A mi kis nyelvi háborúnk

Népszabadság • 2001. október 4.

A mi társasházunkban azért nincs tatarozás évek óta, mert két lakó nem beszél egymással. Valamikor, valamin összevesztek, és azóta mindegyik betart a másiknak. Ha az egyik áll elő valamilyen javaslattal, a másik zsigerből leszavazza és viszont. Mivel a házban (amúgy) demokrácia van, hiszen az alapító okirat minden fontosabb ügyben szavazást, sőt vétójogot ír elő, soha semmilyen ügyben nincs megegyezés. Akkor lesz tatarozás, ha valamelyikük elköltözik. De eszük ágában sincsen, így hát omladozik a ház, úgy, ahogy eddig.

Mindez a nyelvtörvényvita kapcsán jutott az eszembe, ami már régen nem a törvényjavaslatról szól. A két tábor szépen felsorakozott egymással szemben, és ott lövi egymást, ahol csak lehet. Persze nem valódi golyókkal, logikán alapuló érvekkel, hanem frázispufogtatással, övön aluli célozgatásokkal, ahogy ezt már megszoktuk a politikai csatározások során. A lakitelki népfőiskola által szervezett vitán a „polgári” oldal csillogtatta vitakultúráját. Magáról a törvénytervezetről nem sok szó esett, de megtudtuk, hogy az anglo-amerikai nyelvi hatás lassan megmételyezi a nemzeti fennmaradás egyedüli letéteményesét, a szent magyar nyelvet. Még nagyobb veszélyforrás az elektronikus sajtó, amely a rövidítésekkel, ékezethiányokkal, anglicizmusokkal egy generáció alatt teljesen tönkrezúzza magyarságunkat. A magyarság léte függ tehát a nyelvtörvénytől. Még az is elhangzott, hogy a magyarok 88 százaléka semmiféle idegen nyelvet nem beszél, tehát egyetemes műveltséget szerezni csakis anyanyelven lehet. Az idegen nyelv egyébként is veszélyes: átformálja a gondolkodást. A legnagyobb sikert az a megállapítás aratta, mely szerint „éneklő nemzet lettünk”, s „leginkább egy éneklő kutyához hasonlítunk”. (Gyengébbek kedvéért: a médiában állítólag túltengő „zsidós” hanglejtésre utaltak.) A „polgári nyelvészek” keményen elítélték az elvetemült „liberális nyelvészeket”, akik szerint nincs szükség nyelvtörvényre, mert a nyelv élő, fejlődő valami, amit nem célszerű kalodába zárni.

KRESZ-re a közlekedésben is szükség van, hát még a nyelv használatában. Ezt minden normális magyarnak el kell fogadnia – érveltek a „polgáriak”. Csakhogy ki a normális magyar? Van-e még ilyen egyáltalán? A liberálisok olyan nehéztüzérségi támadást intéztek a törvényjavaslat ellen a parlamentben és a médiában, amit a dolog súlya aligha indokol. A törvény szellemére ők sem sok szót fecsérelnek, annál inkább a betűjére. Ami igaz, az igaz, nem ártott volna, ha a magyar nyelv védelmében született törvénytervezet helyes magyarsággal íródott volna. De a törvénytervezetek már csak ilyenek. A jogi bikkfanyelv sohasem tartozott a nyelvi műremekek közé. A törvénytervezet parlamenti vitájában valóban nem az ékes beszédű nyelvművelők csaptak össze, hanem többnyire csekély intellektuális kapacitású politikusok. De azért nem kéne Pinochettel riogatni, aki Chilében állítólag nemcsak a politikai, hanem a nyelvi diktatúrát is bevezette.

S hogy valójában mi is van ebben a törvényben? Mindössze annyi, hogy ezentúl a reklámok jelmondatait és az üzletekben kapható áruk nevét magyarul is meg kell adni. A leginkább érintettek, a reklámszakemberek és üzlettulajdonosok nem látják ennek különösebb akadályát.

Sok hűhó semmiért.

Bonifert Mária
egyetemi oktató