Sándor Klára

Nyelvművelés nálunk és más nemzeteknél*

(Társadalomkutatás, 20 (2002), 121–149.

 

 

„Rossz” nyelvek és nyelvváltozatok

Az eltérő nyelvekkel és nyelvhasználattal szembeni türelmetlenség elterjedt jelenség. Gyakran találkozunk azzal, hogy a hivatalosan elfogadottá nyilvánított sztenderd nyelvváltozattól, illetve az államnyelvtől eltérő nyelvváltozatok/nyelvek beszélőit megbélyegzik, s hátrányos helyzetbe hozzák. Ez voltaképpen a lingvicizmus megjelenési formája — azt az ideológiát nevezik így, amely szerint bizonyos nyelvek, illetve nyelvváltozatok jobbak, mint más nyelvek, illetve nyelvváltozatok, következésképpen beszélőik logikusabban és világosabban gondolkodnak, s így természetes, hogy jobb állásokat kapnak, s egyéb előnyöket is élveznek (vö. Skutnabb-Kangas 1997: 20). Azokban a társadalmakban, amelyekben ez az ideológia mélyen be van épülve a hétköznapi  gondolkodásba, a „rosszabb” nyelvek, illetve nyelvváltozatok beszélői a társadalom perfiériájára kényszerülnek.

Az egyesülő Európában persze nem volna kívánatos, ha a tagállamok nyelveit hasonló minősítésekkel látnák el: az efféle szemlélet hozzájárulna ahhoz, hogy a „nagy” nyelvek „hasznos”-nak, „nagyszerű”-nek, „kulturált”-nak minősítése olyan nagy tekintélyt biztosítana nekik, hogy a „kis” nyelvek „haszontalan”-ná válnának, amelyeket beszélőik nem látnának érdemesnek fenntartani. A következmény a kulturális és nyelvi sokszínűség fennmaradása helyett annak gyorsuló megszűnése lenne.

Noha a modern európai gondolkodásban már nem illik „jobb” és „rosszabb” nyelvekről beszélni, az európai államok többségében az emberek semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy saját nyelvüknek „jobb” és „rosszabb” változatait különböztessék meg. Az ellenszenv, lenézés nemcsak a tekintélyes nyelvváltozatok beszélőiben alakul ki, hanem azokban is, akik a megbélyegzett változatot beszélik — saját nyelvváltozatukkal szemben. Ha ez nem szüntethető meg, az adott nyelvváltozattól beszélői igyekeznek megszabadulni. Ez természetesen nyelvekre is érvényes: a nyelvcsere megállításának és visszafordításának kulcskérdése, hogy sikerül-e megerősíteni a közösség egykori anyanyelvéhez való kötődést, s megszüntetni a saját nyelvvel szembeni ellenszenvet.

Az a mechanizmus, amely során egy társadalomban a nemsztenderd változatokkal szemben negatív attiűdöket alakítanak ki és tartanak fenn, ugyanazon az elven működik, mint ahogyan negatív attitűdök alakulnak ki és maradnak fenn egy másik nyelvvel szemben. Éppen ezért a nemsztenderd nyelvváltozatok megbélyegzése nemcsak igazságtalan, és nyelvészetileg teljesen alaptalan, hanem magában rejti azt a veszélyt is, hogy a kialakított megbélyegző mechanizmus a nyelvváltozatokról a nyelvekre is átterjed. A sztenderd nyelvváltozatokat Európa legtöbb országában kiemelt megbecsülés és túlzó társadalmi tekintély övezi— ennek kialakításában az iskola játssza a vezető szerepet. Márpedig, ha a gyerekek megtanulták a megbélyegző mechanizmust anyanyelvük nemsztenderd változataival szemben, és elsajátították a lingvicista ideológiát, akkor nagyon nehéz elejét venni annak, hogy ez a nyelvi türelmetlenség más nyelvekre is átterjedjen, hiszen a gyerekekben könnyen kialakul az a nézet, hogy vannak „értékes” és „értéktelen” nyelvek, ha már megtanulták és természetesnek tartják, hogy vannak „értékes” és „értéktelen” nyelvváltozatok. Egy ilyen szemlélet általánossá válása elsősorban a „kis” európai nyelvek létét veszélyezteti. A veszély előidézésében pedig — bármily paradoxnak is hangzik — jelentős szerepet játszik az a törekvés, amely e nyelvek „tökéletessé” tételére, illetve megtartására irányul, ha ez a megtartás a sztenderd nyelv tekintélyének további növelését vagy akár csak fenntartását jelenti. Az iskola, amikor az anyanyelv „legjobb” formájának megtanítását tűzi ki célul, s amikor ezt szigorúan be is hajtja a tanulókon, olyan élesre állított ideológiai fegyvert ad a kezükbe, amelyet nemcsak saját tágabb értelemben vett beszélőközösségük egyes tagjai ellen fordíthatnak (erre még ösztönzik is őket), hanem a beszélőközösség és annak fenntartandó nyelve ellen is.

A nemsztenderd beszélőket sújtó nyelvi diszkrimináció azonban ezek nélkül a veszélyek nélkül is éppen elég társadalmi baj okozója, így megszüntetése mindenképpen kívánatos. Az általános attitűdök megváltoztatásához a kultúrába különböző mélységben beágyazódott hiedelmekről kell megmutatni, hogy hiedelmek (vö. Sándor megjelenőben/a), s mindez elképzelhetetlen az oktatásban dolgozók segítsége nélkül. Amíg az iskolai tanulmányok során a gyerekek természetesnek veszik, hogy vannak közöttük „helyesen” és „helytelenül” beszélők — hiszen tanáraiktól ezt sokszor hallják; amíg a tanári kézikönyvek arra biztatják a tanárokat, hogy a gyerekekkel nevettessék ki „nyelvhelyességi hibát” ejtő társaikat (vö. Győri 2000); s amíg a tanárok fölkészülésük során azt tanulják, hogy bármilyen tárgyat tanítsanak is, kötelességük a „hibák javítása” — azaz tanítványaik nyelvi megbélyegzése —, addig nehéz elképzelni, hogy egyáltalán létezhet társadalom, amely a nyelvi türelmet tartja ugyanannyira magától értődőnek, mint mi a nyelvi türelmetlenséget.

 

„A nyelvi megbélyegzéstől a nyelvi türelemig”

Pedig létezik ilyen, s létezik az is, hogy egy, a magyarhoz régebben nagyon hasonlító, erősen normatív társadalom fokozatosan a nyelvi türelem irányába mozduljon el. Mivel a nyelvi megbélyegzés leghatékonyabb intézményes közvetítője az iskola, a változások lehetőségének megteremtésében is nyilvánvalóan nagy szerepe van. A tanárképzésben például — a nyelvészeti ismeretekkel egyébként összhangban lévő — nyelvi türelem oktatása helyett nálunk is, sok más országban is a nyelvi megbélyegzés ideológiáját, eszközeit és ürügyét tanító „nyelvművelés” kap szerepet még mindig. Ezért látta fontosnak egy nemzetközi kutatócsoport, hogy olyan tananyagot készítsen elő a tanárképző intézmények számára, amely a különböző nyelvi háttérrel rendelkező emberek közötti kölcsönös elfogadást, azaz a nyelvi türelmet erősíti, különösen azokban az esetekben, amikor a nyelvi eltérések éles szociális, gazdasági és/vagy földrajzi elkülönöléshez is szorosan kapcsolódnak — mind nemzeti, mind kultúrák közötti viszonylatban.

A program címe A nyelvi megbélyegzéstől a nyelvi türelemig volt (eredeti címe From Stigmatization to Tolerance); 1998 őszétől 1999 őszéig tartott. A programot a Socrates Comenius-2 (a közoktatásra és tanárképzésre irányuló) alprogramja támogatta (ösztöndíjszám 57138-CP-1-98-1-HU-COMENIUS-C2). Résztvevői valamennyien nyelvészek voltak: Maria Sifianou (Kapodisztrián Egyetem, Athén; Angol Tanszék) és Eleni Skourtou (Égei Egyetem, Rodosz; Pedagógia Tanszék) Görögországból; Kontra Miklós (József Attila Tudományegyetem, Szeged, Angol Alkalmazott Nyelvészeti és Tanárképző Tanszék; valamint MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest, Élőnyelvi Osztály) és Pléh Csaba (József Attila Tudományegyetem, Szeged; Pszichológia Tanszék) Magyarországról; Gulbrand Alhaug (Tromsři Egyetem, Norvég Nyelvi és Irodalmi Tanszék), Ernst Håkon Jahr és Helge Omdal (mindkettő Kristiansandi Egyetem, Agder Kollégium; Norvég Nyelvészeti Tanszék) Norvégiából; valamint Lars-Gunnar Andersson (Göteborgi Egyetem; Svéd Nyelvészeti Tanszék) Svédországból. A kutatásvezetőn (a jelen írás szerzőjén; Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, Szeged, Magyar Nyelvi Tanszék) kívül két tanácsadó is dolgozott a csoporttal, Karol Janicki (Bergeni Egyetem, Angol Tanszék; Norvégia) és Peter Trudgill (Fribourg-i Egyetem, Angol Tanszék; Svájc).[1]

A program célja egy olyan tervezet kidolgozása volt, amely alkalmas az európai országok nyelvi diszkriminációs sajátosságainak egységes szempontokat figyelembe vevő összehasonlítására; föltárja, hogy miben hasonlít és miben különbözik a nyelvi diszkrimináció intézményi háttere, illetve a megbélyegzés típusai és módjai. A tervezet kidolgozásakor nemcsak a kutatók által képviselt országok jellegzetességeit tudtuk figyelembe venni, hanem — a két tanácsadó révén — a lengyel, a brit és a svájci helyzetet is.

A munka első fázisában a kutatók saját országuk sajátosságait írták le; az eredményekről az 1999. május 29. és június 1. között, Szegeden tartott műhelykonferencián számoltak be. Ebből kiindulva született meg az a szempontrendszer-terv, amelyet a csoport második találkozóján, 1999. szeptember 28—30. között a görögországi Androszon vitattunk meg és véglegesítettünk. A szempontrendszer alkalmas arra, hogy az említett országok mellett más, nem  kizárólag európai országok hasonló és eltérő vonásait is le lehessen a segítségével írni — s reményeink szerint egy több országra kiterjedő leírás hamarosan alkalmazni is fogja. A munka első szakaszában gyűjtött adatokból tanulmányok születtek, ezek az alább ismertetendő kötetben jelentek meg.

 

„A nyelvművelésről”

A kutatócsoport tagjai szerint a nyelvészek felelőssége, hogy rámutassanak: az előíró szemléletben rejtett lingvicizmus húzódik meg, méghozzá szinte észrevételenül, hiszen a nyelvi szempontból normatív országokban az előíró szemlélet és az ennek megfelelő viselkedés általános emberi és nemzeti értékekhez van kapcsolva, s ez elfedi a lingvicizmus okozta veszélyeket. Így aztán sokszor észrevétlen marad, hogy az anyanyelv sztenderd változatának propagálása vezet nemkívánatos következményekhez. A nyelvi megbélyegzés formáinak összehasonlító leírása föltárhatja, hogyan marad fenn a lingvicista szemlélet a kultúra különböző elemeinek (pl. irodalom, hazafiság, nemzettudat, az ország függetlensége stb.) védőpajzsa mögött. Ezek széles körben elfogadott értékek, s mivel művelődéstörténetileg a nyelvhez kapcsolódtak, az előíró szemlélet érvként használja őket — voltaképpen ahhoz, hogy a különböző társadalmi hátterű tanulókat, akarva vagy akaratlanul, egyenlőtlen helyzetbe hozza az iskolában. A kutatócsoport tagjai egyetértenek abban is, hogy a nyelvészek felelőssége nemcsak az, hogy fölhívják a figyelmet az előíró szemlélet nyelvészeti megalapozatlanságára, és a belőle származó káros következményekre, hanem az is, hogy ezen a helyzeten változtatni próbáljanak — többek között a tanárképzésben használt és az iskolai, nyelvre vonatkozó tananyag megváltoztatására tett javaslatokkal.

Ezt szem előtt tartva készült az Issues on Language Cultivation című kötet is (Sándor szerk. 2000). A könyv hat tanulmányt tartalmaz: a görögországi helyzetről Maria Sifianou, a magyarországiról Kontra Miklós és Sándor Klára, a norvégról Helge Omdal és Ernst Håkon Jahr, a svédről Lars-Gunnar Andersson írt tanulmányt. Az írások azt ismertetik, hogy a nyelvművelésnek milyen intézményei és milyen jellegzetességei vannak a szerzők hazájában. A kutatócsoport tagjai azért látták célszerűnek a szegedi találkozón ismertetett  tanulmányok megjelentetését, mert az országok közötti eltérések bemutatása segíthet megdönteni azt a hiedelmet, hogy ami van, az azért van, mert a dolgok természetéből adódóan kell úgy lennie — a kötet  lehetővé teszi, hogy ezeket az ismereteket máris használhatóvá tegyük az oktatásban, tanárképzésben is.

A négy ország összehasonlító elemzése azért különösen érdekes, mert nyelvi normativitás szempontjából ezek az országok egészen különbözőek: nemcsak abban az értelemben, hogy különböző helyet foglalnak el a nagyon normatív és a nagyon liberális közötti skálán; hanem abban is, hogy a görög „nyelvművelő” viták a megszokottól eltérő természetűek. Másrészt viszont mind a négy ország helyzete nagyon hasonló abból a szempontból, hogy a nyelv kérdése a 18. század végén, a 19. század elején vált elsőrangú fontosságúvá, mindegyik esetben a modern nemzettudat kialakulásához, és Svédország kivételével egyben függetlenségi törekvésekhez kötve. És ezek az országok abban is hasonlítanak egymáshoz, hogy nyelvük nem tartozik a nagy európai nyelvek közé.

 

Görögország

A görög helyzet bemutatása nemcsak azért volt tanulságos, mert általában is keveset lehet tudni a jelenlegi görög szociolingvisztikai helyzetről, hanem azért is, mert a nyelvészeti szakirodalom egyik klasszikussá vált tanulmányában (Ferguson 1959, magyarul 1975) a diglosszia-helyzet egyik tipikus megvalósulásaként Görögországot ismerhettük meg. (Diglossziának azt az állapotot nevezik, amikor egy közösség két, egymástól nagyon eltérő nyelvváltozatot használ, s ezek a nyelvváltozatok élesen különülnek el egymástól; a magas presztízsű változat senkinek sem anyanyelve, az iskolában sajátítják el, és a magaskultúrában, a hivatalos életben, a felsőoktatásban, a médiában használják; az alacsony presztízsű változatok a hétköznapi életben, népköltészetben, esetleg a helyi médiában használt, anyanyelvként elsajátított változatok.) Ez a helyzet a diglossziáról szóló tanulmány írása óta jelentősen megváltozott — erről viszont jóval kevesebben tudnak, mint amennyien Ferguson cikkét olvassák.

A nyelv kérdése tehát Görögországban is a 18. század végén kapcsolódott össze a függetlenségi törekvésekkel. Ebben az időben a modern görögöt kizárólag a beszélt nyelvben használták, az írásbeliség nyelve a török, vagy a görög egy archaikus, bizánci típusú változata volt. Adamantiosz Koraisz (1743—1833) nevéhez kapcsolódik a katharévusza nevű nyelvváltozat kialakítása. Ez a beszélt (modern) görögre alapul ugyan, de úgy, hogy megpróbálták kiszorítani belőle azokat a török elemeket, amelyek a több évszázados török uralom alatt kerültek a görög nyelvbe — innen a változat neve: a katharévusza ‘tisztító’-t jelent. Annak ellenére, hogy a modern görögre épül, nagyon sok ógörög és bizánci elem is található benne, többek között annak következményeképpen , hogy a török szavakat megpróbálták (a magyar nyelvújításhoz hasonlóan) belső forrásból létrehozott szavakkal helyettesíteni. Ebből a törekvésből rengeteg hiperkorrekt és szokatlan képzésű szó is származott. Az 1800-as évek első harmadában zajló szabadságharcoknak köszönhetően Görögország déli részén független állam alakult; ennek konzervatív kormánya Koraisz eredeti szándékait jócskán túlteljesítve „tisztította” a nyelvet. A katharévusza 1850-re stabilizálódott ugyan, de mivel mesterséges változat volt, anyanyelvévé senkinek nem vált; sokak számára érthetetlen volt ugyan, viszont erős hazafias érzések kapcsolódtak hozzá.

Ezzel párhuzamosan egy másik közös nyelvváltozat is kialakult, a dimotiki (‘népi’). Ez valóban az emberek által használt nyelven alapult; azon a koinén, amely az 1820-as évek törökellenes fölkelései utáni népességkeveredés következtében a Peloponnészoszi-félszigeten jött létre. Ez a koiné eleve köztes, sokak számára érthető nyelvjárásokból alakult, s mivel földrajzilag is központi helyzetű volt, valamint használatát a görög szabadságharcokkal társították, gyorsan elterjedt. A 19. század folyamán ez a nyelvváltozat egyre nagyobb szerepet kapott; a század végén (1888-ban) Iannisz Pszicharisz ebben a változatban jelentette meg regényét. Pszicharisznak sok követője volt ugyan, de nagy fölháborodást is keltett a dimotiki írásban való használata: 1901-ben az Iliász, 1903-ban pedig az Újszövetség dimotikire fordított megjelenése torkollott tüntetésekbe, utcai verekedésekbe.

A 20. században a két nyelvváltozat méginkább politikai csatározások tárgyává vált. 1911-ben az alkotmány államnyelvvé tette a katharévuszát; ezután 1976-ig a politikai változásoknak megfelelően nyolcszor változott az oktatás nyelve Görögországban. A katharévusza mindvégig a klasszikus múlttal, a császársággal, a kereszténységgel és a jobboldali politikával, a dimotiki pedig a köztársasággal, a modern görög azonosságtudattal, a demokráciával és a baloldali politikával asszociálódott. 1964-ben Papandreu liberális kormánya a dimotikit tette az oktatás nyelvévé; 1967-ben, a fasiszta puccs után viszont újra a katharévusza lett az egyetlen hivatalosan elfogadott nyelvváltozat. Ennek lett végül a következménye, hogy a katharévusza 1976-tól kiszorult az oktatásból: ez a nyelvváltozat olyan szorosan kötődött a rezsimhez, hogy a junta bukása után még a jobboldali napilapok is áttértek a dimotiki használatára, mert a katharévusza támogatása egyben a bukott rendszer támogatását is jelentette.[2]

Ilyen előzmények után érthető, ha a nyelvvel kapcsolatos kérdések Görögországban nem a „helyesség” köré csoportosulnak, sokkal inkább magukat az említett változatokat érintik. 1976-ban, a diktatúra bukása után a miniszterelnök vezetésével, nyelvészek és politikusok részvételével bizottság alakult a nyelvi kérdések kezelésére; a parlament már ebben az évben megszavazta, hogy az oktatás minden szintjén a dimotiki legyen a közvetítő nyelv, később pedig azt is, hogy ez legyen a hivatalos élet, a politika és a jog nyelve is. Hogy az új változatot mentesítsék a korábbi politikai összetűzések emlékétől, a bevezetett nyelváltozatot nem dimotikinek, hanem újgörög-nek nevezik. Ugyanakkor a katharévuszát sem tiltották be, de — az említett politikai kötődések miatt — a többség írásban az újgörögöt használta, annak ellenére, hogy ez kezdetben nem volt egyszerű feladat. Nagyon kevesen voltak, akik írásban is képesek voltak alkalmazni az új nyelvváltozatot, hiszen az írásbeliség sokáig a katharévuszához kapcsolódott; szóban is gyakran kevertek az új sztenderd változatba  katharévusza elemeket. A reformok viszont nem tartalmaztak arra vonatkozó előírásokat, hogy mit tartalmaz az új változat (azaz a korpuszt nem kodifikálták), ennek szerencsés következményeképpen az új változat nem vált diszkrimináció alapjává. A normatív szabályokat maguk a nyelvhasználók teremtették, így az új változat stabilizáldott ugyan, de kellőképpen megengedő és rugalmas is maradt.

Görögországban a nyelvművelés szó megfelelőjét (tkp. ‘nyelvjobbítás’) ritkán használják, s amikor igen, akkor az iskolai fogalmazástanításra, a kifejezőkészség fejlesztésére vonatkozik. Görögországban az akadémia 1929-ben alakult, a tudományok támogatására, s — más akadémiáktól eltérően — a nyelv kérdéseivel nem foglalkozik; ezirányú tevékenysége kimerült a görög nyelv történeti szótárának elkészítésében. Az akadémia 1966-ban megalapította ugyan A Szaknyelvek és Neologizmusok Hivatalá-t, de ez nagyon későn, 1982-ben kezdett csak működni. Feladatának a szókincsbővítést és a neologizmusok mellett vagy ellen szóló javaslattevést tartja — tevékenységét és kiadványait azonban a görögök alig ismerik.

Görögországban vannak ugyan nyelvi bizottságok, de kevés rendszeres kutatás folyik, s még a „javítási” javaslatok száma is elég alacsony. A legismertebb nyelvi intézmény az Újgörög Tanulmányok Intézete, mely a dimotikivel való foglalkozást tekinti fő feladatának. Az Intézet 1941-ben jelentette meg azt az újgörög nyelvtant, amelyre a tankönyvek is alapulnak. 1982-ben alakult meg a Görög Nyelvi Társaság; célja a görög nyelv idegen szavakkal szembeni védelme és a nyelvről szóló vélemények közreadása. A Társaság szerint a görög nyelv nagy veszélyben van, s leginkább úgy védhető meg, ha a nyelv több ezer éves múltját használják forrásként. A Társaság nézetei nagy vitákat váltottak ki, jóllehet csak burkoltan támadták az 1976-os reformot. Nézeteik egy része újabb vitákhoz vezetett azt illetően, hogy ismét bevezessék-e az ógörög oktatását a középfokú iskolákban (ez fokozatosan meg is történt az 1990-es évek első felében). Egy másik szervezet, a Filológusok Pánhellén Társasága nem állítja ugyan, hogy a görögöt veszélyek fenyegetik, de osztja azt a nézetet, hogy a nyelv gondoskodást igényel. 1994-ben az Oktatási Minisztérium égisze alatt alakult meg a Görög Nyelv Központja. Ez olyan tudományos intézmény, amelynek tagjai szerint a görög nyelvvel nem előírások és korlátozások formájában kell foglalkozni, hanem történetét és jelenkori állapotát kell tanulmányozni. A Központ tevékenysége főként arra irányul, hogy hogyan lehet a görögöt idegen nyelvként és második nyelvként tanítani, hogyan lehet a görög emigránsok és a visszatelepült görögök nyelvét fenntartani, illetve „újraéleszteni” — tehát nyelvoktatási, alkalmazott nyelvészeti feladatokkal foglalkozik. A tankönyvek és nyelvtankönyvek nyelvezetéért és tartalmáért az Oktatási Minisztérium felelős.

Görögországban nincsenek nyelvhelyességi tanácsadó szervezetek, telefonszolgálat vagy hasonlók. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a görögök ne fogalmaznának meg a nyelvvel kapcsolatos vélekedéseket — a panaszok többnyire a napilapokhoz érkeznek. Az aggodalmak nagy része az írással kapcsolatos. 1982-ben a korábbi politónikus helyesírást monotónikussal váltották föl: ez azt jelentette, hogy eltörölték azoknak a diakritikus jeleknek a használatát, amelyeket egykor azért vezettek be, hogy az ógöröghöz képest történt kiejtésbeli változásokat jelöljék velük — még a hellénisztikus korban. Ez a rendszer teljesen funkciótlanná vált, hiszen az újgörög kiejtés megintcsak más, ezért az új rendszerben csak a hangsúlyos szótagot jelöli mellékjel. A hagyományos, ám bonyolult és funkciótlan  írásmód megszüntetésében sokan nagy veszélyt láttak: úgy gondolták, „a hangsúlyjelek olyan fontosak, mint a Parthenon oszlopai”. Szépirodalmi művekben ma sem ritka a politónikus írásmód használata, s vannak, akik szeretnék visszaállítani. Szintén a helyesírással kapcsolatos probléma, hogy a görög eredetű szavakban az etimologikus írásmódot kellene alkalmazni — csakhogy időnként többféle eredetmagyarázat is létezik. Ez ellen a gyakorlat ellen szól, hogy nehéz és funkciótlan; akik mellette vannak, azok viszont a nyelv folytonosságának megtestesülését látják benne. A görög helyesíráshoz kapcsolódó legsúlyosabb gondokat azonban valószínűleg az okozza, hogy a görög ábécét az Európában használt számítógépes rendszerek túlnyomó része nem támogatja. Ez nemcsak az elektronikus levelezésben okoz problémát, hanem az Európai Unió adminisztrációjában is: a görög szövegeket sokáig latinra átbetűzve tárolták. Az átírással egyébként további bajok is vannak, mert bár 1983-tól van javaslat az egységes átbetűzésre, ezt nemigen tartják be, így az átírás meglehetősen egyéni.

Az imént említettek mellett más típusú panaszok is olvashatók a levelekben: egy-egy szó „téves” használatáról, „rossz” nyelvtani formákról. A változatok közül régebben a dimotiki formákat bélyegezték meg, mostanában inkább a katharévuszát. Görögországban is találkozhatunk az idegen (főként angol, esetleg török eredetű) szavaktól való félelemmel. Egy tanulmány szerint a görög purizmus etnocentrikus indíttatású, xenofóbnak, maradinak és didaktikusnak találják a szerzők. A görög nyelv védelmezői kétféle érvcsoportot használnak: társadalmit és nyelvit. A társadalmi típusú érvek leginkább metaforákon keresztül valósulnak meg. Az alapmetafora a háború — azt sugallja, hogy a görögnek együttes erővel kell harcolniuk nyelvük védelmében. A nyelvnek belső ellenségei is vannak: azok, akik nem állnak a védők oldalára, de a fiatalok és a média is, akik nap mint nap tovább rombolják a nyelvet. A nyelvi érvek valójában a társadalmi érvekhez kapcsolódnak: a görög nyelv felsőbbrendűségét, hagyományait, történelmét, egykori nagyságát hangsúlyozzák — ez természetesen más nyelvek rejtett lenézését is jelenti. Az idegen szavak „elözönlik” a görög nyelvet és „megölik” a görög szavakat; más metaforák szerint „szennyezik” és „megfertőzik” a nyelvet. Gyakori az a félelem is, hogy egy idő múlva, a nyelv folyamatos romlása következtében, csak mutogatással és kiáltozásokkal fognak „beszélgetni” az emberek, végül pedig sehogysem. Ezt megelőzendő, mindenkinek hazafias kötelessége a nyelv „ápolása”, mind „kerti”, mind „gyógyítási” értelemben. A nyelvféltő írások néha összegyűjtve, kötetben is megjelennek.

 

Norvégia

A göröggel ellentétben a norvég szociolingvisztikai helyzet bemutatása viszont elég gyakori: Norvégia a nyelvi türelem mintaországa, így sokszor hivatkoznak rá.[3]

Görögországhoz (és Magyarországhoz) hasonlóan Norvégiában is a 19. század eleji függetlenségi törekvések egyik szimbólumává vált a nemzeti nyelv. Norvégia 1814-ben vált függetlenné Dániától, s mivel az írásbeliségben addig a dánt használták (a dán és a norvég kölcsönösen érthető nyelv), a függetlenség kivívása után a norvégok nagy többsége érezte úgy, hogy új, norvég írott nyelvváltozatot kell megalkotni. Ez a törekvés két írott változatot hozott létre. Az egyiket Knud Knudsen dolgozta ki: ezt bokmål-nak (‘könyvnyelv’-nek) hívják, s bár a korabeli norvég felső középosztály által beszélt nyelvváltozatra alapul, elég közel áll a dánhoz. A másik írott változatot, a nynorsk-ot (‘újnorvég’-et) viszont megalkotója, Ivar Aasen a norvég nyelvjárásokra alapozta, s igyekezett megtisztítani a dánra emlékeztető sajátosságoktól. A két változat között nincsenek nagyon nagy eltérések (főként morfológiai különbségek vannak köztük), és kölcsönösen érthetőek is. A két sztenderd változatot megkísérelték összevonni: ezt a célt szolgálta az 1917-ben, 1938-ban, majd 1959-ben bevezetett nyelvreform. Ez azt jelentette, hogy a bokmålba olyan formákat vezettek be, amelyeket sokan használtak ugyan, de korábban nem voltak a bokmål részeként kodifikálva. A bokmålt előnyben részesítők egy része azonban elégedetlen volt ezekkel a változtatásokkal, a megreformált, „radikális” bokmålt keveréknek, csúnyának, közönségesnek tartották (1951-ben a bokmålt a nynorsk felé közelítő samnorsk ‘össznorvég’ iskolai használata ellen hevesen tiltakozott például a szülők egy része); mások viszont a „konzervatív” bokmålt tartották sznobnak, és „nem igazi norvég”-nak. Végül úgy oldották meg ezeket a problémákat, hogy a „radikális” bokmål alakjait megtartották ugyan, de visszavették mellé a „konzervatív” alakokat is.

Mindkét írásban használt norvég nyelvváltozat rendkívül rugalmas tehát, és önmagán belül is választási lehetőségeket biztosít, van „konzervatívabb” és „radikálisabb” változatuk — ez azt jelenti, hogy a norvégok lényegében négy sztenderd változat közül választhatnak, ha írni akarnak; sőt van még két nagy tekintéllyel rendelkező (osloi) változat is, amelyet „sztenderd” változatként lehet fölfogni.

A tanulók választhatnak, hogy a két írott sztenderd közül melyiket akarják „fő nyelvként” tanulni — ugyanis mindenkinek mindkettőt kell tanulnia. A nynorsk elsősorban Norvégia vidéki lakossága körében népszerű, a városokban a bokmålt részesítik előnyben. Ma körülbelül a gyerekek 17%-a választja az előbbit, de a kormány minden eszközzel próbálja biztosítani a nynorsk fennmaradását. A két változat használatát törvény szabályozza, ennek megfelelően a hivatalos ügyintézésben és a sajtóban legalább 25%-ban a nynorskot kell használni.

Sem a nynorsk, sem a bokmål nem használatos viszont a beszédben, mindkettő hatóköre az írásbeliségre terjed csak ki. Szóban mindenki, minden helyzetben saját, elsődleges nyelvváltozatát használhatja, s nagyon sokan használják is. A gyerekek az iskolában azt a nyelvet beszélhetik, amit otthon tanultak, sőt 1878 óta törvény tiltja, hogy a tanárok megköveteljék tanulóiktól szóban a sztenderd haszálatát; vagy hogy bármilyen módon beleavatkozzanak tanulóik nyelvhasználatába. Ezt a jelenleg érvényes (1984-ben alkotott) iskolai törvény is rögzíti.

A nyelv ügyében hozott hivatalos intézkedések egy ideig sokkal demokratikusabbak voltak, mint maguknak a nyelvhasználóknak a vélekedései. Régebben gyakran hallott sztereotípia volt például, hogy a bokmål „természetes”, a nynorsk viszont „mesterséges” változat, s hogy ez utóbbi használata csak vidéken helyénvaló, amikor valahogyan a mezőgazdasághoz, folklórhoz, népviselethez társul. Természetes volt az is, hogy ha az emberek vidékről a városba költöztek, akkor próbálták megváltoztatni beszédüket és alkalmazkodni a városi nyelvváltozathoz, különösen Osloban. A nyelvjárási beszéd a színházban, filmeken, televízióban jobbára csak jellemrajz, paródia céljából fordult elő.

Az 1960-as, 1970-es években jelentősen megváltozott a helyzet. Ma Norvégiában ugyanolyan természetes jelenség a parlamentben, az egyetemi katedrán és a televízióban nyelvjárásban beszélni, mint otthon, s a színházakban, filemeken sem parodisztikus céllal, hanem természetes módon használják. (Természetesen a városi nyelvváltozatok is dialektusnak számítanak, és a nyelvi türelem rájuk is kiterjed.) Nemcsak a helyi televíziókban beszél mindenki saját nyelvjárásban, hanem egy 1992-től működő kereskedelmi csatornán is. Ha manapság valaki megjegyzést tenne a másik ember természetes beszédére, nevetségesnek, tudatlannak, maradinak gondolnák — de az ilyen megjegyzések szinte elképzelhetetlenek Norvégiában. Így aztán az is értelmezhetetlen, hogy hogyan lehetne (a nem norvég anyanyelvűeken kívül) „rosszul”, „helytelenül” beszélni norvégul.

Az viszont előfordul, hogy megjegyzést tesznek mások természetestől eltérő beszédére: Norvégiában a legnagyobb, szinte megbocsáthatatlan nyelvi „bűnnek” az számít, ha valaki affektál, azaz megpróbálja beszédét egy másik nyelvváltozat, vagy ami még rosszabb, valamelyik (főként a bokmål) írott változat irányában megváltoztatni. Erre a jelenségre külön — erősen elítélő — kifejezés is van: a knot ‘affektálás’ és a knote ‘affektálni’; a jelenség maga a kisebb közösségek nyelvi és kulturális önvédelme Oslo erős befolyásával szemben.

Mindennek az a következménye, hogy Norvégiában ritka a kódváltás (és az ennek alapjául szolgáló bidialektalizmus),[4] gyakori viszont a kódkeveredés. Egyre általánosabb, hogy mindenki saját természetes nyelvváltozatát használja a formális helyzetekben is; és már nem jellemző az sem, hogy lakóhelyváltoztatás után alkalmazkodnának az új környezetben beszélt változathoz. Ezért van az, hogy bár Norvégiában rendkívül nagy a lakosság mobilitása, szinte nincs nyelvjárási kiegyenlítődés. Erre alapulhatott az a vetélkedősorozat, amelyet az 1980-as években sugárzott a norvég televízió. A háromszor is meghirdetett vetélkedő összesen 21 adásában mintegy 130 norvég nyelvváltozatot ismerhettek meg a nézők; a vetélkedő csapatok feladata pedig az volt, hogy azonosítsák, Norvégia melyik részéről származik a hallott beszélő (5 és 85 év közötti életkorú, mindenféle foglalkozású ember volt az azonosítandók között), s minél pontosabban körül tudták határolni a származási helyet (lehetőleg az azonosító sajátosságok megnevezésével), annál több pontot kaptak. A vetélkedő annyira népszerű volt, hogy az 1988-as adás 42%-os nézettséget ért el.

Az Európában — sajnos — szokatlanul türelmes nyelvi attitűdök kialakulásának egyik oka minden valószínűség szerint az, hogy a második világháború után a norvég politika egyik legfontosabb törekvése az volt, hogy csökkentse az államban élők közötti anyagi különbségeket, s hogy egyenlő lehetőségeket biztosítson mindenkinek. A helyi rádió- és televízióadók megjelenése szintén támogatta a nyelvi türelem növekedését: miután a nyelvjárások megjelentek a médiában, az emberek megtapasztalhatták, hogy ezek a változatok alkalmasak a formális beszédfunkciók betöltésére, s hogy érthetők is más változatok beszélői számára. A tolerancia növekedése egyébként azt is eredményezte, hogy egyre több írott szöveg készül nynorskban. Az Európai Unióba való belépés ugyan a norvégok esetében is gondokkal jár — az uniós tolmácsok soha nem tudhatják, hogy akinek a szavait fordítaniuk kell, az melyik norvég nyelvjárásban fog beszélni — ez azonban nem a norvégoknak okoz fejfájást.

 

Svédország

Svédországot sokszor emlegetik úgy, hogy nyelvművelő szempontból Magyarország párhuzama — ennek egyik jeleként a språkvård szót szokás említeni, ami ‘nyelvőrség’-et jelent. Mint az alábbiakból[5] kiderül, a párhuzam régebben ennél több vonatkozásra is kiterjedt ugyan (például a nyelvművelés Svédországban is akadémiai keretek között kezdődött), manapság a hasonlóság — a svéd nyelvszemlélet türelmesebbé válása nyomán — egyre csökken.

Svédországban három szervezet foglalkozik nyelvművelési kérdésekkel. Az egyik az 1786-ban alapított Svéd Akadémia. Ez ma egyik legfontosabb nyelvvel kapcsolatos feladatának a Svéd Akadémiai Szótár elkészítését tartja (az 1520-tól máig írásban használt svéd szavak alapos leírása); tíz-tizenkét évenként pedig közzéteszi az Akadémiai szólistát, amelyet az oktatásban és a sajtóban a sztenderd ragozás és helyesírás alapjául használnak. Az 1999-ben közzétett Svéd nyelvtan viszont sokkal inkább leíró, mint előíró, ugyanakkor ismerteti az egyes formákkal kapcsolatos normatív nézeteket is.

A másik szervezet az 1944-ben alapított Svéd Nyelvtanács. A főként állami és alapítványi támogatással működő szervezet feladata a nyelvi tanácsadás, leginkább a hétköznap délelőttönként hívható telefonszolgálaton keresztül — helyesírási, stilisztikai és egyéb nyelvet érintő kérdésekben. A tanácsok mindig „kondicionált” és nem kategorikus jellegűek: az intézmény munkatársai általában körülírják az egyes formák megszokott stilisztikai környezetét, nem pedig egyszerűen „használható”-nak vagy „nem használható”-nak nyilvánítják a kérdéses alakot. Gyakran válaszolnak az idegen szavakkal kapcsolatos kérdésekre is, például hogy egy-egy új szó milyen nemű, melyik paradigma szerint ragozódik stb. Az intézménynek van egy lapja, a Språkvård, évente négyszer jelenik meg, nagyon gyakran tartalmaz rövid írásokat éppen zajló nyelvi változásokról, és van kérdés-felelet rovata is.

A harmadik svéd nyelvművelő intézmény a Svéd Szaknyelvi Központ. Ezt 1941-ben hozta létre a Műszaki Tudományok Akadémiája azzal a céllal, hogy kezelje a svéd szaknyelvekkel kapcsolatos kérdéseket, például segítsen létrehozni vagy a svédhez illeszteni szakszavakat. Ennek egyik alszervezete a Svéd Számítógépnyelvi Csoport — ez, mint a neve is mutatja, a számítógépes szaknyelv svédesítésével foglalkozik. Javaslataikat leginkább csak formális, írott szövegekben alkalmazzák, a beszélt nyelvben kevéssé érvényesülnek.

Ezeken a szervezeteken kívül nyelvműveléssel kapcsolatos munkát végeznek a nagyobb napilapoknál alkalmazott olvasószerkesztők, és a Svéd Rádiónál alkalmazott két tanácsadó. Az utóbbiak feladata jórészt az, hogy az idegen nevek kiejtését illetően adjon tanácsokat a bemondóknak.

A svéd hivatalos nyelvművelés tehát főként a szaknyelvre és az írott nyelvre irányul, javaslatai általában részletes stilisztikai elemzést tartalmaznak, és sokat foglalkozik ismeretterjesztéssel is. A svédországi nem hivatalos nyelvművelés jóval türelmetlenebb és konzervatívabb, mint a svéd nyelvművelők — ez kiderül a nyelvművelő műsorokhoz, lapokhoz írt levelekből. Mint Lars-Gunnar Andersson írja, ő eddig mintegy 5000 ilyen levelet kapott. Ezeket rendszerezve azt tapasztalta, hogy a levélírók egy része kérdez, azt szeretné tudni, hogy két forma közül melyik helyes, melyik nem az; másik része panaszkodik, hogy ő ugyan tudja, hogyan kell helyesen mondani valamit, de mások rosszul mondják; harmadik részük pedig a nyelvre, nyelvekre vonatkozó általános kérdésekre kér választ (pl. hány nyelv van a földön stb.). Sosem talált még viszont olyan levelet, egyetlen egyet sem, amelyik egy éppen zajló nyelvi változás fölismeréséről úgy számolt volna be, hogy a levélíró a változás fölötti elégedettségét fejezte volna ki.

Ez nem jelenti azonban azt, hogy az egész svéd társadalom erősen normatív lenne, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a tollat ragadók az általános véleményt képviselik — Andersson szerint a csöndes többséget nem érdeklik az ilyen kérdések. Sőt: úgy véli, az utóbbi 50 évben a svéd társadalom a korábbinál türelmesebben viszonyul a nyelvi kérdésekhez. Korábban a nemsztenderd változatokkal és a kisebbségi nyelvekkel szemben is erős ellenérzések jellemezték a svédeket és iskoláikat; ma jóval elfogadóbbak. A svédországi kisebbségi nyelvek vonatkozásában ez úgy nyilvánul meg, hogy az ország északi részén beszélt számi (lapp) változatokat, illetve a finnt 1970-től tannyelvként is választhatják a számi, illetve finn anyanyelvű gyerekek, míg korábban nemhogy órákon, de még a szünetekben is tilos volt ezeket a nyelveket az iskolában használni. Az emigránsok nyelveit sújtó asszimilációs politikát, szintén az 1970-es, 1980-as években, fölváltotta a kétnyelvűséget támogató politika. A nemsztenderd nyelvváltozatokat a 20. század első felében az iskola segítségével akarták kiiktatni; ma viszont az iskolának úgy kell megtanítania a sztenderdet, hogy közben a gyerekek otthoni nyelvváltozatát tisztelnie kell. Nem használják már azt a könyvet sem, amely 1936-ban jelent meg először „Helyes svéd nyelv” (Riktig svenska) címmel. A könyv a nyelvi változatosságot próbálja kiküszöbölni kategorikus „helyes”—„helytelen” ítéleteivel, és egészen az 1970 körüli időkig használatban volt a tanárképzésben. Svédországban ma a nyelvműveléssel foglalkozók nézetei közel állnak a nyelvészek nézeteihez, s a szigorú előíró szemlélet helyett jobban figyelembe veszik a nyelvi változatosság és változás létét.

 

Magyarország[6]

Magyarországon a nyelvművelésnek hosszú időre visszanyúlóan nagy a tekintélye. Köszönhető ez többek között[7] annak, hogy meglehetősen jól kiépült intézményi háttérrel rendelkezik.[8]

A Magyar Tudós Társaság-ot 1825-ben a magyar nyelv művelése céljából hozták létre (1830-ban alakult át Magyar Tudományos Akadémiá-vá) — ez akkor, és még évtizedek múlva is leginkább a magyar szókincs bővítését jelentette; az alapítók szerint a nyelv „megbéklyózása” (előíró szabályok közé szorítása) egyenesen „türannoszi” cselekedet. Az Akadémia a 19. század végéig, a 20. század elejéig ebben a szellemben tevékenykedett, a második világháború után viszont a „rendszabályozó” nyelvművelést képviselte. A Magyar Tudományos Akadémián ma a Magyar Nyelvi Bizottság foglalkozik leginkább nyelvhelyességi kérdésekkel (ez az Anyanyelvi, illetve Helyesírási Bizottság jogutóda). A Bizottság feladata a helyesírási szabályok esetleges módosítása, tanácsadó szótárak összeállítása; időről időre megvitat más kérdéseket is, 1995-ben például arról tanácskozott, hogyan lehet megreformálni (illetve hogy szükséges-e ez egyáltalán) a nyelvművelést; 1996-ban arról, hogy kell-e Magyarországon (a Bizottság tagjai szerint) nyelvtörvény stb. (A tanácskozások anyagát a Magyar Nyelvőr közölte 1996-ban, illetve 1997-ben.) A Bizottság a szaknyelvek kérdéseivel (helyesírási vonatkozásokkal és a szaknyelvek magyarosításával) is foglalkozik, nyilván ezért van, hogy tagjainak mintegy harmada nem nyelvész, hanem egyéb tudományterületek képviselője. Úgy tűnik, leginkább e Bizottság feladatának tartják (a tagok és talán az MTA vezetése is) az MTA egyik kiemelt, stratégiai programjának, A magyar nyelv jelene és jövője címűnek a gondozását is — a program keretében eddig két konferenciát tartottak, 1997. június 30-án A magyar nyelv jelene és jövője címűt,[9] ezen nyelvészeti előadások is szerepeltek, a 2000. december 4-én rendezett Mit tehetünk a magyar nyelv korszerűsítéséért? címűn viszont csaknem kivétel nélkül nyelvművelő előadások hangzottak el.

Az MTA-hoz közvetetten kapcsolódó nyelvművelő intézmény az MTA 1949-ben alakult Nyelvtudományi Intézetének nyelvműveléssel foglalkozó osztálya (korábban Mai Magyar Nyelvi Osztálynak, ma Nyelvművelő Osztály-nak hívják). Az itt dolgozó nyelvművelők irányításával készült a kétkötetes Nyelvművelő kézikönyv;[10] ezen kívül levelező és hétköznap délelőttönként telefonos tanácsadó szolgálatot lát el, valamint véleményezi a Magyar utónévkönyv-ben nem szereplő nevek anyakönyvezésére irányuló kérelmeket. (Munkatársai természetesen nyelvművelő cikkeket, köteteket is írnak.)

A fenntartó intézményen keresztül szintén állami támogatással működik a Magyar Rádió, illetve a Magyar Televízió Nyelvi Bizottsága. Feladatuk vélhetően (e bizottságok feladatainak és céljainak leírásához nem sikerült hozzájutnom) a közszolgálati adók műsorainak figyelése nyelvhelyességi szempontból.

A nyelvműveléssel civil szervezetek is foglalkoznak. Legismertebb talán az 1989-ben alakult Anyanyelvápolók Szövetsége (elnöke Grétsy László) — ez a Hazafias Népfront „Olvasó népért” mozgalmának beszéd- és magatartáskultúrát gondozó albizottságából jött létre. A Szövetségnek 1997-ben  körülbelül 1500—2000 tagja volt nagyjából 25 fiókszervezetbe tömörülve; a zömében tanárokból és diákokból álló szervezet tagjainak mintegy fele 25 év alatti; Ifjúsági Tagozata, vajdasági és erdélyi társszervezete is van. A Szövetség célja a nyelvművelés népszerűsítése, és az „anyanyelvi öntudat” fölébresztése, illetve ébrentartása; támogatja az anyanyelvi táborok és versenyek szervezését; pályázatokat hirdet (pl. szavak magyarítására, rokon értelmű szavaknak és a magyar nyelv „furcsaságainak” gyűjtésére, nyelvhelyességi hibákat ostorozó „reklámok”, „szlogenek” írására stb.); 1999-ben sajtó-, rádió-, televízió- és feliratfigyelő szolgálat fölállítását tervezték.[11] Nyelvművelő szervezetnek nevezhető az 1989-ben alakult Anyanyelvi konferencia (A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) is, ennek elnöke Pomogáts Béla. A szervezet kiemelten foglalkozik a nem magyarországi magyarság nyelvmegtartásának kérdéseivel; nyelvművelő konferenciákat szervez (pl. 1997. október 8-án az Írószövetségben volt egy összejövetel; anyaga megjelent a Nyelvünk és Kultúránk 100. számában), saját folyóiratot jelentet meg Nyelvünk és Kultúránk címmel.

Civil nyelvművelő szervezet az 1991-től működő A Szép Magyar Nyelvért Alapítvány is. Célja a nyelvművelő folyóiratok, versenyek, táborok anyagi segítése, a nyelvművelő munka jutalmakkal, díjakkal való elismerése; ennek érdekében hozták létre pl. a Lőrincze-díj-at 1993-ban. Szintén nyelvművelő jellegű szervezet az 1999 novemberében alapított Bárczi Géza Értékőrző Kiejtési Alapítvány (az 1999 januárjában alakult Igényes (15 magánhagzós) Kiejtésért Munkaközösség utóda). Célja a megalakulását bejelentő levél szerint „a hagyományos szép magyar kiejtés ápolása, különös tekintettel a tizenötödik magyar magánhangzó, a ‘zárt e’ megőrzésére”; tevékenysége kiadványok, pályázatok megjelentetése, kiejtési versenyek rendezése, díjazása.

A nyelvművelés intézményei közé sorolható az 1960-as évek végétől évente (áprilisban), a TIT által megrendezett Magyar nyelv hete — ez tulajdonképpen az ekkortájt országszerte szervezett, iskolákban, könyvtárakban, művelődési házakban tartott nyelvművelő előadásokat fogja közös név alá. Nyelvművelő rendezvényeket a határon túl is szerveznek: ilyen az adai Szarvas Gábor Napok, a kassai Kazinczy Napok és a marosvásárhelyi Erdélyi Nyelvművelő Napok.

A magyar nyelv hete megnyitó előadását hagyományosan politikusok tartják (pl. 1984-ben Fejti György, 1987-ben Berecz János, 1989-ben Pozsgay Imre, 1993-ban Katona Tamás, 1997-ben Magyar Bálint, 1999-ben Hámori József, 2000-ben Orbán Viktor). A nyelvművelés egyéb politikai támogatást is élvez: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális Alapprogram (illetve elődintézményeik) az Anyanyelvápolók Szövetségének közleménye szerint (Édes Anyanyelvünk 2000. december, 2.) 1992-től segíti a szövetség lapját, az Édes Anyanyelvünk-et (az impresszumban egyébként ezeken kívül az Oktatási Minisztérium, az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága és a Nyelvtudományi Társaság is támogatóként szerepel). A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma pályázatokat is hirdet magánszemélyek és civil szervezetek számára: 1999-ben a pályázat célja a negatív nyelvi jelenségek gyűjtése, leírása; s javaslattevés a negatív jelenségek helyettesítésére volt — a pályamunkákból a Minisztérium szinte több, mint reprezentatív külsejű kötetet is megjelentetett (Grétsy és Balázs szerk. 2000). 2001-ben „a magyar nyelv értékeinek feltárása, megóvása és gyarapítása” a pályázat célja, két témakörben: 1. „a pályázat az informatikai technológia már létrejött értékes, illetve javasolható, ajánlható magyar nyelvi jelenségek bemutatását tűzte ki célul”; 2. „anyanyelvi rejtvénytár” összeállítása, ennek célja „nyelvünk kimeríthetetlen belső tartalékainak a feltárása”. Nem állami, hanem párthoz kötődő politikai támogatás például a Magyar Demokrata Fórum 1997-ben kiírt „Édes nemzetemnek nyelve!” című pályázata, ennek célja „anyanyelvünk őrzése, ápolása és védelme”, pontosabban valamilyen ezzel kapcsolatos tevékenység bemutatása volt, különböző korosztályoknak szólóan (kisiskolástól nyugdíjasig).

A nyelvművelés legfőbb intézményes hátterét az oktatási intézmények jelentik. Egyrészt azzal, hogy a magyar nyelvtanoktatás nagyon erősen nyelvhelyesség-központú, a nyelvtani ismereteket általában nyelvhelyességi megjegyzések is kiegészítik, mind az általános, mind a középiskolai tananyagban. Volt olyan javaslat is (Graf 1993), amely szerint az egész tananyagot a nyelvhelyesség köré kellene építeni. A magyar szakos tanárképzésben nemcsak külön tárgyként kap helyet a nyelvművelés, hanem sok esetben a leíró nyelvészeti tárgyakat is az előíró szemlélet határozza meg (l. pl. a ma is sok helyen használt Mai magyar nyelv c. tankönyvet vagy A. Jászó Anna szintén gyakran használt, 199?-ban megjelent könyvét); a tanárképző főiskolákon nemcsak a magyar szakosoknak, hanem mindenkinek kell nyelvművelést tanulnia. Általános az a szemlélet, hogy a tanárnak kötelessége javítania a tanulók nyelvhelyességi hibáit, ennek a kívánalomnak a tanárok többnyire eleget is tesznek, ráadásul úgy, hogy a nyelvhelyességi „hibák”-at az ismeretek hiányából vagy a gyerek általánosan gyenge képességeiből következő hibáknak tekintik (vö. Varga 2001). Vannak, akik egyenesen úgy gondolják, hogy a dolgozatban elkövetett helyesírási vagy nyelvhelyességi hiba miatt a dolgozat tartalmára vonatkozó érdemjegynek alacsonyabbnak kell lennie. A matematika, történelem, biológia stb. tárgyakból rendezett tanulmányi versenyektől eltérően a magyar nyelvi versenyek nem a nyelvtani ismeretekre épülnek (s különösképpen nem a nyelvészeti ismeretekre), hanem a nyelvhelyességgel vannak szoros kapcsolatban. Az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny témái az előíró szemlélet jegyében fogannak; a győri Kazinczy-verseny a szép („helyes”) kiejtést, a sátoraljaújhelyi Édes anyanyelvünk a nyelvtani és nyelvhelyességi feladványok megfejtésén kívül főként a „helyes” élőszöveg-szerkesztést jutalmazza;[12] a nyelvművelés a témája a celldömölki Kresznerics Ferenc anyanyelvi versenynek; a Verseghy Ferenc Nyelvművelő Verseny nevében is jelzi orientációját. Sok iskolában működik „Beszélni nehéz” nyelvművelő kör, és az Anyanyelvápolók Szövetsége tagjainak túlnyomó része is tanár és diák. Sok anyanyelvi tábort is szerveznek, szintén tanár és diák résztvevőkkel: többek között Balatonbogláron, Csongrádon, Győrben évente rendeznek nyelvművelő tábort, de van vándortábor például a „Beszélni nehéz!”-körök vezetőinek, és vannak anyanyelvi táborok a határontúli iskolásoknak és tanáraiknak is.

A fölsorolásból úgy tűnhet, hogy e szervezetek, pályázatok, versenyek sok embert vonnak be aktívan a nyelvművelésbe. Valószínű azonban, hogy nem így van: a szervezetek tagjai, a pályázatokban résztvevők, az iskolai „anyanyelvi mozgalmak” aktivistái között jelentős átfedések vannak.[13]

A magyar nyelvművelésnek önálló folyóirata van: az évente ötször megjelenő Édes Anyanyelvünk. A lap nyelvművelő írásokat, rejtvényeket, hibás feliratok, apróhirdetések fényképét, nyelvművelő híreket, esetleg olvasói leveleket közöl. Rendszeresen jelennek meg hosszabb terjedelmű nyelvművelő írások a Magyar Nyelvőr, a Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratban és az Egyetemi Fonetikai Füzetek című ELTE-kiadványban; időnként a Magyar Nyelv-ben és a Magyartanítás-ban. Szintén rendszeresen közöl nyelvművelő cikkeket a Gyógyszerészet és az Élet és Tudomány is. Bár az írott napisajtóban manapság talán kevesebb nyelvművelő cikk jelenik meg, mint az 1989 előtti években (akkoriban a napilapokon kívül pl. a Rádió- és Televízióújság is közölt nyelvművelő írásokat), ma is vannak napilapok (pl. a Szabad Föld, a Népszava stb.), amelyek rendszeresen közölnek nyelvművelő cikkeket.

Az elektronikus médiában a közszolgálati csatornákon foghatunk nyelvművelő műsorokat. A rádióban a legterjedelmesebb adás a hétfő esténként a Kossuthon jelentkező Értsünk szót! — ezt még egy rövid nyelvművelő műsor követi, a Tetten ért szavak vagy a Beszélni nehéz!. Vasárnap reggelenként ugyanezen a csatornán hallható az Édes anyanyelvünk. A Magyar Televízió 1-es csatornáján kéthetente csütörtök délután látható a Szószóló című műsor (ezt vasárnap az M2-n megismétlik); a Duna Televízióban hétfőtől csütörtökig esténként 5 percben a Hej, hej, helyes beszéd, szombaton és vasárnap délelőtt összevont ismétléssel; szombat délelőtt sugározzák váltakozva a Nyelvőrző, a Nyelvédesanyánk és a Csillagjel című műsorokat is.

Jóllehet az 1990-es évek derekán a nyelvművelő konferenciák és beszámolók visszatérő  témája volt, hogy a nyelvművelés korábbi anyagi támogatása jelentősen megcsappant, s a nyelvművelő fórumok száma is jócskán csökkent (vö. Eőry 1993: 454, Zimányi 1995, Fábián 1996: 388—389, 1997: 110—111), az összevetésből kitűnik, hogy más országokhoz viszonyítva Magyarország valóságos nyelvművelő-paradicsom. Annál is inkább, mert a nyelvművelés 1990-es évek első felében megbillent biztos pozíciója az MTA említett stratégiai kutatási programjának köszönhetően (pontosabban annak köszönhetően, hogy „a mai magyar nyelvállapot feltárását” a nyelvműveléssel azonosították) újra stabillá vált az Akadémián belül.

A hagyományos, a nyelvészet eredményeit elutasító magyar nyelvművelés sikerrel nézett szembe azzal a kihívással is, amelyet nem az anyagi gondok, hanem azok a törekvések jelentettek, amelyek a magyar nyelvművelést a nyelvtervezésről szóló szakirodalom tanulságait fölhasználva kísérelték meg átalakítani. Voltak, akik a „gyógyítás” megkezdése előtt szükségesnek látták volna az adatgyűjtést (azaz valamiféle „diagnózis” fölállítását, l. Tolcsvai Nagy 1989, Heltainé Nagy 1993, Eőry 1993, 1997), mások azonban nem tekintik érvényesnek a szociolingvisztikai fölmérések adatait (l. pl. Deme  1995, 1996, Balázs 2000), még a reprezentatív fölmérésekét sem (pl. Kemény 1993, Wacha 1996). Voltak, akik a nyelvművelés teljes reformját javasolták, azt hangsúlyozva, hogy egységes ítéletek helyett figyelemmel kellene lenni a beszédhelyzetre, a beszélők társadalmi hovatartozására, s arra is, hogy Magyarország határain belül, egynyelvű helyzetben, vagy a határokon túl, kétnyelvű környezetben élnek-e (Lanstyák 1993a, 1993b, Tolcsvai Nagy 1993, 1994, 1996a, 1996b). Ezeket a javaslatokat, amelyek nem voltak egészen előzmény nélküliek a magyar nyelvművelés történetében, hiszen lényegében Lőrincze Lajos (1980) „emberközpontú nyelvművelésének” programját újították föl és egészítették ki, nagyon határozottan utasították vissza (Deme 1993, 1994, 1995, Jakab 1993, 1994).[14]

A nyelvművelés társadalmi tekintélyét még ennyi veszély sem fenyegette. A magyar nyelv hetének nyitóbeszédei arról tanúskodnak, hogy az állami vezetők pártállástól függetlenül kötelességüknek érzik, hogy hitet tegyenek a magyar nyelv pallérozásának és mederben tartásának fontossága mellett. Hasonló, szenvedélyes vagy kevésbé szenvedélyes hitvallások gyakran olvashatók írók, más (nem nyelvészként működő) tudományágak képviselőitől is.[15] Az aktív nyelvművelésben ugyan valószínűleg (a nyelvművelő szervezetek taglétszámából következtethetően) az ország lakosságának, sőt az ország értelmiségének is csak nagyon kis hányada vesz részt; a nyelvművelés tekintélyét azonban azok az értelmiségiek sem igen kérdőjelezik meg, akik a nevénél többet nem tudnak róla. Hat éve minden magyar szakos évfolyamot (évente körülbelül 120 embert) megkérdezek arról, fontos-e a nyelvhelyesség, és eddig alig néhány „nem” vagy „nem tudom” választ kaptam. Arra viszont eddig egyetlen hallgató sem tudott válaszolni, hogy mi is az. A nyelvművelő műsorok közül, akik egyáltalán ismernek ilyet, csaknem kizárólag az Álljunk meg egy szóra! címűt említik (nem tudván, hogy már nem létezik), és az általuk ismert nyelvművelők között sokkal nagyobb gyakorisággal szerepel Vágó István, mint az egyébként több rádió- és televízióműsorban is szereplő Balázs Géza. Arra a kérdésre sem kaptam még igenlő választ a hallgatóktól, hogy olvasnak-e nyelvművelő cikkeket. Ez azt mutatja, hogy a nyelvművelés fontosságáról valószínűleg nem saját tapasztalataik alapján győződtek meg, hanem egyszerű tanári közlések sugallatára.[16]

Arról egyelőre nincs adatunk, hogy hogyan viszonyulnak a nyelvműveléshez azok, akik nem írnak a műsoroknak, nem járnak magyar szakra, s nem szerepelnek a nyilvánosság előtt — akiket Andersson svéd vonatkozásban „csöndes többség”-nek nevezett. A fölmérések szerint (vö. Pléh 1995) a magyar mindenesetre erősen normatív beszélőközösségnek minősíthető. Erre utal, hogy nagyon erősek a hiperkorrekciós tendenciák, azaz az emberek sokszor félnek kimondani egy-egy nyelvi formát, ha az adott formával azonos alakú formákat társadalmi megbélyegzés sújtja: formális helyzetekben nem merik használni a „suksükölésgyanús” alakokat, akkor sem, ha fölszólító módot akarnának (pl. lássuk), inkább körülírást alkalmaznak helyette; vagy a hová kérdésre válaszoló határozókban is a -ban ragot használják (pl. bementem az épületben); stb. A félnek és a nem merik az előző mondatban szó szerint értendő: a hiperkorrekció (vagy túlhelyesbítés) gyakorisága egyenesen arányos a nyelvi bizonytalanság erősségével.

A megbélyegzett nyelvi formák a nyelv bármelyik alrendszeréből származhatnak: lehetnek hangtaniak (pl. az -l, -r törlése szóvégen; diftongusok ejtése stb.), alaktaniak (pl. a -nák változat használata egyes szám első személyben), mondattaniak (pl. a természetesen hogy-féle szerkezetek használata), szövegtaniak (többnyire az élőbeszédre jellemző sajátosságokat kifogásolják), pragmatikaiak (pl. a mondatkezdő Hát... használata). A megbélyegzés sokféle módon történhet. A nemtetsző alakot nevezhetik „műveletlen”-nek, „parasztos”-nak, „csúnyá”-nak, „fölösleges”-nek, „illogikus”-nak, „nemlétező”-nek, „nem magyaros”-nak, „idegen”-nek, „nemkívánatos”-nak, „keverék”-nek stb. A nyelvművelés alapelvei és velük együtt a leggyakoribb hiba-minősítések is korszakonként változnak; a nyelvművelés alapelvei az adott korban uralkodó politikai ideológiától függenek, ez befolyásolja, hogy mikor mit tartanak a nyelvre leselkedő legnagyobb veszélynek (részletesen l. Sándor 2001).

A magyar nyelvművelés társadalmi tekintélyének fenntartásában valószínűleg nagy szerepet játszik az, hogy a hivatásos nyelvművelők írásai közül nem egy retorikai remekműnek tekinthető (vö. Bujdosó 2000); s még inkább az, hogy a nyelvművelő írások előszeretettel használnak metaforákat. A leggyakrabban használt metaforák a kert, a betegség — mindekettőt „ápolni” kell — és a háború. A betegséggel való példálózgatás (a nyelv testét fekélyek borítják, koleraként pusztít benne egy-egy új jelenség stb.) mindenképpen ijesztő gondolatokat és veszélyérzetet kelt, s jóllehet a kert metafora lehetne éppen az ültetéssel, nemesítéssel, öntözéssel, a sokszínűségben való gyönyörködéssel kapcsolatos is, figyelemre érdemes, hogy a nyelvet „őrei” soha nem virághoz vagy a természethez, hanem mindig gyomosodó, elvaduló, fattyúhajtásokkal teli kerthez hasonlítják. A nyelvművelő ezekben a metaforákban az elvadulást, illetve a kór elhatalmasodását megakadályozó kertész, illetve orvos. Nagyon kedvelt a meglehetősen erőteljes „háború” metafora is: a nyelvet veszélyek fenyegetik, nemcsak gyomok és kórok, hanem idegen, a létére törő támadók, ellenség formájában is. Az ellenség lehet egy-egy jelenség, amely ellen „küzdeni, harcolni” kell, de lehet az is, aki a kifogásolt formákkal él, tehát maguk a nyelvhasználók. A magyar nyelvművelő irodalom szinte tobzódik a háború körébe tartozó metaforákban — a nyelvművelés csata, harc, küzdelem, hadviselés, háború, portya; a nyelvművelő őr, baka; a nyelvművelő lap könnyűlovasság stb. Az 1930-as években népszerű volt a szemét, szenny (és ezekhez kapcsolódva a tisztítás, söprés, nagytakarítás) metafora — ez manapság nyelvi környezetszennyezés-ként kezd újra divatba jönni. A nyelvművelők időnként a folyószabályozó mérnök tevékenységéhez hasonlítják saját munkálkodásukat („megfelelő mederben” akarják tartani a nyelv változásait), újabban előfordul, hogy a világítótorony veszélyt jelző őréhez vagy a katasztrófát előre jelezni képes szeizmográfhoz tartják magukat hasonlatosnak.[17] A metaforák ereje abban áll, hogy észrevétlenül terjesztik ki az egyik jelenség tulajdonságait egy másikra: miután az emberek a nyelvet veszélyes idegen támadók célpontják, gyomos kertnek, súlyos betegnek, zátonyok közt vergődő hajónak, a nyelvi változásokat pedig pusztító földrengésnek képzelik el, már nem kérdőjelezik meg, hogy háborúra és hadvezérre, gyomirtásra és kertészre, gyógyításra és orvosra, világítótoronyra és szeizmográfra van szükség. Azt a kérdést szinte soha nem teszik föl, hogy miért volna a nyelv gazos, beteg stb.

Sok ember szemében teszi megkérdőjelezhetetlenné a nyelvművelés létjogosultságát az is, hogy a nyelv művelését, a „nyelvi igényességre” törekvést nagyon szorosan összekapcsolják a nemzettudattal. A magyar kultúrában szintén a 18. század végén, a 19. század elején vált a nemzeti nyelv a nemzeti identitás egyik legfontosabb összetevőjévé; a 19. század utolsó évtizedeiben azonban a „beszéljünk magyarul” jelszava jelentősen megváltozott — az új követelmény a „helyesen beszéljünk magyarul” lett. Az a gondolat, hogy „az anyanyelv nemzeti létünk föltétele és biztosítéka” mára az egyetlen helyesnek elfogadott nyelvváltozat (a sztenderd magyar) tekintélyét biztosító érvvé vált, azonosítva a magyar nyelvet, sőt minden magyar anyanyelvét ezzel az egyetlen magyar nyelvváltozattal.

 

Tanulságok

Noha a kutatócsoport voltaképpen csak előkészített egy nemzetközi kutatást, már az előkészítő munka során összegyűjtött ismeretekből is megfogalmazható az előíró szemlélet néhány figyelemre érdemes sajátossága.

Az egyik tanulság az, hogy a népi nyelvészeti (azaz nem képzett nyelvészek által megfogalmazott) vélekedések nagyon hasonlítanak egymásra azokban a kultúrákban, amelyekben az a nézet vált általánossá, hogy a nemzet szempontjából egyetlen központi sztenderd változat jelenti az üdvösséget. Hasonlóak a félelmek, és mint a görög példa mutatja, hasonlóak a metaforák is.

Egy másik tanulság, hogy a nyelvészek nemcsak az angolszász világban tartják munkájukra nézve kötelezőnek a leíró szemléletet az előíróval szemben. A nyelvész és a nyelvművelő tevékenységét Magyarországon nagyon szorosan összetartozónak gondolják az emberek; Svédországban valamivel jobban szétválik a kettő; Görögországban nem nyelvészek végzik a nyelvművelést — Norvégiában pedig nemcsak a nyelvészek, hanem a nem-nyelvészek is abszurdnak tartanák a nyelvművelő tevékenységet.

További, örvendetes hír, hogy az erős nyelvi normativizmus akár egy-két évtized alatt is enyhülhet. A hivatalos svéd nyelvművelő tevékenység ugyan nem olyan régen még a magyarhoz hasonlóan rigorózus volt, ma viszont sokkal inkább ismeretterjesztő és tanácsadó, mintsem előíró. Olyasmi, mint amilyen a magyar nyelvművelés lehetett volna, ha Lőrincze Lajos szemléletét nem tartotta volna a magyar nyelvművelők többsége „túlzottan liberálisnak”, s nemcsak hivatkoztak volna rá, hanem gyakorlatát is követték volna (vö. Sándor 2001: 195—199; és Sándor 2000). Tanulság az is, hogy ha a hivatalos nyelvművelés arra hivatkozik, hogy „de az emberek igénylik a szigorúságot”, akkor nem várhatók változások a nyelvi diszkriminációt illetően. A svéd példa azt mutatja, hogy a nyelvészeknek és a tanácsadó, ismeretterjesztő nyelvművelőknek erőfeszítéseket kell tenniük azért, hogy a normativizmus erőssége csökkenjen, s még így is időbe telik, míg a korábban erős normativizmushoz szoktatott közvélekedés elfogadóbbá válik.

A norvég példa pedig azt mutatja, hogy ennek érdekében nemcsak a nyelvészeknek kell erőfeszítéseket tenniük, hanem az államnak. A „norvég csoda” nem kis részben annak köszönheti létét, hogy az utóbbi két évszázad  norvég történelme során a nyelvvel kapcsolatos döntések mindig a helyi értékek tisztelete, és sohasem a központosítás érdekében fogantak. A kezdőlépés megtételét a rendkívül szerencsés történelmi körülmények segítették ugyan, hiszen a nemzeti érzés a helyi nyelvváltozatokhoz kötődött, s nem a dánhoz közelálló sztenderdhez — a további lépések megtétele viszont az egyre tudatosabb, a nyelvi türelmet megvalósító nyelvpolitikának köszönhető, amely mindvégig az emberek által beszélt változatokat támogatta a sztenderd tekintélyének rovására.

A nyelvi türelem megvalósításával Norvégia példát szolgáltat arra, hogy egy nyelv akkor is fennmarad, ha nem akarnak mindenáron központi normát erőltetni mindenkire — a sokféleség, a nyelvváltozatok egyenrangúsága sem nemzeti szétesést, sem kulturális lepusztulást, sem megértési nehézségeket, sem gazdasági csődöt nem okoz. Sokkal inkább azt, hogy az emberek jól és biztonságban érzik magukat saját bőrükben, anélkül, hogy föl kellene adni elsődlegesen kialakult identitásukat és kultúrájukat. Ez minket arra int, hogy a helyi autonómiák szövetsége nyelvi értelemben sem utópia, ráadásul jól működik; s arra biztat, hogy a lassan anakronisztikussá vált nemzetállami eszmék bűvköréből kiszabadulva (vö. Korridor csoport 2001) nyelvileg is „Magyarországi Egyesült Államok” legyünk. Peter Trudgill említi (1996: 9), hogy Európa három leggazdagabb országa, Luxemburg, Svájc és Norvégia történetesen Európa három leginkább dialektusokban beszélő országa is: Luxemburgban tudnak ugyan németül és franciául, de anyanyelvük a luxemburgi német; Svájcban a lakosság többsége szintén dialektust beszél, a német anyanyelvűek csaknem minden helyzetben; Norvégia pedig, mint föntebb láttuk, a legtoleránsabb ebből a szempontból, nekünk alig elképzelhető nyelvi paradicsom. Trudgill ugyan túlzásnak tartaná az említett országok jólétét egyedül a nyelvi türelemből származtatni, azt is írja viszont, hogy „ne becsüljük alá az elidegenedésnek azt a mértékét sem, amely azokban a helyzetekben áll elő, amikor az emberektől megtagadják annak méltóságát, hogy beszédük alapnyelvi formája is tekintéllyel bírjon. Ugyanígy nem szabad alábecsülnünk azokat az előnyüket sem, amelyek abból származnak, hogy az ország lakossága folyékonyan fejezheti ki magát saját alapnyelvi változatán, anélkül, hogy állandóan arra kellene figyelnie, vajon ‘helyesen’ beszél-e vagy sem.” Erkölcsi szempontból kötelező, emberi jogi szempontból kívánatos, de talán még gazdasági szempontból is érdemes volna kipróbálni, igaza van-e. Veszíteni nemigen veszíthetünk rajta.

 

Hivatkozások

A. Jászó Anna. 19??. A magyar nyelv könyve. Budapest: Tankönyvkiadó.

Andersson, Lars-Gunnar. 2000. Language cultivation in Sweden. In: Sándor K. (szerk.), Issues on Language Cultivation, 85—98.

Andersson, Lars-Gunnar és Peter Trudgill. 1990. Bad Language. London: Penguin.

Balázs Géza. 1999. A magyar nyelvművelés állapota. Tudománypolitikai áttekintés, javaslatok. Válaszok. Magyar Nyelvőr 123, 11—27.

Balázs Géza és Grétsy László szerk. 2000. Anyanyelvünkről anyanyelvünkért. Budapest: a Magyar Kulturális Örökség Minisztériuma.

Bauer, Laurie és Peter Trudgill (szerk.). 1998. Language Myths. London: Penguin.

Dányi Hajnalka. 2000. Fegyverbe! Strukturális metaforák a nyelvművelő irodalomban. Előadás a Nyelv és hatalom c. konferencián, Szeged, 2000. november 2.

Deme László. 1998/99. Anyanyelvi mozgalmaink és morális hozamuk. Magyar Nyelvőr 122, 261—269, 390—399; 123, 1—8.

Deme László. 1999. Az anyanyelvészet fogalma és társadalmi feladatai. In: Glatz F. (szerk.), A magyar nyelv az informatika korában, 49—56. Budapest: MTA.

Eőry Vilma. 1993. A nyelvművelés új feladairól. Magyar Nyelvőr 117, 453—455.

Fábián Pál. 1984. Nyelvművelésünk évszázadai. Budapest: Gondolat.

Fábián Pál. 1996. Hozzászólás a „Nyelvi tervezés, nyelvi politika” vitában. Magyar Nyelvőr 120, 380, 385, 388—389, 398, 401, 402.

Fábián Pál. 1997. Hozzászólás a „Van-e szükség Magyarországon anyanyelvi törvényre?” vitában. Magyar Nyelvőr 121, 104, 109—111, 112—113, 118, 120.

Ferguson, Charles A. 1959. Diglossia. Word 15, 325—340.

Ferguson, Charles A. 1975. Diglosszia. In: Pap M. és Szépe Gy. (szerk.), Társadalom és nyelv, 291—317. Budapest: Gondolat.

Glatz Ferenc. 1997. Anyanyelvünk az informatika korában. Nyelvünk és Kultúránk 100, 18—24.

Glatz Ferenc szerk. 1999. A magyar nyelv az informatika korában. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Graf Rezső. 1993. A nyelvművelés lehetőségei a jövő gimnáziumában. Magyar Nyelvőr 117, 462—464.

Grétsy László. 1997. Nyelvművelés. In: Sipos Lajos (főszerk.), Pannon enciklopédia. Magyar nyelv és irodalom, 140—144. Budapest: Dunakanyar 2000.

Győri Zsófia. Hogyan tanítsunk diszkriminálni, avagy az anyanyelvi ne­velésről. Előadás a Nyelv és hatalom c. konferencián. Szeged, 2000. november 2.

Horváth Tibor. 1993. Hozzászólás. Magyar Nyelvőr 117, 464.

Jahr, Ernst Håkon. 2000. On the use of dialects in Norway. In: Sándor (szerk.), Issues on Language Cultivation, 75—84. Szeged: JGyF Kiadó.

Jahr, Ernst Håkon szerk. 1993. Language conflict and language planning. Berlin: Mouton de Gruyter.

Janicki, Karol. 1999. Against Essentialism: Toward Language Awareness. Lincom Europa.

Kontra Miklós. 1994. Milyen hatása van a mai magyar nyelvművelésnek? Magyar Nyelv 90, 333—345.

Kontra Miklós. 1999. Közérdekű nyelvészet. Budapest: Osiris.

Kontra Miklós. 2000. Language cultivation in Hungary: an Overview. In: Sándor K. (szerk.), Issues on Language Cultivation, 35—41. Szeged: JGyF Kiadó.

Kontra, Miklós et al. szerk. 1998. Language: A Right and a Resource. Budapest: CEU Press.

Korridor csoport 2001. Magyarországi Egyesült Államok? Budapest: Helikon.

Lanstyák István. 1993a. Álom és valóság között. Gondolatok nyelvünk egységéről. Irodalmi Szemle 1993/3, 58—69; 1993/4, 64—74.

Lanstyák István. 1993b. Nyelvművelésünk vétségei és kétségei. Irodalmi Szemle 1993/3, 58—69; 1993/4, 64—74.

Nyelvművelő kézikönyv 1—2. kötet. 1980/1985. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Omdal, Helge. 2000. Changes in the linguistic climate in Norway? In: Sándor K. (szerk.), Issues on Language Cultivation, 63—74. Szeged: JGyF Kiadó.

Pap Mária és Pléh Csaba. 1972a. A szociális helyzet és a beszéd összefüggései az iskoláskor kezdetén. Valóság 15/2, 52—58.

Pap Mária és Pléh Csaba. 1972b. Nyelvhasználat és társadalmi helyzet. Szociológia 1, 211—234.

Pléh Csaba. 1995. On the dynamics of stigmatization and hypercorrection in a normatively oriented language community. International Journal of the Sociology of Language 111, 31—45.

Sándor Klára. 2000. „... ki nem nyelvész, én vagy te?” Előadás a Nyelv és hatalom c. konferencián. Szeged, 2000. november 2.

Sándor Klára. 2001. Nyelvművelés és ideológia. In: Sándor K. (szerk.),  Nyelv, jog, oktatás, 153—216. Szeged: JGyF Kiadó.

Sándor Klára. Megjelenőben/a. „A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája”: az emberek nyelvhasználata. Replika.

Sándor Klára. Megjelenőben/b. Nyelvtervezés, nyelvpolitika. nyelvművelés. In: Kiefer F. (szerk.), A magyar nyelv enciklopédiája. Budapest: Corvina.

Sándor Klára. Megjelenőben/c. Ki hogyan javít?

Sándor Klára szerk. 2000. Issues on Language Cultivation. Szeged: JGyF Kiadó.

Sándor Klára szerk. 2001. Nyelv, jog, oktatás, Szeged: JGyF Kiadó.

Sándor Klára, Pléh Csaba és Juliet Langman. 1998. Egy magyarországi „ügynökvizsgálat” tanulságai. ­­Valóság 1998/8, 27—40.

Sifianou, Maria. 2001. Language cultivation in Greece? In: Sándor (szerk.), Issues on Language Cultivation, 11—34.

Sinkovics Balázs. 2000. Mit tehet a sejt? A nyelvművelés mint mozga­lom. Előadás a Nyelv és hatalom c. konferencián. Szeged, 2000. november 2.

Skutnabb-Kangas, Tove. 1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest: Teleki László Alapítvány.

Tolcsvai Nagy Gábor. 1989. A nyelvművelés esélyei. Valóság 1989/10, 95—103.

Tolcsvai Nagy Gábor. 1994. Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus? Irodalmi Szemle 1994/9, 73—85.

Tolcsvai Nagy Gábor. 1996. Lehetőségek és kötelességek a magyar nyelvi tervezésben. Magyar Nyelvőr 120, 237—249.

Tolcsvai Nagy Gábor. 1996. Irányok és lehetőségek a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezésben. Irodalmi Szemle 1996/6—8, 124—131.

Tolcsvai Nagy Gábor. 1996c. A Nyelvművelő kézikönyv nyelvi rétegződésmodellje. In: Csernicskó I. és Váradi T. (szerk.), Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat, 85—90. Budapest: Tinta Könyvkiadó és Kiadványszerkesztő Bt.

Trudgill, Peter. 1975. Accent, Dialect and the School. London: Edward Arnold.

Trudgill, Peter. 1996. Az olvasókönyvek és a nyelvészeti ideológia — szociolingvisztikai nézőpontból. In: Csernicskó I. és Váradi T. (szerk.), Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat, 1—10. Budapest: Tinta Könyvkiadó és Kiadványszerkesztő Bt.

Varga Veronika. 2001. Szolgálnak és védenek? Nyelvi értékítéletek az iskolában. Szeged: szakdolgozat (SzTE JGyTFK, Magyar Nyelvi Tanszék).

Zimányi Árpád. 1995. Anyanyelvünk a tömegtájékoztató eszközökben. Magyar Nyelvőr 119, 206—208.