DUDÁS ATTILA
MESE A SZÁLLÓIGÉKRŐL MEG A NYELVŐRÖK HATALMÁRÓL
„Szépasszony szájára szeretnék kerülni, ha már nem leszek”
— így sóhajtott egy napon öreg barátom, Articsóka úr. — „Mert a halhatatlanság
legszebb formája, ha az ember szállóigévé lesz egy asszonyi szájon — még ha
fertelmes káromkodás formájában is, mondjuk egy porban térdeplő takarítónő
cserepes ajkain. Mert szállóige szerettem volna lenni világéletemben! S ha
valóban így lesz — adná az ég, hogy így legyen! —, és testem nem lesz más,
csak marék por, én magam pedig cifra szavakba öltözött szállóige, akkor majd
nyugodtan mondhatjátok: ím, a test szállóigévé lőn! ”
S itt a mester hosszan, lehunyt szemmel
csókolta karcsú, üvegtestű „szeretője” száját, mintha csak ama szépasszony
szája lett volna, s aztán mámoros, bortól elérzékenyült hangon folytatta.
„Mert olyanok a szavak, miként a gyöngyöző súlyemelők meg a táncoló bokszolók!
Akad közöttük papírsúlyú, harmatsúlyú és légsúlyú meg lepkesúlyú is. Van szó,
amelyik a súlyt elemeli a halandóról, s olyan is van, amely alatt összerogysz.
S van aztán, amelyik gyomorszájba vág, és akad szó, mely szíven üt. Pedig az
ökölvívásban ismeretlen fogalom a szívmélyi balcsapott!
Más súlycsoportba tartozó szavakkal másként
áll a helyzet.
Papírsúlyú szavakkal költők birkóznak. A
lepkesúlyú szavakat szerelmesek kergetik. És légsúlyú szó minden füstbe ment
ígéret. S harmatsúlyú szavaktól a szemünk harmatozik. S az ólomsúlyú szótól
megszakad a szív!
S én úgy, de úgy szerettem volna
gyermekkoromban egy csodás, finom mérleget, mellyel megmérhettem volna szavaim
súlyát! Hogy tudjam, mikor mit beszélek; s hogy akaratlanul ne bántsak meg
senkit sohasem. Hogy a mérleg nyelvéhez igazíthassam nyelvemet.
De azt aztán végképp nem gondoltam volna, hogy milyen
körülmények között látom majd meg azt a bizonyos szómérleget.
Történt egyszer, hogy egy szép napon a nyelvőrök átvették a
hatalmat a városban. Attól a naptól fogva nemcsak a csúnya beszéd meg a
szerelmes kiáltozás minősült tiltott dolognak, hanem még a legkisebb nyelvi
szabálysértés vagy kihágás sem maradt megtorlatlanul. A tényleges hatalmat a
helyesírási bizottság, egy amolyan nyelvi vésztörvényszék gyakorolta
felettünk. S az ember soha nem tudhatta, mikor ugrik elő a kapualjból egy ott
árnyékként meglapuló nyelvőr, hogy azonnal, még ott a tett színhelyén, szinte
a kimondás pillanatában a szó legszorosabb értelmében szaván fogja a
megszeppent hibázót. S aztán a fülön csípett delikvens sokszor a következő
éjszakát a nyelv börtönében tölthette. S ott, egy nagybetűnyi, szűk cellában,
egész éjszaka a csillagos eget fürkészve nyugodtan eltöprenghetett a teljes
hasonulás húsba vágó kérdésein.
S az volt a legnagyobb baj, hogy alig lehetett felismerni a
nyelvőröket. A civil ruhás nyelvőrök esetében ez persze teljességgel érthető.
Ám az már sokkal kétségbeejtőbb volt, hogy sokszor az egyenruhás nyelvőröket
is csak akkor ismerte fel a gyanútlan járókelő, amikor már elkésett a
hallgatással. A nyelvőrök egyenruhája ugyanis a megszólalásig hasonlított a
vasutasok sötét zubbonyára, de akadtak, akik kora esti szürkületben
kéményseprőnek néztek két járőröző nyelvőrt, s már csak amikor gombjaikat
érintették és csavargatták vidáman, csak akkor, az utcai lámpa gyenge fényében
fagyott arcukra lassacskán a mosoly. Aztán gyors ragozás, majd előállítás
következett. S a szúrós szemű nyelvőrök előtt rendszerint magától
megbicsaklott a nyelv. Sokszor még az is megesett, hogy egy egyszerű
igazoltatás során magyartanárok is lebuktak. S aztán hiába bizonygatták
különféle hivatalos papírokkal, hogy ők egyébiránt minden szempontból
megfelelnek a nyelvhelyesség követelményeinek — nem volt apelláta. S a nyelv
börtönében aztán, mint holmi bukott diákok, büntetésből ezerszer írhatták le a
helyes megoldást.
De mindezen megtévesztő hasonlóságok mellett a nyelvőrök
egyenruhája engem legjobban a gyászhuszárok fekete egyenruhájára
emlékeztetett. S habár aláírom, hogy minden nyelvőr voltaképpen szájunk
kéményseprője és nyelvünk szigorú, kalauza, ki legkivált lyukasztani szeret,
én mégis inkább azt mondanám, hogy minden nyelvőr valójában a nyelv
gyászhuszára. Mert a nyelvőröket minden zavarta, ami szabálytalan volt, s ami
rakoncátlanul és kiszámíthatatlanul mozgott, legkivált az eleven szó, és
mindent szerettek, ami szilárd lábakon állt, és soha nem mozdult.
Legszívesebben a beszélt nyelvet is holt nyelvvé nyilvánították volna, vagyis
végleges és változatlan, tökéletes nyelvvé. Ami makulátlanul tiszta s amiben
nincsen semmi szeplő vagy háromvonalas hiba. S ekkép minden nyelvőr valójában
a holttá nyilvánított nyelv őrének tekinthető. S egyenruhájuk talán éppen
azért volt fekete, melyhez a szabályok szerint egy különös fegyver is
tartozott. Mert a tökéletes könyv kritériumának, melyben nincsen semmiféle
hiba, nézetük szerint csupán egyetlen könyv felelt meg, a helyesírási
szabályzat, amit afféle szent könyvnek tekintettek, s ami a nyelvőrök egyetlen
igazi fegyvere volt, melyet oldalukra erősítve viseltek, s melyet csak
végszükség esetén kaptak elő, hogy vele a nyelvi szabálysértő fejére üssenek.
Ó hányszor, de hányszor szállt fel fejemről
a helyesírási szabályzat pora, mely por fejem és a hanyagul karbantartott
helyesírási szabályzat hirtelen érintkezéséből származott. Az ikes igék
ragozásával ugyanis világéletemben hadilábon álltam, köszönhetően annak az
egyszerű ténynek, hogy én valójában a dajkáimtól tanultam meg beszélni, nem
pedig a szüleimtől, s mindennek következtében nyelvhasználatom csodálatosan
szabálytalannak mondható. S azt hiszem, éppen ezért az én beszédem igazából
nem is anyanyelv, mint inkább dajkanyelv, melynek váratlan szépségeibe és
fordulataiba oly sokszor ringattam bele lehunyt szemmel magam. S aztán persze
észre sem vettem, mikor hibáztam. S aztán mehettem én is a nyelv börtönébe.
Az eljárás mindig egy fekete ruhás
vészbíróság, a helyesírási bizottság előtt zajlott. A bíró előtt egy finom
patikamérleg állt a pulpituson. Akkor láttam életemben először szómérleget. S
ott, a bíróság füle hallatára újból meg kellett ismételnem a hibámat, mégpedig
úgy, hogy a lehető legközelebb kellett hajolnom a mérleg egyik serpenyőjéhez,
egészen pontosan: a mérleg serpenyőjébe kellett beszélnem, s a kimondott szó
súlya a leheletem párájának képében egy pillanatra megjelent a serpenyőben,
amit egy villámkezű, fiatal nyelvőr (aprócska ellensúlyoknak a másik
serpenyőbe történő elképzelhetetlenül gyors pottyantásával) gyorsan lemért, s
aztán ez — vagyis hibás szavaim súlya — határozta meg a büntetés mértékét. S
mielőtt végleg elvezettek volna, papírt és tollat kaptam, majd bezártak a
nyelv börtönének egyik cellájába. S ott büntetésből annyiszor kellett leírnom
a megszegett szabályt, amíg csak a papírom meg a tintám tartott. Sokszor
napokat töltöttem a nyelv börtönében.
Így nyögtük mindnyájan a nyelvőrök igáját. S őszintén
szólva magam sem láttam a kiutat. Ugyan ki dönthetné meg a nyelvőrök hatalmát?
Már csak néma gyerekben vagy egy csodálatos analfabétában tudtam bízni, aki
annyi hibát követ el beszéd közben, amennyi csillag van az égen.
S aztán onnan jött a szabadulás, ahonnan sosem vártam
volna. A nyelv börtöne ugyanis piaci napokon tele volt kofákkal. S ezek a
sötét ruhába öltözött, kérdőjellé görbült nénikék söpörték el a nyelvőrök
hatalmát, folytonos locsogásukkal, mely lassan, de biztosan alámosta a nyelv
börtönének s a nyelvőrök hatalmának alapjait, azzal, hogy szájukra vették az
egész várost, mert mindig mindent tudtak mindenkiről (még a nyelvőrökről is!),
de mindent másképpen tudtak, mint ahogyan volt, és mindent jobban tudtak
bárkinél, sokszor még annál is, akiről mendemondájuk szólt, s az ember ennek
fényében hajlamos lesz azt hinni, hogy igazából fekete ruhás öregasszonyok
költik a valóságot, mint afféle vén kotlósok, s a vénasszonyok nyelve elől nem
volt menekvés, mert a pletyka volt az, ami megdöntötte a nyelvőrök hatalmát,
mert a vénasszonyok szája be nem állt, nem hallgattak még. a nyelv börtönében
sem, s a pletyka hálójába gabalyodott nyelvőrök inkább kiengedték őket, hogy
menjenek, amerre látnak, csak vissza ne jöjjenek, de akkor már nem volt
menekvés, a nyelvőrök is a vénasszonyok szájára kerültek, hiába futottak el,
mert tele voltak az utcák menekülő nyelvőrökkel, mert a holt nyelv őreit
legyőzte az élő beszéd, a tökéletes nyelvi tisztaságot a csodálatos,
utánozhatatlan hiba, a nyelvi gyászhuszárok fekete seregét pedig
megfutamította a piaci kofák fekete serege, akik fekete árnyakként gurultak
végig batyuikkal a hajnali utcákon. Ez volt a vénasszonyok forradalma!
S azóta áldom én a vénasszonybeszédet, a szent pletykát, a mindent elsöprő szóbeszédet, aminek a fele sem igaz, s ami mégis mindenképpen, ki tudja, hogyan, de igazabb a tiszta, szabályos igazságnál. Mert vénasszonyok szájára kerülünk mind! S nekem ez az egyetlen reményem: ha egyszer majd por leszek, vénasszony szájára kerülök én is, s aztán majd szállok, csak szállok, vénasszonyszájról vénasszonyszájra…”
(Ex Symposion, 2001/36–37: 88–89)