Az államnyelv teszi az embert?
A szlovák nyelvtörvényről
Az alábbi cikk írója általános
nyelvész, aki a nyelv, s nem valamely nyelv általános
törvényszerűségeivel, a nyelvek szerkezetének elméleti kérdéseivel foglalkozik.
Tudományos megyőződése szerint minden nyelv egyenlő, mind bonyolultsága, mind
használhatóságát tekintve. Nincsenek közöttük jobbak vagy rosszabbak, csupán
olyanok, melyeknek — esetleg szerencsésebb történelmük folytán — több,
alkalmasint jóval több beszélőjük van mint másoknak. A magyar nyelv a
szerencsésebbek közé tartozik: komoly hagyományokkal bír, nagy múltra
visszatekintő írásbelisége van, s nem utolsósorban körülbelül 14 milliónyian vallják
anyanyelvüknek, mégha közülük sokan az ország határain kívül is élnek.
Az is tudományos megyőződése, hogy az
anyanyelv tökéletes elsajátítása elengedhetetlen feltétele a gondolkodó
emberré, vagyis egyszerűen az emberré válásnak, amint az ember kialakulásának
is a nyelv megjelenése volt az egyik, ha nem is az egyetlen szükséges
feltétele. Az anyanyelv használatának a korlátozása pedig olyan nyelvi
bűncselekmény, amely a személyes szabadság korlátozásával ér fel.
Elsősorban e meggondolások fényében
ajánlom megvizsgálni az alábbiakban az elfogadás előtt álló szlovák
nyelvtörvény tervezetét, melyet a Népszabadság okt. 27-i száma publikált.
Jóllehet a fordításról nem derül ki, hogy ki készítette, s az meglehetősen
zavaros, sőt helyenként értelmetlen, amire időről időre rá kell mutatnunk,
alapjában nem ezekre a hibákra szeretnénk figyelmünket összpontosítani, hanem a
nyelvi, avagy nyelvi-politikai, azaz nyelvpolitikai vonatkozásokra.
A törvény bevezető része a „szlovák
nemzet sajátosságának legfontosabb ismertetőjele, kulturális hagyatékának
legdrágább értéke, a Szlovák Köztársáság szuverenitásának kifejezője, illetve
az állampolgárok általános kommunikációs eszköze” gyanánt hivatkozik a szlovák
nyelvre, amely „a Szlovák Köztársaság területén szavatolja szabadságukat és
egyenlőségüket méltóságukban és jogaikban is.”
Nos, való igaz, a nyelv egy-egy nemzet
azonosságának legfontosabb ismérve: ez teszi az ukránokat mássá mint az
oroszokat vagy a beloruszokat, a dánokat mássá mint a norvégokat, vagy a katalánokat
különbözővé a spanyoloktól. Persze az, hogy miféle nyelvi vontakozásban térnek
el a svájci németek vagy az osztrákok a németországi németektől, vagy netán a
brit, a kanadai, az ausztrál és az amerikai angolok egymástól, hogy vajon e
szerencsétlen nemzetek fiainak a nyelve kifejezi-e a szuverenitásukat, szóval
erre a kérdésre most ne keressünk választ, mint ahogy arra sem, mit tesz az, ha
egy nyelv a nemzet „kulturális hagyatékának legdrágább értéke” — hagyatéka
ugyanis csak az elhalálozottnak, illetve leszármazottjának lehet, a nyelv pedig
mint „legdrágább érték” a hagyatékban éppen eszközjellegét homályosítja el.
Dehát hagyjuk a fellengzős fordulatokat, hiszen a túlzott ünnepélyesség ennél
cifrább stílushibákat is okozott a (nyelvi) történelemben.
Ami egy adott állam polgárainak a
kommunikációs eszközét illeti, ezt sok országban szabályozzák, különösen, ha
több nyelvet használnak az érintett lakosok, bár többnyire igyekeznek mindenki
megelégedésére, s nem egyes csoportok háttérbe szorítását célozva törvénykezni.
E tervezetben azonban elsősorban „az államnyelv védelméről” van szó, vagyis
arról, nehogy bárhol is hátrányba kerüljön Szlovákia egyetlen hivatalos nyelve.
Röviden: a szlovák állam lakóit azonosítja a szlovák nemzet tagjaival,
mint az oly gyakori az újabb kelet-európai gyakorlatban.
Az államnyelvet azonban nem lehet
akárhogyan használni: az állam maga gondoskodik nyelvének a kodifikálásáról,
vagyis nyelvtani és használati szabályainak, valamint szókincsének hivatalos
rögzítéséről, továbbá „a nyelvi kultúra növeléséről” — bármit jelentsen is ez.
Az államnyelvnek ezentúl „kodifikált megjelenése” lesz, és maga a Kulturális
Minisztérium fog gondoskodni arról, hogy ha ebbe a „kodifikált megjelenésbe”
bárki is úgy avatkoznék be, hogy az ellentétben állna „annak a
törvényszerűségeivel”, akkor nyilván kemény (de a tervezetben nem részletezett)
büntetésben részesíti. A kodifikált megjelenést a minisztérium „kihirdeti”,
esetleg a hivatalos közlönyben, de valószínűleg inkább nyelvtanok és szótárak
formájában, melyeket a „szakértői nyelvtudományi munkahelyek javaslata alapján”
állítanak össze, jóllehet mostanában még az Internet számítógépes faliújságain
nemzetközi hirdetésben keresik a szlovák nyelvészeket szerte a világban.
Aligha lehet egy — feltehetőleg amúgy
is csak a magyarul tudó olvasóközönség számára hozzáférhető — írásban a
tervezet minden passzusára kitérni; legyen elég annyi, hogy aki végigolvasta,
annak számára világosan ki kellett derüljön: a természetes nyelvhasználati
jogoknak ilyen mértékű semmibevétele nem létezik a demokratikus berendezkedésű
államokban.
Ha csupán a szólásszabadság oldaláról
tekintjük e javaslatot, ezentúl szabályozva lesz, milyen nyelven lehet
bármit nyilvánosan megjelentetni, milyen nyelven szabad bármely
társulásban, egyletben jegyzőkönyvet vezetni, önkormányzatokhoz kérelmet
benyújtani, helyi vagy magánrádióban, -tévében műsorokat adni, kulturális
rendezvényeken megszólalni, sőt egyházi esküvőt tartani, vagy az orvosnak a
betegével társalogni.
A kapitalizmusbeli szabad verseny
nagyobb dicsőségére továbbá azt is megszabja a törvény, milyen nyelven kell
a reklámokat is megjelentetni, valamint minden tájékoztató feliratot. Amikor
pedig ezeket esetleg „más nyelven” is közlik, akkor kizárólag az államnyelven
megfogalmazott szöveg fordításáról lehet csak szó. Elvileg tehát a külföldi is
a szlovák szöveget köteles visszafordítani az anyanyelvére. Érdekes
elgondolni, hogy például a különböző bratislavai (lefordítva: pozsonyi)
követségeknek vagy a Szlovákiában bejegyzett külföldi vállalatoknak először az
államnyelven kell megalkotniuk cégtáblájukat, megfogalmazniuk felhívásaikat,
hirdetéseiket, és majd csak emez aktus után fordíthatják le azokat (azonos
betűméretben!) saját nyelvükre. Ne
nevessünk azon az előíráson sem, hogy „a Szlovák Köztársaság területén történő
(!) összejövetel vagy előadás résztvevőjének jogában áll a nyilatkozatát (sic!)
az állam nyelvén előadni”, bár mulatságos volna elképzelni, amint egy
nemzetközi tudományos konferencián a világnyelveken felszólaló tudósok között
valaki e törvényre hivatkozva szlovákul tartja meg beszámolóját.
A szabadság és (a törvény előtti)
egyenlőség oly sokszor sárba tiport eszménye e tervezet számára is csupán írott
malaszt: az a tény, hogy a nem szlovák anyanyelvűek is az állam adófizető
polgárai, hogy az oktatási, a kulturális, a helyi igazgatási stb. kiadásokhoz
ugyanolyan arányban járulnak hozzá, mint az „államnyelvet” anyanyelvként
beszélő honfitársaik, mindez az államnyelvet a láthatatlan ellenségtől védeni
igyekvő törvényfogalmazókat jottányit sem befolyásolta — ellenkezőleg: olyan
súlyos, sokmillió forinttal felérő büntetéseket helyez kilátásba, éppen az
oktatás és a sajtó terén, vagy az orvos-beteg viszony vonatkozásában, amelyek
az érintett intézményeket és magánszemélyeket egész életükre
ellehetetleníthetik. Ráadásul, Európában alighanem egyedülállóan, a bírságot
nem valamely törvényhatóság, hanem maga a jogszabályalkotó Kulturális
Minisztérium rója ki (s utalja majd át a Pro Slovakia állami kulturális
alapnak).
A jog a modern társadalmakban
megkülönböztetések nélkül védi az egyént egyebek között az állam túlkapásai,
illetve a kisebbséget a többségnek szavazatok révén biztosított túlhatalma
ellen. A nyelvtörvényben ez az elv fenekestül felfordul: a szlovák anyanyelvű államigazgatást,
a szlovák anyanyelvű többséget „védi” a nem szlovák nyelvű kisebbségek nyelvi
terjeszkedésének képzelt veszélyétől.
Szegény, szegény Szlovákia! Micsoda
komplexusokkal küszködhet egy olyan állam, amelynek parlamentje egy efféle
törvény megszavazására készül! Mennyire irracionálisan félhet attól, hogy egy
tíz százaléknyi kisebbség „asszimilálni” tudja a többséget, hogy azt higgyék,
egy nyelvet ilyen törvényekkel lehet vagy kell megvédeni! És végül szomorú
világ lehet az, ahol tudós nyelvészek egy büntetőjogi aktus részeként kell,
hogy megírják a nyelvtanokat és a szótárakat…
Kenesei István
(Teljes szöveg. Megjelent: Népszabadság, 1995. nov. 8.)