Kedves Géza!

Nehéz most választanom, milyen műfajban és milyen hangnemben mondjam el véleményem arról a szövegedről, amelyik néhány hete a rádió vasárnapi anyanyelvi műsorában hangzott el. Lehetne ez egy kidolgozottabb tanulmány, erre azonban most sem időm, sem energiám. Válaszolhatnék úgy is, hogy az beolvasható legyen a rádióban. Ha gondolod, arra például rászánnám magam, de talán az alábbi szöveg is alkalmas erre a célra.

Magad is tudod, hogy a hét évtizedes elszigeteltség és néhány évtizedes agymosás után előbb és utóbb is folyamatosan nem a nyelvészek, hanem a magyar anyanyelvűek csodálkoztak rá egymásra. A magyarországiak azokra a „románokra”, „szlovákokra” stb., akik – hogy, hogy nem – beszélnek magyarul, az erdélyi, a felvidéki magyarok pedig arra, hogy Magyarországon magyarul beszélnek ugyan, de másképpen, mint ők. Amiből néha arra következtettek, hogy ők maguk mégsem tudnak igazán magyarul, mégsem igazi magyarok. Ennek a másságnak csak egyik része az, hogy többségükben kétnyelvűek, hogy nyelvhasználatukban gyakoribbak az otthon megszokott nyelvi kölcsönzések, kontaktuselemek. De többnyire archaikusabb is a nyelvhasználatuk, regionálisabb is. De ez mindig így volt azokkal, akik a peremrégiókban éltek. Az 1990 előtti évtizedekben ezt csak fokozta, és szentesítette az, hogy a magyar nyelvi kodifikáció szinte kizárólag a magyarországi nyelvhasználatra volt tekintettel (a legfontosabb kodifikációs kézikönyvek, a szótárak elsősorban). Ezt mind Te magad is tudod.

A nyelvészek körében valóban voltak nézeteltérések és heves viták arról, hogyan kell megítélni a kisebbségi nyelvváltozatokat, és hogyan kell viszonyulni a nyelvváltozatok szétfejlődéséhez. És milyen utat lehet, célszerű követni a nyelvi tervezésben. Nem arról volt és van szó elsősorban, hogy – mint írod – „minden helyi nyelvváltozatot a demokratizmus szellemében önállónak kell tekinteni, s el kell fogadni különfejlődését.” Ez ideológiai átfogalmazása, átértelmezése, gondolom, annak, hogy minden nyelvváltozat, így a kisebbségi nyelvváltozatok értékeit el kell ismerni, és tudomásul kell venni azt, hogy ezek vannak.

A folytatásban is van némi csúsztatás az Arany A. László idézet után. Nem tudom, leírta-e valaki azt, hogy a kisebbségi nyelvváltozatok a magyar nyelv mozgatórugói. Kételkedem benne. Azt persze igen, és többen is leírtuk, hogy a gazdagítás kölcsönös lehet a külső nyelvváltozatok és az anyaországi között. Ami a peremen van, semmiképpen sem csak nyelvi kacat, és ami Budapesten vagy szerte az országban van, nem csupa nyelvi tündöklés. Így nem is lehet, nem is szabad minősítenünk a nyelvváltozatokat.

 „Mérvadó nyelvészeti álláspont”-ként idézed, hogy „a határon túli magyar nyelvváltozatok önállósága érték; akkor is, ha ez különfejlődésükhöz vezet”. Megint visszatér az önállóság mint érték, de ez – véleményem szerint – a Te értelmezésed. Abban van egyetértés, és remélem, hogy ezzel Te is egyetértesz, hogy minden ilyen nyelvváltozat érték, függetlenül attól, hogy milyen a mozgási iránya.

Azt pedig teljesen félreérted, ami a kodifikációs szótárakkal történt és történik a mi közreműködésünkkel. Ha az összehangolt nyelvi tervezés a különfejlődést kívánta volna kodifikálni, mintegy szentesíteni és bátorítani, akkor nem a közös kodifikációs szótáraink bővítését, tágítását kezdeményezzük, és támogatjuk, hanem ki-ki elkészíti saját régiója eltérően szabályozott értelmező szótárát, helyesírási szabályzatát és szótárát, idegen szavainak szótárát stb. Látnod kellene, hogy ennek az ellenkezője történik: az a program, amelyet a határon túli kutatóállomások dolgoztak ki, és amelyet előbb „detrianonizálás”-nak neveztek, utóbb „határtalanítás”-nak, azt tűzte ki célul, hogy saját szakmai eszközeivel megteremtse a lehetőségét a magyar sztenderd nyelvváltozat, a főváltozat közössé tételére. Hogy közmagyarrá tegye azt, ami még most inkább csak „közmagyarországi”.

Mindez a Te szövegedben úgy jelenik meg, mint valamely merénylet a magyar nyelv ellen, vagy akár úgy, mint merénylet a magyarországi magyar nyelv ellen. Szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi nyelvészek követték el ezt a merényletet. Magam is ott vagyok a merénylők között, sőt tekintheted úgy is, hogy főkolompos vagyok, mert az említett kutatóállomások megtiszteltek azzal, hogy szóvivőjük lehetek. A vajdaságiak helytálltak, mondod, mert ők „nem voltak hajlandók szavakat szolgáltatni”. Erről a hősiesnek tűnő helytállásról én nem tudok, csak arról, hogy kezdetben nem voltak képesek bekapcsolódni a közös munkába, de utóbb megtették. Elvi ellenvetéseik számomra nem ismeretesek, csak személyes nehézségeik.

Mondhatnám gúnyosabban, hogy olyasmivel riogatod a rádióhallgatókat, aminek talán inkább örvendeni kellene. Román, szlovák szavak százaival, ezreivel. Azt nem sikerült tisztáznunk, milyen Magyar helyesírási szótárra gondoltál. Magam egyről tudok, az iskolai használatú Helyesírásunk címűről. Annak szerény függelékébe szinte kizárólag néhány tulajdonnév (többnyire helységnév) került be. A Magyar értelmező kéziszótárba összesen néhány száz (átküldhetjük a teljes listát), az Osiris-féle Helyesírásba szintén többségükben tulajdonnevek (intézménynevek, helységnevek), de közszavak is, szlovakizmusok, román kölcsönszók, olyanok, amelyek közkeletűek az erdélyi vagy a felvidéki magyarok nyelvhasználatában. Gondolom, nem tekinthető merényletnek, hogy a Babes–Bolyai Tudományegyetem, az Erdélyi Múzem-Egyesület, Csomakőrös vagy Körösfő neve szerepel egy magyar helyesírási szótárban. Az sem, hogy például propán-bután gáz neveként az Értelmező kéziszótárban ott van az erdélyi aragáz. A kazettofont Te magad is legalább olyan jónak tartod, mint a kazettás magnetofont. A frizsider nem erdélyi, hanem magyarországi szóként szerepel, de ott lehetne a nálunk használatos fridzsider is.

Igen, mi blokklakásban lakunk, és az legalább annyira kényelmetlen, mint a panellakás. Nyelvileg sem jobb egyik, mint a másik. A nyelvnek, közös nyelvünknek kellene olyannak lennie, hogy kényelmes legyen mindannyiunk számára. A nemzeti nyelv biztosan nem olyan kategória, mint az állampolgárság. Olyannak kell lennie, hogy mindenki, aki magyarul beszél, saját nyelvét a közös nyelv részének érezhesse.

Vagy nem ez a „haza a magasban”?

(Most, miután leírtam a szöveget, végigfuttatom a számítógép helyesírás-ellenőrzőjével. A gép számára még mindig ismeretlen Csomakőrös, Körösfő, Babes–Bolyai Tudományegyetem, Erdélyi Múzeum-Egyesület, az aragáz, a kazettofon, a blokklakás és még sok más magyar szó. Általunk használt magyar szavak. Most ez is következik: Prószéky Gábor bizonyára megértő lesz, és engedi, hogy „kitágítsuk” a számítógép magyarnyelv-ismeretét.)

Baráti üdvözlettel

                                            Péntek János

Kolozsvár, 2005. május 30.