Kultúra

Nemzet, megmaradás és anyanyelv

Grétsy László az Európai Unió kihívásairól, a magyar válaszokról és közös kincsünkről

Magyar Nemzet 2001. szeptember 15. (15. oldal)

N. Tóth Ida

A Lakiteleki Népfőiskola hazai műhelyében tudósok, politikusok, neves közéleti személyiségek nemzet szavunk mellé illesztették már a tudományt, a kultúrát, az iskolát és az egészséget, Trianont, aztán az összefogást, és beszéltek ezek kapcsolatáról, elválaszthatatlan egységéről. Lezsák Sándor meghívására ma délelőtt tíz órától a Kossuth Klubban Nemzet és anyanyelv címmel tanácskoznak nyelvészek, szerkesztők, költők és színészek, többek között Adamikné Jászó Anna, Balázs Géza, Bánffy György, Kiss Dénes. Lapunk Grétsy Lászlót, a konferencia egyik előadóját, az MTA közgyűlési doktor képviselőjét kérdezte nemzetről és anyanyelvről.

A professzor szerint stratégiára van szükség
Fotó: Beliczay László

Örülök annak, hogy a hazai műhely tanácskozássorozatán annyi jeles téma után helyett kapott az anyanyelv – mondja Grétsy László. Idézhetnénk jól ismert szállóigéket, Kisfaludy Sándortól például, hogy „a nyelv a lelke a nemzetnek”, vagy Kölcseytől: „Nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni sem lehet”. De engem különösen Jókai Mór 1865-ben írt Prológusa ragadott meg, amely így kezdődik: „Egy kincse van minden nemzetnek adva, míg azt megőrzi híven, addig él. E kincs neve az édes anyanyelv.” Megrendített aztán Márai Sándor emigrációban írt mondata: „Nincs más haza, csak az anyanyelv”, és megnyugtatott Gyurkovics Tiboré, mert ő váltig állítja: „A magyar nyelv nem vész el, hiszen lényegében az egyetlen igazi nemzetfenntartó elem.” A tárgyilagos nyelvész mégis ott motoz bennem, és azt súgja, hogy a szórványban élő magyaroknál az anyanyelv egyre inkább csak mint jelrendszer kapcsolódik a nemzeti tudathoz, mint praxis már nem vagy csak alig-alig. Ráadásul az már önmagában gyanús, ha ennyien és ennyit beszélnek nemzet és nyelv kapcsolatáról. Talán valami végveszély fenyegeti anyanyelvünket? Nem kell sok, hogy beteljesedjék rajta a herderi átok: „A mások közé ékelt kisszámú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni.” Hiszen tagadhatatlan, annak idején óriási visszhangot keltett ez a jóslat, s attól kezdve a nemzethalál gondolata számtalanszor felbukkant az irodalomban és a politikai közéletben egyaránt. Talán elég, ha Vörösmarty Szózatára utalok: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl” de említhetnék hozzánk másfél évszázaddal közelebb álló példát, Kolozsvári Grandpierre Emil Herder árnyéka című könyvét, amelyben így ír a szerző: „Ha Herder föltámadna, s végighallgatná egyik-másik szakember nyilatkozatát a rádióban vagy a televízióban, bizonyára fölkiáltana: Kétszáz évet tévedtem, de láthatják, hogy alapjában igazam volt.” Az Európai Unió kapujában mégsem e jóslat miatt kell e témával foglalkozni. A magyar nemzetet és nyelvet semmiféle halál, semmiféle kihalás nem fenyegeti. A kérdés inkább az, hogy gazdag és kifejező nyelvünk az elkövetkező évtizedekben megőrzi-e nemzeti vonásait, hagyományait, vagy pedig felhígul, nemzetköziesül, egyre inkább feltöltődik idegen elemekkel, szerkezetekkel, s bár megmarad, de a globalizáció hatására mindinkább elveszíti sajátos magyar vonásait, ízeit.
– Milyen stratégiát lehet kialakítani válaszul az Európai Unió kihívásaira?
– Úgy vélem, olyan stratégiára van szükség, amelynek legfőbb közös célja a magyarság megőrzése, megmaradási esélyeinek, sőt gyarapodásának, elismertségének növelése. A nemzetstratégia helyi érdekei viszont minden bizonnyal már különböznek egymástól. Könnyű belátni, hogy egészen eltérő feladatok várnak ránk Magyarország határain belül és kívül. Az anyaországban minden ráhatás nélkül gazdagszik, virágzik, sőt burjánzik a nyelv, de nem azért, mert valami nagy nemzeti öntudat hajtja, vezérli az embereket, sokkal inkább, mivel jó termőtalaja van a nyelvnek. (Persze a szép virágok és haszonnövények mellett a gyomnövényeknek is kedvez a televény, s ez bőségesen ad munkát az anyanyelv ápolóinak.) A határokon túl ellenben azt látjuk, hogy ott nagyobb a nemzeti öntudat összetartó ereje, ezért jobban érvényesül az anyanyelv megőrző szerepe, sőt jóval erősebb az anyanyelv megőrzésére irányuló törekvés is, a nyelv spontán fejlődése viszont észrevehetően lassúbb, visszafogottabb, korlátozottabb. Megítélésem szerint akkor járunk el helyesen, ha a legfőbb stratégiai cél – a magyarság és a magyar nyelv megmaradása és gyarapodása – érdekében a helyi célokat ügyesen összhangba hozzuk, egymás mellé igazítjuk. Annak tudatában kell ezt tennünk, hogy a magyar rendkívül rugalmas, gyorsan fejlődő, kreatív nyelv, amelyben óriási alkotó energiák hatnak, s még további, még nagyobb energiák szunnyadnak. Szórványhelyzetben ez a kreativitás szükségszerűen kisebb, annál nagyobb viszont a nemzeti tudat, amely többek között a kétnyelvű helység- és utcanévtáblákért, az önálló magyar egyetemért és a magyar vonatkozású események megünnepléséért vívott erőfeszítésben nyilvánul meg. Talán a közeljövőben némi gyógyírt nyújt nyelvi-nemzeti önérzetünknek, hogy – a Magyar Professzorok Világtanácsának egy 1999 végén közzétett felhívása nyomán – a kormányzat jogszabályokkal kívánja ellensúlyozni az idegen szavaknak, kifejezéseknek és teljesen idegen feliratoknak azt az áradatát, amely a kereskedelmi életet és a gazdasági reklámtevékenységet jellemzi. Tiltani nem tilt semmit, de azt megköveteli, hogy Magyarországon a magyar lakosság anyanyelvén is megkapja a kellő eligazítást mindabban, ami rá vonatkozik. Kevés nép dicsekedhet hasonló gazdagságú kultúrával, mint a magyar. Ha ezt felismerjük, tudatosítjuk, stratégiánkat pedig úgy tervezzük meg, hogy saját értékeinket megőrizve és tovább erősítve mindegyik régió a másiktól kapjon energiát, ösztönzést ahhoz, amiben önmagában nem elég erős, akkor trianoni széttagoltság ide, Európai Unió oda, nincs olyan hatalom, amely ezt a sokat próbált, tehetséges, a nehézségeken mindig úrrá lévő nemzetet s ezt a csodálatos zengésű nyelvet az elkövetkező évszázadokban eltörölhetné a Föld színéről.