A nyelv bölcsebb a nyelvészeknél
Grétsy László hetvenéves – és „örömnyugdíjas”
Népszabadság • 2002. február 13. • Szerző: Daniss Győző

Nem ügetek magam után, hanem lépést tartok magammal (kép: Népszabadság – Domaniczky Tivadar)

Budán született, de Pestszenterzsébeten cseperedett föl. A háborúig szép gyermekkora volt. A háborús és az utána következő megpróbáltatásokat is másként élte meg, mint a szülei – Hangya-tisztviselő édesapja állását vesztvén, egy ideig nyúl- meg csirketenyésztéssel, gombatermesztéssel, majd rövidáru-kereskedéssel is foglalkoznia kellett, hogy megéljen a család. Amikor gimnáziumi tanulmányai megengedték, a fiú is segített e munkákban. A középiskolában érett meg benne a gondolat, hogy a tanulmányait a bölcsészkaron folytatja.

– Addig, 1950-ig írói-költői ábrándokat kergettem, noha a nyelvtudomány is érdekelt. Aztán hamarosan, már elsőéves koromban eldőlt – nem utolsósorban Pais Dezső professzorunk szemináriumainak hatására –, hogy a nyelvtudomány mellett kötelezem el magam. Friss diplomásként aspirantúrára mehettem. A tudósképzésnek ez a hároméves formája elég volt a tudományos kutatómunkához szükséges ismeretanyag megalapozására.

– Mi volt a tárgya a kandidátusi értekezésének?

A címe és alcíme: A szóhasadás – egy kevéssé számba vett szóalkotásmód típusai és szerepe irodalmi és köznyelvünk fejlődésében. Ezt a virágkorát a XVIII. és a XIX. században élő jelenséget addig nem vizsgálta a nyelvtudomány. A lényege: egy szó hangalakja kettéválik, majd a két hangalakhoz két egymástól különböző jelentés társul. Például: a törökből került a magyarba a „tengeri révkalauz” jelentésű kilavuz. A magyarban kalóz-zá és kalauz-zá vált a hangalak, és előbbihez később a „tengeri rabló”, az utóbbihoz a „jegykezelő” jelentés kapcsolódott.

– Hazai példa?

Ugyanabból a szóból lett a „silány” jelentésű vacak és a „kisebb emlős állat vagy szegény ember fészke, búvóhelye, pihenőhelye” jelentésű vacok. Érdekes, hogy birtokviszony esetében másként ragozzuk őket: vacakja és vacka. Ilyen módon vált el egymástól a dulakodik és a tülekedik vagy a magános és a magányos. A példák száma több százra, talán ezernél is többre tehető. Nyelvünk a szóhasadásokkal máig gazdagodik.

A friss kandidátus 1958-ban nyelvtörténészként az MTA Nyelvtudományi Intézete főmunkatársa lett, majd 1971-ben Lőrincze Lajos utódaként átvette a magyar nyelvi osztály vezetését. Másfél évtized múlva az ELTE Tanárképző Karán lett a magyar nyelvtudományi tanszék vezetője. Onnan ment nyugdíjba 1998-ban. Ezenközben jó néhány könyvet írt és szerkesztett az 1973-as Anyanyelvi kaleidoszkóptól a Hivatalos nyelvünk kézikönyvén, a kétkötetes Nyelvművelő kézikönyvön és a Nyelvi illemtanon vagy a Nyelvművelő kéziszótáron keresztül és egyebeken kívül a 2000-ben napvilágot látott A mi nyelvünk című kötetig. Ezek alatt az évtizedek alatt kutatásainak tárgya egyre közelebb került a jelenhez, és egyre többször tartott „abszolút jelen idejű” nyelvművelő előadásokat a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban.

– Nem elégített ki, hogy valamiféle elefántcsonttoronyban műveljem a szakmámat. Szerettem volna másoknak is elmondani azt, amit megtanultam, és amiről úgy gondoltam, hogy őket is érdekli. Ezenközben a szóalkotás más módjaival is foglalkoztam. E tekintetben kiváltképpen érdekes időszak volt a nyelvújítás kora. Ne feledjük el, hogy a Magyar Tudományos Akadémia létrehozásának is a magyar nyelv ápolása, fejlesztése volt a legelső célja. A ma embere nemigen létezhetne az akkori nyelvújítók áldásos tevékenysége nélkül. Pedig akkor a nyelv dolgaiban a tudományosság színvonala igencsak alacsony volt. Korántsem tudományos módszerekkel teremtettek új szavakat. Például kettőt megfeleztek, és egy-egy darabjukat öszszeragasztották. Így lett a cső-ből és az orr-ból csőr. A levegőégből vagy lebegő ég-ből lég. És ez a lég utóbb több száz különféle szónak lett a szülője: légcsavar, léghajó, légtornász, légzsák és így tovább.

– Hogyan lett a nyelvművelés korai mozzanatának is tekinthető nyelvújításból modern nyelvművelés?

A XX. század derekára világossá vált, hogy a nyelvművelés az alkalmazott nyelvtudománynak az az ága, amelyiknek célja a nyelv minél egészségesebb fejlődésének a támogatása. De nem merev szabályok felállításáról volt és van szó! Szabályokat legföljebb a helyesírás vagy a földrajzi és a személynevek írása tekintetében célszerű rögzíteni. És a helyesírási szabályzat sem örökéletű, nemzedékenként egyszer fel kell frissíteni. Arra, hogy valaki hogyan használja a nyelvet, legföljebb javaslatokat tehetünk – más kérdés, hogy a kisiskolások ezeket a javaslatokat szabályként tanulják meg. A nyelvművelőnek tudnia kell, hogy a nyelv bölcsebb, mint a nyelvész. Figyelnie kell a változások irányait, és ha képes megállapítani, hogy közülük melyik számít jónak és melyik rossznak, akkor „ki kell jelölnie a cölöpüket”.

– Napjainkban milyen cölöpök verhetők le?

Jó lenne például elfogadtatni az emberekkel, hogy a személyeket összefoglaló gyűjtőnevek után ne mondják azt: a katonaság, aki vagy a párt, akinek vagy a bank, akitől, hanem használják helyesen, így: a katonaság, amely vagy a párt, amelynek vagy a bank, amelytől és így tovább. Ha azonban egy-két nemzedéknyi idő elteltével az egész nyelvközösség elveti a hagyományt, átveszi a ma helytelenített formát, és utódaink többsége az aki-t használja majd, a nyelvművelőnek fejet kell hajtania.

– Mire a legbüszkébb eddigi munkásságából?

Hm. Jó szívvel gondolok a kandidátusi értekezésemre – beleépülni látszik a magyar nyelvészet históriájába. Szívesen foglalkoztam a szaknyelvek kutatásával. A Szaknyelvi kalauz 1964 óta 30 ezer példányban jelent meg. Ne feledjük, hogy a nyomdatermékeknek csak az egy harmincnegyed része szépirodalom! Örvendetes jelenség, hogy a szükségképpen sok idegen szót használó szaknyelvek magyarítása egyre több embernek szívügye. Büszke vagyok arra is, hogy a nyelvművelőként leírtakra, televízióban, rádióban elmondottakra nagyon sok visszajelzést, havonta körülbelül kétszáz levelet, telefonhívást kapok.

– Mi tart legnagyobb kudarcának?

Talán azt, hogy a magam és a kollégáim erőfeszítései dacára romlik az írott és az elektronikus sajtó nyelve. Nemcsak a gomba módra szaporodó új, hanem még a legigényesebb, nagy múltú műsoroké, lapoké is.

A korából akár egy évtizedet is bízvást letagadható nyelvtudós örömnyugdíjasnak tartja magát. Kevesebb hivatali kötelessége lévén, csak azzal foglalkozik, amihez kedve van. Az ő szavával: „Nem ügetek magam után, hanem lépést tartok magammal.” Ám ez a „lépéstartás” semmiképpen sem valamiféle öreges csoszogás. Hiszen Grétsy László ma is ügyvezető elnök az Anyanyelvápolók Szövetségében, pályázatokat bírál el, szerkeszti az Édes Anyanyelvünk című folyóiratot, társszerkesztője az Értsünk szót! című rádióműsornak, a televízióbeli Szószólónak, rovatot ír a Szabad Földben, bő négy évtizede rovatot szerkeszt az Élet és Tudományban, és nyelvművelő előadásokat tart – különösen nagy szeretettel pedagógusoknak. Nagyobb szakmunkába nem akar kezdeni – egy jókora szekrénnyi anyagot azonban összegyűjtött egy régóta tervezett könyvéhez. Az lesz a címe: Anyanyelvünk játékainak nagy könyve.