Tudnak-e a chicagói magyarok magyarul?

Szathmáry Lajos emlékére

...

* * *

Akár bevallja egy chicagói magyar saját magának, akár nem, föl szokta tenni azt a kérdést, hogy tudnak-e a chicagói magyarok magyarul? Ez a kérdés aztán könnyen kapcsolódik egy másikhoz: ki tud jól magyarul? Persze nem csak felteszik, feltesszük a kérdést, hanem meg is válaszoljuk. És nem csupán a chicagóiakról van véleményünk, hanem arról is, hogy tudnak-e magyarul az erdélyi magyarok, a szögediek, vagy a pestiek. Ilyen kérdésekkel állandóan körül vagyunk véve. Nem csak mi, földi halandók, de időnként szépírók is egymásnak esnek a szépnek vagy jónak hitt magyarul tudás birtokháborítási pereiben.

Az az érdekes ebben a kérdésben, hogy van egy rejtett tartalma. Ha valaki „nem tud jól magyarul”, arról gyakran kimondatlanul azt is állítjuk, hogy „nem jó magyar ember.” Ha valakiről ki akarjuk állítani a „nem jó magyar ember” bizonyítványt, elég, ha epés megjegyzést teszünk akcentusára, beszédére, esetleg írásának valamely kifogásolható vagy annak vélt vonására. Ebben a vonatkozásban nagy a demokrácia – a társadalmi ranglétra bármely fokán közel azonos tévhitek, babonák és sztereotípiák élnek és a megbélyegzés módjai is azonosak, vagy legalábbis nagyon hasonlóak.

Sok nyelvi mítoszunk van. Az egyik szerint az igazi, szép, romlatlan, ősi és tiszta magyar nyelvet Erdélyben beszélik. De amikor 1987–88 táján tízezrével menekültek erdélyi magyarok Magyarországra, szinte kivétel nélkül mindegyikükről kiderült, hogy nem tudnak elég jól magyarul. Olyan szavakat, kifejezéseket is használtak, amelyeket a magyarországi emberek nem értettek, vagy félreértettek, esetenként elavultnak tartottak. A „legtisztább, romlatlan magyart” beszélők rosszul beszéltek magyarul. Az ő gyerekeik alacsony jegyeket kaptak az iskolában, a magyarországiak azonban rossz jegyekkel mentek haza. Ők egy kazetofónt használtak akkor, amikor a magyarországiak magnetofont. A boltba küldött gyerek dolgavégezetlen tért haza, mert nem kapott laskát, mivel nem tésztát kért, ami érthető, hisz ki szokott süteményt tenni a levesbe?!

Előfordul, hogy valaki embertársa nyelvhasználatát olyan rossznak ítéli, hogy az illetőtől legszívesebben a megszólalás jogát is megvonná. A „Hungarian Lobby” nevű amerikai magyar számítógépes vitafórumnak 1996. márciusa táján volt talán fél tucat magyarországi résztvevője is. Egyikük egy amerikai magyar résztvevőtől a megszólalás jogát is elvitatta, mondván, hogy „aki ilyen rosszul tud magyarul, jobb, ha csöndben marad.” Ez a kijelentés nagy felháborodást keltett. Az amerikaiak elmagyarázták a magyarországi mindentudónak, de nem, mint szülő a hülye gyerekének (bár magam azon sem csodálkoztam volna, ha így tesznek), hogy nem egészen biztos, hogy a magyar nyelvtudás foka és például egy emberi jogi állásfoglalás között van bármilyen összefüggés. A dolog jól végződött: a magyarországi mindentudó nyilvánosan bocsánatot kért otromba kijelentése miatt.

Az „aki rosszul beszél magyarul, rossz magyar ember” sztereotip ítélet különösen érinti a Magyarországon kívül élő magyarokat, köztük is leginkább az óhazától legtávolabb élő amerikai magyarokat. ...

...Az érintettek nyelvi bizonytalansága nagy, a rájuk vonatkozó előítéletek számosak, s miként az előítéletek szoktak, téveszméken alapulnak. Igazolásul néhány példát mutatok be a Kecegárdából, az amerikai magyar nyelvi lexikonból.

A szalon szócikkében ilyen beszélt nyelvi példákat olvasunk: Meghallotta, hogy a szalón előtt rézbanda játszik; A nagybácsimnak üzletje volt, szalónüzletje, vagyis mostan tavern; Máma már van elég szalún, mégis csinálnak muncsájnt. Magyarországi magyaroknak a szalon valami igen elegáns helyiséget jelent, ahová csak a társadalmi ranglétra felső részén levők jutnak el, s ahol finom dolgok történnek. A példákban levő szalon azonban melósok kocsmáját jelenti, ami se nem elegáns helyiség, se nem a társadalom előkelő rétegeitől látogatott hely. Úgy látszik, valaki nagyon helytelenül használja ezt a szót: vagy a magyarországi, vagy az amerikai magyarok!

Nincs semmi baj, mindkét csoport jól beszél magyarul, csak – másképpen. Hazai szemszögből azt mondhatjuk, hogy a szalon szó az amerikai magyarban egy új jelentést kölcsönzött („melósok kocsmája”). Azt is mondhatnánk, hogy az angol saloon szót jelentésével együtt átvették az amerikai magyarok, de az angolos „szölún” kiejtés helyett a magyar(os) „szalon” kiejtéssel. Ez a jelentéskölcsönzés a világ legtermészetesebb dolga, minden nyelvben előfordul ilyesmi. A nyelvészek tudják, hogy az amerikai magyarok ilyen jelentéskölcsönzései természetes, kétnyelvűségben elkerülhetetlen jelenségek. A magyarországi nem-nyelvész magyarok ezt nem tudják. Nincs abban semmi csodálnivaló, hogy Magyarországon a kocsmát nem szalonnak hívják, de az indianai Garyben igen – Magyarországon azt sem tudják, hol van Gary...

Ennek a különbségnek azonban semmi köze ahhoz, hogy valaki jó magyar ember-e vagy sem. Ha találomra megkérdeznénk magyarokat akár Magyarországon, akár Chicagóban, hogy Illyés Gyula jó magyar ember volt-e, a válasz valószínűleg elsöprő „igen” lenne. Illyés Gyula azonban a realizál igét olyan módon használta, ahogy a magyar nyelvművelők szerint nem szabad használni. Harminc évvel ezelőtt aki használta Magyarországon a realizál szót, „megvalósít” értelemben használta, pl. A Vörös Csillag traktorgyár realizálta ötéves tervét. Az 1970-es évek közepén azonban terjedni kezdett a magyarban is az igének egy új jelentése: „tudatára ébred valaminek, rájön valamire”. Egy tévéinterjúban, ami a Tiszatáj 1976. februári számában olvasható, Illyés ezt mondta:

Van a franciáknak egy kifejezése, 'realizálni', náluk azt jelenti, amikor az agyba be tudja tenni az ember valóságként a fogalmat... Nem tudom realizálni, hogy Németh és Veres nincsenek. És se Lőrinc, se Áron... De a művük annyira maradandó, már nemcsak bennem, hanem szinte a levegőben, hogy élnek valóban tovább, és nincs is szándékomban realizálni az ő eltűnésüket.”

Illyés itt ugyanazt a fajta jelentéskölcsönzést hajtotta végre, amit a Gary környéki magyarok a szalon esetében. Aki szerint az ilyen szóhasználat magyartalan és az így beszélő ember nem jó magyar, Illyést rögtön kizárja a jó magyarok közül. Teheti, de nemigen lesz népszerű vele...

...

Hogyan tudnak a chicagói magyarok magyarul? Jól. A csíkszeredai magyarok is jól tudnak magyarul, a kassaiak is, a hajdúböszörményiek is és a pestiek is. Az, hogy nem egyformán beszélik a magyart, természetes. Aggodalomra semmi ok. De jó tudnunk, hogy egy XY nem tud (jól) magyarul kijelentés hordoz egy rejtett értékítéletet, ami logikailag teljesen hibás: XY nem tud (jól) magyarul, ergo nem jó magyar ember. Úgy tanultuk az iskolában, hogy Széchenyi István nem tudott kitűnően (hibátlanul) magyarul. Még azt is tanították nekünk, hogy Arany János kitűnően tudott magyarul, talán a legnagyobb magyar nyelvművész volt. Ha most megugorjuk a logikai bakugrást, azt az eredményt kapjuk, hogy Széchenyi István nem volt jó magyar ember, de Arany János kitűnő magyar volt. Az, aki a nem tud magyarul, ergo nem jó magyar ember sztereotípiát használja, Arany és Széchenyi magyarságát is méricskéli.

Jegyzet

1. Megjelent a Szivárvány XVIII. évf., 52. számában, 1997. októberében, a 113–116. lapokon.