Gyorsuló ifjúság
Kerekasztal-beszélgetés a magyar nyelv jövőjéről
Magyar Nemzet LXIV évf. 302. szám, 2001. december 29.

Hanthy Kinga

Sokan kongatják a vészharangot, féltik anyanyelvünket a romlástól, a korcsosulástól. A tudományos kutatók számára azonban a képlet nem ilyen egyszerű. A nyelv változása szerintük természetes folyamat, a veszteségek fájóak ugyan, de mindig újabb értékek keletkeznek.
A Magyar Nemzet kerekasztalánál négy nyelvész, Gósy Mária, Balázs Géza, Juhász Dezső és Nádasdy Ádám nem politikai, hanem szakmai vitára vállalkozott.

Magyar Nemzet: Mintha a nyelvészek közötti viták hangosabbak, dühösebbek lennének, mint ahogy azt más tudományágakban megszoktuk. Ilyen nagyok lennének a nézetkülönbségek? Vagy a vizsgálat tárgya, az anyanyelv vált ki hevesebb érzelmi reakciókat?
Balázs Géza: Grammatici certant, a nyelvészek vitatkoznak, tartja a régi mondás. Úgy látszik, van az állandó vitának valami régi gyökere. Ma bizonyosan a nyelvelméletek közötti pozícióharc az egyik kiváltója, valamint a szakmai csoportok közötti különbség is.
Magyar Nemzet: Vannak azért ebben a vitában találkozási pontok?
Nádasdy Ádám: Hát persze hogy vannak. Az ember elolvassa az újságot, megtudja, hogy a másik mit gondol, és arra föl maga is gondol valamit, amit azután megír vagy elmond. Nekem például örül a szívem, hogy hónapok óta hangos a sajtó a nyelv különböző titkaitól. Az emberek az utcán megállítanak, hogy elmondják a véleményüket.
Juhász Dezső: A vitának sok összetevője van. A második világháború után a nyelvészeti kutatás háttere szélesedett. Egyetemek, tanszékek alakultak, létrejött az Akadémia Nyelvtudományi Intézete. Voltak olyan helyek, ahol korábban csak alkalmazott nyelvészet volt és nyelvoktatás, később azok a kutatók, akik eredetileg inkább alkalmazott nyelvészettel foglalkoztak, elkezdték művelni a nyelvelméletet is. Mindez oda vezetett, hogy műhelyek alakultak, ezzel párhuzamosan a nemzetközi tudomány is rendkívüli módon tagolódott, nyitottabbá vált. Tehát a nyelvtudomány elszigeteltsége egyre inkább megszűnt, ami kedvezett annak, hogy megjelenjenek és ütközzenek is egymással a vélemények. Erősödött az a nézet is, hogy a nyelvet, a nyelvhasználatot társadalmi jelenségként fogjuk fel és tanulmányozzuk. A hatvanas évek eleje óta látványosabb a szakma belső élete, korábban ugyanis a politika beleszólt a tudományba, és ez nem használt az egészséges, szabad vitáknak. A vitatkozást tehát helyénvalónak gondolom, legfeljebb azt nem tartom mindig helyesnek, hogy a vélemények túl hamar kikerülnek a napisajtóba, nincsenek kellően átgondolva. Fontos kérdéseket jó lenne először szakmai folyóiratokban megvitatni. Lehet, hogy sok mindenben közös véleményre jutnánk, és utána a részletekről vagy további kérdésekről a napilapokban is lehetne vitát folytatni. Nemritkán a politikai aktualitások sodorják ki a nyelvészeket erre a színtérre.
Magyar Nemzet: De miért lett egy szakma belső ügye ismét politikai kérdés?
Nádasdy Ádám: Nem a szakma belső ügye lett politikai kérdés, hiszen az, hogy a zöngétlenedésről mit gondolunk, soha nem lesz politikai érv. Inkább a nyelv lett politikai kérdés, és mivel mi nyelvészek vagyunk, muszáj valamit mondanunk róla. Az ember olykor meghökken, hogy lelkes és ügyszerető emberek mennyire naivan gondolkodnak a nyelvről. És ilyenkor a szakembernek meg kell szólalnia.
Magyar Nemzet: Mi tehát inkább maradjunk a szakmai kérdéseknél. Össze lehet-e foglalni, hogy melyek az utóbbi időszak legjellemzőbb nyelvi változásai?
Gósy Mária: A beszédkutató sok változást észlel. A legszembetűnőbb évek, évtizedek óta a beszédtempó gyorsulása. Egy 1965-ös vizsgálat szerint hatvanöt szót mondtunk percenként, legújabban pedig kilencven-százat. Nagymértékű tehát a gyorsulás. Ezzel együtt jár, hogy az artikuláció nem olyan pontos. Elnagyoltan ejtjük a magánhangzókat, egy kicsit egymásba folyatjuk az egyes szavakat. Emiatt nehéz a szavak elejét, végét tisztán hallani. A hangképzés sem tökéletes. Vétünk például az ellen a magyar nyelvi sajátosság ellen, hogy minden egyes magánhangzót teljes értékűen ejtünk, függetlenül attól, hogy a hangsorban melyik szótagban, milyen helyen szerepel. A beszédképzés eredményeként sok minden kifejezetten nehezíti a hallgatónak a beszéd megértését. A vizsgálatok során az is felmerült, hogy az emberek mintha csak a kulcsszavak alapján értenének mondatokat, szövegeket. Ez bizonyosan számtalan félreértésre ad okot. Nagymértékben nőtt a nyelvbotlások, a megakadások száma és sokfélesége. Vizsgáztatás közben érzékelem a leginkább, hogy a tíz évvel ezelőttihez képest ugyanabban a szituációban óriási a különbség a megakadásokban, újrakezdésekben, a szócserék, szóváltoztatások, hezitálások terén.
Magyar Nemzet: Ez átgondolatlanságot, beszédbeli gyakorlatlanságot tükröz?
Gósy Mária: Ezt nehéz tudományosan meghatározni. Az biztos, hogy a nyelvi tervezéssel valami probléma van, a gondolatok nyelvi megfogalmazása nem olyan, amilyennek a beszélő, és főként nem olyan, amilyennek a hallgató szeretné. Néhány évvel ezelőtt egy budapesti gimnáziumban fél éven keresztül mérték, hogy mennyit beszél egy átlagos gimnazista egy teljes héten át a tanórákon. Megdöbbentő lett az eredmény: hat percet. Ebből négy jutott az idegen nyelvre, a maradék kettő az összes többi tantárgyra. El kellene tehát gondolkodni azon, hogy a családban vajon mennyit beszélnek, és megfelelő mintát kap-e a gyerek az anyanyelv elsajátításához. Elég kommunikációs helyzetben vesz-e részt, ő maga beszél-e eleget, módja van-e a beszédfeldolgozásra? Valószínűleg ebből is eredeztethetően igen nagy mértékű a gyerekeknél az észlelési, megértési zavarok aránya. Mindezek a változások a nyelv egyéb megjelenési formáira is visszahathatnak.
Magyar Nemzet: Meddig gyorsulhat a beszédtempó?
Gósy Mária: A kiegyezés korából fennmaradt gyorsírási anyagok alapján becsülték az akkori beszédtempót. Ez nagyon lassú a mai beszédünkhöz képest. A beszéd addig gyorsulhat, ameddig képesek vagyunk megérteni. Csak az a baj, hogy az emberek nem mindig szólnak, hogy bocsánat, én ezt most nem értettem. Sokan nem merik bevallani, mert azt hiszik, hogy mindenki más érti, csak ők nem. Különösen vonatkozik ez a fiatalokra, akik sokszor nem mernek kérdezni, amikor pedig kérdezniük kellene, és egészen rossz a tapasztalatunk az idősebbek beszédértésével kapcsolatban. Nagyon sokszor csak a felét vagy a hatvan százalékát értik meg az elhangzottaknak. Ez is elgondolkoztató. Ilyenkor szokott megfordulni a fejemben, hogy ha a rádió, a televízió minden lényeges adásában mérnénk a beszédtempót, kiderülne, hogy az elhangzottak sokszor követhetetlenek. Az artikulációs szerveink nem képesek a végtelenségig felgyorsulni, így tehát természetes biológiai, fiziológiai határt jelentenek. Míg azonban az artikulációs szervek sebessége egy kicsit még növelhető, a beszédmegértés pontossága és biztonsága már nem.
Magyar Nemzet: A beszéd gyorsulása csak a fiataloknál tapasztalható sajátosság, vagy a többi generáció is gyorsított a tempón?
Gósy Mária: A gyorsulás világszerte megfigyelhető, általában együtt jár a felfokozott életritmussal, tevékenységi tempóval. Mindenütt nemkívánatos jelenségnek tekintik. Természetesen nagyok az egyéni különbségek. A fiatalok mindig gyorsabban beszélnek, ennek vannak fiziológiai, beszédképzési és idegrendszeri okai egyaránt. Az is igaz, hogy a városon élő ember általában gyorsabban beszél, mint a vidéki.
Magyar Nemzet: A nyelv szerkezetében okoztak-e változásokat az új kommunikációs eszközök?
Gósy Mária: A legújabb felmérések azt mutatják, hogy az internet nyelve például az írott beszéd és a beszélt nyelv között helyezkedik el, de közelebb a beszélthez. Azonban máig sokkal többet tudunk az írott nyelvről, mint a spontán beszédről. A fonetika is általában laboratóriumi beszédet vizsgál, és nagyon fontos, hogy ezekből is megfelelő eredményre tudott jutni az újabb tudományágak területén, főleg az akusztikai vagy a percepciós fonetikában. A spontán beszéd vizsgálata új terület.
Juhász Dezső: Nagyon nehéz spontán beszédet gyűjteni, hisz a magnetofon, a videokamera zavarja, befolyásolja a beszélőt. Sokszor gyűjtöttem nyelvjárásokat, akkor is tapasztaltam, hogy a gátlások működésbe lépnek. Bár ma mintha visszaszorulóban lenne a nyilvános beszédtől való félelem, hisz a társadalmi kommunikáció szinte minden formája abba az irányba hat, hogy beszélgessünk egymással, és a fiatalabbak már kevésbé visszafogottak. Könnyebben létesítenek és könnyebben is szakítanak meg kapcsolatot. A változásokhoz tartozik az is, hogy csökken a nyelvi hagyományok szerepe. Míg több száz éven keresztül bizonyos nyelvi formák táji szinten megmaradtak, ezek ma eltűnőben vannak. De nem úgy, hogy a köznyelv azonnal kiszorítja a nyelvjárásokat, hanem egyelőre még párhuzamosan megférnek egymás mellett. Tehát belső "kétnyelvűség" figyelhető meg, ami annyit jelent, hogy a beszélő két nyelvváltozatot ismer, a köznyelvet, valamint a saját nyelvjárását. Ezeket vagy ötvözi, vagy alkalomtól függően cserélgeti. Az ideális az lenne, he e kettő kódjait könnyedén tudná váltogatni, a nyelvjárás pedig nem lenne alacsony presztízsű, kiküszöbölendő beszédmód. Kortünet tehát, hogy nagy tömegű nyelvjárási beszélő válik kettős nyelvűvé. Ez végül is jó, ha a helyzetet sikerül elviselhetővé tenni azok számára, akik konfliktusként élik meg. Úgy hiszem, az értelmiség e tekintetben felvilágosításra szorul, mivel védeni kell bizonyos háttérbe szoruló nyelvjárásokat, nyelvváltozatokat. A nyelvi ismeretterjesztés feladatai közé tartozik az is, hogy ráébressze az embereket erre a gazdagságra és ennek értékeire. Kevesen gondolnák, hogy olykor még a városi nyelvet is védeni kell. A szleng például egyesek szerint vadhajtás, mások szerint viszont tele van kreativitással.
Balázs Géza: Mindenki tapasztalja, hogy a nyelv változik. A nyelvész is örül a változásnak, élvezettel fedezi fel, és jegyzi le az új formákat, majd magyarázza, összeveti, megpróbálja értelmezni a jelenségeket. Végül is ebből él. A nyelv változását három szinten szoktuk vizsgálni: hangtani, szókészlettani és nyelvtani változások szerint. A szókészlettanit mindenki észreveszi: tegnap még volt ez a szó, ma már senki nem használja. Nyelvtani változás a terpeszkedő kifejezések terjedése - Karcag magasságában, a közbiztonság tekintetében, elvonásra kerül -, az új elvonások - apróhirdet, szolidarít -, új igekötők és igekötős igék - megvezet, lelátogat, ledegradál -, a vonatkozó névmások szerepváltása - amely helyett ami, amely és ami helyett sokszor aki -, az egyre több névelő vagy a -ható, -hető gyakori használata. Ezeket fölfedezzük, dokumentáljuk, és meg is magyarázzuk a változások okait. De itt és most új változással, új nyelvi minőséggel állunk szemben. Eddig két létmódja volt a nyelvnek: a beszéd és az írás. Megfigyelték, hogy a kommunikációs technika mindig hat a nyelvre. Az írásbeliség, majd pedig a nyomtatás átalakította a kommunikációt és a nyelvet. Például az alárendelő forma, a szerkeszthetőség, a bonyolultabb érvelés kapott nagyobb szerepet. Napjainkban az informatikai forradalom új nyelvi létmódot hoz létre. Az új technológiák lehetővé teszik, hogy az írott szöveg már nem olyan jól szervezett, felgyorsul az írás és a befogadás, az élőbeszédhez kezd hasonlítani. Ezt nevezik új beszélt nyelviségnek. Egyik műfaja - igen kifejező szóval - a levélbeszéd. A filozófusok szerint ezek a technológiák nemcsak új nyelviséget, de új gondolkodási formát is létrehoznak. Máshogy gondolkodik ugyanis az, aki beszél, és máshogyan az, aki ír. Most ez a kettő összekeveredik, mert a számítógépes levélbeszélő máshogy fogalmaz, szerkeszt, mint ha hagyományosan írna vagy beszélne. Kialakul egy hevenyészett írás, amelyben gyöngébb a szövegösszefüggés, több a vizuális jel. Most még írunk, de ha a közeljövőbe akarunk tekinteni, a beszélő gépek megjelenésével hamarosan még az írás vagy a gépírás mozdulata is feleslegessé válik.
Gósy Mária: Csak halkan merem még mondani, de a megfigyeléseim szerint mintha hangsúlyváltás is kezdődne a beszédben. A magyarban köztudottan mindig a szó első szótagján van a fő hangsúly. Ehelyett egyre gyakrabban hallom, hogy összetett szavakban a mellékhangsúly helyére kerül a fő hangsúly, a jelzős szerkezetekben pedig a jelzőre a jelzett szó helyett még akkor is, amikor ez a közlés lényegét tekintve indokolatlan lenne.
Magyar Nemzet: Ez a fejlődés felboríthatja a magyar nyelvtant is?
Balázs Géza: Az élőbeszédre inkább a mellérendelés a jellemző, tehát az, hogy úgy mondjuk egymás után a gondolatokat, ahogy azok megszületnek. Az írott nyelv alkalmasabb a bonyolultabb alárendelő szerkezetekre. Erre az új beszélt nyelviségre megint a mellérendelés lesz a jellemző, de lehet, hogy éppen ezért terjed manapság az álalárendelés. Tulajdonképpen mellérendelő mondatok helyett használjuk az álalárendelő mondatokat. "Aki"-vel, "amely"-lyel, "ahol"-lal rendelünk alá úgy, hogy ezek használata nyugodtan elhagyható lenne. Tessék megfigyelni, hogy mennyivel gyakoribbak a vonatkozó névmási kötőszóval kapcsolt - és rendszerint homályos utalásokat tartalmazó - szerkezetek. Egy iskolai plakáton olvastam: A farsangi bálra jegy a III. A-ban kapható, ami 500 forint. Persze értjük, de grammatikailag ez ügyetlen, és ha akarom, félreérthető szerkezet. Az írott nyelv a modern technikáknak köszönhetően utánozni kezdi a szóbeliséget. Meggyőződésem, hogy ez a fejlődési irány gyökeresen át fogja alakítani a kommunikációnkat. Tehát mindaz, amit eddig képzőkről, alárendelésről, kötőszókról mondtunk, érvénytelen lesz. A kötőszók például már ma sem akarnak úgy viselkedni, ahogyan azt megtanultuk. Szinte mindegyiket minden helyzetben lehet mondani. Itt van például az "amely" vonatkozó névmás esete. Ezt akkor kell használni, ha konkrétan megnevezek valamit a főmondatban, majd a mellékmondattal arra visszautalok. Az igényes írásban még felbukkan, de a beszédben, a közlésben már alig. Talán nem akarjuk végiggondolni a megnevezés konkrétságát, talán eleve homályosságot akarunk hagyni, talán csak lustaságból egyszerűsítünk. Hiszen így is érthetőek vagyunk.
Magyar Nemzet: Befolyásolhatja-e mindez a közlés pontosságát vagy árnyaltságát?
Nádasdy Ádám: Természetesen nem. Ennél sokkal radikálisabb változásokon mennek át egyes nyelvek. Van olyan nyelv, például a szlovák, amelyben nincsen névelő, más nyelvekben vannak nemek, ezek a nyelvi sajátosságok mégsem akadályozzák meg, hogy egy másik, ezektől eltérő szerkezetű nyelvre átültethetők legyenek a gondolatok. Még csak nehézségeket sem szoktak okozni ezek a különbségek. Ha visszatekintünk a nyelvek történetére, nem látjuk, hogy erre a nyelvi hólabdára folyamatosan ráragadó új elemek bármikor befolyásolták volna a kommunikációt.
Gósy Mária: A változások, a nyelvi megoldások megítélésében a hallgató beszédértése a döntő. Ha megérti, akkor nincs baj. De ha gondot okoz, ha lelassul a beszédfeldolgozási folyamat, ha a közlés félreértéshez vezet, ha valakinek el kell gondolkodnia, hogy mit is hallott az anyanyelvén, akkor ez nem jó. Megkérdeztem egyszer a hallgatóimat, hogy szerintük mi biztosítja a nyelv állandóságát. Körülbelül fele arányban gondolták, hogy a szavak jelentik az állandóságot, a társaság másik fele pedig úgy vélte, hogy éppen azok hordozzák a változást. Mindkét csoportnak igaza volt.
Juhász Dezső: Általános nyelvtörténeti kérdés is, hogy bonyolódik-e a nyelv vagy egyszerűsödik. Nyilvánvaló, hogy mindkét irányban van elmozdulás. A beszéd gyorsulása, illetve a kommunikációs szükség arra visz, hogy minél ésszerűbben, pontosabban, rövidebben fejezzük ki magunkat. Ugyanakkor a közlendő tartalom bonyolultsága az egyre tagoltabb, szerkesztettebb megnyilatkozásra ösztönöz. Állandó ingadozás van, és a kettő egymással harcol. Kisebb-nagyobb egyensúlyzavarok vannak emiatt a nyelvhasználatban, és ez némi kommunikációs feszültséghez is vezethet. Mert nem mindig sikeres a közlés. Ha tökéletlenebb nyelvi formával oldom meg a feladatot, annak legtöbbször az az ára, hogy körülményesebben, hosszabban kell a gondolatot elmondanom. Átmegy az üzenet, csak esetleg nem olyan jól, nem olyan elegánsan. Közismert, hogy a beszélt nyelv igen terjengős, túlbiztosító, így ezt nem érzékeljük annyira. De mégiscsak arról van szó, hogy küzdünk a gazdaságos, célszerű és pontos vagy éppen stílusos kifejezésért. Leginkább a gyerekek a szenvedő alanyai napjaink nyelvi és kultúraváltásának, amely már az iskoláskorban esélyegyenlőtlenséget szül. Nagy előnyt szerez, aki otthonról jó beszélési technikát hoz. A nyelvészeknek, tanároknak, pszichológusoknak, nyelvi felvilágosítást végző szakembereknek ezért itt is lennének teendőik.
Magyar Nemzet: A nyelvészet tehát ma már nem kordában tartani, csupán követni próbálja a gyorsan fejlődő nyelvet?
Balázs Géza: Nem mindig érdemes amiatt sopánkodni, hogy valami elmúlik, és más kerül a helyébe. Bár a váltás mindig fáj, a veszteséghez érzelmek fűződnek. De van egy nagy különbség a korábbi és a mai váltás, változás között. Ez pedig a tempója. A korábbi generációknak volt idejük berendezkedni, belenőni egy-egy nyelvi állapotba. Ma viszont a változások egyetlen emberöltőn belül zajlanak, és ez valóban nyelvi zavarokhoz, konfliktusokhoz vezet. Hiszen a nyelv alapvetően hagyományos természetű. Ha van is különbség a nagyszülők és az unokák beszédmódja között, azért eddig megértették egymást. Ha a beszédtempóhoz hasonlóan a többi nyelvi változás is felgyorsul, a megértésnek komoly nehézségei lesznek. A nyelv pedig nem tudja szolgálni alapvető céljait. Az az érzésem, hogy ennek a felgyorsuló változási folyamatnak nem lesz vége. Tartós átmeneti korra rendezkedhetünk be. Éppen ezért van minden eddiginél nagyobb szükség okos nyelvpolitikára, amelyet én inkább tudományosan alátámasztott nyelvstratégiának nevezek, és persze nyelvművelésre, nyelvvédelemre. A nyelvművelés egyben kultúravédelem is. A magas, az igényes kultúra védelme.
Juhász Dezső: Nehéz jósolni. Idáig a nyelvtörténészek inkább a múltba tekintettek, de most gyakrabban fordulnak a jövő felé. Aki ismeri a múlt nyelvi történéseit, fejlődési vonalát, biztosabban tud következtetni a várható eseményekre, de csak rövid távon, mert egyes változások üteme nagyon gyors. A szerkezeti sajátosságok állandóbbak, a szókincs vagy a stiláris jellemzők mozgékonyabbak. Idáig a nyelvtörténész nyugodtan elővette a régi iratokat, összegyűjtötte az adatokat, és grammatikát írt belőle. Most mire összegyűjti az élőnyelvi adatokat, elemzi, értékeli és publikálja az eredményt, lehet, hogy a jelenség már nem is létezik. Gyorsabban kell majd reagálnunk, ha segíteni akarunk ebben a kommunikációs helyzetben.
Magyar Nemzet: Csakhogy szükség van-e egyáltalán bármiféle beavatkozásra, egy második nyelvújításra?
Juhász Dezső: Erre a kérdésre számos megszorítással ugyan, de igennel válaszolok. Talán az egyik legfontosabb a szakmai nyelvújítás. Az orvosok például elhatározták, hogy kordában tartják a burjánzó szaknyelvet, mert ha nem szabványosítanak, annak a betegek is a kárát látják. A betegek jogai is bővülnek azáltal, hogy jobban beleláthatnak a gyógyítás folyamatába, ha jobban tájékoztatják őket. Egyrészt tehát a nagyközönség részéről van ilyen igény, másrészt bizonyos szakmák részéről. Az más kérdés, hogy egyéb területeken mennyire van szükség és lehetőség tervszerű nyelvújításra, mert úgy látszik, hogy a köznapi életben sok minden spontán rendeződik. De itt is lehet irányokat mutatni, tanácsokat adni. Számos jó példát idézhetnénk a sporttal vagy a számítógép-használattal kapcsolatos szókincsből. A nyelvújítás azonban nem lehet türelmetlen vagy szakszerűtlen.
Balázs Géza: Valóban van a nyelvészek között vita arról, hogy ez nyelvészeti feladat, vagy sem. A nyelvi változások nagy részét természetesen a társadalom dönti el. Ebbe bele lehet avatkozni olykor sikeresen, olykor sikertelenül. De mégis azt mondom, hogy egy olyan időszakban, amikor látjuk, hogy vannak kommunikációs zavarok, látjuk, hogy az átalakulás hihetetlenül "felpörgött", szerencsés, ha gondolkodunk a nyelv, nyelvünk jelenén és közeljövőjén. Ezt a munkát a nyelvészeknek kell elvégezniük. A természettudósoktól, műszaki szakemberektől, orvosoktól erre gyakran határozottabb felszólítást kapunk, mint egyes nyelvészkollégáinktól. A szakmai nyelvújításokra azért van különösen nagy szükség, mert a szakmai nyelvhasználat hatással van a többi nyelvváltozatra. Ha nem lehetne a modern orvostudományról magyarul beszélni, akkor a kórházakba tolmácsot is vihetnének magukkal a betegek. A szakmai nyelvújítást persze csak közösen végezhetik a szakmák képviselői és a nyelvészek.
Nádasdy Ádám: Csak a szókincsről beszéltünk idáig, és ez szép, érdekes dolog, de nem a nyelv lényege. A lényeget a kiejtés és a nyelvtan hordozza. Ami az állatvilágban meghatározza, hogy emlős-e vagy hal valami, tehát az alapvetés, olyan nálunk a fonetika vagy a grammatika. Az a különbség pedig, hogy a lény szőrös vagy pikkelyes, sikamlósan hosszúkás, vagy szalad a lábaival, talán inkább a szókincsnek felel meg. Természetesen meglátszik a szókincsen, hogy egy nyelv milyen kultúrában él, de mi, nyelvészek azt mondjuk, hogy a lényeges inkább az, van-e egy nyelvben hangrend és illeszkedés, van-e benne névelő. Márpedig ha a nyelvnek ez a lényege, akkor valójában nincsen szükség nyelvújításra. Lehet a nyelv épületét újravakolni, de átépítésre, igazi szerkezeti újításra nem szorul.
Juhász Dezső: Káros is lenne, hiszen a belső vázat változtatnánk meg. Közismert példa, mókás fejezete a nyelvtörténetnek, amikor a XIX. század közepén megpróbálták bevezetni a magyar nyelvbe a nőnemet. Ezt hívták nőstényítésnek. Ha nagyon belenyúlnánk a nyelvbe, akkor kommunikációs zavarokat idéznénk elő.
Balázs Géza: A nagy múltra visszatekintő hagyományos nyelvművelésben az elveket folyamatosan a korhoz, a gyakorlathoz, a tényekhez igazították. Ezt nevezhetjük - egy kollégám szavával - dinamikus nyelvművelésnek. A mai, tudományos megalapozottságú nyelvművelés példamutató, ismeretterjesztő, olykor szórakoztató. Elődeink bizonyos nyelvi jelenségek esetében eleinte szigorúbb álláspontot képviseltek, azután elismerték, hogy nyelvi ténnyé vált, végül elfogadták, mert elterjedt. Példaként említhetném az ikes ragozást, amelynek öt típusa van - talán magam sem tudnám ezt az ötöt hiba nélkül felsorolni -, és amelyet ma már senki sem használ tökéletesen.
Nádasdy Ádám: Ugyanakkor érdekes, hogy ma a leggyakoribb igeképző a "z", tehát például internetezik. A "z" képző pedig -iket kíván. Csakhogy ezeket az új igéket már csak egyes szám harmadik személyben ragozzák az ikes igék szabályai szerint. Most akkor ezek az igék ikesek vagy sem?
Juhász Dezső: A múltkor hallottam a televízióban ezt a mondatot: "Sietek, mert melózom." Nyilvánvaló, hogy megalkotója önkéntelenül egyszerre kétfelé próbált igazodni: a szóválasztással lefelé, a "melósok" szókincséhez, a ragozással pedig felfelé, az igényes nyelvhasználat irányába. Ez arra figyelmeztet, hogy a nyelvi működést a stílus irányából is meg kell közelítenünk.
Magyar Nemzet: Van-e értelme ma irodalmi és köznyelv különbségéről beszélni?
Nádasdy Ádám: Mindig szokás volt megkülönböztetni ezt a két kategóriát. A XIX. század második felében, a XX. század első harmadában, amikor a magyar szellemi életben megjelentek olyan emberek, akiknek nem magyar volt az anyanyelve, fontos volt az irodalmi nyelv nyújtotta minta. Fontos olyan országokban is, például Amerikában, ahol a legkülönfélébb anyanyelvű emberek élnek együtt, vagy ahol komoly nyelvjárási különbségek vannak. Az irodalmi nyelv ilyenkor az egységesülést, az egységesítést szolgálja. De például Angliában, ahol nincs szükség efféle összetartó erőre, az emberek nyugodtan beszélik a maguk dialektusát, és fittyet hánynak arra, hogyan beszél az anyakirálynő. Míg régen minta volt az irodalmi nyelv, ma éppen ellenkezőképpen viselkedik, felszedi magába a köznyelvből a szépet és a csúnyát. De hát az irodalomnak nem is az a dolga, hogy örökösen orchideacsokrokat kössön.
Balázs Géza: Ma már nem is igen beszélünk irodalmi, hanem csak írott és beszélt nyelvről. Minden korban volt törekvés az eszményi nyelvváltozatra. Egy időben a templomi beszédet, máskor a színházi stílust vagy egyes szépírókat tartották követendőnek. Manapság a média lenne az eszmény. Természetesen sokszor nem ideális eszmény.
Magyar Nemzet: Előre látható-e, milyen lesz a magyar nyelv húsz, harminc vagy akár száz év múlva?
Balázs Géza: Takáts Gyulának van egy szép verse: Ki ötezerben élsz. Ebben fölteszi a kérdést, hogy vajon megérti-e a kései utód a mai költő versét. A már említett új nyelvi létmód kialakulása miatt úgy érzem, már az is csoda lesz, ha az unokáink érteni fogják azt, amiről mi most beszélünk. Persze nemcsak a szavakra, a hangokra és a nyelvtanra gondolok, hanem a gondolatokra is.
Juhász Dezső: Nem hiszem, hogy képesek lennénk tudományosan megalapozott, hosszú távú jövőképet rajzolni. De ez nem jelenti azt, hogy ne kellene a jövővel foglalkozni. Jóllehet a magyar nyelv léte nincs veszélyben, én mégis sok tennivalót látok. Ezeknek a tennivalóknak az átgondolt rendszerbe foglalásával cselekvési program, nyelvstratégia alakítható ki, így nem hagyjuk az eseményeket magunk mellett elrohanni. A nyelvvel kapcsolatos társadalmi kihívásokra, kérdésekre jobb, ha nem laikus válaszok születnek. Még akkor is szükség van arra, hogy gondolkodjunk a nyelv állapotáról, változásáról, társadalmi beágyazódásáról, ha tudjuk, hogy az épp zajló folyamatokra legfeljebb közvetlen hatásunk lehet. A nyelvstratégia elveit és gyakorlatát minél szélesebb szakmai és társadalmi egyetértéssel kell megfogalmazni. Ehhez széles körű szakmai vitákra, közvélemény-kutatásra is szükség van. Jó lenne, ha a magyar nyelvvel való foglalkozás pártállástól és világnézettől függetlenül a jövőben is a legnemesebb értelemben vett nemzeti ügy maradna.