hogy egy gyógyszer hat a fekélyre, de ha megkérdezzük, hogy miért, akkor zavarba jönnek. A grammatikában viszont minden a szükségszerű szabályosság elvén alapul (meta logou kai tész deouszész analogiasz kanonizei). Ez a régi kommentár jól mutatja, hogy milyen régi hagyománya van a nyelvészetben az empirikus és az episztemikus tudás közti határvonal elmosásának, a nyelvi helyesség körüli ködösítésnek. Értelmetlen ugyanis azt állítani, hogy bárkinek a nyelvhelyességi ítéletét a nyelv géniuszának tudományos elemzése motiválná, mert a helyesség nem egyszerűen a nyelv elvont, belső természetéből, hanem a használatából következő tulajdonság. Talán olykor lehet egy nyelv „belső, mélyebb logikájá”-ról beszélni, de ez mindig valamiféle, a mérvadó beszélők nyelvhasználatához képest létező racionalitás, pl. az adott nyelvben szokásos kifejezésekhez képest lehet valamit „terjengős”-nek minősíteni. Az ama fa alatt vagy azon fa alatt, illetve az az alatt a fa alatt szerkezetek közötti választásunk egyszerűen azon alapul, hogy ma az utóbbit szokás használni. Botorság lenne, ha valaki az előbbi kettőt „jóval frappánsabbnak és logikusabbnak” nevezné, mint a „terjengős” az alatt a fa alatt szerkezetet.

A nyelvész ítélete nem a „jól megalapozott elméletből, azaz a nyelv szerkezetének elmélyedő tudományos búvárlatából” indul ki (Papp 1939: 18). Elmélkedik, elmélyed, sőt olykor tán búvárkodik is, de a nyelvész sem tud mást, mint a laikus: megfigyeli a nyelvhasználatot. Nyelvhelyességi kérdésekben a nyelvész — akárcsak a laikus — a mérvadó beszélők nyelvhasználatának ismerete, a nyelvi tapasztalaton alapuló ízlés alapján dönt, és a vélekedésének (doxa) ad hangot. A nyelv változatainak, a nyelvi ízlés hátterének alapos ismerete talán feljogosítja a nyelvészt vagy az írót arra, hogy a nyelvi értékítéletekkel kapcsolatos véleményét kifejtse és másoknak tanácsokat adjon. Ha ezt teszi, akkor világossá kellene tennie, hogy nem a tudomány egzaktságát képviseli, hanem csupán az általa mérvadónak vélt normát. Mivel ezt a normát a nyelvművelők nem átfogó felmérések, hanem egyéni tapasztalataik alapján ismerik, tág tere van az eltérő véleményeknek. Ha a nyelvhelyességi ítéleteik pontosan tükrözik a mérvadó beszélők nyelvhasználatát, akkor empirikusan adekvátak, de a megalapozott empirikus tudás sem episztémikus tudás. Szemfényvesztés azt a látszatot kelteni, hogy a nyelvhelyességi ítéletek alapja nem a nyelvi ízlés, hanem valami titokzatos episztémikus tudás lenne.

Ezzel összefüggésben kell szót ejtenünk a „nyelvművelői hozzáértés” legendájáról. Grétsy László (Népszabadság, 2000. április 7.) egy vita során azt állítja vitapartneréről, hogy „mint »általános nyelvész« a magyar nyelvészethez elég kevéssé, a nyelvműveléshez pedig egyáltalán nem ért”. Az olvasó ennek alapján úgy gondolhatja, hogy a magyar nyelv leírásának értelmében vett magyar nyelvészet és a nyelvművelés közötti viszony az azonosság, rokonság, közelség stb. fogalmaival írható le. Erről szó sincs: a magyar nyelvészet és az általános nyelvészet sajátos szakterületek — tévhit, hogy a magyar nyelvészet specialistái „kis híján” nyelvművelők. Az olvasó netalán még azt is gondolhatja, hogy az általános nyelvészeknek (vagy a nyelvtudomány egyéb szakterületén dolgozó kutatóknak) kevésbé „hiteles jogosítványuk” van arra, hogy nyelvhelyességi és nyelvesztétikai kérdésekben véleményt nyilvánítsanak. Erről sincs szó: a nyelvhelyesség kérdéseiben éppúgy nem „perdöntő” a nyelvművelő vagy a nyelvész véleménye, amiként nem az esztéták és kritikusok kizárólagos joga és kompetenciája annak a megítélése, hogy melyik festmény szép és ezért a Nemzeti Galériába való. Tévedés azt hinni, hogy a magyar nyelvészek vagy esetleg a média nyelvművelő műsorainak szereplői jobban értenének a helyes magyarság megítéléséhez, mint egy magyar finnugrista, netán mint az orosz, francia stb. nyelvészet magyar szakembere — vagy akár egy jó ízlésű laikus.

Általánosan elterjedt téveszme az is, hogy a nyelv őrzői, a nyelvhelyesség letéteményesei, illetve a nyelvművelés gazdái főként az írók és a költők lennének. Amiként a nyelvész és a nyelvművelő sem gazdája a nyelvnek, az író és költő sem az. A magyar írók és költők (Csokonai, Vörösmarty, Arany János és mások) nyelvi és nyelvészeti kérdésekről írott munkáit szükségtelen itt méltatni. Mivel a magyar kultúrában az írók és költők tekintélye igen nagy, szentségtörő gondolatnak tűnhet az, hogy például Kosztolányi egyes, a nyelvre vonatkozó megállapításaihoz kritikailag kell viszonyulni (vö. Sándor 2001). Sokak számára Kosztolányi megfellebbezhetetlen tekintélynek számít (Deme 1946, 1960), de például az idegen szavakkal kapcsolatos elképesztően szélsőséges nézeteit a mai nyelvművelők zöme sem osztja (legalábbis remélem, hogy nem), vö. még Radics (2002).

A „nemzeti norma” tulajdonát nem lehet sem a nyelvművelőkre, sem pedig az írókra és költőkre átruházni, mert az — alanyi jogon — a miénk. Ami pedig az ezzel járó állítólagos „felelősségünket” illeti, az egyfajta oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú szörnyeteg, amelyet alighanem a nyelvművelők találtak ki a profán tömeg és persze szegény Bellerophón szórakoztatására.

 

 

Hivatkozások:

 

Balázs Géza 2000. A média nyelvi normája. Magyar Nyelvőr 124: 5–24.

Deme László 1946. Kosztolányi Dezső, az elméleti és gyakorlati nyelvtisztító. Magyar Nyelv 42: 34–42.

Deme László 1960. Kosztolányi és a magyar nyelv. Magyar Nyelvőr 84: 136–148.

Gombocz Zoltán 1931. Nyelvhelyesség és nyelvtudomány. Magyar Nyelv 27: 1–11.

Grau, Richard 1985. Les langues et les cultures minoritaires en France. Québec: Documentation du Conseil de la Langue Française.

Grétsy László 1993. Nemzetközpontú nyelvművelés. Magyar Nyelvőr 117: 402–404.

Grétsy László 1998. Nyelvhasználat és nemzeti tudat. Magyar Nyelv 94: 31–37.

Hilgard, Alfredus szerk. 1901. Grammatici Graeci. I. 3. Lipsiae: Teubner, repr. Olms: Hildesheim, 1965.

Kontra Miklós 2003. Felcserélő anyanyelvi nevelés vagy hozzáadó? Papp István igaza. Magyar Nyelvjárások 41: 355–358.

Lanstyák István 1994. Kétnyelvűség és anyanyelvi nevelés. Nagy Attila szerk., Olvasásra nevelés és pedagógusképzés. HUNRA konferenciák előadásai, 56–63. Budapest: Országos Széchényi Könyvtár; Újraközlés: Nyelvünkben – otthon, 41–47. Dunaszerdahely: Nap Kiadó, 1998.

Papp István 1939. Magyar nyelvtudományt! Magyar Élet 4.2: 14–21

Radics Anita 2002. Kosztolányi Dezső helye és szerepe a magyar nyelvművelés történetében. Üzenet http://www.zetna.org.yu/zek/folyoiratok/65/radicsa.html.

Sándor Klára 2001. Írás Kosztolányi nyelvszemléletéről. Üzenet http://www.zetna.org.yu/zek/folyoiratok/53/sandor.html.

 

 

Részlet a „Három arabeszk a nyelvészetről” c. rövidesen megjelenő tanulmányból. A szövegrészlet kiemelése néhány apróbb módosítást tett szükségessé.