A nyelvművelés nélkülözhetetlenségéről – a határon túlról nézve*
Murádin László
Úgy adódott, hogy Kolozsvárról utam Budapestre vitt, s mint
olyannak, aki Erdélyben a nyelvjáráskutatás mellett nyelvműveléssel is
foglalkozik, szemem elé tették az Élet és Irodalom 1997. május 9-i számában
megjelent „Nyilatkozat"-ot, nem kis érdeklődéssel figyelve a hatást. Hatása nem
lehetett más, mint a megrökönyödés. S ez a szöveg többszöri újraolvasásával
egyre nőtt. Nem azért, mintha nem találkoztam volna már számos esetben
nyelvművelés-ellenes felfogással, hanem mert ez alkalommal a támadás „a nyelvi
folyamatokat értő" nyelvészek oldaláról jött.
Próbálom kihámozni a – nem túlságosan logikus – szöveg tételeit.
A nyilatkozat aláírói szerint a nyelv változása demokratikus (?) folyamat, s nem
tartható az a nézet, hogy a nyelvnek „megárthatnak" bizonyos folyamatok, például
az idegen szavak átvétele. Nem mondják ugyan ki tételesen, de ebből
nyilvánvalóan következik, hogy felesleges a nyelvművelés, felesleges, sőt káros
beavatkozni a nyelv változásának „demokratikus" folyamatába.
Nem hinném, hogy bizonygatnom kellene e tétel ellenkezőjét!
Valóban, a nyelv különböző változatai különböző társadalmi rétegekhez kötődnek,
közöttük egyfelől a nyelv eszköztárát a maga gazdagságában, másfelől csupán
töredékesen birtokló csoportok fokozatai különíthetők el. Kérdezem, van-e
nemesebb törekvés egy nyelvművelő számára, mint az, hogy az alsóbb nyelvi
szintet beszélők nyelvhasználatát a nyelvi eszmény felé közelítsék? Én azt sem
igen hiszem, hogy ebbe a tevékenységbe ne tartoznék bele a fölösleges idegen
szavak elleni küzdelem, az a tudatos törekvés, hogy egyrészt – ha mód van rá – a
már meglévő nyelvi eszközökkel „tegyék érthetővé" a különböző, kívülről jövő, de
nyilván természetes szellemi és gazdasági befolyást kísérő idegen nyelvi hatást,
másrészt tudatosan keressék, ha kell, teremtsék meg azokat a nyelvi eszközöket,
amelyekkel az idegen nyelvi hatást elviselhető keretek közé lehet szorítani.
Nem értettem, hogyan kerül ebbe a képbe a nyelvújítás. A
nyilatkozat a nyelvújítás érdemét éppen a visszájára fordítja. Hiszen éppen a
nyelvújítók voltak azok, akik beleavatkoztak a nyelvváltozás „demokratikus"
folyamatába azzal, hogy az idegen szavakat megőrizni kívánó konzervatívok
berzenkedése ellenére seregnyi új szóval fejlesztették a magyar nyelv
szókincsét, tették fölöslegessé az idegen szavak egy részét. Ha végiggondoljuk a
nyilatkozat elvi álláspontját, „a tudomány mai állása szerint" a nyelvújítás
törekvései is téves nézeteken alapultak.
Szükség volt-e nyelvújításra? Miért lett volna rá szükség? A
nyilatkozat szerint ugyanis „A magyar nyelv és a legtöbb más nyelv tömegesen
vett át idegen szavakat történetének különböző korszakaiban, még sincs
tudomásunk olyan nyelvről, amely elromlott vagy kihalt volna ennek
következtében". Ellenkezőjét megint fölösleges bizonygatnunk, az olvasó csupán
csodálkozhat azon, hogy vannak nyelvészek, mégpedig tekintélyes nyelvészek,
akiknek „nincs tudomásuk" az idegen nyelvi hatás miatt bekövetkező
nyelvváltásról. Szerencsére a szöveg szerzője vagy szerzői is hamar észbe
kapnak, s a fenti idézetnek éppen az ellenkezőjét állítják, mikor kijelentik:
„Kihalt nyelvekről tudunk ugyan, de abszurditás lenne azt állítani, hogy a
magyar nyelvet ez a veszély a legcsekélyebb mértékben is fenyegetné."
Lehet, hogy így igaz. Ám a kisebbségi sors minket borúlátóbbá
tett. Több-kevesebb érvénnyel szemünk előtt zajlik az erdélyi magyarság
anyanyelvének fokozatos elszíntelenedése, visszaszorulása, szórványhelyzetben az
eltűnése. Ne szóljunk bele ebbe a „demokratikus" folyamatba? Az itteni
nyelvművelésnek ne legyen feladata az anyanyelvi öntudat ébrentartása? Ne legyen
feladata a nyelvművelésnek bárhol a világon, akár rendeleti úton is, azoknak a
forrásoknak az ellenőrzése, amelyekből a beszélők az anyanyelvi ismereteiket
merítik?
Ezek nem költői kérdések! Meg vagyok győződve arról, hogy a
„Nyi-latkozat" szerzői és aláírói is csak határozott igennel válaszolhatnak
rájuk. De csak akkor, ha valóban értik és átérzik a mai nyelvi folyamatokat és
az ezekből miránk nyelvészekre háruló kötelességeket.
_____________________________________
* E cikk közlésével nincs szándékunkban újraéleszteni azt a heves, de mára
már lecsendesült vitát, amelyről lapunk 13. oldalán bibliográfiai összeállítást
is adunk. [itt] Ám úgy
érezzük, a neves erdélyi nyelvésznek, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar
Nyelv és Kultúra Tanszéke oktatójának kötelességünk megadni a szólás jogát.
(A szerk.)
Édes Anyanyelvünk 19/4 [1997. október]