Magyar Hírlap, 1998. december 16. 7. o.

Timár György:

A magyar nyelv (nem parlamenti) törvényei

"Törvényt legföljebb a föltűnően henye, fülsértő nyelvi szövegek, főleg a »gyorstalpaló« és bántóan tapadó fordítások megbírságolására volna (talán) célszerű hozni. Nyelvápolói kötelmeink teljesítésének egyéb módjai azonban nagyon is kínálkoznak."

Olvasható volt, hogy a Fideszben már jó ideje munkacsoport vizsgálja a francia nyelvvédő gyakorlatot, s hogy e vizsgálat nyomán a kormány már februárban beterjeszti nyelvtörvényjavaslatát. Ezt maga a kormányfő jelentette be egy lakossági fórumon, ahol valaki az idegen szavak tömeges beáramlását panaszolta föl.

Első gondolatom az volt, hogy na végre! Felelős politikai tényezők megpróbálnak felelősen foglalkozni anyanyelvünk ügyével. Hanem aztán elgondolkodtam: vajon bizonyos-e, hogy erre valamiféle törvény a legmegfelelőbb eszköz? Hiszen a mintának vett Toubon-féle francia nyelvtörvény sem bizonyult maradéktalanul sikeresnek. Ráadásul a francia, illetve a magyar nyelvvédő törekvéseknek úgy céljai, mint lehetőségei fölöttébb eltérők.

A franciák állami programmá tett, az egész földkerekséget átfogó nagy frankofóniamozgalma alapvető funkcióját tekintve az amerikai angolnak egyetemes "eszperantóvá" válása ellen és arra irányul, hogy a nagyhatalmi pozíciójából középhatalmiba visszaesett Franciaország nyelvének nagyobb mérvű elterjesztése mintegy előkészítse a francia kultúra terjedését, s általa az ország politikai és végső fokon gazdasági súlyának növelését. Nekünk ilyen nyelvi-expanziós céljaink nincsenek, nem is lehetnének; nálunk elsősorban a nyelvi elszegényedés ellen kéne cselekedni, lévén a nyelv a nemzeti lét alapja. (És - félreértés ne essék - az marad a globalizáció korában is.) De, mint említettem, nemcsak a célokban, hanem a lehetőségekben is nagy az eltérés. A francia zárt, akadémiailag századok óta szigorúan szabályozott nyelv, amelyben csak imitt-amott jön létre és szentesíttetik - többnyire a technikai fejlődés nyomán - új kifejezés, mint például az "alunissage" (Holdra szállás) vagy a "logiciel" (szoftver). Vele ellentétben a magyar igen eleven, folytonos alakulásban lévő, mondhatnám "fiatalos" nyelv, új szóleleményekkel és tömérdek olyan üdítő "kócossággal", mely akadémiailag nemigen megzabolázható, lásd "habzsi" (Nemes Nagy Ágnes), "esődzköjék" (Tandori), "subamlik" (Jékely) vagy "bűzhödelem" (Határ Győző). Hogy pallérozására, főleg az ijesztően elharapózó henyeségek elleni nyelvvédő munkára szükség van, az az én szememben sem vitás. Csak ennek hogyanját illetően ajánlatos a mérlegelés, a körültekintő óvatosság.

A legnagyobb bajnak, ami engem illet, nem az idegen szavak bezúdulását tartom, noha magam is arra bírnék mindenkit, hogy amire van (vagy lehetne) jó magyar kifejezés, lehetőleg ezt használjuk. A nyilván turisztikai célzattal idegen nyelvű boltportálfeliratok alá meg egyenest kötelezővé tenném a megfelelő magyar föltüntetését is. De mondom: nem ez fáj a leginkább.

De ha nem ez, akkor micsoda? Több ilyet is látok. Az egyik: a négy évtizedes bürokrácia bikkfanyelve, melyet még e korszak leghevesebb ostorozói is sokszor önkéntelenül használnak, lásd "felé", "rendelkezik", "megvitatásra kerül", "lerendez", "bonyolít" stb. "Megmagyaráztuk az adófizetők felé" (nekik!). És így tovább. A második: a vonatkozó névmások mind katasztrofálisabb használata. Ennek több alfaja is van; itt most csak azt a leggyakoribbat említem, hogy a névmást mindinkább elfelejtjük egyeztetni az alannyal. (Példa: "Olyan könyveket szeretek olvasni, amely...") A harmadik aggasztó jelenség: nyelvünk passzivizálódása. Manapság már magasan kvalifikált személyek, az értelmiségi elit tagjai sem érzik-hallják ki a cselekvő jelleget "látszik" vagy "hallatszik" igénkből: "látszódik", "hallatszódik" - írják-mondják. Valamely tárgy már nem leesik, hanem "leejtődik".

Sorolhatnék a föntieken túl is jellegzetes - kisebb jelentőségű - nyelvhasználati hibákat, de máris meghőkölök: tekintve hogy a nyelv állandó változásban van, a szóhasználat is folytonosan módosul, s nem mindig határozható meg teljes bizonyossággal, meddig hiba a hiba, s mettől kezdve szervül bele a nyelvbe. Egy jeles író barátom mondta, hogy az "ural" igét sosem írja le, mert gyermekkorában az még "urának tisztel" értelmű volt (a völgy uralta a hegyet), ma már azonban jobbára az "úr valami fölött" jelentésben használatos (a hegy uralja a völgyet).

Mindebből az következik, hogy nem árt purifikátori buzgalmunkat féken tartani, különben könnyen úgy járhatunk, mint a példaképül vett franciák a főleg kihívást jelentő angol "challenge" (ejtsd: csellendzs) szóval, melyet hivatalból tiltanak, mert elfelejtették, hogy ez eredetileg az ő szavuk volt mint "chalenge" (ejtsd: sálanzs), ami jogvitát jelentett (a latin "calumnia" - rágalom - származékaként).

Tehát az eddig vázolt problémákon puszta nyelvtörvénnyel aligha segíthetünk. Törvényt legföljebb a föltűnően henye, fülsértő nyelvi szövegek, főleg a "gyorstalpaló" és bántóan tapadó fordítások megbírságolására volna (talán) célszerű hozni. Nyelvápolói kötelmeink teljesítésének egyéb módjai azonban nagyon is kínálkoznak. Teszem azt a nyelvi alapozást már a gyermek eszmélkedésekor meg kell kezdeni. De mivel nem mindenki születik igényes nyelvhasználatú családba, roppant felelősség nyugszik az óvónénik, valamint a tanító nénik-bácsik vállán. Utóbbiaktól ezért már a tanítóképzőben kell megkövetelni (hanem azt aztán a szó legszorosabb értelmében!), hogy anyanyelvüket alaposan elsajátítsák. Különben hogyan is adhatnák át a szükséges tudást az újabb nemzedéknek?

Akad egyéb feladat is. Van amit csakugyan érdemes ellesnünk-megtanulnunk a franciáktól. A francia tévécsatornákon három olyan, rendkívül népszerű játék, illetve vetélkedő fut, amely azon kívül, hogy a maga módján valamennyi a nyelvi készséget fejleszti, átfogja Franciaország egészét, amennyiben még kisebb településeken is akadnak klubok, ahol a három játék valamelyikében gyakorolják magukat az emberek. Például a Pyramide nevű játékban a feleknek a lehető legkevesebb szinonima felhasználásával kell megértetniük partnerükkel, mi is a feladott szó. Mivel ennél ügyesebb szókincsbővítő és nyelvi képzettársításokat fejlesztő játékot más országok televízióiban még nem láttam, azt indítványozom, hogy a magyar tévé(k)ben is legyen ehhez hasonló, országszerte százezreket megmozgató nyelvfejlesztő játék.

Van aki mindent tiltana, illetve előírna; van aki mindennémű nyelvápolást fölöslegesnek vél, mondván, hogy a nyelv öntörvényűen fejlődik-alakul, tehát fejezze ki magát mindenki, ahogy akarja vagy tudja. Ez rendben is volna, csakhogy meghatározott munkakörökben mégis megkövetelendő egy bizonyos nyelvi (mondatfűzési, szóhasználati, hangsúlyozási-értelmezési) színvonal. A dadogós is úgy fejezi ki magát, ahogy tudja, de tévé- vagy rádióriporternek nem ajánlanám. Már az is baj, hogy az emberek többsége képtelen magát közszereplőként szabatosan kifejezni; hát még az, hogy tévécsatornáink zömében a hírbeolvasás színvonala csapnivaló. A hírolvasók legtöbbje rendszeresen a hangsúlytalan szóra teszi a hangsúlyt (kivált az MTV-ben, legkevésbé a Duna Tévében). Ide kell sorolnunk a szinkront is, melynek rendezői mintha kihaltak volna.

Ami a további lehetőségeket illeti, fölidézek egy személyes emléket, abból az időből, amikor egykori feleségem még középiskolában tanított, s azon bosszankodott, hogy tanítványai nem tudnak beszélni, azaz magukat szabatos mondatokban kifejezni. Azt tanácsoltam neki, szakítson ki óráiból tíz-tíz percet, és szánja rá ezt az időt egy kísérletre. Szólítson föl egy-egy diákot arra, hogy négy-öt percig folyamatosan beszéljen valamely tetszőleges dologról. A tíz perc maradék részében aztán a többieken a sor, hogy kifejtsék, mit tartanak nyelvileg kifogásolhatónak az elhangzott kiselőadásból, hol érezték hibásnak a vonzatot, a hangsúlyt stb. A kísérlet bámulatosan eredményesnek bizonyult: amire az osztály leérettségizett, már minden tanuló szép magyarsággal, szabatosan fejezte ki magát.

A módszer általánossá tehető. És - legalábbis szerintem - minden zordon törvénynél többet ér.

Végezetül még csak annyit, hogy minden eszközzel elő kéne mozdítani az idegen nyelvek tömeges elsajátítását. Mégpedig nemcsak azért, mert más nyelv(ek) ismerete nélkül nehezen - vagy sehogy sem - boldogulunk külföldön. S még csak azért sem, mert a globalizálódó világban erre a kisebb népek mindinkább rákényszerülnek. Nézetem szerint magyarul is jobban fog tudni az, aki más nyelvek tükrében fedezte föl a magyar sajátos természetét. A magyar nyelv (nem parlamenti) törvényeit.

Timár György
A szerző író