A nyelvművelés nélkülözhetetlenségéről – a határon túlról nézve*

Murádin László



Úgy adódott, hogy Kolozsvárról utam Budapestre vitt, s mint olyannak, aki Erdélyben a nyelvjáráskutatás mellett nyelvműveléssel is foglalkozik, szemem elé tették az Élet és Irodalom 1997. május 9-i számában megjelent „Nyilatkozat"-ot, nem kis érdeklődéssel figyelve a hatást. Hatása nem lehetett más, mint a megrökönyödés. S ez a szöveg többszöri újraolvasásával egyre nőtt. Nem azért, mintha nem találkoztam volna már számos esetben nyelvművelés-ellenes felfogással, hanem mert ez alkalommal a támadás „a nyelvi folyamatokat értő" nyelvészek oldaláról jött.
Próbálom kihámozni a – nem túlságosan logikus – szöveg tételeit. A nyilatkozat aláírói szerint a nyelv változása demokratikus (?) folyamat, s nem tartható az a nézet, hogy a nyelvnek „megárthatnak" bizonyos folyamatok, például az idegen szavak átvétele. Nem mondják ugyan ki tételesen, de ebből nyilvánvalóan következik, hogy felesleges a nyelvművelés, felesleges, sőt káros beavatkozni a nyelv változásának „demokratikus" folyamatába.
Nem hinném, hogy bizonygatnom kellene e tétel ellenkezőjét! Valóban, a nyelv különböző változatai különböző társadalmi rétegekhez kötődnek, közöttük egyfelől a nyelv eszköztárát a maga gazdagságában, másfelől csupán töredékesen birtokló csoportok fokozatai különíthetők el. Kérdezem, van-e nemesebb törekvés egy nyelvművelő számára, mint az, hogy az alsóbb nyelvi szintet beszélők nyelvhasználatát a nyelvi eszmény felé közelítsék? Én azt sem igen hiszem, hogy ebbe a tevékenységbe ne tartoznék bele a fölösleges idegen szavak elleni küzdelem, az a tudatos törekvés, hogy egyrészt – ha mód van rá – a már meglévő nyelvi eszközökkel „tegyék érthetővé" a különböző, kívülről jövő, de nyilván természetes szellemi és gazdasági befolyást kísérő idegen nyelvi hatást, másrészt tudatosan keressék, ha kell, teremtsék meg azokat a nyelvi eszközöket, amelyekkel az idegen nyelvi hatást elviselhető keretek közé lehet szorítani.
Nem értettem, hogyan kerül ebbe a képbe a nyelvújítás. A nyilatkozat a nyelvújítás érdemét éppen a visszájára fordítja. Hiszen éppen a nyelvújítók voltak azok, akik beleavatkoztak a nyelvváltozás „demokratikus" folyamatába azzal, hogy az idegen szavakat megőrizni kívánó konzervatívok berzenkedése ellenére seregnyi új szóval fejlesztették a magyar nyelv szókincsét, tették fölöslegessé az idegen szavak egy részét. Ha végiggondoljuk a nyilatkozat elvi álláspontját, „a tudomány mai állása szerint" a nyelvújítás törekvései is téves nézeteken alapultak.
Szükség volt-e nyelvújításra? Miért lett volna rá szükség? A nyilatkozat szerint ugyanis „A magyar nyelv és a legtöbb más nyelv tömegesen vett át idegen szavakat történetének különböző korszakaiban, még sincs tudomásunk olyan nyelvről, amely elromlott vagy kihalt volna ennek következtében". Ellenkezőjét megint fölösleges bizonygatnunk, az olvasó csupán csodálkozhat azon, hogy vannak nyelvészek, mégpedig tekintélyes nyelvészek, akiknek „nincs tudomásuk" az idegen nyelvi hatás miatt bekövetkező nyelvváltásról. Szerencsére a szöveg szerzője vagy szerzői is hamar észbe kapnak, s a fenti idézetnek éppen az ellenkezőjét állítják, mikor kijelentik: „Kihalt nyelvekről tudunk ugyan, de abszurditás lenne azt állítani, hogy a magyar nyelvet ez a veszély a legcsekélyebb mértékben is fenyegetné."
Lehet, hogy így igaz. Ám a kisebbségi sors minket borúlátóbbá tett. Több-kevesebb érvénnyel szemünk előtt zajlik az erdélyi magyarság anyanyelvének fokozatos elszíntelenedése, visszaszorulása, szórványhelyzetben az eltűnése. Ne szóljunk bele ebbe a „demokratikus" folyamatba? Az itteni nyelvművelésnek ne legyen feladata az anyanyelvi öntudat ébrentartása? Ne legyen feladata a nyelvművelésnek bárhol a világon, akár rendeleti úton is, azoknak a forrásoknak az ellenőrzése, amelyekből a beszélők az anyanyelvi ismereteiket merítik?
Ezek nem költői kérdések! Meg vagyok győződve arról, hogy a „Nyi-latkozat" szerzői és aláírói is csak határozott igennel válaszolhatnak rájuk. De csak akkor, ha valóban értik és átérzik a mai nyelvi folyamatokat és az ezekből miránk nyelvészekre háruló kötelességeket.

_____________________________________

* E cikk közlésével nincs szándékunkban újraéleszteni azt a heves, de mára már lecsendesült vitát, amelyről lapunk 13. oldalán bibliográfiai összeállítást is adunk. [itt] Ám úgy érezzük, a neves erdélyi nyelvésznek, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszéke oktatójának kötelességünk megadni a szólás jogát. (A szerk.)
 

Édes Anyanyelvünk 19/4 [1997. október]