A XXI. században is lesz anyanyelv
A magyar nyelv jelenéről és jövőjéről tanácskoztak a Magyar Tudományos Akadémián

Népszabadság 1997.07.05. 27.o.

Szemernyi újdonság sincs abban a megállapításban, hogy a nyelv az emberiség egyik legnagyobb közös találmánya, egyre értékesebb kincse. De mert egyszersmind közkincs is, egyszerűen van, mint ahogyan van víz és van levegő, talán nem mindig becsüljük eléggé. A szükségesnél kevésbé óvjuk a kopástól. Nem mindig törődünk eléggé arcának új vonásaival. Pedig minderre, hosszú távú létérdekeink érvényesítésére adódnak lehetőségek. Ez – vagy ez is – az olvasata az MTA e hét elején rendezett A magyar nyelv jelene és jövője című tanácskozásának.

Az első nyelvész felszólaló – mert szót kapott a tanácskozáson történész és fizikus, eredeti hivatását tekintve irodalomtörténész politikus és internetes szakember vagy éppen a műszaki tudományokban jártas akadémikus –, Benkő Loránd előadásából egyebeken kívül az a tanulság vonható le, hogy bizonyos szélsőséges vélekedésekkel szemben nem minden idegenből átvett elem rontja a magyar nyelvet, és hogy nyelvhasználatunk hibáinak egy része éppen hazai földben gyökerezik. A nyelvhasználat itthon született torz mozzanataira a nem okvetlenül külföldi filmekből, tévéjátékokból eredeztethető trágárkodás és a nyelvtanilag sokszor nem hibáztatható, de tartalmat nemigen hordozó divatszavak és -kifejezések elburjánzása a legfeltűnőbb példa.

Amíg egy új fogalomra nincs tartalmilag azonos értékű és nem is túlságosan körülményes szavunk, kifejezésünk, jobb híján az idegent kell használnunk – szögezte le újólag Nyírő András, az egyik legfrissebb nyelvi kihívás, a számítógép világából vett példapárral. A help jó magyarításának tartja a súgó-t, de egészen addig a home page-re voksol, amíg annak nem születik meg a honlap-nál, ottlap-nál és más javaslatoknál jobb egyenértékese. (Nem mondta, de idekívánkozik: maga a számítógép is jó megfelelője a computer-nek – komputer-nek, kompjúter-nek –, bár például Teller Ede tartalmi megfontolásból szívesebben használja magyarul így: számlálógép.)

Érdekes nemzetközi adatsort említett Grétsy László: egy hamburgi kutató megvizsgálta a számítógéppel kapcsolatos 60 leggyakoribb szót, és úgy találta, hogy a franciák, a svédek és a spanyolok e fogalmak 80 százalékára megtalálták már a nemzeti nyelvű kifejezést, míg a hollandoknál, a dánoknál és az olaszoknál ez az arány 60, a németeknél csupán 50 százaléknyi (magyar adatot nem ismerünk).

Az angol nemcsak szavaival van jelen a világban és nálunk, hanem teljes nyelvként is terjeszkedik. Ez utóbbi fejleménynek nagyon sok haszna van például a tudományos életben és a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban, ahol a pontos megértés a tárgyalások, viták közbeni egyenrangúság egyik záloga – fejtegette Michelberger Pál. Az akadémikus mindjárt hozzátette: a gazdaság „alsó” szintjein az idegen nyelv nálunk inkább akadály, a szakmunkások, technikusok körében aligha boldogulhatunk nemzeti nyelvű információk nélkül. Sőt a tudomány, kiváltképpen pedig az oktatás sem szakadhat el művelői anyanyelvétől – különben az hamarosan csupán a konyhanyelvben és esetleg az istentiszteletek nyelvében él majd tovább.

A fizikus Marx György az anyanyelv és a szülőhaza kultúrájának fontosságát a maga tapasztalataival igazolta: nemcsak köznapi tárgyakban, hanem a fizikában is sokkal jobban megérteti magát a magyar egyetemistákkal magyarul, mint az angol nyelvűekkel angolul. Annak ellenére, hogy a fizika angolja néha sokkal egyszerűbb a fizika magyarjánál – például egy tanteremben kavargó molekulák állapotát bármelyik angolul beszélő kutató a tudomány legszentebb csarnokaiban tartott előadásában is az egyszerű rendetlenség szóval érzékelteti, míg a magyar tanulmányokban, előadásokban ugyanez a jelenség általában úgy szerepel: molekuláris elrendezetlenség.

Akadnak félreértések is: a DNS kettős spirálja valójában kettős csavar – szerencsére ebből a nyelvi ügyetlenségből ma még nem következnek tartalmi zavarok. De legalábbis mulatságos, adott esetben pedig valóságos félreértésekhez is vezethet az a nyelvi pontatlanság, amelyet a kolozsvári Péntek János említett: klónozásról magyarul szólva sok egyetemista a petesejt helyett a tojás-t használja, lévén hogy az eredeti, nem magyar szövegben a két fogalmat ugyanaz az egy szó jelöli.

A tanácskozáson részt vevő hazai és határainkon kívül élő kutatóknak is az volt az egyik legnagyobb aggodalma, hogy elsekélyesedik a Magyarországon kívüli magyarok „helyi” nyelve és még inkább a hétköznapi nyelvhasználatuk – miközben ők sok esetben mélyebben őriznek bizonyos nyelvi hagyományokat, mint a „központi” anyanyelvet beszélők.

Péntek János is és a pozsonyi Jakab István is felhívta a figyelmet a kisebbségi sorsban élők szaknyelvi gondjaira. Jó néhány fogalom nem is az eredeti nyelvből, hanem az adott államnyelvből – tehát kétszeres fordítással – kerül át a magyarba. Segítséget ebben a kérdésben főképpen a magyarországi magyar szaknyelvtől várhatnak és várnak. Jakab azt is hangoztatta, hogy a „közmagyar” ismeretének hiánya túlságosan nagy teret enged a szlovacizmusoknak (azoknak nyilvánvalóan a szlovák nyelvben van a szerves, természetes helyük), és ez a folyamat a hagyományt az átlagosnál szigorúbban őrző nyelvjárásokat beszélők mindennapi gyakorlatában is érezhető. A magyar köznyelv határokon kívüli megismertetésének szükségességét áttételesen éppen a magyarországi szlovákok egyik képviselőjének fájdalma igazolja, aki a pozsonyi kutatónak panaszolta: a magyarországi szlovákok nyelve azért van elveszőben, mert ők maguk nem figyeltek eléggé a Szlovákiában beszélt köznyelv korszerűsödésére, hétköznapi változásaira.

Az Írószövetség és az Anyanyelvi Konferencia nevében Pomogáts Béla arról szólt, hogy határainkon kívül egyre több az olyan magyar közösség, amelyik, ha ősei nyelvét már nem is használja, a magyarságtudatát nem veszítette el. Meghökkentő, hogy ilyen csoportok már Erdélyben is akadnak – csak az istentiszteletet hallgatják magyarul és így imádkoznak, noha már nem értik, amit hallgatnak és amit mondanak. Semmiképpen sem örvendetes hír, hogy az Egyesült Államokban 1,7 millió magyarból már csak 400 ezer beszéli anyanyelvét – annál jobb azt érzékelni, hogy ott is, máshol is növekedni látszik a magyar nyelv tanulása iránti igény.A tanácskozás több résztvevője is rámutatott arra, hogy mivel seregnyi kérdésben a kívánatosnál kevesebbet vagy éppenséggel semmit sem tudunk, a felmérések, vizsgálatok egész garmadájára van szükség: hogyan hat a mindennapok nyelvére a tömegtájékoztatás, a szépirodalom, miképpen változik szókészletünk (egy évszázada vajúdik az akadémiai nagyszótár dolga), milyen újabb sajátosságai vannak a beszélt nyelvnek, hogyan kell írni a határainkon kívüli helységneveket, intézményneveket (a kétnyelvű feliratok esetében ez korántsem elhanyagolható gond), hogyan változik a világban a magyarul beszélők száma, valóban rosszabbul használjuk-e köznyelvünket, szaknyelveinket határainkon innen és túl. A mindezekre a kérdésekre megszülető válasz – tették hozzá a felszólalók – cseppet sem nyelvtudományi öncél, hanem egy, a világ és egymás jobb megértését szolgáló cselekvéssor egy-egy megalapozó eleme.