Nyilatkozat vita helyett
Nyelvészeti igazság, társadalmi gondok
Kenesei István
(Teljes szöveg.)
Fellángolt újra a vita a nyelvhasználat
törvényi szabályozása körül: az elmúlt hetekben a rádióban és a tévében többen
meghúzták a képletes vészharangot a magyar nyelv állapota miatt. A baj, amit
felpanaszoltak, az, hogy nem tudnak gátat vetni az idegen szavak, az idegen
nyelvű szövegek egyre nagyobb térhódításának, és ezért személyiségi jogaikban
érzik sértve magukat. Érveik szerint a cégnevek, a szembeötlő reklámfeliratok,
hirdetési szövegek idegen nyelvű volta a hivatalosan magyar nyelvű országban
nehezen elviselhető.
Még rendőrért is kiáltottak volna – ha lett volna törvény, amire
hivatkozhattak volna. Tulajdonképpen törvény van is, meg nincs is; olyan ez,
mint a szeszesitalok reklámozásának a tilalma, hiszen kiderült, érvényes
rendeletek szabályozzák például azt, hogy az újonnan alakult cégeknek
elfogadható hangzású neve legyen. A cégbíróságok kezdetben kértek is
szakvéleményt a Nyelvtudományi Intézettől, de egy kis idő, pontosan mindössze
2-3 hónap után elálltak ettől a gyakorlattól, s azóta is mennek a saját fejük
után.
Amikor a legutóbbi Magyar Nyelv Hetén
az első vészkiáltások elhangzottak, néhány nyelvész egy nyilatkozatot
szerkesztett, amelyben tudománytalannak minősítik az idegen szavak behatolását
ártalmasnak tartó nézeteket és kifejtik: legjobb lenne a nyelvet hagyni, hadd
változzon, amerre akar. (Ld. Élet és Irodalom, 1997.május 9.) A 39 egyetemi és
intézeti aláíró többsége azonban hivatásszerűen általános vagy angol
nyelvészettel foglalkozik, és egyetlen egy sincsen, aki magyar tanszéken
működnék – ami akkor is szépséghiba, ha sokan közülük jelentős publikációkat
tettek le a magyar nyelvészet asztalára. Így hát láthatólag két párt alakult ki:
a nyelvet védeni szándékozó főleg "magyar nyelvészek" és "nyelvművelők",
valamint a nyelvi fejlődést öntörvényű folyamatnak tartó "általános és anglista
nyelvészek" csoportja.
A két nézet ebben a pillanatban élesen
szembenáll egymással. Ha csupán nyelvészeti kérdésekről lenne szó, nyilván nem
került volna az ügy a tévé híradójába, hanem megmaradhatott volna a Magyar
Nyelvőr hasábjain, ahol is részletesen olvasható annak a vitának a jegyzőkönyve,
amelyen a nyelvművelők elutasították a nyelvtörvény gondolatát – bár újabb
nyelvvédő rendeletek megalkotását sokan pártolták.
Van itt ugyanis valóban lehetőség egy
tudományos vitára: egy olyan disputára, amely során mindkét fél kifejtheti
nézetét, amely alkalommal a nyelv tudós kutatói felsorakoztatnák érveiket
egymással szemben, akár közönség előtt is, sőt megpróbálva a közönség kérdéseire
is válaszolni. A Nyilatkozat, legalábbis az én véleményem szerint, azért volt
elhamarkodott, mert egy ilyen vita helyett jelent meg. Mielőtt tovább mérgesedne
a helyzet és újabb nyilatkozatok vonnák kétségbe a másik oldal tisztességét és
jószándékát, azt javaslom tehát, fejtse ki véleményét a két tábor lehetőleg
érzelmektől mentesen és egymás álláspontját tiszteletben tartva lehetőleg egy
nyilvános vitában, amelyről a nagyközönség is értesülhetne, s így legalább
világosan látná, milyen érvek támogatják egyik vagy másik oldalt.
Ha létrejön ez a nyilvános (vagy
zártkörű) megbeszélés és ha sikerülne a tudományos kérdésekben valamiféle
megegyezésre jutni (jóllehet ez nem szükséges feltétele egy vitának), a másik, a
fontosabb kérdést még akkor sem tisztáztuk megnyugtató módon. A nyelvészeti
igazság esetleges megállapítása ugyanis nem oldja meg a társadalmi gondokat. Ha
a nyelvvédők valós közérzetet fognak fel és közvetítenek, hiába lehet igazuk a
Nyilatkozat aláíróinak tudományos értelemben, a probléma társadalmi és politikai
oldalával akkor is foglalkozni kell. Ha jelentős számban vannak a Magyar
Köztársaságnak állampolgárai, akik úgy gondolják, személyes életük vált kevésbé
elviselhetővé az idegen szavak, kifejezések, mondatok áradatától, akkor, akár
végzetes ez a folyamat a nyelv változásában, akár nem, a politikának cselekednie
kell. A köztársaság alapeszméje ugyanis a közjó szolgálata és az egyének
boldogságának megteremtése.
Ha pedig a többség számára e nyelvi
folyamatok az élet minőségét rontják, akkor a politikus dolga, hogy cselekedjék.
Hadd hozakodjam elő egy érzelmileg sajnos nem közömbös hasonlattal: ma már
gyakorlatilag mindegy, hogy Bős-Nagymarosnak lehetett volna-e környezetileg
elfogadható változata. A közvélemény olyannyira ellene fordult, hogy támogassa
bármilyen érvekkel is a tudomány vagy a szakma, magyar politikus valószínűleg
már sohasem fogja támogatni. És bérmennyire meg vannak győződve fizikus
kollégáim az atomerőmű ártalmatlanságáról, ha a választópolgár ellene szavaz,
akkor a tudományos igazságot befőttes üvegbe zárhatjuk a spájzban.
A nyelvünket az idegen hatásoktól
védeni kívánók a Magyar Tudományos Akadémiára tekintenek, hogy az cselekedjék,
mire is a tudós akadémikusok, a fizikusok, orvostudorok, mezőgazdászok és a
többiek kérdőn néznek a nyelvészekre: ugyan mi köze a magas tudománynak ahhoz,
hogy az egyik cég a "Let's make things better!" jelmondattal fejezi be minden
hirdetését? (Bevallom egyébként, engem jobban zavart egy üdítőitalnak a velejéig
magyar nyelvű, ámbár meglehetősen értelmetlen "Kapd be!" felszólítással kísért
reklámja.)
E szakemberek ugyanis azt feledik el,
hogy az Akadémiát -- francia és olasz mintára – azzal a céllal alapították, hogy
megmagyarítsa a tudományok nyelvét. Mészáros Lázárt, az 1848-as kormány
hadügyminiszterét például azért választották akadémikusnak, mert a hadi
tudományokról magyarul publikált. Talán ezért is lett a tudós társaság első
osztálya a nyelvtudományé (is). Persze az Akadémia azóta német mintára a
tudomány, a kutatás szentélye lett.
A múlt azonban kísért: manapság egyre
több egyetemen hangoztatják, hogy vannak szakok, melyeket legjobb lenne angolul
oktatni, hiszen a hallgatóknak azzal segíthetünk a legtöbbet, ha az adott
diszciplina világnyelvén tanulják meg az ismereteket. A világ tehát fordult
egyet s ugyanott vagyunk mint majd' kétszáz évvel ezelőtt, amikor a nyelvújítás
és egyáltalán a Magyar Tudós Társaság gondolata azért fogant meg, mert magyarul
nem lehetett a tudományokat elsajátítani.
Mit tehet ebben a helyzetben a tudomány
és az Akadémia, ahonnan a döntést várják? Azt, ami összeegyeztethető a tudós
lelkiismeretével: információt kell kérnie arról, valóban általános-e az
elégedetlenség az idegen szavak beáramlása miatt. Meg kell tudakolnia különböző
nézeteken álló tudóscsoportok véleményét, s választania kell közöttük
elfogadhatóságuk szerint. Meg kell jósolnia, hogy ha rendeletekkel fogják
szabályozni életünknek ezt a területét is, akkor vajon nem áll-e ez útjában a
gazdasági folyamatoknak, amelyek ritkán szoktak a hozzánk hasonló széplelkek
intő szavára hallgatni. És végül kutatnia kell, mi vezet a nagyobb társadalmi
békéhez és elégedettséghez.
De ez már a legkevésbé sem nyelvészeti
feladat.