Dozvald János:

Kell-e nekünk nyelvújítás?

Magyar Hírlap 1997. június 25. 7.

"Ma a legszellemesebb lelemény is a szellemi lustaság hömpölygő közönyével szembesül, s hol van már a nyelviség azon éteri korszaka, amikor az értelmiség buzgósága a nemzet belső viszonyaiban meghatározó szerephez juthatott."

A nyelvművelés mifelénk konzervatív dolog. Megérthető: a magyarság a világ fejlődésének tendenciáiba meghatározóan nem szól bele, nyelve, mint kelet-közép-európai léte is, visszavonulásban keresi biztonságát. Ilyenformán a népek világformáló ambíciói, nemcsak az új és új terjeszkedési harcmodor, hanem az új világszemléletekből sarjadó új kultúrák is, számunkra mindig veszélyt jelentenek.Nyelvünk tulajdonképpen készen van, grammatikája teljes egész, csengése szép, ritmikája, stílusa árnyalt, szóképeiben csaknem példátlanul gazdag, bizonyítottan szépirodalom-képes nyelv. Ha azonban a gondolkodás fejlődése kényszerének engedni akarunk, nyelvünknek is fejlődnie kell, s kérdéses, hogy konzervatív hagyományaink és jelen állapotaink közepette megbirkóznánk-e ezzel a feladattal. Nem szabad persze elfelednünk, hogy miközben vitatkozunk, nyelvünk, ha nem is stratégiailag hatásos mértékben, mégiscsak újul és újul. Éppen Pomogáts Béla gondterhelt cikke alatt (Új nyelvújításra van szükség, MH, május 23.) ötlik szemünkbe Majláth Mikes László cikkében: "milkó". Ez bizony új szó, és bár nem az irodalmárok sürgetésére született, kifejezőerejét tekintve tökéletes: ironikus célzás lappang benne arra, hogy a pénz a nagy számok bűvös ám nevetségesen devalválódó világából kacsint felénk. A könyvhét egyik új könyvének borítóján olvasom: "Mohózat." Ez is valami nyelvi új, sejtem is, melyik fogalmi űrt tölti be, jó szándékú kínálat, az idő majd eldönti, hogy szótárunk részévé lesz-e vagy sem.A nyelvújítás szó hallatán sokak előtt a 18. század végi legendás nekibuzdulás példája lebeg, akkor szinte egy csapásra tízezer szóval gyarapodott a magyar szótár. Ezt a példát a mai helyzetre értelmezni nem egyszerű dolog, azért sem, mert ma már tudjuk, hogy az ilyen újítói törekvésekre az élet kiszámíthatatlanul reagál, lásd: a foltos nyakorján végül mégiscsak zsiráf maradt. Másrészt történelmet írtak nyelvünkkel való rokonulásuk által az idegen szavak. Kezembe került nemrég a rádió belső újságja, a Pagoda, ebben az egyik cikk épp a "digitális nyelvújítás" felett bábáskodik. Sajnos még nem tudni, mikorra fejeződik be ez a folyamat, mi mindent fogunk addig összedadogni, hányszor nyúlunk mellé a számítógépen, mi minden marad épp a lényegből homályban, s mennyi fenyítést kell addig lenyelnünk az akadémikus okoskodóktól. A népi lelemény ugyan ki-kifog rajtuk, de ez az erő csak ott épít, ahol muszáj, vagy csak akkor, amikor éppen kedvét leli benne. A nép maga is konzervatív. Szívesen sodródik régről adott tendenciákkal. Emlékezetes, hogy annak idején a nulla-null szinonimapárt spontán beszédünkben mily felhőtlenül használtuk, mígnem aztán az akadémikusok felfigyeltek, s legorombítottak bennünket: null nincs, csak nulla. A nép mélyen hallgatott, midőn stílusérzékét taposták, mert ösztönösen teremt ugyan, de tudatos fellépést már nem szívesen vállal. A köznyelvi stílust a humorista védte meg: a null az az eredmény, a nulla pedig a színvonal, legalábbis a fociban. Nem egyszerű poénkodásról volt itt szó.Szerencse is kell, nem árt, ha a nyelvújítás vágya teremtőképes elmékben lobban fel. Olyanokéban, akik nemcsak pártolják, hanem érzik is a magyar nyelvet, nemcsak igénylik, hanem merik is a nyelvújítást. Ha szájára veszi s beleéléssel ízlelgeti az ember az ilyesféle szavakat, mint kérvény, hágcsó, adalék, higany, elcsodálkozhat azon, micsoda dicséretes nyelvi kurázsi kellett ahhoz, hogy ezeket a kincset érő szavakat valaki először kimondja. Ma a legszellemesebb lelemény is a szellemi lustaság hömpölygő közönyével szembesül, s hol van már a nyelviség azon éteri korszaka, amikor az értelmiség buzgósága a nemzet belső viszonyaiban meghatározó szerephez juthatott. Ma nem azoké a mérvadó hang és stílus, a szólás legnagyobb felülete, akik az eszmények nevében szólalnak, hanem akik eladhatóbbat propagálnak. A nyelvi választékosság gyorsabban pusztul, mint gazdagodik. Az agyonkopírozott sablonok olyan vehemenciával terjednek, hogy azokat lehetetlen ellensúlyozni a választékosság fórumairól elrebegett halk szavakkal. Grétsy László naiv erőfeszítése a tévében, hogy a tök melléknévi karrierjét megfékezze, tök fölösleges, mert az efféle jelzők képződésében már sem a tökéletes, sem a magról termő tök maga nem játszik szerepet. A gyorsan burjánzó tökös melléknevek forrásául az egy generációval korábbi tökös képződmények szolgálnak, s ha ezek mögött mégis az ősmintát kutatjuk, eltávolodunk mindattól, ami a hányaveti magyarosság híveit élteti, hogy ugyanis úgy titulálhassanak (tök barónak, tök szépnek), hogy ne legyen benne semmiféle engedmény hagyománynak, nyelvi normának, elődi elvárásnak. Sőt e tökösült kifejezéseknek már nincs is tán hasonlítási olvasata, miként a használója, a kifejezés maga is csupán önmagával kíván azonosulni, szóval tök tök és kész, helyenként nem is beszéd már a beszéd, csupán lökdösődés.

Ha mégis szellemvadásznánk új magyar szavakra, azok egyik leggazdagabb, legmagyarabb forrása a szóképzés lehetne, a magyar nyelv természetes és gazdag képzőkészlete által. Az a hajdani sikeres nyelvújítás is nagymértékben erre támaszkodott. Mai folytatóiban azonban - úgy tetszik - nincs elég kurázsi az efféle szóépítés iránt. Inkább magyaráznak magyarítás címén, semmint teremtenek. Ezt példázza a Pagoda említett cikkében közzétett szótár is. Ajánlott listájukon: "fölprogramozás", "állomány", "szabadáru", "zsebgép" - csupa töketlen, nyámnyila szó, ezekben kéne ajkunknak új magyar ízekre lelni? A nyelvet ma a szócsővel fecsegő tömeg építi, faragja. Feltartóztathatatlan folyamat. Ehhez csupán a nyelvi ideál vektorerőit remélhetjük hozzátenni. Azt viszont szükséges is. Persze nem úgy, ahogy Grétsy László a tökkel próbálta. Egyszerűbben: beszélni kell, lődözni a többiek fülébe nyelvi röppentyűinket, ki-ki a magáét, hogy a végső szónak legyen miből kiválasztódnia. Csakhogy épp itt van a legnagyobb gond: jelen van-e eme folyamat szükséges aurája? A nyelvújításhoz szeretet is kell a kezdeményezők körében, nem is csak a nyelv iránt, hanem még inkább egymás iránt. Vagy legalább respekt. Becsülik-e a nyelvújítás mai neológusai egymást úgy, ahogy amazok annak idején? És mit várhatunk az ortológusoktól? Hát még a newológusoktól? Akinek mindegy, hogy melyik nyelven fejezik ki legféltettebb érzelmeit vagy melyik nyelven érvel hitvallása mellett, melyik nyelven panaszkodik az orvosnál, amikor netán igazán nagy baj van, annak sejthetően egyetlen anyanyelve sincs. Lehetséges-e ilyesmi egyáltalán? Az a bemondás tehát egy magyartól, hogy Magyarország kétnyelvű ország lenne, csakis cinikus blöff lehet, s ellenségesen harsan a magyar nyelv állapotáról folyó vitában. A nyelv új szavainak nem ebkötésre, hanem szerető légkörre, pártoló visszhangra van szükségük, enélkül hogyan is élnék túl a kommunikáció mai népfürdőinek hideg zuhanyait.

Kérdezhetnénk, ha mégis beáll ez a testmeleg párbeszéd, mi lesz azokkal, akik direktívákkal keresik kenyerüket. Vagy akár, utcáinkat nézve, érdemes-e várnunk holmi rendeletekre? Let's make things better! - olvassuk a kereskedelmi plakáton. Támadás ez a magyar nyelv ellen? Ha az angol szó szinonimává lesz, és nem vesz el mindabból, ami nyelvünkben strukturálisan adva van, aligha fog a magyar ember hátrányára válni. Aki meg néhány angol szó hallatán elfelejt ugyanannyi magyar szót, azzal olyasféle baj van, amin nyelvvédő rendeletekkel nem lehet segíteni.Össze kellene ülnie azoknak (nyelvtudósoknak, közéleti személyiségeknek, íróknak, újságíróknak), akik felelősek a magyar nyelv jövője és sorsa iránt. ők kezdeményezhetnék azt az új "nyelvújítást…" - írja Pomogáts. Mi kár, gondoljuk mi, hogy ez a gyanús szó, "összeül", már létezik, s holmi fenékcentrikus ceremóniákra ösztönöz. Így aztán úgy tűnhet, ha nincs összeülés, nincs nyelvújítás sem. Ha nem kezdeményeznek bizonyos felelősök - cím fentről kiosztva -, ha nem fenekeznek nekünk, akkor itt makoghatunk tehetetlenül, nyelhetjük az idegen szavakat vagy mutogathatunk, mint az ősember. Illene persze rákérdezni, hogyan is felelősek a közéleti személyiségek a magyar nyelv sorsáért, hogy nem azokról a hódolatos alkalmakról van-e szó csupán, ahol a szent közéleti sámánok bemutatják a nyelv istenének hagyományosan kijáró áldozatot, hogy aztán, amikor a tűz már kialudt, megszokott mozdulattal iszákjukba csúsztathassák az áldozati bárányt?Ámbár ki tudja, hátha a nyelvújítás mégiscsak az égből jön!

Dozvald János
A szerző újságíró