Zsidai Péter:

"Megyek a henyóval a Szöcsibe"
Beszélgetés Balázs Gézával

Magyar Hírlap 1996. november 2. 13.

Balázs Géza nyelvész, egyetemi tanár (ELTE) véleménye szerint a millecentenárium esztendejében éppen a magyar nyelvre nem fordítunk kellő figyelmet.

– A nyelvészek mostanában mintha kiszorultak volna a közéletből, tevékenységük közel sem olyan látványos, mint akár az irodalmároké…

– Igen, kollégáim némelyike úgy vélekedik, hogy a nyelvet gondozó tevékenység, például az ismeretterjesztés voltaképp nem a nyelvészet feladata. Egy jelentős tudós például ezt vallja: "A nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány. " Én teljes mértékben elutasítom ezt a kijelentését, mert ezzel a mondással egy egész tudományágat tönkre lehet tenni. A tudomány – lehet az a nyelvészet is – halálra van ítélve, ha nem jut el az emberekhez, ha nincs társadalmi visszacsatolása. A rádióban először 1992-ben, a televízióban 1994-ben jórészt felszámolták a nyelvi ismeretterjesztést, az országos napilapok pedig már a rendszerváltozás táján végrehajtották ezt a "feladatot". Noha az emberekben él az érdeklődés a mindennapi nyelv kérdései iránt. S ha ezt megerősítenénk, ha ezekre a kérdésekre szakszerű és érdekes válaszokat adhatnánk, biztosan létrejöhetne egy spontán nyelvápoló mozgalom. Ami nem csak azért lenne fontos, hogy szabatosan, szépen fejezzük ki magunkat, hanem azért is, hogy tudatosítsuk: a nyelvhasználat maga is viselkedés, az emberek közötti kapcsolatok fontos tényezője. Aki kulturáltan tud beszélni, az kulturáltan tud kapcsolatokat teremteni. Egy társadalom működésének, jólétének alapja az, hogy az emberek közötti kapcsolatok jól működjenek. Ha rosszul beszélünk, akkor az életünket sem tudjuk jól "előadni". Éppen ezért gondolom azt, hogy a legszélesebb értelemben vett nyelvművelés nem korlátozódhat csupán figyelmeztetésekre, előírásokra. A hatékony, célszerű fogalmazást, az önkifejezés és a kapcsolatteremtés kultúráját kell elősegítenünk.

– Miért vették tudomásul a nyelvészek, hogy hátrébb sorolódtak a tudományágak hierarchiájában?

– Már a magyar szakos képzésben is megnyilvánul ez, hiszen a teljesítendő tanegységek aránya 60:40 a nyelvészet kárára. A középiskolában pedig a magyaróra általában irodalomórát jelent. Lehet, hogy rossz egyetemi élményeik voltak a tanároknak, és ezért az egyébként élvezetessé tehető kommunikációs nyelvi oktatást szabotálják. Az egyetemen is felvetik olykor azt a rendkívül ostoba ötletet, hogy szét kellene választani a nyelvészetet az irodalomtól, mondván, a nyelvészet érthetetlen, nem szeretjük – amin nem is lehet csodálkozni az elszabotált középiskolai órák után. Magam elképzelni sem tudom, hogy valaki csak irodalmár legyen nyelvészeti tudományok nélkül, avagy fordítva. A magyar szak egy és oszthatatlan, hiszen egy irodalmi mű komplex elemzését nyelvészeti ismeretek nélkül nem lehet elvégezni: a stilisztika ezt pontosan bizonyítja. Másfelől a nyelvtant azért is hasznos megismerni, mert bármely idegen nyelvet ennek alapján lehet elsajátítani. Nem beszélve arról, hogy a nyelvészetben az olyasfajta kifejezésekkel nem lehet megélni, mint hogy azt hiszem, úgy érzem – aki nyelvleírást tanul, annak a logikája is fejlődik.

– A nyelvészek még csak vitákat sem folytatnak a nyilvánosság előtt, pedig így talán könnyebben kerülhetnének az érdeklődés előterébe.

– Nyílt nyelvi viták valóban alig vannak. A nagyközönséget jobban érdekli, hogy az utóbbi öt évben jelentős mennyiségben adták ki az alternatív nyelvrokonítási kísérleteket, amelyeket azelőtt egyáltalán nem lehetett olvasni. Szerintem érdemes volna tudományos érvekkel vitatkozni, ehhez pedig néhány dolgot biztosan újra kellene gondolnunk.

– Mire gondol?

– Először is hangsúlyozni kell, hogy a magyar nép vándorlásai során több ágra szakadt, tehát célszerűbb lenne magyar népekről beszélni. Ezt az elméletet erősítették meg Anonymus leírásai és maga Julianus barát, aki a tatárjárás előtt Magna Hungáriában magyar törzsekre bukkant. Lassan a történészek is elfogadják a kettős honfoglalás elméletét, mely szerint a Kárpát-medencében már 670 körül valószínűleg magyar nyelvű népek éltek. Ez pedig azt jelenti, hogy a századokra lebontott egyirányú nyelveredet-elméletünk csupán az egyik törzs útját kutatta fel. A XVIII. századi eredetű nyelvrokonság-elméletünk nem tud mit kezdeni a területi hatásokkal, a rengeteg ismeretlen eredetű, több forrású, illetve csökkenő számú finnugor, ugyanakkor növekvő számú altáji szóval, a történeti kétnyelvűségi problémákkal. Ha szociolingvisztikai eszközökkel próbálunk közelíteni a honfoglalás előtti időszakhoz, akkor egy olyan nyelvvel szembesülünk, amelyet nem tudunk világosan meghatározni, de úgy látszik: csak részben finnugor. A magyar egyfajta karavánnyelv, összekötő nyelv, amely a nyelvcserék következtében bőven merített a környezetéből. Léteznie kellett egy közvetítő nyelvnek, amelyen a finnugorok, a magyarok, a törökök érintkeztek – képtelenség ugyanis azt gondolni, hogy ezek a népek nem tudtak szót érteni egymással. Meg vagyok győződve arról, hogy a szociolingvisztikából ismert különféle keveréknyelvi kategóriát nyugodtan vonatkoztathatjuk az elő- és ősmagyar korszakra. Még nagyobb problémát jelent, amikor a finnugor elméletet néptörténetté tágítják – ezt egyébként nem a nyelvészek szokták tenni – és nem veszik figyelembe, hogy a nyelveredet nem azonos a néperedettel. Csupán párhuzamosan futó szálakról beszélhetünk, amelyek olykor összekapcsolódnak.

– A finnugrisztika alapnyelvi összehasonlításai példák sorával igazolják finnugor eredetünket, ellenben a területi nyelvészeti kutatások nem rendelkeznek ilyenekkel, csupán másodlagos elméletek maradhatnak.

– Sorukban persze több naiv szerző műve látható. Ki kellene dolgozni az areális nyelvkapcsolatokat feltáró nyelvészet tudományos módszereit, a szóalakok és a jelentések szabályszerű változásait. Vannak erre kísérletek. Egy dologban mindenki egyetért: a magyar nyelv eredete homályba vész, a sok ezer évvel ezelőtti nyelvállapot csak rekonstrukciós eljárásokkal határozható meg. A tudományos gondolkodás fejlődése és szabadsága miatt nem tartom elképzelhetetlennek, hogy például a régi etimológiákon kívül újakat is találjunk.

– Egy erről való nyilvános vita bizonyára jót tenne a nyelvészetnek.

– Mint mindegyik tudományban, így a nyelvészetben is vannak tabuk. Aki a nyelvrokonságot feszegeti, könnyen megkaphatja a címkét, hogy sumerológus. Az annak idején lezajlott ugor–török nyelvi vita után világhírű turkulógusaink a második vonalba szorultak vissza. Újra meg kellene hallgatni az ő érveiket is. Csak sajnálni lehet, hogy nincs tudományos vita a nyelveredetről, holott ez a nyilvánosságot biztosan érdekelné. – A nyelvújítás kora óta nem volt jelentős nyelvi mozgalom az országban. Talán lennie kellett volna ilyennek?

– A nyelvvel való törődés nemcsak akkor jótékony hatású, ha mozgalmakhoz kötjük, hanem különösen akkor, ha általában foglalkoztatja a közgondolkozást, vagyis a mindennapi élet része. Úgy is mondhatnám, nemcsak az a fontos, hogy elegánsan öltözzünk, hanem az is, hogy jól beszéljünk, tehát a mondandónkat is fel tudjuk öltöztetni. Hogy lehetőleg ne használjunk idegen szavakat, ha helyettük vannak megfelelő magyar szavaink; tehát próbáljunk meg saját nyelvünk hagyományai alapján megújulni, nem pedig idegen grammatikai mintákat átvenni. Olyan országban élünk, amelyben az utóbbi fél évszázadban nem volt egyértelmű a sokszínű hagyományhoz való viszony. Pedig a magyar társadalom története a hagyományok szerves átrétegződésének, a megújulva megmaradásnak, a sokszínűségnek európai jelentőségű mintája lehetne.

– Lát ma az írók között olyan jelentőségű nyelvművelőket, mint amilyenek például Kosztolányi vagy Illyés voltak?

– Az íróknak alapvető érdekük volna a nyelv vigyázása, mert ha a magyar nyelv elveszíti kommunikációs erejét, akkor az irodalom szerepe is csökkenni fog. A "posztmodern" irányzat eltávolította az olvasókat. Most, amikor a tömegkultúra feltartóztathatatlan erővel terjeszkedik, ezek az alkotások még inkább néhány ember magánügyévé váltak. Sokkal jobban kellene vigyázniuk a szerkesztőknek, mert könnyen elveszíthetik azt a művelt olvasói réteget, amely az irodalomtól még mindig történeteket vár, és válaszokat az életére. Nyelvészként persze nagy élvezettel olvasom a nyelvi játékokat, magam is gyűjtök ilyeneket, mert a nyelvi jelek gazdagodását mindig nagy örömmel szemlélem. És arra sem gondolok, hogy minden írónak tömegeket kell megszólítania, de nem tartom szerencsésnek, ha a mai magyar irodalom kevesek belső ügyévé válik.

– Mennyiben veszélyeztetheti a nyelvvel való kísérletezés a köznyelvet?

– Javító vagy romboló hatása ebben is döntően csak a tömegtájékoztatásnak van. A legújabb veszélyforrás pedig a számítógépes világhálózat, amely nem más, mint egy megtízszerezett videó. Ez a médium jobban elkábíthatja az embereket, mint a televízió. Túl korán esnek a bűvöletébe a gyerekek, holott abban a korban lehetne csak a legelőnyösebben használni, amikor már képesek válogatni az információk között, mert pontosan tudják, mivel akarnak foglalkozni. Az Internet a generált, az információkkal felpuffasztott, túltelített és manipulált világ lenyomata, eszköze. Ráadásul az "interaktivitásnak" köszönhetően rengeteg ellenőrizetlen, etikátlan, kártékony információ és rossz minőségű, elsősorban angol szöveg kerül a hálózatra. Az uniformizáló tömegkultúra amúgy is gyorsan leteperte az országot; rosszkor szakadt ránk ez az információs terror. Persze tisztában vagyok a kor realitásával. Kant szerint ahhoz, hogy a világot megértsük, lehetőleg ne változtassunk túl sokszor helyet. Én sem gondolom, hogy az információk túláradása oldja meg lokális és globális problémáinkat.

– Azért is feledkezünk meg magáról a nyelvről, mert mostanában egészen más természetű kérdések kerülnek vele kapcsolatban a felszínre?

– Így van. A XX. században a nyelvvesztés, a többnyelvűsödés, a nyelv és az identitás problémája került az előtérbe. És ez nemcsak a magyar nyelvet érinti, hiszen a Szovjetunió szétesésével Európában a legnagyobb kisebbséggé az oroszok váltak, akik most ugyanazt élik át, mint a magyarok Trianon után. Ezekre a problémákra hiába fogalmaznak meg a legnagyobb jó szándékkal utalásokat az európai és világszervezetek: nem sikerül tökéletes megoldásokat találni. A mintaként tekintett Nyugat megoldotta-e az ír, a baszk, a vallon–flamand kérdést?; Franciaország nyugodt-e a négy-öt eltüntetett nemzetisége miatt? – hogy csak néhány példát említsek. Érdekes figyelmeztető jel, hogy nyelvi-etnikai konfliktusokból sokkal inkább származnak háborúk, mint az éhínségből. Szerintem a nyelvi sokszínűség meg fog maradni a Földön, mert az embernek szüksége van rá, hogy közösségekben éljen. Ahogy a holland holland, úgy a magyar is magyar akar maradni. A magyar nyelv meg fog maradni, mivel grammatikája, szókészlete, nyelvi kreativitása életképessé teszi. Persze van miért aggódnunk. A napokban hallottam valahol: "Megyek a henyóval a Szöcsibe. " Magyarul: Megyek a hetvennyolcas busszal a Széchényi Könyvtárba. Viccként szívesen hallgatom az ilyesmit, de nem szeretném, ha divattá válna, s ezen a nyelven beszélgetnénk. Pilinszky szavai jutottak az eszembe, aki talán a legszebben írta le ezt a jelenséget. "A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere. A nyelv elsőrendűen nem a nyelvészet, még csak nem is a költészet, hanem az ember szentelődésének, a szeretet teljességének és kiteljesítésének a gondja. " Természetesen hiba volna nyelvőröket állítani, előírni, hogyan beszéljünk, írjunk, mert ez nem volna más, mint egyfajta pszichikai terror. A nyelvi igényességet először is a hivatalokon kellene számon kérni. Aztán meg kellene követelni, hogy a kiadók kötelesek legyenek nyelvi lektort alkalmazni. Ha nem teszik, kötelezően írják a címlapra: Nyelvileg nincs ellenőrizve!, s jó volna, ha törvényben rögzítenék, hogy Magyarországon a cégnevek helyes magyarsággal jegyeztessenek be. De a legfontosabb az önmérséklet, az önkorlátozás; a felelős polgár hagyománytisztelő és mintaadó nyelvi magatartása. Tudom, hogy ennek kialakulása kevéssé látványos, viszont csak hosszan tartó folyamat eredménye lehet.

Zsidai Péter