Kultúra
Nemzet, megmaradás és anyanyelv
Grétsy László az Európai Unió kihívásairól, a magyar válaszokról és közös kincsünkről
Magyar Nemzet 2001. szeptember 15. (15. oldal)
A Lakiteleki Népfőiskola hazai műhelyében tudósok, politikusok, neves közéleti személyiségek nemzet szavunk mellé illesztették már a tudományt, a kultúrát, az iskolát és az egészséget, Trianont, aztán az összefogást, és beszéltek ezek kapcsolatáról, elválaszthatatlan egységéről. Lezsák Sándor meghívására ma délelőtt tíz órától a Kossuth Klubban Nemzet és anyanyelv címmel tanácskoznak nyelvészek, szerkesztők, költők és színészek, többek között Adamikné Jászó Anna, Balázs Géza, Bánffy György, Kiss Dénes. Lapunk Grétsy Lászlót, a konferencia egyik előadóját, az MTA közgyűlési doktor képviselőjét kérdezte nemzetről és anyanyelvről.
A professzor szerint stratégiára van szükség
Fotó: Beliczay László
Örülök annak, hogy a hazai műhely tanácskozássorozatán
annyi jeles téma után helyett kapott az anyanyelv – mondja
Grétsy László. Idézhetnénk jól ismert szállóigéket,
Kisfaludy Sándortól például, hogy „a nyelv a lelke a
nemzetnek”, vagy Kölcseytől: „Nemzeti életet nemzeti nyelv
nélkül gondolni sem lehet”. De engem különösen Jókai Mór
1865-ben írt Prológusa ragadott meg, amely így kezdődik:
„Egy kincse van minden nemzetnek adva, míg azt megőrzi
híven, addig él. E kincs neve az édes anyanyelv.”
Megrendített aztán Márai Sándor emigrációban írt mondata:
„Nincs más haza, csak az anyanyelv”, és megnyugtatott
Gyurkovics Tiboré, mert ő váltig állítja: „A magyar nyelv
nem vész el, hiszen lényegében az egyetlen igazi
nemzetfenntartó elem.” A tárgyilagos nyelvész mégis ott
motoz bennem, és azt súgja, hogy a szórványban élő
magyaroknál az anyanyelv egyre inkább csak mint jelrendszer
kapcsolódik a nemzeti tudathoz, mint praxis már nem vagy csak
alig-alig. Ráadásul az már önmagában gyanús, ha ennyien és
ennyit beszélnek nemzet és nyelv kapcsolatáról. Talán valami
végveszély fenyegeti anyanyelvünket? Nem kell sok, hogy
beteljesedjék rajta a herderi átok: „A mások közé ékelt
kisszámú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét
sem lehet fölfedezni.” Hiszen tagadhatatlan, annak idején
óriási visszhangot keltett ez a jóslat, s attól kezdve a
nemzethalál gondolata számtalanszor felbukkant az irodalomban
és a politikai közéletben egyaránt. Talán elég, ha
Vörösmarty Szózatára utalok: „S a sírt, hol nemzet sűlyed
el, / Népek veszik körűl” de említhetnék hozzánk másfél
évszázaddal közelebb álló példát, Kolozsvári Grandpierre
Emil Herder árnyéka című könyvét, amelyben így ír a
szerző: „Ha Herder föltámadna, s végighallgatná
egyik-másik szakember nyilatkozatát a rádióban vagy a
televízióban, bizonyára fölkiáltana: Kétszáz évet
tévedtem, de láthatják, hogy alapjában igazam volt.” Az
Európai Unió kapujában mégsem e jóslat miatt kell e
témával foglalkozni. A magyar nemzetet és nyelvet semmiféle
halál, semmiféle kihalás nem fenyegeti. A kérdés inkább az,
hogy gazdag és kifejező nyelvünk az elkövetkező
évtizedekben megőrzi-e nemzeti vonásait, hagyományait, vagy
pedig felhígul, nemzetköziesül, egyre inkább feltöltődik
idegen elemekkel, szerkezetekkel, s bár megmarad, de a
globalizáció hatására mindinkább elveszíti sajátos magyar
vonásait, ízeit.
– Milyen stratégiát lehet kialakítani válaszul az Európai
Unió kihívásaira?
– Úgy vélem, olyan stratégiára van szükség, amelynek
legfőbb közös célja a magyarság megőrzése, megmaradási
esélyeinek, sőt gyarapodásának, elismertségének növelése.
A nemzetstratégia helyi érdekei viszont minden bizonnyal már
különböznek egymástól. Könnyű belátni, hogy egészen
eltérő feladatok várnak ránk Magyarország határain belül
és kívül. Az anyaországban minden ráhatás nélkül
gazdagszik, virágzik, sőt burjánzik a nyelv, de nem azért,
mert valami nagy nemzeti öntudat hajtja, vezérli az embereket,
sokkal inkább, mivel jó termőtalaja van a nyelvnek. (Persze a
szép virágok és haszonnövények mellett a gyomnövényeknek
is kedvez a televény, s ez bőségesen ad munkát az anyanyelv
ápolóinak.) A határokon túl ellenben azt látjuk, hogy ott
nagyobb a nemzeti öntudat összetartó ereje, ezért jobban
érvényesül az anyanyelv megőrző szerepe, sőt jóval
erősebb az anyanyelv megőrzésére irányuló törekvés is, a
nyelv spontán fejlődése viszont észrevehetően lassúbb,
visszafogottabb, korlátozottabb. Megítélésem szerint akkor
járunk el helyesen, ha a legfőbb stratégiai cél – a
magyarság és a magyar nyelv megmaradása és gyarapodása –
érdekében a helyi célokat ügyesen összhangba hozzuk, egymás
mellé igazítjuk. Annak tudatában kell ezt tennünk, hogy a
magyar rendkívül rugalmas, gyorsan fejlődő, kreatív nyelv,
amelyben óriási alkotó energiák hatnak, s még további, még
nagyobb energiák szunnyadnak. Szórványhelyzetben ez a
kreativitás szükségszerűen kisebb, annál nagyobb viszont a
nemzeti tudat, amely többek között a kétnyelvű helység- és
utcanévtáblákért, az önálló magyar egyetemért és a
magyar vonatkozású események megünnepléséért vívott
erőfeszítésben nyilvánul meg. Talán a közeljövőben némi
gyógyírt nyújt nyelvi-nemzeti önérzetünknek, hogy – a
Magyar Professzorok Világtanácsának egy 1999 végén
közzétett felhívása nyomán – a kormányzat
jogszabályokkal kívánja ellensúlyozni az idegen szavaknak,
kifejezéseknek és teljesen idegen feliratoknak azt az
áradatát, amely a kereskedelmi életet és a gazdasági
reklámtevékenységet jellemzi. Tiltani nem tilt semmit, de azt
megköveteli, hogy Magyarországon a magyar lakosság
anyanyelvén is megkapja a kellő eligazítást mindabban, ami
rá vonatkozik. Kevés nép dicsekedhet hasonló gazdagságú
kultúrával, mint a magyar. Ha ezt felismerjük, tudatosítjuk,
stratégiánkat pedig úgy tervezzük meg, hogy saját
értékeinket megőrizve és tovább erősítve mindegyik régió
a másiktól kapjon energiát, ösztönzést ahhoz, amiben
önmagában nem elég erős, akkor trianoni széttagoltság ide,
Európai Unió oda, nincs olyan hatalom, amely ezt a sokat
próbált, tehetséges, a nehézségeken mindig úrrá lévő
nemzetet s ezt a csodálatos zengésű nyelvet az elkövetkező
évszázadokban eltörölhetné a Föld színéről.