Kis Ádám:
Nyelv és oktatás
előadás az I. magyar szakmai anyanyelvi tanácskozáson
Budapest, 2001. október 17.
Tisztelt Elnök asszony, tisztelt résztvevők
A nyelvműveléssel kapcsolatos tanácskozások, viták a dinamikus változatlanság képzetét keltik az emberben. Szinte csodálatos, hogyan kezdődnek időszakosan újra meg újra ugyanazok a viták, hogyan forognak körbe-körbe, hogyan halljuk és mondjuk újra meg újra ugyanazokat az érveket. Talán nem halljuk egymást, talán nem akarjuk hallani, talán igaz, hogy a nyelv képtelen betölteni alapvető szerepét, az emberi gondolatok közvetítését. Ionesco hovatovább realista szerzővé válik. Ez a jelenség számomra elegendően indok arra, hogy tudatosan foglalkozzunk a nyelv használatával, mondjuk így, műveljük.
A cél tehát a nyelv művelése, ápolása, de nem a védelme. Lehet, hogy ez látszatra csak játék a szavakkal, mégis ez az ütközőpont a nyelv tudósai és ápolói között. Ne beszéljünk a nyelv védelméről, mert ez nem áll módunkban. A nyelv hatalmasabb, mint bármelyikünk, jogköreinktől és a vagyoni állapotunktól függetlenül. Időről időre megjelennek elméletek és gyakorlati törekvések a nyelvnek bizonyos társadalmi folyamatok alá rendelésére, vagy azokhoz igazítására, ezek rendre tévedésnek bizonyulnak, éppúgy, mint a természet leigázásáról szóló egykori diadaljelentések. A nyelv öntörvényű univerzum, amelybe (tán) beletekinthetünk, de mozgását nem szabályozhatjuk.
A nyelvi mozgalmak valójában nem is magára a nyelvre, hanem a nyelvet használók bizonyos csoportjaira irányulnak. Teljesen igaza van Nádasdy Ádámnak, aki a nyelvhasználat értékelését, minősítését az illemhez hasonlítja. Amit nyelvi hibának mondunk, az sok esetben inkább nyelvi illetlenség, és így nem a nyelv belső törvényszerűségei, hanem a nyelvhasználók közmegegyezése alapján bírálható. (Nota bene, azok a nyelvi hibák, amelyek nem illem jellegűek, általában nem is váltanak ki vitákat).
A nyelvi illemtan természetesen nem öncélú. Arra való, amivel az előadásomat kezdtem: mindenki mondja a magáét, sokkal több gondot fordít a hangképző szerveire, mint a fülére. Ionesco Kopasz énekesnőjének színpadán a nyelv szinte zenévé válik, és az emberek beszélgetése nem több, mint a jelenlét jelzése. Nem intellektuális eszköz többé, hanem érzelmi. Az érzelmek fontosak, azonban ha kapcsolatainkban kizárólagossá válnak, az emberiség meghatározó lényege átadja helyét az orchidealétnek.
E nemkívánatos helyzet elkerülésének lényegi feltétele, hogy az emberek bizonyos csoportjai a nyelvet többé-kevésbé egyféle módon használják. Ez megérthető, elfogadható és betartható szabályok megfogalmazásával érhető el. Ezeket a szabályokat nevezzük normának. A nyelvi norma a viták középpontjában áll. A szükségességének puszta ténye nehezen vitatható, legfeljebb a mértéke. A normát egyébként valamilyen szinten mindenki betartja: de ez nem nyelvi kérdés: belső indítékuk alapján az emberek egy része normakövető, és vannak normaelvetők. Vannak az illemet kellemetlen pedantériával betartók, és – vulgárisan szólva – bunkók, és e két szélsőség között ott van a tömeg.
A nyelv, különösen a szakmai nyelv művelésének, szabályozott fejlesztésének fontossága nézetem szerint messze meghaladja a nyelvhasználat illemtani-esztétikai vonatkozásainak jelentőségét. Komoly szakmai kérdésről van itt szó, mely gátolhatja vagy elősegítheti egy-egy szakág fejlődését egy adott nyelvű társadalomban. Nem véletlen, hogy (sajnos inkább más országokban) kialakult egy különálló szakág, a terminológiatan, amely a nyelv szakmai alkalmazásának szabályozására törekszik.
Az elméleti törekvések gyakran erőltettek és nem is válnak be, azonban a szaknyelvteremtés a gyakorlatban szakadatlanul folyik. A magam szakmájában, a számítástechnikában, az eszközgyártók felismerték, nem jelentéktelen anyagi érdekük fűződik ahhoz, hogy termékeiket anyanyelvi megformálással terjesszék, és ennek hatására fejlődnek is a nemzeti szaknyelvek. E jelenség kapcsán jól felismerhető egy közkeletű tévedés: a szakmai anyanyelvek létrehozásához és elterjesztéséhez nem szükséges nyelvészek (nyelvtudománnyal foglalkozók) közvetlen részvétele. Azt, hogy egy-egy szó vagy kifejezés alkalmas-e egy adott fogalom megjelölésére, nem a nyelvész hívatott eldönteni, hanem az adott szakterület szakembere. A nyelvész feladata a norma megfogalmazása és fejlődésének figyelemmel kísérése, a megfogalmazott norma ehhez igazítása lehet.
Ennek során gyakran folyik vita az „újdonságok”-ról, amelyek gyakran alkalmiak, rövid életűek, valamint olyan szavakról, melyeket a nyelv már egyértelműen befogadott, annak ellenére, hogy alakjuk őrzi az eredet emlékét. Az új fogalmakat jelölő szavak esetében nem a származásuk érdekes, hanem az, hogy illeszkednek-e a nyelvünk jellegzetességeihez. Ezért a terminológiaalkotás, a szakszóteremtés eléggé kétes vállalkozás. A nyelvtudomány egyik adóssága, hogy nem tudja megokolni, mi az oka annak, hogy egyes szavak minden erőfeszítés nélkül elterjednek, gyökeret vernek, mások pedig rövid virágzás után tengődni kezdenek és feledésbe merülnek. Több példáját ismerem, amikor nagyszerűnek tartott (és valóban jó) szavak a legnagyobb sajtótámogatás mellett sem tudnak elterjedni, mások pedig észrevétlenül válnak közkinccsé.
Tudományos megalapozás nélkül csak feltételezni tudom, hogy a nyelvhasználati ideál ugyanúgy érhető el, mint minden a kulturális eszmény: minta és nevelés révén. A nyelvművelésnek ezt a két eszközét kizárólagosnak tekintem: ezek a módszerek nem korlátoznak senkit és nem sugallnak értéksorrendet. A mintát követni nem kötelező, de ha valóban értékes, mindenképpen hat. Az elfogadott nevelő (mármint, akit nem azért fogad el a növendék, mert odahelyezték, hanem, mert személyében látja legjobb hajlamai megvalósíthatóságának biztosítékát – az olyan nevelő, mint az Üveggyöngyjáték zenemestere). Szerintem az egyes ember nyelvhasználatának minősége nagyobb részt az iskolában eldől: az iskolának kellene kialakítani a nyelvi igényességet, és az iskolának kellene biztosítani a mintát, amelyhez igazodni lehet. Az utólagos nyesegetés már fájdalmasabb.
E meggyőződésem sugallatára javaslom kezdetektől fogva, hogy a kívánatos szakmai nyelvhasználat kialakítása az oktatás során kezdődjék meg, ott kapjon nagy hangsúlyt. A legtöbbet a művelt és elhivatott tanárok, valamint az ápolt, igényes tankönyvek tehetik ezen a téren. Eme előfeltételezés alapján készítettem azt a kérdőívet, amelyet kezükben tartanak. Ha kitöltötték, és ideadják, megköszönöm, azonban előzetesen – igaz, szűk körben – előzetesen kitöltettem, saját hallgatóimmal, kollégákkal és néhány középiskolással. Ha az idő engedi, szeretném röviden áttekinteni az eredményeket (ez természetesen nem statisztikai értékű dolog, hiszen ahhoz a minta elenyészően kicsiny). Inkább a gondolatok, a várt és váratlan válaszok adnak lehetőséget morfondírozásra.
A kérdőívet mintegy 40-en töltötték ki, az előadás megírásakor 22 lap volt értékelhető. A legfiatalabb kitöltő 16 éves volt, a legidősebb 50. Az átlagéletkor 24 és 25 között van. A nyilatkozók egy kivételével mind tanulók vagy tanárok (az egy személy számítástechnikus). A minta értékét csökkenti, hogy az egyetemisták bölcsészek, és a középiskolások is BTK-ra igyekeznek.)
Ennek ellenére nem egyértelmű a válasz arra a kérdésre, hogy a válaszadó szakmájában van-e szükség összefüggő szövegek megfogalmazására. Sajnálatos módon, egyes idegennyelv-szakosok azt válaszolták, hogy erre magyarul nincs szükség, sem jelenleg, tehát a tanulás során, sem később. Ugyanakkor többen válaszolták, hogy idegen nyelven részük van ilyen jellegű képzésben. Elég régen közismert tény, hogy a magyar felsőoktatásban magyar nyelvi illetékességet (kompetenciát) csak magyar szakosok szereznek. Pedig a történelem- vagy fizikatanár is magyarul tanítja a tanulóit, a munkásokat is magyarul kell a mérnöknek eligazítani, a boltban magyarul folyik a társalgás, és az Országgyűlésben is illenék magyarul hozzászólni. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy nem így történik, de véletlen, ha sikerül.
A következő kérdésre adott válaszokból kiderült, hogy a válaszadók jelentős része nem tanult szóban vagy írásban fogalmazni, illetve ha tanult is, nem eleget. Ez alól jellemző kivételt jelentenek a bölcsészek, akiknek tanítanak (vagy csak tanítottak?) retorikát és helyesírást. Nézetem szerint ezt minden egyetemen-főiskolán tanítani kellene. Képtelenség? A budapesti bölcsészkaron minden hallgatnak meg kell ismerkednie a számítógéppel. Néhány éve ezt is képtelenség lett volna, és ma valóság. Kérdés persze, mit szólnának ehhez mondjuk a mérnökhallgatók.
A nyelvművelés megalapozása szempontjából tartottam szükségesnek megkérdezni, minek is tekintik a válaszadók a helyes nyelvhasználatot. Az összesítés a következő:
Feleslegesnek senki nem ítélte eleve a nyelv művelt alkalmazását. 15-en vélték úgy, ez esztétikai kérdés (nem kellett kizáró választ adni!), 8 fő ítélte erkölcsi kategóriának, ugyanennyi szakmainak, 2-en politikai jelentőséget tulajdonítottak neki, és volt egy fő, aki külön beírta, hogy műveltségi ügy. Ez a vizsgálat statisztikailag értékelhető mennyiségű adat alapján egyszer még érdekes képet adhat.
A következő kérdésre, hogy zavarja-e a válaszadót, ha kijavítják a nyelvi hibáit, a többség, nézetem szerint tipikus önámítással válaszolt. Azaz, hogy nem zavarja. És persze, mindenki tanul belőle. Én – bevallom, nem örülök, ha rám szólnak.
Ezután 5, véletlenül választott idegen szóról kérdeztem meg, mi lenne a magyar megfelelőjük. Ketten azt válaszolták, hogy ezek voltaképpen magyar szavak, a többiek erőlködtek, de a válaszok tarkasága azt mutatta, hogy itt valami nincs rendben. A digitális szó vesszőfutása (szegény válaszadók megkínlódtak azzal, hogy kitalálják a jelentését, és csak kevesen merték bevallani, hogy fogalmuk sincs róla) azt mutatta, hogy gyakran élünk olyan szavakkal, melyeket csak látásból ismerünk. Ez nem az idegen nyelvűség kérdése, egyszerűen szűk használatú szakszó, melyet a más szakma művelője nem ismer: sem angolul, sem magyarul.
A nyelvi ideálra vonatkozó két közvetlen kérdés vegyes választ hozott, és ez szomorú. Sokan vannak, akik nem találkoztak olyan tanárral, aki nyelvi mintaképük lehetne, és nem kevesen ma sem hallanak tanulmányaik során kifogástalan magyar beszédet.
Az utolsó kérdés – szükséges lenne-e magyar nyelven (is) írni a diplomamunkát – a magyar oktatásügy egy sajátos lehetőségét, a magyar szakemberré válás egy meggondolandó feltételét vizsgálta. A feltételezés, hogy ma elvégezhető Magyarországon magyar egyetem, kiadható magyarul megírt diploma olyan szakembernek, aki egyetemi tanulmányai során sem ki nem mond, sem le nem ír egyetlen magyar szót sem. Ez nézetem szerint még egy idegennyelv-tanár esetében is káros, minden más szakma esetében azonban megengedhetetlen. Nem ideológiai, nem érzelmi okokból, egyszerűen szakmailag.
A kérdőívekre adott válaszok lendülete, az érdeklődés igazolja azt a feltételezésemet, hogy az oktatás a nyelvművelés igazán alkalmas területe. Az állam ezen a területen teheti a legtöbbet a nyelv műveléséért.
A magam részéről a következőket indítványozom megfontolásra:
A fenti javaslatok egy része talán a fantázia világába tartozóknak tűnnek, azonban nincs egyetlen olyan elemük sem, amelyhez hasonló ne létezne. Magjuk az, hogy nem kellene természetesnek venni, hogy mindenki születésétől fogva kellően, mintaszerűen ismeri az anyanyelvét, és erre hivatkozva az anyanyelvi képzést az idegen nyelvi mögé sorolni. Más részről, ha a felsőoktatás egészében lehet diplomaszerzési feltétel egy vagy több idegen nyelv ismerete, a bölcsészkarokon pedig az informatika alapjaié, nem túlzott követelmény más szakokon ugyanezt elvárni a magyar nyelv tekintetében. Javaslataim nem érzelmi alapúak, céljuk kizárólag a normatív (szakmai) nyelvhasználat megalapozása, ami nemcsak a normakövetést, hanem éppenséggel a norma meghaladását, változtatásának kikényszerítését is lehetővé teheti.