Mi a lingvicizmus és
mit lehet ellene tenni?[1]
Kontra
Miklós
Szegedi Tudományegyetem és MTA Nyelvtudományi Intézet
A nyelvi alapon meghatározott embercsoportok közötti
diszkriminációt a nyelvészetben lingvicizmus-nak nevezik. A szakkifejezést Tove
Skutnabb-Kangas alkotta 1988-ban, a rasszizmus,
szexizmus és hasonló
„izmusok” analógiájára. Skutnabb-Kangas (1997: 20) a faji megkülönböztetést (a
rasszizmust), az etnicizmust és a lingvicizmust a következőképp definiálja:
„A ’faj’, etnicitás/kultúra vagy
nyelv alapján meghatározott csoportok között, a hatalom és az (anyagi és egyéb)
források egyenlőtlen elosztásának legitimálására, megvalósítására és
reprodukálására felhasznált ideológiák, struktúrák és gyakorlat.”
A lingvicizmus szakkifejezést általában a különböző
nyelveket beszélő embercsoportok közötti társadalmi diszkriminációra
használják, de nyilvánvaló, hogy egyetlen nyelv különböző változatait beszélő
csoportok között is előfordul diszkrimináció. Tehát nemcsak az lingvicizmus, ha
például Magyarországon a magyar anyanyelvű kisiskolások magyar tannyelvű
oktatásban részesülnek, de a cigány vagy beás anyanyelvűek el sem kezdhetik
iskolai karrierjüket anyanyelvükön, hanem az is, ha egy nem professzionális
beszélő suksükölő beszéde miatt nem kap meg egy állást. (A professzionális
beszélők, például újságírók esetében a standard beszéd elvárása nem
diszkrimináció, hanem a munka betöltésének feltétele.) Az angol nyelvű társadalmakban
megfigyelhető nyelvi alapú diszkriminációnak jelentős szakirodalma van (pl. Cameron
1995, Lippi-Green 1997), de a magyar nyelvészek csak mostanában kezdték meg az
ilyen kutatásokat, elsősorban Sándor Klára (lásd például Sándor 2001a).
Magyarok és a
nyelvművelés
Közismert, hogy a Magyar Tudományos Akadémia egyik fő
feladata alapítása óta a magyar nyelv művelése, gazdagítása. A magyar
anyanyelvű emberek −
James Milroy (1999: 18) kifejezésével szólva − „a standard nyelv kultúrájában” élnek,
vagyis a magyar társadalmakban a standard nyelvváltozat felsőbbrendűségét
különböző csatornákon hirdetik (ebbe beleértve az írás-olvasás tanítását is),
ennek a felsőbbrendű változatnak a fontosságát az emberek tudatába plántálják
és e tudást fenntartják, igaz, ez a nyelvi tudás nem mindig pontos.
A magyar
nyelvészek között vannak, akik az előíró szemlélet hívei, őket általában
nyelvművelőknek nevezik, s vannak, akik az előírást (preskripciót) elvetik. Ez
utóbbiak a leírás fontosságát vallják, s az előírást általában haszontalannak,
néha kimondottan károsnak tartják. Az előíró nyelvészek nem feltárják, hogy a magyarok miként beszélnek, hanem megszabni kívánják, hogy miként beszéljenek. A nem-nyelvészek (az
amerikai Dennis Preston őket „normális embereknek” nevezi, abban az értelemben,
hogy nyelvi magatartásukat nem befolyásolja az, hogy egyetemen tanultak
nyelvészetet) azonban szinte kivétel nélkül az előíró szemléletet tartják
fontosnak, a legtöbben (iskolázottságuktól, vagyoni helyzetüktől stb.
függetlenül) úgy vélik, hogy vannak helyes és helytelen nyelvi formák, melyeket
a nyelvészek (értsd: nyelvművelők) állapítanak meg, s melyeket az iskolában
tanítanak meg az embereknek. Sokan (nem csak a laikusok, hanem a nyelvművelők,
szépírók és pedagógusok is) a „helyes” nyelvhasználatot (az ideális
nyelvváltozat használatát) erkölcsi kérdésnek is tekintik.
A magyar
nyelvművelésnek nagy hagyományai vannak, a magyar nyelvművelőket az emberek
általában nagy becsben tartják. Az utóbbi másfél évtizedben azonban egyre több
nyelvész megkérdőjelezte a magyar nyelvművelés társadalmilag hasznos voltát,
lásd pl. Kontra és Saly, szerk., 1998, Sándor 2001a, Lanstyák 2003−2004, Kálmán 2005. A nyelvészek/nyelvművelők
társadalmi felelősségvállalásával kapcsolatos kételyeknek néha egy-egy újság
karikaturistája is hangot ad, például a Népszabadság 2005. május 7-én ezt
közölte:
Egy 1988-as
vizsgálatunk szerint (Kontra, szerk., 2003) a rendszerváltáskor a magyarországi
felnőtt lakosság 33%-a gyakran nézte a televízió nyelvművelő műsorait és 41%-uk
ritkán nézte, a rádió ilyen műsorait 27% gyakran hallgatta, 45% pedig ritkán. Ugyanez
a vizsgálat kiderítette, hogy a lakosság közel fele az életben való boldogulás
szempontjából nagyon fontosnak tartja, hogy valaki mindig jól és nyelvtanilag
helyesen tudja-e kifejezni magát, de ugyanők a nyelvművelők és az iskolai
tanítók/tanárok által helytelennek minősített nyelvi alakokat nyelvtanilag
helyesnek ítélik. Ez azt mutatja, hogy a magyarországi lakosság körében igen
nagyfokú a nyelvi bizonytalanság.
Egy országos
reprezentatív vizsgálat néhány eredménye
1988-ban kérdőíves szociolingvisztikai felmérést
készítettünk egy magyarországi rétegzett reprezentatív mintával, vagyis 832
olyan adatközlővel, akik reprezentálták az akkori írástudó felnőtt
magyarországi embereket életkor, nem, iskolázottság és a lakóhely típusa
szerint. Az iménti négyen túl a független változók közé tartoztak még a
foglalkozás, ingázás (hogy valaki lakhelyén dolgozik-e vagy sem), az etnikum,
az iskolázottsági mobilitás, és az, hogy az illető fogyasztja-e, s ha igen,
milyen gyakran, a nyelvművelői javakat (hallgatja-e a rádió nyelvművelő
műsorait stb.).
A függő
avagy nyelvi változók közül itt nyolcat mutatok be, a nem-nyelvész olvasók
kedvéért bizonyos fokig leegyszerűsítve. Egy-egy változó mindig gömbölyű
zárójelben van. Minden változónak legalább két változata van, ezek közül az
egyik a helyes vagy kodifikált standard változat (amit a nyelvművelők és a
tanárok helyesnek tartanak és terjesztenek), a másik a helytelen vagy
nemstandard változat. Például a -ban/ben ragunknak két változata van: az
egyik végén ejtik az n hangot (ez a standard/helyes
változat), a másik végén nincs n (ez a nemstandard vagy helytelen
változat).
(bVn), pl. Éva nem bízott a férjébe (helytelen, nemstandard) és Éva nem bízott a férjében (helyes, standard),
(bV), pl. Mióta kinevezték vezetői munkakörben, vissza se köszön
(helytelen,
hiperkorrekt/túlhelyesbített változat) és Mióta
kinevezték vezetői munkakörbe, vissza se köszön (helyes),
(nVk), pl. Ha több fizetést kapnák, nem lenne okom szomorkodni (helytelen) és Ha több fizetést kapnék, nem lenne okom szomorkodni (helyes),
(t-végű igék
kijelentő módja), pl. Nem szeretem, ha
elhalasszák a döntést
(helytelen) és Nem szeretem, ha elhalasztják
a döntést (helyes),
(t-végű igék
felszólító/kötőmódja), pl. Azt kértem,
hogy osztják be az idejüket (helytelen, hiperkorrekt/túlhelyesbített változat) és Azt kértem, hogy osszák be az idejüket (helyes),
(természetes, hogy
X), pl. Valószínűleg, hogy Szigetváron
fognak lakni (helytelen)
és Valószínűleg Szigetváron fognak lakni (helyes),
(e), pl. Jó lenne tudni, nem-e lesz eső (helytelen) és Jó lenne tudni, nem lesz-e eső (helyes),
(a miatt), pl. Az erdők az miatt pusztulnak, mert szennyezett a
levegő (helytelen) és Az erdők a miatt pusztulnak, mert szennyezett a levegő
(helyes).
Arra
kerestük a válaszokat, hogy az egyes nyelvi változók változatait mennyien és
kik ítélik helyesnek s mennyien és kik helytelennek, illetve hogy mennyien és
kik használják őket szóbeli mondatkiegészítő feladatainkban.
Az 1. ábra
azt mutatja meg, hogy az országos reprezentatív minta mekkora része ítélte meg
a különféle nyelvi változókat a kodifikált standardnak megfelelően. Induljunk
ki a 832 fős teljes mintából, s vonjuk le azokat, akik az első változó
nemstandard változatát ítélik nyelvtanilag helyesnek, majd azokat, akik a
második változónál teszik ezt, és így tovább. Konkrétan: a teljes mintából
először zárjuk ki azokat, akik a kodifikált standard szerint helytelen Éva nem bízott a férjébe mondatot nyelvtanilag helyesnek
ítélték. Ekkor 500 ember kiesik és marad 332. Következő lépésben zárjuk ki
azokat, akik a helytelen Ha több fizetést
kapnák, nem lenne okom szomorkodni mondatot helyesnek ítélték, s már csak 247 ember marad. Ha
kizárjuk azokat is, akik a szukszükölő Nem
szeretem, ha elhalasszák a döntést mondatot helyesnek ítélték, 178-an maradnak versenyben.
Ebben a „nyelvi akadályversenyben” még a következő mondatokat kellett
megítélni:
Ha
időben érkeznek, még ők is láthassák a filmet.
Az
erdők az miatt pusztulnak, mert szennyezett a levegő.
Azt
kértem, hogy osszák be az idejüket.
Valószínűleg,
hogy Szigetváron fognak élni.
Jó
lenne tudni, nem-e lesz vihar.
Úgy
ültünk le, hogy ők is láthassák a színpadot.
János
kérte felvételét az új egyesületben.
Az ábrán
jól látszik, hogy mire a 10. mondatot is megítéltettük, a minta majdnem
elfogyott: mindössze 64-en ítélték meg az összes mondatot a kodifikált
standardnak megfelelően, vagyis a teljes mintának kevesebb, mint 8%-a. Ők azok,
akik a nyelvművelők és az iskolai tanítók elvárásainak megfelelően ítélték meg
a mondatokat. Bizonyos értelemben tehát a nyelvművelők a minta − s mivel
a mintából általánosíthatunk a teljes magyarországi felnőtt populációra, a
felnőtt magyarországi lakosság − 92%-át „veszik célba”, mivel csak 8%-ot
tesznek ki azok, akik mind a 8 nemstandard mondatot helytelennek, és mindkét
standard mondatot helyesnek ítélték.
1. ábra.
Egy, két, három … tíz mondatot a kodifikált standardnak megfelelően
megítélők
Ha nem a nyelvtani
helyességi ítéletekből, hanem a szóbeli mondatkiegészítő feladatokból készítünk
ilyen nyelvi akadályversenyt, akkor a mintának „csupán” kétharmada esik ki a
versenyből, tehát azt mondhatjuk, hogy a nyelvművelők és az iskolai tanítók,
tanárok
a felnőtt magyarországi lakosság kétharmadának akarják
megváltoztatni a beszédét.
Tanulhatóság
A nyelvművelők és nyelvvédők gyakran állítják, hogy a
gondatlan beszéd a gondatlan emberek sajátja. Az amerikai Dennis Preston ezeket
az állításokat a „buta emberek buta nyelven beszélnek” formulában szokta
összefoglalni. Milroy és Milroy (1999: 219) az ilyen tévhiteket a következőképp
általánosítják:
„A nyelvvédők a nemstandard
nyelvhasználatot (és néha a standard kollokvializmusokat is) gyakran a beszélők
perverzitásából vagy kognitív deficitből származtatják (abból, hogy képtelenek
megtanulni, mi a ’helyes’).”
Milroyék ezt az általánosítást brit élményeik alapján
fogalmazták meg, de akár a magyar nyelvközösségről is írhatták volna. Ezt
igazolandó, hadd idézzek egy magyar nyelvészprofesszort, aki a Kossuth rádió
„Tudósfórum” című műsorában a következőket mondta 1999. január 4-én:
„Vannak grammatikai szempontból
művelt emberek és grammatikai szempontból műveletlen emberek. Itt a kijelentő
mód és a felszólító mód felcseréléséről van szó. Én szerintem [az, hogy sokan
suksükölnek, még értelmiségiek is] az iskola szégyene. Az iskolában ezt meg
lehet tanítani, és meg is kellene tanítani. Mert ez mégiscsak a helyes
beszédnek az egyik fokmércéje.”
E szerint a
kognitív deficittel való érvelés szerint a nemstandard beszélők megtanulhatnák
a standard beszédet, ha nem lennének olyan lusták, s ha az iskola jobban
végezné a dolgát.[2] A standard nyelvi
ideológia hívei, például Stein és Quirk nyelvészek (1995: 63) úgy vélik, hogy
„egy standard nyelv nagyon megnöveli az egyéni szabadságot az által, hogy
megnyitja a társadalmi érvényesülés kapuit az emberek előtt.” A
szociolingvistáknak komoly kétségeik vannak e felől.
Chambers
(1992/1998) megmutatta, hogy a nyelvi szabályok komplexitásának nagy szerepe
van abban, hogy az emberek mennyire könnyen sajátítják el anyanyelvüknek egy
másik nyelvjárását. Például fiatal kanadaiak, amikor Angliába költöztek,
könnyen megtanulták a magánhangzók közti t zöngétlenítését (tehát azt, hogy
pl. a letter ’levél’ szót a kanadai [d] hang
helyett az Anglia déli részén szokásos [t] hanggal ejtsék, mivel ez egy
egyszerű és kivétel nélküli szabály), de nehezen tanulták meg a dance ’táncol’-féle szavak angliai kiejtési szabályát, vagyis hogy a kanadai
[dæns] ejtés helyett [da:ns]-ot mondjanak. Ennek a tanulási nehézségnek
az az oka, hogy a [dæns] → [da:ns] szabály komplex szabály, olyan, ami alól számos
kivétel is van, például a dance szóra hangtanilag teljesen
hasonlító pants ’nadrág’ szó kiejtésében nincsenek
változatok, azt mindenki [æ]-vel ejti.
Vegyük most
szemügyre a magyar nyelvi változókat a tanulhatóság szempontjából! Kiinduló
feltételezésünk szerint az anyanyelvváltozat elsajátítása problémamentes, akkor
is, ha ez sok szabálytalan kivétel megtanulásával is jár. Azonban egy második
nyelvjárás rendhagyó alakjainak, szabályainak a megtanulása iskoláskorban vagy
később jelentős tanulási problémákat okozhat.
Annak, aki
az eszik, iszik stb. igék egyes szám első személyű
alakját k-val mondja (vagyis a helytelenített eszek, iszok alakokat használja), ha meg akar felelni bizonyos
elvárásoknak, csak annyit kell tennie, hogy a k helyett m-es
alakokat mond. Ez a „cseréld a k-t m-re” szabály viszonylag
könnyen megtanulható.
Annak, aki
a feltételes egyes szám első személyben én
kapnák-ot mond a
nyelvművelők szerint helyes én kapnék helyett, meg kell tanulnia megsérteni
a magyar nyelv egyik legerősebb, legáltalánosabb szabályát, vagyis a
magánhangzó-illeszkedést. A gyermeknyelvi kutatásokból tudjuk, hogy a
magánhangzó-illeszkedés szabályát/szabályait a magyar anyanyelvű gyerekek jóval
korábban elsajátítják, minthogy a feltételes ragozást megtanulnák. Ha egy
kisgyereknek a családjában „nákolnak”, akkor a kisgyerek is nákolva tanul
magyarul beszélni, betartja az illeszkedési szabályt még abban az egyetlen
esetben is, amikor a kodifikált standard szerint beszélők azt megsértik.
Iskoláskorban, vagy később ezt a szabálysértést igen nehéz már megtanulni. (Akik
azonban olyan családba születtek, ahol nem nákolnak, ezt a szabálysértést is
könnyen elsajátítják, mert a beszéd tanulásának kezdeti fázisaiban bármit meg
lehet tanulni, a szabálysértéseket is.)
A sokat
kárhoztatott suksükölés és szukszükölés is megfelel a magyar nyelv logikájának;
ami nem felel meg neki, az a kodifikált standard beszéd, amelyben pl. a
kijelentő módú halasztjuk és a felszólító módú halasszuk alakilag is különbözik. A magyar igeragozásban ugyanis a
legtöbb esetben nem különböztetjük meg formailag a kijelentő és felszólító
alakokat, pl. hozza, mondja, használjuk,
olvassák. Ezeket az
alakokat a „leghelyesebben” beszélők is egyaránt használják kijelentő és
felszólító mondatokban is. A t-végű igéknél azonban, és csak ott,
a standard változat beszélői alakilag is megkülönböztetik a kijelentő és
felszólító alakokat (pl. látjuk és lássuk, fogyasztja és fogyassza). A sokszor műveletlennek
bélyegzett suksükölő vagy szukszükölő emberek „bűne” csupán annyi, hogy a t-végű
igéket is ugyanúgy ragozzák, mint ahogy a többi igét mindenki más. A részletek
mellőzésével megemlítem még, hogy a standard beszélőknek (akik se nem
suksükölnek, se nem szukszükölnek), több nyelvtani szabályt kell tudniuk
alkalmazni, mint a suksükölőknek és/vagy szukszükölőknek.
Többgenerációs feladat
Nemcsak egy másodikként megtanult nyelvjárás egyes vonásai
lehetnek könnyen vagy nehezen megtanulhatók, hanem az elsőként megtanult
anyanyelvjárás egyes vonásait is könnyebben vagy nehezebben tudjuk elfelejteni,
levetkőzni avagy beszédünkben nem használni. Egyes nyelvi formákat a beszélők
egy része erősen megbélyegez, mások használata semmilyen megjegyzést nem vált
ki senkiből. Chambers (1992/1998: 163) megállapította például, hogy noha a
dél-angliai angolban az úgynevezett „intrusive r” (pl. the idear of it) stigmatizált, még azok sem tudják teljesen
elkerülni a használatát, akik a legtudatosabban igyekeznek elegáns angolt
beszélni.
Annak, hogy
valamilyen nyelvi alakot, szabályt mennyire könnyű vagy nehéz megtanulni, egyik
egyszerű mércéje az lehet, hogy a beszélők hány generáció alatt sajátítják el a
kérdéses formát vagy szabályt. Payne (1980) vizsgálataiból tudjuk, hogy a
philadelphiai „short a” kiejtésére vonatkozó szabályokat a
más államból beköltözők nem tudják megtanulni; a sikeres elsajátításhoz az
kell, hogy a gyermekek szülei is philadelphiai születésűek legyenek. Egy
Philadelphiába beköltöző embernek tehát csak az unokája tudja megtanulni a
helyi nyelvjárásnak ezt a részét.
A mi
magyarországi vizsgálatunk nem a földrajzi, hanem az oktatási mobilitás nyelvi
hatásainak vizsgálatát tette lehetővé. Az oktatási mobilitást úgy mértük, hogy
összevetettük a gyermekek iskolai végzettségét apjuk végzettségével. Ha valaki
magasabb iskolát végzett apjánál (pl. érettségizett, de apja csak 8 osztályt
végzett), felfelé mobilnak nevezzük, ha azonos vagy alacsonyabb végzettségű,
akkor pedig lefelé/immobilnak nevezzük. Azt a kérdést vizsgáltuk meg, hogy vajon
a szülőkénél magasabb iskolázottság együtt jár-e a standardabb nyelvi
ítéletekkel és a standardabb beszéddel. Ha igen, akkor a kognitív deficites
elképzelés nem is olyan abszurd. A 2. ábra 8 osztályt végzett felnőttek
ítéleteit mutatja, a megítélt nemstandard mondatok a következők voltak:
(1) Éva nem bízott a
férjébe.
(2) Nem szeretem, ha
elhalasszák a döntést.
(3) Ha időben
érkeznek, még ők is láthassák a filmet.
(4) Jó lenne tudni,
nem-e lesz vihar.
2. ábra.
Az oktatási mobilitás hatása nemstandard mondatok
nyelvtanilag helyesnek ítélésére, 8 osztályt végzettek esetében.
Az ábrán azt látjuk, hogy a szüleiknél magasabb
iskolázottságúak (a felfelé mobilok) között mindig nagyobb arányban vannak a
„helytelen” mondatokat „helyesnek” ítélők, mint a szüleikkel azonos iskolai
végzettségűek (az immobilok) között. Ezek a különbségek p < 0,01 szinten
statisztikailag szignifikánsak, vagyis 99%-os bizonyossággal állíthatjuk, hogy
az iskolázottsági mobilitás és a nyelvi ítéletek közötti együtt járás valós
együtt járás (a részletesebb kifejtést lásd Kontra, szerk., 2003: 173−177).
Mindebből
azt a következtetést vonhatjuk le, hogy vannak olyan magyar nyelvi változók,
amelyek nemstandard változatainak használatát az egyre magasabb iskolai
végzettség nem szünteti meg.
Miként lehet
legitimálni a társadalmi előítéleteket?
A szociolingvisztikában a legutóbbi időkig alapvető kiinduló
pont volt, hogy a nyelvi előíró szabályok támogatják a társadalmi
egyenlőtlenségeket, hozzájárulnak a társadalmi diszkriminációhoz, mintegy
igazolják, legitimálják a nemstandard beszédű emberek társadalmi hátrányait. Az
európai társadalmak szinte kivétel nélkül olyanok, mint a magyar, vagyis a
társadalmi elit nyelvi szabályai a standard nyelvváltozat szabályai, s ezek
elsajátítását és használatát várják el mindenkitől. Myhill (2004) azonban
bemutatja, hogy ez az elrendezés nem szükségszerű. Például a héberben, az
arabban és az izlandi nyelvben az előíró nyelvészek propagálta helyes nyelvi
formák nem esnek egybe a társadalmi elit nyelvi formáival. A szerző a
„helyességet” három részre bontja:
(a)
textuális helyesség,
egy adott kultúrában nagyra becsült könyvekben található nyelvhasználat, pl. a
Biblia vagy a Korán nyelvhasználata,
(b)
a presztízs-alapú
helyesség, vagyis a társadalmi elit nyelvhasználata, amit általában
követendőnek tartanak,
(c)
az előíró
(preskriptív) helyesség, azok a szabályok, amelyeket általában valamilyen
elismert tekintéllyel bíró szervezetek, emberek állapítanak meg, pl. a francia
vagy a magyar akadémia. Az angol nyelvű társadalmakban ezek a szabályok
informális csatornákon keresztül érvényesülnek (nincs angol nyelvi akadémia, de
van például oxfordi szótár).
A legtöbb európai társadalomban a presztízs-alapú helyesség
támogatja az előíró helyességet és a textuális helyességet. Az arabban,
héberben és izlandiban azonban a „nyelvi helyesség” és a társadalmi osztály nem
jár együtt, ezért ezekben a nyelvekben előfordul, hogy a társadalmi elit a
nyelvileg „helytelen” alakokat használja. (Ilyesmi, például Angliában,
hallatlan dolog lenne.) Ebből következik, hogy a nyelvi előíró szabályok nem
játszanak szerepet a társadalmi diszkrimináció létrehozásában és
fenntartásában.
Myhill azt
állítja, hogy csak a presztízs-alapú helyességről állítható, hogy óhatatlanul
diszkriminációhoz vezet, az előíró helyesség csak akkor diszkriminatív, ha a
presztízs-alapú helyességet támogatja. Ha azonban az előíró nyelvi helyesség
utánozza a társadalmi elit nyelvi szabályait, akkor hivatalosan legitimálja a
társadalmi előítéleteket. A legtöbb európai társadalomban, így a magyarban is,
ez a helyzet. Ezt könnyű bebizonyítani, például azzal, hogy megnézzük a szélső
foglalkozási csoportok nyelvi ítéleteit. A fenti (1) mondatot a
vezető/szakértelmiségi foglalkozásúaknak 28%-a ítélte nyelvtanilag helyesnek,
de az egyéb fizikai foglalkozásúaknak 70%-a. A (2) mondatnál 30% áll szemben
66%-kal, a (4)-nél 10% áll szemben 45%-kal és így tovább. Mindig az a helyzet,
hogy a mi társadalmi elitünk tagjai sokkal kisebb arányban ítélik helyesnek a nyelvművelők
szerint helytelen mondatokat, mint a foglalkozási skála alján levők.
A lingvicizmus
legrosszabb fajtája
Kroch (1978:18) szerint a domináns társadalmi csoportok
különböző szimbolikus eszközökkel megkülönböztetik magukat a dominált csoportoktól
s ezeket a szimbólumokat gyakran saját morális és intellektuális
felsőbbrendűségük jegyeiként állítják be. A kiejtésben gyakori, hogy a beszélt
nyelvi természetes fonetikai folyamatok gátlása szolgál az elit
megkülönböztetésére. Hasonlóan vélekedik Pléh Csaba (2003: 260) is: „Ha két lehetséges
megoldás van, a norma képviselői az egyiket igyekeznek kiválasztani, mint a helyes formát, mégpedig − s elemzésünkben ez a döntő mozzanat
− azt, amelyik a ’természetes tendencia’ leküzdését igényli.”
Kroch és Pléh
is az erőfeszítést és a beszédre fordított figyelmet hangsúlyozzák, Lippi-Green
(1997: 241) azonban az erőfeszítés korlátait is megvizsgálja, ezt írván: az
akcentus fixen rögzítve van az agyban, bizonyos életkor után csak nagy
nehézségek árán és kis mértékben lehet megváltoztatni, függetlenül a
szorgalomtól, intelligenciától stb. Majd így folytatja: „a nyelvi
hierarchizálás oly mértékben beivódott a társadalomba, hogy már nem is látjuk
lényegét. Nem is szabadkozunk, amikor megváltoztathatatlan nyelvhasználati
jegyek alapján társadalmilag kirekesztünk embereket.” Ez a lingvicizmus
legrosszabb fajtája: a megváltoztathatatlan nyelvhasználati jegyek alapján
történő társadalmi kirekesztés. A Myhill által leírt lingvicizmus (amikor a
társadalmi elit nyelvhasználatát írják elő helyesként) legrosszabb formái azok,
amikor az előírt nyelvi formákat vagy szabályokat nehéz, vagy (szinte)
lehetetlen megtanulni iskoláskorban vagy később.
Fentebb
láttuk, hogy a magyarban a (nVk), a (t-végű igék kijelentő módja) és az (e)
változókra igazak a következők:
·
vannak erősen stigmatizált változataik,
·
ezek „természetesek”, megfelelnek a magyar (nem előíró)
szabályainak,
·
iskolában vagy később nehéz a standard változataikat
megtanulni,
·
használatuk állandó figyelmet kíván,
·
az iskolázottsági mobilitás csak korlátozott mértékben tudja
kiiktatni a stigmatizált változatokat.
Konklúziók
A nyelvi hierarchizálás (lingvicizmus) akkor a
legsikeresebb, ha
Mit lehet tenni?
Láttuk, hogy a lingvicizmus esetenként hasonló a bőrszín
szerinti diszkriminációhoz, hiszen megváltoztathatatlan jegyek alapján
diszkriminálnak embercsoportok között, az egyik javára s a másik kárára. Peter
Trudgill (Kontra és Trudgill 2000) szerint ha egy feketének, akit a fehérek
hátrányosan megkülönböztetnek, nem célszerű azt tanácsolni, hogy váljon
fehérré, vagy ha egy nőt nem biztatunk arra, hogy váljon férfivá, akkor a
nemstandard beszédűek diszkriminációját sem úgy kell megszüntetni, hogy arra
ösztökéljük őket, hogy tanuljanak meg helyesen beszélni. Nem az emberek
beszédét kell megváltoztatni, hanem a diszkriminációt kell megszüntetni. Ennek
vannak pedagógiai feltételei is: a ma dívó felcserélő nyelvpedagógia helyett a
hozzáadó pedagógia lenne kívánatos. Amikor a standard nyelvváltozatot az
anyanyelvváltozat kárára tanítják, felcserélő tanítás zajlik. Ha azonban a
standardot hozzáadják az anyanyelvváltozathoz, vagyis amikor úgy tanítják a
standardot, hogy nem károsul a diák anyanyelvváltozata, akkor hozzáadó tanítás
zajlik. Ez csökkenti a nyelvi bizonytalanságot, növeli a nyelvi biztonságot, s
ami a legfontosabb: hozzájárul a lingvicizmus csökkentéséhez.
Felhasznált irodalom
Cameron, Deborah. 1995. Verbal
Hygiene. London/New
York: Routledge.
Chambers, J.K.
1992/1998. Dialect acquisition. In: Trudgill, Peter and Jenny Cheshire, eds., The Sociolinguistics Reader: Multilingualism and
Variation, 145−178.
Kálmán László. 2005.
A pincei bogár. A hiszékenység nyelvészbőrbe bújt vámszedőiről. Élet és Irodalom, május 13., 3−4.
Kontra Miklós,
szerk., 2003. Nyelv és társadalom a
rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest: Osiris Kiadó.
Kontra Miklós és Saly
Noémi, szerk., 1998. Nyelvmentés vagy
nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest: Osiris Kiadó.
Kontra, Miklós and
Peter Trudgill. 2000. If women are being discriminated against, you don’t say
“You should become a man”: An interview with Peter Trudgill on sociolinguistics
and Standard English. novELTy (A Journal of English Language
Teaching and Cultural Studies in
Kroch, Anthony S.
1978. Toward a theory of social dialect variation. Language in Society 7: 17−36.
Lanstyák, István.
2003−2004. Helyi „értékes”
nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak, „visszás” jelentések, „agresszív”
rövidítések, „kevercs” nyelv és társaik. Válogatás a nyelvművelői csacskaságok
gazdag tárházából. I−II.
Fórum Társadalomtudományi Szemle 2003/4: 69−98, és 2004/1: 51−76.
Lippi-Green, Rosina.
1997. English with an accent: Language,
ideology, and discrimination in the United States. London/New York: Routledge.
Milroy, James. 1999.
The consequences of standardization in descriptive linguistics. In: Bex, Tony
and Richard J. Watts, eds., Standard
English: The widening debate, 16−39. London/New York: Routledge.
Milroy, James and
Lesley Milroy. 1999. Authority in
Language: Investigating Standard English. Third Edition.
Myhill, John. 2004. A
parametrized view of the concept of ‘correctness’. Multilingua 23: 389−416.
Payne, Arvilla C.
1980. Factors controlling the acquisition of the
Pléh Csaba. 2003.
Stigmatizáció és nyelvi tudat. In: Kontra Miklós, szerk., 2003. Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori
Magyarországon, 256−277. Budapest: Osiris Kiadó.
Sándor Klára. 2001a.
„A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája”: az emberek
nyelvhasználata. Replika 45−46: 241−259.
--- 2001b. Language cultivation in Hungary:
further data. In: Sándor, Klára, ed., Issues
on Language Cultivation,
43−61.
Skutnabb-Kangas,
Tove. 1997. Nyelv, oktatás és a
kisebbségek. Budapest:
Teleki László Alapítvány.
Stein, Gabriele and
Randolph Quirk. 1995. Standard English. The
European English Messenger
IV/2: 62−63.
Kérdések és válaszok
az előadás után
KÉRDÉS: De hát vannak
helyes és helytelen nyelvi alakok, szavak. A nyelvművelők csupán küzdenek a
nyelv romlása ellen.
Attól nem romlik a magyar nyelv, hogy én „iszok”-ot mondok
„iszom” helyett. Egyáltalán nem, legfeljebb változik, és a változás meg a
romlás egész más dolgok. Tehát a jó nyelvművelés olyan lenne, ami szaktudományi
szempontból helytálló ismereteket terjeszt és az embereket abban segíti, hogy
mindennapi életüket könnyebben éljék. Ennek vannak nyelvi vonatkozásai.
KÉRDÉS: Ez így nagyon
általános. Nem látom, milyen lenne a jó nyelvművelés, ami nem okoz kárt.
Ez így nagyon általános? Ha énnekem az lenne a dolgom, hogy
heti 5 vagy 10 percben a Kossuth rádió hallgatóit boldogítsam, mint teszik ezt
sokan, akkor nem olyasmiket mondanék, mint mondjuk Balázs Géza. Hogy a határon
túli magyarok össze-vissza beszélnek, makaróni nyelven, és azután még valami
csacska anekdotát is beolvas a Kossuth rádióba, hogy jól kigúnyolja a
dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Irodát.[3] (Ez
az iroda a maga nemében a legjobb és leghasznosabb magyar nyelvészeti kutató-
és szolgáltató intézmény a Kárpát-medencében.) Az én műsorom arról szólna,
hogy, mondjuk, a múltkor átmentünk a komáromi hídon és volt velem egy barátom,
aki életében másodszor jött át ezen a hídon, nem ismeri a Duna északi oldalát,
nem ismeri az ottani embereket se, és egy bizonyos helyzetben az egyik
révkomáromi barátom azt mondta, hogy „párki”, és ezt a magyarországi barátom
nem értette és akkor megbeszéltük, hogy miért is nem érti. Elmondanám ezt a
történetet és a végén arra hegyezném ki, hogy egy magyarországi, aki életében
ezen a hídon másodszor ment át, nem értette azt a szót, hogy „párki”, ő azt
mondja, hogy otthon „virslinek” mondják azt, amit a révkomáromiak „párkinak”
mondanak. Persze, hogy nem értette, mikor Magyarországon soha nem hallhatta, de
ha a Duna másik oldalán élne, akkor pedig az lenne a furcsa, hogy a
magyarországiak nem így mondják, pedig Révkomáromban nagyon sokan így mondják.
Óriási a különbség a között, amit Balázs Géza csinál, meg, amit én csinálok.
Például nem gúnyolnám ki embertársaimat a Kossuth rádióban azért, ahogy
beszélnek. Nem anyáznék. Amikor kigúnyolok valakit azért, ahogy beszél, az azt
jelenti, hogy elküldöm a jó … anyjába. Ez ezt jelenti! Ha egy tanító azt
mondja: „magyar ember így nem beszél,” vagy: „a magyar ember nem azt mondja,
hogy láthassuk, hanem azt, hogy láthatjuk”, vagy: „rendes magyar ember így nem
beszél. Igazi magyar ember így nem beszél”, akkor azt mondta a tanító néni vagy
bácsi, hogy az én édesanyám nem magyar ember, nem rendes magyar ember, nem
igazi magyar ember, mert az én édesanyám úgy mondja, hogy „láthassuk”. Ekkor az
én tanítóm anyázott! Ennél nagyobb kárt nem igen lehet okozni 5-6 éves
gyerekeknek. A Kossuth rádió nyelvművelő műsoraival az a baj, hogy azok is
anyáznak sokszor. Sok nyelvi mákonyt terjesztenek, tehát butaságokat[4], de
többek között anyáznak is, amikor a standard ideológiát úgy terjesztik, ahogyan
terjesztik.
KÉRDÉS: Miként lehetne
csökkenteni a nyelvművelés ilyen hatásait?
Úgy lehetne, többek között, hogy ha a Magyar Tudományos
Akadémia nem nyújtana védőernyőt a nyelvi babonaságot és a nyelvi alapú
társadalmi diszkriminációt propagáló nyelvművelők fölé. Ez egy lépés lenne. Nem
a legnagyobb, de ez lenne az egyik lépés. A másik az lenne, hogy a Kossuth rádióban,
ami az én adómból is működik, nem terjesztenének nyelvi tévhiteket. A harmadik
az lenne, hogy a Balázs Géza típusú embereket a nyelvészek felelősségre vonnák
azért, mert szisztematikusan tévhiteket terjesztenek. Ezt ő csinálhatja, de ne
csinálja úgy, mintha ő nyelvész lenne. Ne nyelvészként szerepeljen, ne
takarózzon a nyelvtudománnyal, ne keltse azt a benyomást, hogy tudományos
szempontból elfogadható, amit mond. Balázs Géza
magyar állampolgár azt csinál a Kossuth rádióban, amit akar. De ha ő oda
úgy van bevezetve, hogy Balázs Géza nyelvész, sőt újabban nyelvész professzor,
akkor már nagyon nagy baj van.
KÉRDÉS: Ha valaki idegen
nyelven beszél de hibásan, azzal mennyire teszi tönkre az adott idegen nyelvet?
Ha én hibásan beszélek szerbül, mert nem az anyanyelvem…
A szerb nyelvnek ettől semmi baja nem lesz. Ugyanis a szerb
anyanyelvű emberek nem fogják elkezdeni követni és használni a maga hibás
mondatszerkezetét. Elvileg elképzelhető, hogy elkezdik utánozni magát, de ha ez
történik, akkor az úgymond hibás mondatszerkezet részévé
válik a szerb nyelv valamely változatának. Tehát megint csak nem romlik
a nyelv, hanem változik. Vagy az lesz, hogy a maga nyelvi leleménye, ez a kis
érdekes mondattani szerkezete megtetszik a szerbeknek és annyira megteszik
nekik, hogy ez bevonul a szerbbe és a szerbeket is erre fogják tanítani a tankönyvben, az iskolában, amikor
a standardra tanítják őket. Vagy pedig az
lesz a szerbek reakciója, hogy „hát furcsán beszélt, persze magyar az anyanyelve”.
Kész, passz. Tehát nem tudja maga elrontani a szerb nyelvet. Sem az angolt, ha
angolul beszél, sem az oroszt, ha oroszul beszél, egyik nyelvet sem tudja
elrontani. Ugyan hogy tudná? Sok magyar tényleg gyalázatosan beszél angolul, de
ettől az angol nyelvnek semmi baja sem lesz. Mert annak, hogy a magyarok hogyan
beszélnek angolul, gyakorlatilag nulla hatása van arra, hogy az angol
anyanyelvű emberek hogyan beszélnek. Erről ugyan van most már egy újabb fajta
elképzelés és szakirodalom is, egyik volt szegedi diákunk Hamburgban doktori
disszertációt is írt róla, Lesznyák Ágnes,
könyvének „Az angol, mint lingua franca” a címe.[5] A
lingua franca egy olyan idegen nyelv, ami senkinek sem az anyanyelve. Amikor
egy német és egy francia beszél angolul, akkor az angol nekik lingua franca.
Most az a kérdés, hogy az angolnak ez a lingua franca szerepe Európában hogyan
fog megizmosodni, ha meg fog, és mi lesz ebből. De ebből se lesz nyelvromlás.
Ilyen nincs. Lesz az angolnak egy olyan változata, amit lingua franca változatnak
lehet nevezni. A nem anyanyelvűek így beszélnek, az anyanyelvűek úgy. Egyszerű
példával: a one
book, two books, three books analógiájára one information, two informations, three informations-t mondunk. Az information megszámlálhatatlan főnév, tehát nem
lehet neki többes számú, „s”-es alakja. Az angol anyanyelvűek soha nem mondják
„s”-szel, de a külföldiek sokszor, pláne a magyarok, mert úgy gondolják, hogy
az információ az megszámlálható dolog. Semmi baj nem lesz abból, hogy egyesek
azt mondják és írják, hogy two informations,
mások pedig, hogy two pieces of information. Ez az angol nyelvnek két változata, s a változatokat
beszélők jól értik egymást.
KÉRDÉS: De hát nem kell a
hibákat kijavítani?! Ha egy angolul tanuló magyar többes számban használja az
„information” szót, ne javítsa ki a tanára?
De, kijavíthatja. Ha viszont a tanár túl sok energiát és
piros tintát fordít az informations
„s”-ének a kiirtására, akkor nyelvészetileg nem elég művelt. Mert az informations-t használó magyarországi ember,
mikor angolul beszél angolokkal, akkor rögtön észre véteti magát egy ilyen
durva nyelvtani hibával, de ebből két dolog nem következik. Nem következik az, hogy félreértik, és az sem következik,
hogy különösebben nagyon rossz szemmel néznének rá. Mert ezt nagyon sok
külföldi így mondja és pontosan értik az angolok is, hogy miről van szó. Tehát
a magyarországi angoltanár akkor tenné jól a dolgát, ha erre viszonylag kevés
figyelmet fordítana. De más dolgokra, amelyek igazi félreértést okozhatnak
magyarok és angolok angol nyelvű kommunikációjában, viszont több figyelmet
kellene fordítania. Azokra, amikből tényleg lehet baj, tényleg lehet
félreértés, vagy akaratlan sértés, meg hasonlók. Mondok egy példát. A magyarban
az eldöntendő kérdés intonációja úgy van, hogy a dallam megy föl, aztán meg
leesik, például:
a egy
lő
Befejezi már az e
dást?
Vagy: Kérsz még sört?
Az angolban a dallam végig emelkedik:
key?
beer? don
another the
like hear
Would you Vagy:
Can you
Egy magyar ember mit mond, hogyha nem tudja az angol
kérdőintonációt? Tízből 9 az emelkedő-eső kérdőintonációját, amit a magyarban
használ, átteszi az angol kérdésre is, mert úgy gondolja, hogy az ott is jó
lesz. S ezzel valami borzalmas dolgot csinál, de ezt nem is tudja magáról.
Ugyanis kísérletekkel kimutatták, hogy ez a magyar emelkedő-eső dallam az
angolokban egy arrogáns, dülleszkedő, pöffeszkedő személy benyomását kelti. Ezt
ki lehet mutatni ügyes tesztekkel. Ez azt jelenti, hogy amikor egy magyar ember
megszólal és az angol eldöntendő kérdésére rátesz egy magyar emelkedő-eső
intonációt, akkor anélkül, hogy tudná, azonnal az angol ajkú beszédtársaiban
létre hoz egy „Milyen arrogáns ember ez!” attitűdöt. Amit ő nem akart, s amiről
ő nem is tud. Sőt, hogy bonyolult legyen a dolog, az angol se igazán tudja,
hogy őneki ez az attitűdje beindult. Kialakult benne egy negatív beállítódás,
csak nem veszi észre esetleg. Egy jó magyar angoltanár például ilyenekkel
foglalkozna és nem olyasmivel, hogy informations, mert abból nem lesz semmi baj, de a magyaros eldöntendő
kérdődallamból nagyon sok baj lesz.
KÉRDÉS: Manapság a
színpadon se beszélnek elég szépen, a színpadi beszéd és a normális utcai
beszéd egyre jobban hasonlít egymásra. Ez nem a demokratizálódás jele?
Tekinthetnénk ezt nyelvi demokratizálódásnak is, hiszen a
színpad hagyományosan régóta a legszebb beszéd helyszíne. Tehát az egész nyelvi
standard ideológiának a színház és a
színpad egy ilyen terjesztő fóruma és hogyha ez fölhígul olyan borzalmakkal, mint Spirónak a Csirkefej című drámája, hogy
mást ne is mondjak, akkor kiborul a
bili. „A színpadra engedik a csatorna nyelvét!” − szokták mondani egyébként jó
szándékú emberek. „Mi lesz már itt?!” Valójában az lesz, hogy a Spiró drámát
megnéző emberek, és most ezt ki lehet terjeszteni bármi másra, egyre inkább
hozzászoknak ahhoz, hogy nem igazán szentségtörő az, ami Gobbi Hilda szájából
elhangzik (amikor még Gobbi Hilda játszotta az öregasszonyt) a színpadon. Tehát
a szép színpadi beszéd, mint a standard változat képviselője és terjesztője,
amennyiben elveszti ezt a hagyományos funkcióját, az a mi szempontunkból jó
hír. Semmi baj nem lesz, ha a mai színpadokon több változatot engednek meg,
mint amennyit azelőtt engedtek meg.[6] Az iskolával,
a helyesírási szabályzattal, a nyelvtankönyvekkel az a baj, hogy két változat
közül egyet kiemelnek, a másikat pedig tiltják. És azt emelik ki, amit nehezebb
használni, nehezebb megtanulni, amit a társadalmi elit használ stb. Nem lesz
abból semmi társadalmi kataklizma, ha egy színdarabban az összes egyes szám
első személyű ikes igét „k”-val mondják. Lesz két-három nyelvvédő ember, aki
hangosan fog sopánkodni, de ettől eltekintve semmi baj nem fog történni. Sőt.
Azok, akiket sokszor megszégyenítettek azért, mert azt mondták, hogy iszok, eszek, alszok, egy kicsit jobban fogják érezni
magukat, mert „Jé, ezek is úgy beszélnek a színpadon, mint én.”
KÉRDÉS: És a színpadi
trágár beszéd? Az megengedhető? Egyesek szerint az Élet és Irodalom is
fölöslegesen trágárkodik.
Nem tudom, hogy a Csirkefej volt-e az első, az én életemben
biztos, hogy a Csirkefej volt az első dráma, ami ezt úgymond terítékre hozta.
Sokkal korábban voltak regények meg egyebek, amikor hasonló típusú eszmecserék
zajlottak nyilvánosan. De a Csirkefejnél volt az, hogy sokan nagyon fel voltak
háborodva, hogy hogyan lehet egy színpadon így beszélni. Aki látta a darabot,
vagy olvasta a szövegkönyvet, az, gondolom, egyetért velem abban, hogy ott
minden trágárság teljesen funkcionális. Abszolút funkcionális. A másik dolog: a
Csirkefej nyelve teljesen autentikus. Spiró György tökéletesen tud magyarul.
Hihetetlenül jól tud magyarul. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy hogy van az,
hogy teneked a mondathatáraid a szövegkönyvben pontosan jó helyen vannak?
Mondom: ilyen nincs! Honnan tudod te, hogy hova kell tenni a mondathatárokat?
(Amikor a Csirkefej a színpadra került, mi akkor kezdtük a Budapesti
Szociolingvisztikai Interjú című kutatásunkat előkészíteni, és elég sok
beszédfelvételt elemeztünk, és többek között arra voltunk kíváncsiak, hogy
normális folyamatos beszédet hogyan lehet szegmentálni, hogyan lehet mondatokra
bontani. Hol vannak a mondathatárok? Na, elég jól fel tudtuk már bontani a
folyamatos beszédet mondatokra, s akkor jött a Csirkefej. Egy tanítványommal
elhozattam a szövegkönyvet, elolvastam, és azt látom, hogy Spiró mondathatárai
tökéletesek.) Azt válaszolta Spiró: „Nagyon egyszerű. Kimegyek, évekig járok a
csepeli ipari tanulók közé és megtanulom a nyelvüket.” Ennyi volt neki az
invesztíciója a Csirkefejbe. Megtanulta. Ettől autentikus. És nem trágár.
Illetve trágár bizonyos szempontból, de nem funkciótlanul.
Az, hogy az Élet és Irodalom vezércikkei trágárok, vagy nem
trágárok, megítélés kérdése. Sok embert ismerek, akik szerint azok. Gondolom
sokan vannak, akik szerint nem azok. Azt is el tudom képzelni, hogy azok, akik
szerint trágárok, inkább az én korosztályomhoz tartoznak, azok, akik szerint
nem trágárok ezek a cikkek, inkább a maguk korosztályába tartoznak. Az életkor
mindig nagyon erős befolyásoló tényező.
Melléklet: Kossuth rádió,
2005. április 17.
Bemondó: Édes Anyanyelvünk. A Magyar Rádió anyanyelvi műsorát
hallják hallgatóink. A mikrofon előtt Balázs Géza.
B(alázs) G(éza): Kedves hallgatóim! Az 1990-es évektől kezdődően kisebb
magyar nyelvészeti háború dúlt a határon túli csaknem három millió magyar által
beszélt magyar nyelvvel kapcsolatban. Az egyik tábor, amelyhez inkább tartoztak
a nyelvművelők, azt mondta, hogy ügyelni kell az egységes, közös magyar
nyelvre. A másik tábor, elsősorban a szociolingvisták, azt mondták, hogy minden
helyi nyelvváltozatot a demokratizmus szellemében önállónak kell tekinteni, és
el kell fogadni különfejlődését. A határon túli magyarok folyamatosan
kétnyelvűségi helyzetben vannak, ez természetes. A kétnyelvűség nem jelent
semmi nyelvi romlottságot, nyelvromlás egyébként sincs, sőt, a kétnyelvűség,
ahogy Arany A. László híres felvidéki magyar nyelvész már 50 éve kimondta, a
kétnyelvűség a nyelvfejlődés hajtómotorja. Tehát a határon túli magyar nyelvváltozatok
a magyar nyelv mozgatórugói. Az erről a témáról folyó vita írásai „Nyelvárulás
vagy nyelvmentés?” címmel kerültek egy kötetbe. Beszédes a cím, mert azt
sugallja, hogy egy tudományos vita résztvevői egymást nyelvárulónak vagy
nyelvmentőnek tartják. Az érvényes nyelvészeti álláspont, ez is beszédes
kifejezés, egyesek gyakran hangoztatják, vagyis van érvénytelen nyelvészeti
álláspont is, szóval, a magyar nyelvtudományban ma érvényes, mérvadó
nyelvészeti álláspont szerint, a határon túli magyar nyelvváltozatok önállósága
érték, akkor is, ha ez különfejlődésükhöz vezet. Ennek szellemében először a
Magyar Helyesírási Szótárba, majd az Értelmező Kéziszótárba, most pedig a
Helyesírás című segédkönyvbe százával, ezrével kerültek bele szlovákiai, kárpátaljai
és erdélyi helyi szavak – vajdaságiak nem, mert a vajdasági nyelvészek nem
voltak hajlandók szavakat szolgáltatni. Magam is bemutattam a termés egy
részét, vagyis határon túli, jórészt idegen, szlovák, román, ukrán szavakat – a
magyar szótárakban. Sőt, egy kis történetet is felolvastam, amely ilyen sok
nyelven szólt. Kaptam a fejemre! Hász Kati Németországból írja:
Bemondó: Erdélyből elszármazott magyar vagyok. Nem tudom, mit
akartak bizonyítani ezzel az írással. Valószínűleg a román nyelv hatását a magyar
nyelvre. Én akkor, amikor otthon éltem, és most is, arra törekszem, hogy ne
használjuk ezeket a szavakat: fridzsider[7], punga[8], csubuk[9]. Ezek a szavak benne vannak az új
kiadású magyar értelmező szótárban? Két gyermekem van, mindketten először
magyarul tanultak meg. Akik magyar környezetben laknak, nem kéne
fridzsiderekkel meg egyéb hasonló idegen szavakkal gyengítsék a magyar
nyelvet.
BG: Hasonló tartalmú levelet küldött a felvidéki származású Galán Géza is.
Bemondó: Hároméves koromban engem is a határon túlra rekesztettek. S
mint ilyen, akarva-akaratlanul, jól ismerem a két szláv nyelvet. Mondhatnám,
anyanyelvi szinten, ám mindig vigyáztam a saját anyanyelvem tisztaságának
megőrzésére. Nem kevertem szlovák szavakkal, vagy fordítva. Nos, azokat a felvidéki
magyar szavakat, amelyeket Ön fölhozott műsorában, egyértelműen szlovák
szavaknak tekinthetjük. A csinka[10] szlovák, a feferóny[11] [szlovákul
kiejtve: feferóni, K.M.] is.
Sajnálatosnak tartom, ha gazdag és szépséges nyelvünket
feleslegesen „gazdagítjuk” idegen kifejezésekkel. Ilyen alapon átvehetnénk a
teljes szlovák szókészletet.
BG: Ezek után egy kis anekdotát is leír levélírónk.
Bemondó: A felvidéki atyafi, megéhezvén Pesten, ekképpen szól a
talponálló eladójához:
–
„Kérek egy párkit[12],
horcsicával[13].” Amaz értetlenkedve néz
rá, és közli, hogy az nincsen.
–
„Hát ott van, most adott az előttem állónak.”
–
„Az virsli volt, mustárral.”
–
„Hát jól van, de akkor még egy zsuvacskát[14]
(rágógumit) is a gyereknek.”
BG: Végezetül álljon itt egy gyermekkoromból fülembe ragadt keverékdal –
írja Galán Géza.
BG: Sárga uborka, zeleni lisztimá[15].
Bemondó: Zöld a levele.
BG: Ennek a kislánynak frájera nyema[16].
Bemondó: Nincs szeretője.
BG: Ha nincs néki, ále bugye maty[17]
Bemondó: Majd lesz néki
BG: Jó az Isten, búgye pomáháty[18].
Bemondó: Segít néki.
BG: Annyit teszek hozzá, hogy a Szlovákiában működő Gramma Nyelvi Iroda
ezeknek a kétnyelvűségi kutatásoknak az egyik központja, magyar nyelvészekkel –
talán érdemes lenne ott is jelezni a kifogásokat. Egyébként engedjék meg, hogy
az érvényes magyar nyelvészet álláspontja szerint ma így búcsúzzam Önöktől:
Tyiho gyeti, muka szpi. Dovigyenja.[19]
Legközelebb már szlovákul közvetítjük a magyar nyelvművelő
műsort.
*******
Eddig tartott Balázs Géza rádióműsorának átirata. Ehhez sok
megjegyzést lehetne fűzni, de legyen elég kettő. Az első egy idézet egy
felvidéki magyar nyelvésztől, Lanstyák Istvántól:
„Arra, hogy a kétnyelvűek
anyanyelvének becsmérlése, csúnyának, romlottnak bélyegzése milyen károkat
okozhat egy kisebbségnek, s mennyire a többségi nyelv malmára hajtja a vizet,
közelebbi példákat is tudnánk hozni.”[20]
Második megjegyzésem kapcsolódik
előadásom egyik konklúziójához: A nyelvvédők szempontjából a legjövedelmezőbb
előíró szabályok azok, amelyeket a beszélők mindig megszegnek. Azért jövedelmező az ilyen
szabályok sulykolása, mert a mindig megszegett szabályok ellen örökké lehet
„küzdeni”, örökké lehet róluk nyelvművelő cikkeket írni, előadásokat tartani
stb. Van, aki szerint nem kellene nyelvművelők számára jövedelmező szabályokról beszélnem, lehetnék udvariasabb is.
Csakhogy. Ha tudjuk, hogy kétnyelvű ember sosem beszélhet az egynyelvűek normái
szerint, mert az lehetetlenség, akkor bűnös dolog a kétnyelvű magyarokat az
egynyelvűek által nem ismert szlovák, román stb. eredetű szavak használata
miatt ostorozni, gúnyolni. A kétnyelvűek mindig fognak „idegen szavakat”
használni, olyanokat is, amelyeket az egynyelvűek nem ismernek. Őket ezért
kigúnyolni tehát mindig lehet lesz, s amennyiben egy ilyen hangos gúnyiratért
Balázs Géza honoráriumot vesz fel, tevékenysége jövedelmező.
[1] Ez az
írás három részből áll. Az első a Kishegyesen elmondott előadásomon alapuló,
később megírt szöveg, a legszükségesebb szakirodalmi hivatkozásokkal. A második
részben az előadás után kapott kérdések és a rájuk adott válaszok olvashatók, a
harmadikban (Melléklet) pedig a Kossuth rádió „Édes anyanyelvünk” című műsora
2005. április 17-i adásának lejegyzett szövegét közlöm, két kritikai
megjegyzéssel. *** Köszönöm Lanstyák Istvánnak egy korábbi szövegváltozathoz
fűzött kritikai megjegyzéseit.
[2] Az
idézett érvelésnek más gyengéje is van: nem a kijelentő mód és a felszólító mód
felcseréléséről van szó a suksükölő emberek esetében, hanem arról, hogy egy
igealakot két funkcióban használnak. Lanstyák István szemléletes példájával
szólva: ha valaki a lakását is és a pincéjét is ugyanazzal a kulccsal nyitja,
nem felcseréli (összekeveri) a lakáskulcsát a pincekulcsával, hanem egy kulcsot
használ két funkcióban.
[3] Ez
történt a Kossuth rádió „Édes anyanyelvünk” című adásában 2005. április 17-én.
A rádióműsor szövegét lejegyeztem s itt a Mellékletben közlöm.
[4] Lásd
például Kálmán László „A pincei bogár. A hiszékenység nyelvészbőrbe bújt
vámszedőiről” című kritikáját (Élet és
Irodalom 2005. május 13., 3−4.) a
Kövesdy Zsuzsa szerkesztette Kedves
hallgatóim! című kötetről (Budapest: Tinta Könyvkiadó, 2003), ami a Magyar Rádió
„Édes anyanyelvünk” című műsorainak válogatása.
[5] Lesznyák, Ágnes. 2004. Communication in English as an International Lingua Franca: An Exploratory Case Study. Norderstedt: Books on Demand.
[6] Jól
emlékszem arra, hogy amikor életemben először 1986-ban megnéztem egy darabot az
Újvidéki Magyar Színházban, olyan élményben volt részem, amilyenben addig soha.
Magyar színpadon magyar színészek nyelvjárásban beszéltek, szinte mindegyik
színész, nem csak az az egy, aki valamilyen faragatlan vidéki figurát
alakított. Magyarországon vannak nyelvjárási különbségek: egy szombathelyi
ember egész másképp beszél, mint egy salgótarjáni vagy debreceni. A színészek azonban
mind egyformán beszélnek − mire
színpadra kerülnek, nyelvjárásukat levetik s felöltik a „helyes” beszédet.
[7] fridzsider hűtőkészülék, hűtőszekrény
[angol < latin] (Bakos Ferenc. 1994. Idegen szavak és kifejezések szótára.
Budapest: Akadémiai Kiadó.)
[8] punga romániai magyar szó; jelentése
’zacskó, tasak’; nincs benne a Magyar
Értelmező Kéziszótár 2. kiadásában (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2003), noha gyakran használt (románból kölcsönzött) magyar szó
Romániában.
[9] csubuk főnév
<az erdélyi magyarban> borravaló, baksis. │Mellékkereset. [román] (Magyar Értelmező Kéziszótár 2.
kiadás [Budapest: Akadémiai Kiadó, 2003]).
[10] csinka főnév <a szlovákiai
magyarban> súlyzó [szlovák] (Magyar Értelmező
Kéziszótár 2. kiadás [Budapest: Akadémiai Kiadó, 2003]).
[11] feferon főnév <a szlovákiai
magyarban> cseresznyepaprika [szlovák] (Magyar Értelmező Kéziszótár 2. kiadás [Budapest: Akadémiai
Kiadó, 2003]).
[12]
szlovák párky
[párki] ’virsli’
[13]
szlovák horčica [horcsica] ’mustár’
[14] szlovák žuvačka [zsuvacska] ’rágógumi’
[15] szlovák zelené listy má [zelené liszti má] ’zöld levele van’
[16] szlovák frajera nemá [frajera nyemá] ’nincs pasija’
[17] szlovák ale bude mať [ale bugye maty] ’de
lesz neki’
[18] szlovák bude pomáhať [bugye pomáhaty] ’fog segíteni’
[19] szlovák Ticho deti, mucha spí. [tyikho gyetyi, mukha
szpí] ’Csönd, gyerekek, alszik a légy.’ szlovák Do videnia [dovigyenyia]
’Viszontlátásra’
(Megjelent: Közérzeti barangoló. (Műhely- és előadás-tanulmányok). Szerk. Gábrity Molnár Irén és Mirnics Zsuzsa. Szabadka, 2005. 175–202)