Az utóbbi hetek anyanyelvvédői fölbuzdulása során többször is fölmerült a nyelvi-szellemi gyarmatosítás gondolata. Mintha a nagy nemzetközi cégek valamiféle üzleti érdektől vezettetve szándékosan pusztítanák a magyar nyelvet. Mintha hódításuk előfeltétele lenne saját nemzetközi, alapvetően angol nyelvük elterjesztése.

A látszat kétségkívül ilyesmit mutat. Angol nevű üzletekben angol nevű árukat kínálnak. Alátámasztja ezt az elgondolást az újkor néhány évszázadon át folyt politikai gyarmatosítása is. Amikor a tőke terjeszkedésének katonai-politikai eszközökkel teremtették meg az előfeltételeit. A mai gazdasági gyarmatosítás is sok mindenben hasonlít persze ehhez. Az áruk eladásához nyilván igény kell, az igényhez pedig végső soron fogyasztói kultúra. A nemzetközi árukínálat nemzetközivé teszi a fogyasztói kultúrát.

Nem hiszem azonban, hogy a gazdasági gyarmatosítónak elemi érdeke fűződne ahhoz is, hogy árujának ne legyen nemzeti neve. A hamburgernek, a hotdognak, a diszkónak aligha azért nem sikerül évtizedek óta magyar nevet találni, mert kitalálóik, gyártóik, eladóik ragaszkodnak az angol nyelvhez. Ahogyan a televízióban (még?) szinkronizálják a reklámokat, hogy megértsük őket, nyilván nem okozna nagy gondot, hogy minden egyéb PR-tevékenység is magyarul folyjék, ha csak azt lennénk hajlandók megérteni. Valójában belőlünk hiányzik az igény, hogy átkereszteljük ezeket a dolgokat. A hamburger és a hotdog megmagyarítására már a szocializmusban is valóságos mozgalmak bontakoztak ki. Időnként még a televízióban is hirdettek pályázatot rájuk. Föl is buzdult néhány száz, olykor talán néhány ezer ember is, küldték az ötleteiket, közzé is tették közülük a normálisabbakat, s aztán semmi sem változott. Az új szavak nem tudtak meggyökeresedni. Pedig mozgalmári lelkesedésben nem volt hiány. Csak éppen a társadalmi, a tömeges igény hiányzik évtizedek óta, hogy lecseréljünk bizonyos idegen szavakat, hogy megszabaduljunk tőlük.

Inkább az ellenkezőjét tapasztaljuk. Kívánjuk ezeket a kifejezéseket, egyre nagyobb előszeretettel használjuk őket, ragaszkodunk hozzájuk. S alighanem ennek is megvan a társadalom-lélektani magyarázata. Ez is az elmaradottságban rejlik, de még inkább az elmaradottság tudatában, az elmaradottság érzetében.

A reformkorban ez az elmaradottságérzés az ellenkező következményekkel járt. A többé-kevésbé tényleges gyarmati helyzetben minden jó, a haladás minden ígérete, a gazdasági és a szellemi föllendülés minden reménye a nemzeti függetlenséghez, az önállósághoz kapcsolódott a köztudatban. Ma viszont a nyugati, alapvetően amerikai eredetű fogyasztói társadalom jelenti minden haladás hasonló foglalatát. Már Hruscsov is Amerika utolérésével hitegette a szocialista táborban nyomorgó milliókat.

Az utolérés viszont valahogy eddig nem sikerült, s ezután sem kecsegtet túl nagy reményekkel. Már az is csodának számítana, ha elmaradottságunk növekedése megállna, ha hátrányunk nem fokozódna, ha gazdaságunk fejlődési üteme elérné a vezető hatalmakét. Elvben talán előfordulhat errefelé is az ázsiaihoz hasonló gazdasági csoda, ebben azonban a tömegek nem hisznek minálunk. Már az is hurráoptimistának számít, aki úgy gondolja, hogy most már nem lesz rosszabb.

A haladás igénye, vágya azonban a legkétségbeesettebb lélekben is él. Nem hisszük ugyan, hogy valóban, tényleges teljesítményekben utolérhetnénk a fejlett nyugatot, de mégis szeretnék legalább látszólag úgy élni, mint ők, odaát. Ennek pedig az az egyetlen módja, ha azt vesszük át, ami jószerivel ingyen van: a külsőségeket, a formákat, a divatokat. Azaz a kultúrát, a nyelvet. Ha már otthonunkat nem rendezhetjük be amerikai színvonalon, ha a munkahelyünkön nem dolgozhatunk a legkorszerűbb körülmények között, legalább hotdogot és hamburgert eszünk az utcán, bigmacet a McDonald’snél, pubba vagy diszkóba járunk mulatni, shopban vásárolunk (a butik – de még a boutique is – már túl magyar lenne), show-t nézünk a televízióban és thrillert meg horrort (a krimit ugyancsak túlságosan meghonosodottnak érezzük). És a színházakban is, ahol eleink a legbuzgóbban terjesztették a magyar nyelvet, jobban szeretjük a külföldi darabokat. Tömegszórakoztatásra szinte alig próbálkoznak színházaink magyar vígjátékokkal, nyilván azért, mert arra kevésbé megy be a közönség.

Szóval gyarmatosulunk. Gyarmati kultúrát alakítunk ki magunk magunknak. Nem holmi direkt politikai vagy gazdasági kényszer, hanem az elmaradottság egyszerű logikájából folyóan. Lényegében az ellenkezője történik mindannak, amit a gazdaságilag integrálódó, globalizálódó világban mindenki kívánatosnak tart. Hiszen mindenki azt hirdeti, hogy miközben a világgazdaság egységesül, a népeknek minden eddiginél erőteljesebben kellene ragaszkodniuk nyelvükhöz, kultúrájukhoz, minthogy hovatovább csakis abban őrizhetik meg önmagukat, identitásukat. Mi viszont elsőként nyelvünktől, kultúránktól szabadulunk meg. A gazdaságban viszont rendületlenül őrizzük tradicionális elmaradottságunkat.