Van-e szükség nyelvművelésre?
(A Bartók Rádióban 2001. március 22-én
elhangzott beszélgetés rövidített, lejegyzett változata.) Köznevelés
2001/14 (április 6.), 7–9.
A nyelvi kirekesztésről,
illetve a nyelvi jogokról jelentetett meg nemrég egy
kötetet a szegedi egyetem Nyelv, nyelvi jogok, oktatás
címmel. A kötet szerkesztője
és egyik szerzője
Sándor Klára, a Szegedi Tudományegyetem főiskolai tanára. A
rendkívül olvasmányosan megírt tanulmánygyűjtemény arról szól,
hogy mindaz, ami nyelvművelés
címén történt és történik Magyarországon,
értelmetlen, céltalan és káros. Sándor Klárát arról kérdeztük: miért sérti emberi jogainkat, ha valaki arra próbál rávenni bennünket, hogy helyesen beszéljünk magyarul? |
– Komolyan gondolja ön azt, hogy a nyelvművelést ki kellene
venni az iskolai tananyagból? A nyelvművelés, a szép magyar
beszéd védelme az egyik legfontosabb feladata nemcsak a
magyartanároknak, hanem valamennyi tanárnak.
– Visszakérdezhetek? Milyen az a „szép magyar beszéd”?
Erre a kérdésre ugyanis még senki nem tudott válaszolni.
Miért szebb az egyik magyar beszéd a másiknál? És ki dönti
el, a sok nyelvváltozat közül melyik a szép, a követendő és melyik nem az? Gyakran
megkapom ezt a kérdést: „komolyan gondolom-e” például
azt, hogy a nyelvet nem kell védeni. De mi ellen kellene védeni
a nyelvet? Hiszen a nyelv létezett és működött abban az időben is, amikor még nem volt
nyelvművelés.
– Ön szerint mit jelent az a fogalom: nyelvművelés?
– Az e téren leghitelesebb forrás, a Nyelvművelő
kézikönyv szerint a nyelvművelés
a nyelv életébe való tudatos beavatkozás, ami azért
történik, hogy a nyelv jobban szolgálja az embereket, hogy az
emberek jobban tudjanak beszélni, sikeresebben kommunikáljanak.
– Ez ön szerint ez elítélendő törekvés?
– Azt nem tudom, hogy elítélendő-e,
azt viszont tudom, hogy megvalósíthatatlan. Sokan gondolják
egyébként, hogy mi valamiféle harcot folytatunk a nyelvművelés ellen, holott nekem a
nyelvművelés nem
ellenségem, hanem az egyik kutatási tárgyam. Azok a
tanulmányok, amelyeket kollégáimmal – az említett kötetben
Kontra Miklósnak is több írása szerepel – a nyelvművelésről írunk, nem vitairatok, hanem
egy társadalmi jelenség természetrajzát igyekszünk
elkészíteni.
– Én ezt elfogadom, miért ne lehetne valakinek kutatási
területe éppen a nyelvművelés,
mint olyan – de itt azért többről
van szó. Az derült ki nekem az ön könyvéből, hogy önök a
nyelvet nem valamilyen szótárakban, tankönyvekben lefektetett,
szabályokkal leírható, halott dolognak tekintik, hanem inkább
pszichológiai jelenségnek, amely az emberek beszédén
keresztül valósul meg és folytonosan változik. Ezért önök
szerint, ha valaki eltér a szabályokban lefektetett nyelvi
normától, azt nem kell hibáztatni, mert a változás a nyelv
lényegéhez tartozik. Ez azt jelenti, hogy például a
suksükölést ugyanúgy fogadjuk el, mint a nyelvi norma
szerinti szép magyar beszédet?
– A nyelvész és a nyelvművelő álláspontja között alapvető különbség van. A nyelvészek
leírják, hogy milyen a nyelv, a nyelvművelők
pedig előírják, hogy
milyen legyen. Aki azt mondja, hogy Magyarországon sokan
suksükölve beszélnek, az ténymegállapítást közöl. Aki
pedig azt mondja, hogy ezeknek az embereknek nem volna szabad
suksükölve beszélniük, az bele akar avatkozni sok százezer,
pontosabban több millió ember beszédébe. Elő akarja nekik írni, hogy
miképpen beszéljenek. Ez diszkriminációhoz vezethet, és
ezért nem gondolom, hogy jó dolog, hogy van nyelvművelés Magyarországon.
– Kétségtelenül beavatkozás a személyiség
autonómiájába a nyelvművelés,
csakúgy, mint minden pedagógia. Viszont a pedagógiának az a
célja, – és a nyelvművelésé
is ez – hogy az, akinek beavatkozunk eddigi viselkedésébe,
például a beszédmódjába, nyelvhasználatába, ezután
szebben, jobban, szabatosabban beszéljen, tehát az ő érdekében történik
a beavatkozás. Ez jogsérelem?
– Ez a jól ismert gettó-érv: hogy a nyelvművelésre éppen azért van
szükség, nehogy a gyereket később
hátrányok érjék. Én úgy gondolom, nem az a megoldás, ha
körbekerítünk társadalmi csoportokat, és aztán megmutatjuk
nekik, hogy néhányan ki tudnak azért mászni a kerítésen;
hanem az, ha nem zárjuk őket
gettóba. Másrészt ha megvizsgáljuk azt, hogy a nyelvművelés milyen elvekre épít,
milyen alapon dönti el, hogy melyik nyelvváltozat helyes és
melyik nem, akkor azt találjuk, hogy nyelvészeti ismeretek
helyett a nyelvművelők általában mítoszokra és
babonákra építenek. Ilyen mítosz például az, hogy az írott
nyelv elsődleges a beszélt
nyelvhez képest. Ezért szól rá a tanár a gyerekekre az
iskolában: „kerek egész mondattal válaszolj!” Vagy azt
mondja: „háttal nem kezdünk mondatot!” És, mint egy
tanítványom frissen gyűjtött
adatai mutatják, előfordul,
hogy már a következő
mondatot ő maga is hát-tal
kezdi. Miért követik el a tanárok ugyanazokat a „hibákat”,
amelyeket a gyerekeknek felrónak? Azért, mert a beszélt nyelv
különbözik az írott nyelvtől.
Az írás a beszélt nyelvnek csak másodlagos változata.
Értelmetlenség a gyerekektől
az írásbeli nyelvhasználat jellemzőit
követelni, amikor az órán beszélnek.
– De talán nem múlt el a beszélt nyelv fölött sem
hatástalanul az a sok évtizedes nyelvművelő munka, amit Kazinczy
Ferenctől Lőrincze Lajosig
végeztek a magyar tudósok. Ön szerint ez a munka teljesen
fölösleges és eredménytelen volt? Semmit nem változott
nyelvi kultúránk ez alatt az idő
alatt?
– A nyelvművelők általában panaszkodni
szoktak, hogy munkájuk nem elég sikeres. Néha eredményekről is beszámolnak ugyan,
például azt mondják, ma már kevesebben suksükölnek, mint
régebben. Kérdés azonban, hogy vajon honnan veszik ezt?
Semmiféle adat nincs ugyanis arról, hogy hányan suksüköltek
mondjuk 1975-ben, és hányan 1995-ben vagy 2001-ben. Azok a
vizsgálatok, amelyek országos reprezentatív mintán mérték
föl a nyelvművelés
hatását, azt mutatták, hogy nincs összefüggés a nyelvművelő
javak fogyasztása és a sztenderd nyelvhasználat között.
– Közelítsük meg a dolgot másfelől. Hogy van ez
külföldön?
– Sokféleképpen. Svédországban például manapság már
nincs olyan előíró nyelvművelés, mint nálunk, ott csak
nyelvi ismeretterjesztést jelent a nyelvművelés. Angliában, Amerikában
szintén van nyelvművelés,
de szigorúan csak laikusok végzik. Az angolszász világban a
18. század végétől fogva
a nyelvészek nagyon határozottan elhatárolják magukat az előíró szemlélettől. Tehát ez nem valami új
amerikai fejlemény, ahogyan gyakran szeretik ma beállítani,
hanem a 18. század óta így van. Ugyanakkor nem mondhatjuk azt
sem, hogy a magyarországihoz hasonló, nagyon erősen előíró szemlélet máshol ne
létezne. Amerikában elsősorban
a déli államok és a New York-iak beszédét ítélik el és
természetesen – hiszen nagyon erős
a társadalmi diszkrimináció ellenük – a fekete angolt, a
feketék egy része által beszélt angol változatot. Időnként fölemlegetik, hogy
arrafelé is vannak a magyarországihoz hasonló nyelvművelő
mozgalmak, ilyenkor a „Közérthetően
angolul” mozgalomra hivatkoznak. Ez azonban eltér a magyar
nyelvműveléstől, csak arra irányul, hogy a
kormányt vagy a hivatalokat bírálja, ha azok nem elég érthetően fogalmaznak – és laikusok,
nem nyelvészek vesznek részt benne. Norvégiában a nyelvművelésnek egy nagyon különös
válfaja él: ha valaki egy adott területen nem annak a
területnek a nyelvjárását beszéli, holott köztudott róla,
hogy odavaló, akkor megbélyegzik. Ha valaki valamelyik norvég
sztenderdet használja a helyi nyelvjárás helyett, noha tudják
róla, hogy ismeri a nyelvjárást is, akkor ezt az embert ki is
rekeszthetik a közösségből
– hiszen nyelvi viselkedésével azt fejezte ki, hogy lenézi
ezt a közösséget, nem akar közéjük tartozni. Norvégiában
a televízióban vetélkedőket
rendeztek, ezekben a versenyzőknek
azt kellett fölismerniük, hogy melyik norvég nyelvváltozatot
beszéli éppen a megszólaló személy. Norvégiában a nyelv
valamennyi változatát egyenrangúnak tekintik, és nagyon
fontosnak tartják, hogy ez az egyenrangúság a mindennapokban
is érvényesüljön. Nekem ez a türelem sokkal rokonszenvesebb,
mint az a magyar gyakorlat, amelyben néhány ember az összes
többi magyarnak megpróbálja előírni,
hogy hogyan beszéljen.
– De ennek talán oka van. Talán az az oka, hogy az
irodalmi nyelv alkalmasabb a kommunikációra, mint a tájnyelv.
– Az irodalmi nyelvnek nevezett nyelvváltozat semmivel sem
jobb nyelvileg, mint a többi. Tekintélyét nem belső tökéletességének, hanem
társadalmi megítélésének köszönheti. Sőt: a nyelvészeti vizsgálatok
kimutatták, hogy a nemsztenderd változatok nyelvi rendszere
sokkal szabályosabb, hiszen a nyelvi változások sokkal
természetesebben mennek végbe bennük – éppen azért, mert
semmilyen előírás,
javítás vagy írott nyelvtan nem gátolja a változások
lejátszódását.
– Volna néhány ellenérvem. Vegyük példának
Németországot. Németországban olyan nagy a különbség a
különböző
nyelvváltozatok között, hogy egy szász és egy hannoveri, egy
svájci és egy porosz aligha érthetné meg egymást az irodalmi
német közvetítése nélkül. Tehát ha teljesen zöld utat
adunk a nyelvjárások használatára, az egy idő után a megértés
rovására mehet.
– Valóban, a német helyzetet gyakran hozzák példának. A
német nyelvterület azonban sokkal nagyobb, mint a magyar.
Ráadásul a német nyelvjárások nem most lettek ennyire
különbözőek, hanem
eredetileg is különbözőek
voltak, és jóval később
alakult ki az a közös német nyelv, amelyet Hochdeutsch-nak
neveznek. Vagyis a folyamat éppen fordított irányú, nem
valamiféle liberalizmus tette különbözővé a német dialektusokat, hanem
az egykori fejedelemségek határai. Természetesen senki nem
mondja, hogy ne legyen egy közös nyelvváltozat, csak azt
mondjuk, hogy ez a helyén legyen. Ne legyen kötelező megtanulni, de mindenkinek
legyen joga megtanulni. Vegyük példának Erdélyt. Ugye nagyon
nagy különbség, ha azt mondjuk, hogy minden ottani magyar
gyerek legyen köteles megtanulni románul, és úgy beszélni az
iskolában, vagy ha azt mondjuk, hogy minden magyar gyereknek
legyen joga megtanulni románul, hiszen ennek a nyelvnek a
segítségével vehet részt a romániai közéletben?
Természetesen egyetértek azzal, hogy értsük meg egymást.
Csakhogy Norvégiában is megértik egymást az emberek. Hogyha
mi is hallhatnánk mindenféle nyelvjárást a televízióban és
rádióban, akkor egyik sem lenne egy idő után furcsa, egyik sem
hordozná azt a jelentést, hogy aki nyelvjárásban beszél, az
elmaradott ember. Ez nem azt jelenti, hogy nekünk is úgy
kellene beszélnünk, ahogy Zalában, Erdélyben, Kárpátalján
vagy Szegeden beszélnek, de jó volna, ha megszoknánk, hogy az
összes magyar magyar nyelvváltozat éppen olyan értékes, mint
a sztenderd magyar.
– Azt természetesen mindenki elfogadja, legalábbis elvben,
hogy a nyelvjárások egyenértékűek, de Ön a hibás
nyelvi formákat is elfogadandónak tartja. Hol van a határ a
nyelvi hiba és az eltérő
nyelvhasználat között? Senki, semmilyen hibát nem
korrigálhat?
– Nem arról van szó, hogy elfogadjuk a hibás alakokat, hanem
arról, hogy nem tartjuk hibának, ha valami eltér a sztenderd
változattól. Nyelvi és nyelvhelyességi hiba között óriási
különbség van. A nyelvészek szerint nyelvi hiba az, amit
anyanyelvi beszélő nem
mondana, csak a nyelvet tanuló külföldi, vagy egészen kicsi
gyerek, mikor beszélni tanul, vagy súlyos idegrendszeri
betegségben szenvedő
emberek. Például nyelvi hibát tartalmaz az a mondat, hogy „A
kutya val labda játsz”, mert egyetlen magyar anyanyelvű sem mondaná így ezt a
mondatot. A nyelvészek szerint viszont semmiféle hiba nincs
abban a mondatban, hogy „Mondanák én is valamit” –
egyszerűen arról van szó,
hogy a példa egy olyan magyar nyelvi formát tartalmaz, amelyet
az előíró szemlélet
hibásnak vél. Nyelvileg ez a forma semmivel sem rosszabb, mint
a sztenderd forma, sőt:
érvényesül benne az illeszkedés, a magyar nyelv egyik
legáltalánosabb érvényű
hangtani szabálya. A másik kérdésre válaszolva: a
beszélgetés elején említettem, nem mindegy, hogy a nagymama
javítja-e ki a gyerek beszédét, vagy a tanár. A nagymama
annak a közösségnek a tagja, amelyik a nyelvi szocializációt
végzi. Hogyha a nagymama az adott közösség normáihoz
szoktatja hozzá a gyereket, akkor az történik, hogy a
közösség tagjává szocializálja őt.
A természetes módon emberi méretű
közösségek a humánetológusok szerint száz-százötven
személyre terjednek ki – az elsődleges
emberi közösség sem igen lehet nagyobb ennél. Hogyha az
édesanya vagy a nagymama a saját közösségének a
szabályaihoz szoktatja hozzá a gyereket, akkor nagyon jól jár
el. Így tanulunk meg beszélni, így tanulunk meg a közösség
tagjának lenni.
– Ha tehát a nagymama mondja azt, hogy kisfiam, ne suksükölj, az rendben van; de ha a tanár mondja ugyanezt,
akkor már az elnyomó hatalom otromba, jogsértő magatartásával
állunk szemben?
– Azért van ez így, mert ha a nagymama szól rá a gyerekre,
akkor ez azt mutatja, hogy ő
egy olyan közösségnek a tagja, amelyben nem suksükölnek. Ha
a tanár szól rá a gyerekre, akkor ebből az látszik, hogy a gyerek
szülei olyan közösséghez tartoznak, amelyik a tanár által
megkövetelttől eltérő nyelvváltozatot beszél, hiszen
a gyerek otthon sajátította el a nyelvhasználatot. Amikor a
tanár ezt a nyelvhasználatot alacsonyabb rendűnek, parasztosnak, butának,
csúnyának vagy magyartalannak tartja, akkor megsérti azt a
közösséget, amelyikhez a gyerek tartozik. Ha azt mondja a
tanár, hogy ne beszélj így fiam, mert ez műveletlenség, akkor ezzel –
Kontra Miklós kollégámat idézve – „anyázott”.
– Az édes anyanyelv védelme ezek szerint sértés?
– Van itt egy csúszás a metaforikus használat miatt. Az
édes anyanyelv eredetileg édesanya-nyelv volt. Nagyon nagy
különbség van az édesanyánktól tanult édesanya-nyelv és
az iskola által követelt, ránk kényszerített édes anyanyelv
között. Az édesanya nyelve az, amit tőle vagy szűkebb közösségünktől tanulunk, ami
közösségünkhöz köt – az „édes anyanyelv” viszont
valami elvont, elérhetetlen, mások által előírt eszmény. Sokan azt
gondolják, önfegyelem és szorgalom kérdése, hogy ezt a
nyelvváltozatot megtanuljuk és beszéljük. Ez azonban nem így
van: nem olyan egyszerű az
édesanyától tanult elsődleges
nyelváltozatot levetkőzni.
Az elsődleges
nyelvváltozatot automatikusan beszéljük, formái nagyon
mélyen bevésődnek
agyunkba. Másrészt ez a nyelvváltozat azt a közösséget
szimbolizálja, amelyikben fölnőttünk,
így elhagyása vagy megtagadása a közösség elhagyását,
megtagadását is jelenti. Vannak Magyarországon is egészséges
nyelvi öntudatú közösségek, amelyekben nem szeretik ezt a
szimbolikus elfordulást. Én Szegeden tanítok, és sok makói,
hódmezővásárhelyi diákom
van. Ők gyakran beszámolnak
arról: ha hazamennek, otthon szüleik, rokonaik rájuk szólnak,
ha úgy beszélnek, mint a főiskolán.
Azt mondják nekik: fiam, ne mekegj, beszélj rendesen. Makón
és Hódmezővásárhelyen,
ha a főiskolás az
úgynevezett irodalmi nyelvet kezdi otthon is használni, azt a
közösség úgy értelmezi, hogy lenézi őket. Magyarországon ritka
azonban, hogy egy közösség ilyen magabiztosan vállalná a
sztenderddel szemben saját nyelvváltozatát. Amikor a gyerekek
az iskolában megtudják, hogy valami rossz, helytelen, hibás
van abban, ahogyan otthon beszélnek, általában szégyenkeznek
saját nyelvváltozatuk miatt, és ez a szégyenérzet később is megmarad.
– Ezt a jelenséget megerősíthetem.
Én ugyan Budapesten születtem és itt is nőttem fel, de szüleim,
nagyszüleim beregszásziak, és én a beregszászi nyelvjárást
tanultam meg az irodalmi magyar helyett. Mind a mai napig úgy
érzem, nem azt kell mondani: „jöttök”, hanem azt, hogy: „jösztök”. Vagy nem azt mondom:
„te most végigmész az
utcán”, hanem azt, hogy „végigmégy”. Gyerekkoromban
sokat szégyenkeztem emiatt; viszont amikor – már felnőtt fejjel –
életemben először
eljutottam Kárpátaljára, úgy éreztem, most végre
megérkeztem az igazi Magyarországra, arra a vidékre, ahol
mindenki úgy beszél magyarul, ahogy kell.
– Nagyon sok példát tudnék hozni arra, miként viselkedik az
a gyerek, akinek a nyelvhasználatát az órán a tanár
kiigazította. Ezeknek a gyerekeknek egy része nemigen mer
többet megszólalni, fél, hogy újabb hibát követ el. Azoknak
a gyerekeknek, akik otthon nem a sztenderd változatot
sajátították el elsődleges
változatként – márpedig ők
vannak túlnyomó többségben –, nemcsak a tananyagot, hanem a
tananyagot közvetítő
nyelvet is külön meg kell tanulniuk. Így azok a gyerekek, akik
otthonról a sztenderd változatot hozzák magukkal, eleve előnyben vannak a nemsztenderd
nyelvváltozatot beszélő
többséggel szemben. Azon természetesen nem lehet változtatni,
hogy az egyik gyerek ilyen, a másik pedig olyan nyelvet
sajátított el édesanya-nyelvként, de azon lehetne
változtatni, hogy ezért a tanárok a gyerekeket ne
hibáztassák. Ha a tanár megszabadul az előítéleteitől, és tudomásul veszi, hogy a
gyerek nem azért suksüköl mert buta, hanem mert ezt tanulta
meg otthon, és megszabadul attól a babonától is, hogy ez
nyelvi szempontból rosszabb, mint a nem-suksükölés, akkor nem
hozza a diákját igazságtalanul hátrányos és megalázó
helyzetbe. Nagyon fontos, hogy a tanár érzékeltesse: nem nézi
le azt a nyelvváltozatot, amit a gyerek otthonról hozott.
Ismét hangsúlyozom, semmilyen nyelvészeti érv nem támasztja
alá, hogy a nemsztenderd változatok rosszabbak volnának, mint
a sztenderd, éppen ellenkezőleg,
minden vizsgálat azt mutatja, hogy ezek rendszerszerűbbek, mint a nyelvművelők
által előírt norma.
– Ebben azért nem vagyok egészen biztos. Én szerkesztőként azt tapasztalom:
ha valaki zagyva fogalmazású cikket ad elém, akkor annak a
gondolkodása is zagyva. Ezt egyébként tolmácsként is
számtalanszor tapasztaltam. A zavarosan megfogalmazott
mondatokat nem lehet lefordítani egy másik nyelvre. Ilyenkor
nem lehetett nyelvészeti módon segíteni a dolgon, nem lehet a
mondatot „átírni”, hanem rá kellett kérdeznem a beszélőre újra meg újra,
hogy tulajdonképpen mit is akart mondani. Tehát én például
nem azért kifogásolom a suksükölést, mert lenézem azokat,
akik így beszélnek, hanem mert az egy nem oda illő igemód
használatából fakad. Vagyis nem a fogalmazással van baj,
hanem a gondolkozással.
– Nagyon jó, hogy említi ezt a mítoszt. Szó sincs ugyanis
arról, hogy aki suksüköl, az összetévesztené a kijelentő és a felszólító módot: az
igekötő helye és a
szórend ezt egyértelműen
megmutatja. Ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy itt valamiféle „keveredésről” van szó, el kell fogadnia,
hogy ő maga is „összekeveri”,
„összetéveszti” a felszólító és a kijelentő módot, amikor nem -t végű igéket használ. De persze
egyik esetben sincs szó összetévesztésről, mindkét esetben arról van
szó, hogy a felszólító és a kijelentő módú alakokat azonos hangtani
szabályok szerint képzik.
– Akkor már csak egy ellenérvem maradt. Ez a
nyelvhasználat bántja a fülemet.
– Ehhez joga van. De jól tudjuk, a szépség rendkívül
szubjektív dolog. Mennyivel szebb a „látja” annál, hogy
„lássa”? A nyelvi változások a természetesség felé
mozdulnak el, és aki azt mondja: látja, az több szabályt
kénytelen alkalmazni, mint aki azt mondja: lássa. A suksükölés mögött nem hibás nyelvhasználat, hanem a nyelv
természetes változása áll.
– Ha azt hallom, „a gyerekek leültek a helyére”, akkor
mindig azt kérdezem, hogy kinek a helyére ültek le azok a
gyerekek? Helyesen ugyanis ez a mondat így hangzik magyarul: A
gyerekek leültek a helyükre. Megérteni megértem az elsőt is, de bántja a
fülemet.
– Én ezt így még nem hallottam, talán arra gondol, amikor
azt mondják, hogy „ez a gyerekeknek a helye”. Ezt sokszor
lehet így is hallani, és úgy is, hogy „ez a gyerekeknek a
helyük”. Az első
változat valószínűleg
úgy jött létre, hogy „a gyerekek helye” ugyanazt jelenti,
mint „a gyerekeknek a helyük”, mindössze annyi történik,
hogy akik a hibásnak vélt változatot mondják, azonos módon
járnak el mindkét esetben: egyes számot használnak a többes
számú alak után. Akik az ön által helyesnek tartott
változatot mondják, azok az egyik többes szám után egyes, a
másik után többes számú alakot használnak.
– Azt olvasom az ön könyvében, hogy a nyelvi egységesítő törekvések mögött
először
nacionalista érzelmek, azután pedig a pártállam
totalitáriánus törekvései húzódtak meg. Ön szerint – nem
merem használni a nyelvművelő szót – milyen
nyelvvédő,
nyelvápoló tevékenység illik egy demokratikus
Magyarországhoz?
– A nacionalizmus inkább az 1930-as évekre volt jellemző, az egységesítő nyelvművelés kezdeteire, a múlt
század végére még nem annyira. Az 1950-es évektől viszont valóban egybeestek az
egységesítő nyelvművelés és az egységesítő állam törekvései. A nyelvművelés születése óta az adott
korban népszerű politikai
ideológiákat követi, a mai Magyarországon sincs ez
másképpen. Ma van polgárközpontú és nemzetközpontú nyelvművelés is. A demokráciába
belefér, hogy aki szeret nyelvművelősködni, az tehesse, nem árt
azonban tudni, hogy a nyelvhelyesség mellett fölhozott
megszokott érvek minden nyelvészeti alapot nélkülöznek. És,
ahogyan más kérdésekben is tanácsos figyelni erre, itt sem
szabad elfelejteni, hogy az egyén szabadsága csak addig
terjedhet, amíg nem sérti vele mások szabadságát. A nyelvművelő
szabadsága is csak addig terjedhet. Az anyanyelvhez való jogot,
vagyis azt, hogy mindenki a saját maga által választott
nyelven beszélhessen, az alapvető
emberi jogok közé sorolják. Nincs okunk arra, hogy az elsődleges nyelvváltozathoz való
jogot ne tartsuk ugyanilyen alapvető
emberi jognak. A szokatlanság sokszor nemtetszést kelt, és
nincs is semmi különös abban, ha valakinek nem tetszik, ha
valaki másképpen beszél, mint ő.
Baj akkor van, ha a nemtetszést, az elítélő nyilatkozatokat hivatalossá
teszik, az Akadémia vagy a kormány támogatásával.
Egyébként megfigyelhető,
hogy minél központosítóbb egy politikai ideológia, annál
inkább támaszt találhat a nyelvművelésben
– tehát minél több autonómiát enged a politikai ideológia
a helyi közösségeknek, annál kevésbé fér össze vele a „nemzeti”,
egységesen érvényes nyelvhelyesség ideológiája. A
nyelvtanórákon a hagyományos, előíró
szemléletű nyelvtan
magoltatása helyett nagyon sok érdekességet lehetne elmondani
a nyelv szerkezetéről,
történetéről, működéséről, változásáról. Meg lehetne
például tanítani a gyerekeket arra, hogy hogyan kell érthető, gördülékeny szöveget
szerkeszteni, ehhez szövegtani, pragmatikai – vagyis
nyelvészeti és nem nyelvhelyességi – ismereteket kellene
átadni nekik. A mai nyelvtankönyvek tartalmaznak ilyen
témaköröket is, de tananyagukat, sajnos csaknem kivétel
nélkül, óriási szakadék választja el a nyelvtudományban ma
elfogadott ismeretektől. A
nyelvtanórákon arra is rá lehetne ébreszteni a gyerekeket,
hogy milyen sokféle módon kapcsolódik a nyelv az emberhez és
a közösség kultúrájához, s hogy a nyelv sokszínűségének milyen fontos
funkciója van, nemcsak „dísz”, „esetlegesség”, netán
„tökéletlenség”, hogy ugyanazt a dolgot az emberek
többféleképpen is kifejezhetik, a beszédhelyzettől függően, vagy attól függően, hogy melyik közösségben nőttek föl, vagy éppen melyikkel
vállalnak azonosságot. Sokan kívánatosnak tartanák ugyan,
hogy a magyar beszélőközösségre
is a nyelvi türelem váljon jellemzővé
a nyelvi türelmetlenség helyett, de utópisztikusnak tartják,
hogy ez megvalósuljon. Azért nem értem ezt a kétkedést, mert
sokan a vallási türelem megjelenését sem tartották
lehetségesnek, mégis sikerült megvalósítani. Európában elsőként nekünk, magyaroknak.