Murányi Gábor:

Nyelvészek kontra nyelvvédők
Szó elszáll?

HVG 1997. 21. szám [1997. május 24. 89–91. oldal]

Ideológiai, politikai hátországú állóháborúvá is válhat az a vita, ami a magyar nyelvbe most beépülő angol, illetve mindenféle idegen szavak és kifejezések beengedése, illetve akár törvény útján való kitiltása tárgyában támadt. Paragrafus kell-e, ahogyan a tiltást szorgalmazók szeretnék; hatósági segédlettel történő nyesegetés, ahogy a népszerű nyelvész gondolja; avagy elegendő bízni a nyelv működő öntisztító képességében, ahogy más nyelvészek vallják?

„A nyelvtörvény, vagy a nyelvvédő rendeletek – különösen a világnak ebben a térségében – csak társadalmi feszültségek növeléséhez és emberek, szervezetek felesleges meghurcolásához vezethetnének (azon kívül persze, hogy nélkülözhetetlenné tennék a »nyelvvédőket«, akik a szakvéleményeket írogatnák).” Ekképpen tiltakozott egy május elején közzétett nyilatkozatban mintegy félszáz magyar nyelvész – köztük négy akadémikus, például Kiefer Ferenc, a Nyelvtudományi Intézet igazgatója – az ellen a gondolat ellen, hogy „a magyar nyelvet Magyarországon törvénnyel, rendeletekkel kellene védelmezni”. Amit – legalábbis az aláírók szerint – a „nyelvvédők” az utóbbi időkben a legkülönbözőbb fórumokon egyre erőteljesebben szorgalmaznak. A hatósági eszközöket elvető nyelvészek a fent említett morális és politikai megfontolások mellett legfőképp azt hangsúlyozzák, hogy az újabb nyelvtudományi kutatások alapján immár nem tartható az a nézet, hogy bizonyos folyamatok – például a tudomány, a gazdaság, az ipar, de a mindennapi élet rohamos változása miatt óhatatlanul keletkező és pillanatok alatt nemzetközivé váló „idegen” szavak átvétele – megárthatnak a nyelvnek. „A nyelv változása demokratikus folyamat” – áll a szokatlanul nagy visszhangot kiváltó nyilatkozatban, amely az egyébként majd két évszázada időről időre felszikrázó vita egy újabb ütközetéhez vezethet.

Az említett nyilatkozat közvetlen kiváltó oka kétségkívül a nyolcadik esztendeje működő Anyanyelvápolók Szövetségének április végi, vészharangkondító közgyűlése volt. Az eseményről tudósító újságcikkek akkor arról számoltak be, hogy a nyelvápolók elhatározták, „a jövőben minden lehetséges eszközzel – felhívásokkal, cikkekkel, előadásokkal, tárgyalásokkal, követelésekkel – igyekeznek megakadályozni, hogy a magyar nyelv amerikanizálódása tovább terjedjen”. S ehhez, merthogy a nyelvápolás hagyományos módjai erre már nem elegendőek, „kormányzati szintű intézkedésekre” is igényt tartanának.

„Ez utóbbiakat értelmezte úgy a tudósítások címében két napilap, a Magyar Nemzet és a Népszabadság, hogy szövetségünk nyelvtörvényt követel” – mondja a HVG kérdésére Grétsy László, a szervezet ügyvezető elnöke, miközben arra emlékeztet, hogy ő személy szerint már tavaly májusban, az Akadémia Magyar Nyelvi Bizottságának ülésén is a nyelvtörvény ellen foglalt állást. Elismeri ugyanakkor, hogy a szövetség azért „bizonyos megszorításokat” mégiscsak szorgalmazna. Így például érvényt kívánnának szereztetni annak a lényegében 1978 óta hatályos belkereskedelmi miniszteri rendeletnek, amely a kereskedés gyakorlásának feltételei között felsorolja azt is, hogy „az üzletek elnevezésében csak magyar, illetőleg meghonosodott idegen szavak szerepelhetnek”. Emellett azt tartanák elengedhetetlennek, hogy a készülő reklámtörvény térjen ki az idegen nyelvű reklámok közzétételének tilalmára is.

Hogy az Anyanyelvápolók Szövetségének tagsága osztja-e az ügyvezető elnök visszafogottságát, kérdéses. Például a szervezet társelnöke, Bánffy György színművész – aki az előző parlamenti ciklusban a Magyar Demokrata Fórum parlamenti képviselőjeként már szorgalmazott egy védőjogszabályt – a közgyűlés utáni nyilatkozataiban „a franciaországihoz hasonlatos” nyelvtörvény előkészítési munkálatairól tett említést. Függetlenül azonban az esetleges félreértésektől, a mostani vita voltaképp azon nyelvészeti dilemmát tükrözi: lehet-e a nyelv változásaiba kívülről beleavatkozni, avagy sem? A kérdésre határozottan igenlő választ adó Grétsy szerint a nyelvművelők majd mindenkor kettős présben éltek. Mert egyfelől ott vannak a nyelvet szerető, azt nemzeti kincsnek tekintő laikusok, akik a legteljesebb jó szándéktól vezérelve rendre drákói intézkedéseket követelnek az anyanyelv úgymond elszemetesedésének megakadályozására, amivel a Lőrincze Lajos tanításán nevelkedett hivatásos, úgynevezett „emberközpontú nyelvművelők” nem érthetnek egyet, ám egyáltalán nem osztják az ellentábor, a szakmai berkekben leíró nyelvészekként számontartottak azon véleményét sem, miszerint a nyelvet – mivel az amúgy is csak a belső törvényeinek engedelmeskedik – nem kell, mert nem lehet megóvni az idegen szavak beáramlásától.

A nyelvművelők által ekként kárhoztatott nyelvészek viszont úgy tartják, a nyelv olyan önszabályozó – s így öntisztító – rendszer, amely, ahogy évszázadok során folyamatosan történt is, vagy magába olvasztja, önmaga fonetikai és nyelvtani rendszeréhez igazítja a pontosabb gondolatközléshez idegenből kölcsönzött szavakat, vagy egyszerűen kiselejtezi őket. Arról az optimális esetről nem szólva, amikor a nép egy névtelen gyermekének vagy akár a szó ismert mesterének egy nyelvi leleménye új, az időlegesen divatossá lett idegen szót is kiszorító magyar változatot teremt. (Ez utóbbira a leggyakrabban Heltai Jenő „mozi”-ját szokták emlegetni.)

Grétsy szerint: történelmi tapasztalatok bizonyítják, a „középutas gyomláló kertészek fáradságos munkáját is koronázzák olykor sikerek”. Példaként említi a harmincas évek közepén-végén elindított sportnyelvmagyarítás átütő eredményeit. Ma a stadionokban egy kezezés láttán valóban nemigen kiált senki „henc”-et. Igaz, az ehelyett egykor ajánlott kezezés is kézzé rövidült, ahogy a szögletrúgássá magyarított korner is szögletté karcsúsodott az idők folyamán. De említ Grétsy példát a hatvanas évekből is, amikor a rendre meghirdetett pályázat nyomán a szupermarket-et felváltó – az Alapvető Bolti Cikkek-et árusító – ABC rövidítés általános elterjedése jelentett afféle gyomlálási részsikert.

A nyelvművelők által előszeretettel „amerikanistának” aposztrofált nyelvtudományi irányzat egyik fészkének ma a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetét szokták megjelölni, ahol az egykori „mai magyar nyelvi osztály” (amely korábban a nyelvművelők főhadiszállása volt) létszámában is csökkenve egyre kisebb szerepet kap, vagyis a nyelvművelői tevékenység mindinkább e tudományos intézet falain kívülre kerül.

A magukat inkább a modern nyelvészet képviselőinek vallók közül hárman – Kassai Ilona, Pléh Csaba és Reményi Andrea Ágnes – nemcsak a már idézett nyilatkozat aláírói, hanem annak a júliusban a Magyar Tudomány című folyóiratban megjelenő nyílt levélnek is, melyet szlovák nyelvésztársaiknak címeztek. A levél megfogalmazói a „közös tudományetikai kötelesség” nevében kérik néven nem nevezett kollégáikat, hogy próbálják meg elérni az általános emberi és nyelvi jogokat sértő szlovák nyelvtörvény felülvizsgálatát. Hozzátéve, hogy ők „bármilyen nyelvtörvény szükségességét és értelmét... szorosan vett szakmai és nyelvészeti megfontolásokból” hasonlóképpen tagadják.

Az igen terjedelmes tanulmány-levél nem is oly közvetve a most ismét kibontakozni látszó magyarországi nyelvész--nyelvművelő vitához is kapcsolódik. „Sokoldalú tapasztalat, hogy a mindennapi nyelvhasználat befolyásolása igen nehéz, bonyolult és kevéssé reményteljes vállalkozás... Bár a nyelvi akadémiáknak és a nyelvművelésnek Európa-szerte komoly hagyományai vannak, egyre több bizonyíték áll rendelkezésre arról, hogy a nyelvművelés nem éri el kitűzött célját...” – fogalmazták meg a nyelv törvényszerűségeit vizsgáló, ám a változások minősítésétől többnyire tartózkodó, úgynevezett leíró nyelvészet hívei. Akik egyébként – mint mondják – tudományetikai megfontolásból is távol kívánják tartani magukat a nyelvművelő, szabályalkotó tevékenységtől. Szerintük ugyanis az elmúlt évtizedben kibontakozó szociolingvisztikai kutatások azt bizonyítják, hogy „az erélyes preskripció (előírás, rendelet – a szerk.) és stigmatizáció (megbélyegzés – a szerk.) valójában nem ösztönzi a beszélőket a standard (általában elfogadott – a szerk.) nyelvváltozat használatára, éppen ellenkezőleg, hiperkorrekcióhoz (túlszabályozottsághoz – a szerk.), új hibás alakok spontán (önkéntelen – a szerk.) kialakulásához vezethet”. Állításuk szerint ez okozhatja például a „-ba, -be, -ban, -ben használatában beállott mind gyakoribb nyelvi zavarokat, melyek során a polgár a helyes beszédre való nagy törekedése közben „megy be a szobában”, vagy túl sokat hallva a „suk-sükölés”-től, azt, immáron annak rendje s módja szerint sem merik használni, arra kérik mondjuk a túl sok idegen szót halmozót, „ugyan tisztítja már meg beszédét” ezektől. A modern nyelvészek azt is kijelentik, hogy „a nyelvművelők csak azért hisznek továbbra is tevékenységük hasznosságában, mert eredményeik mérésére rendszerint nem végeznek hatásvizsgálatot...”

A hiányolt, az élő nyelvet tanulmányozó vizsgálatok mindazonáltal a nyolcvanas évek közepén mégiscsak megkezdődtek Magyarországon. A kutatás fő céljait Kontra Miklós, a Nyelvtudományi Intézet osztályvezetője egy korábbi tanulmányában azzal foglalta össze, hogy az addig jobbára „egy-két nyelvész intuícióin alapuló nyelvészeti leírások” helyett „jelentős mennyiségű beszélt nyelvi korpusz” elemzésével kívánnának megállapításokat tenni a magyar nyelvről.

A korántsem befejezett s főleg nem feldolgozott kutatás szakmai lapokban publikált részeredményei valójában akkor kezdték felkavarni a kedélyeket – állítja az egyik aláíró, Kassai Ilona –, amikor a leíró nyelvészek a nagyobb nyilvánosság elé is kiálltak. Elmondták, hogy például az ikes igék „rossz” használata vagy a feltételes mód egyes szám első személyű és többes szám harmadik személyű alakjának (a „tudnék” és a „tudnák”) összetévesztése, netán a „nem-e lehetne” fordulat nagy sűrűségű használata nem feltétlenül a nyelv romlásával magyarázható, hanem esetleg a nyelv ellentmondásokkal terhes fejlődéséből, belső rendszeréből is.

A szakmai vitát felerősítő nyelvtudósok álláspontjuk alátámasztásaként egyebek mellett a nyelvészek nyelvészének mondott Gombocz Zoltánra is hivatkoznak, aki a két háború közötti korszakban – az „egyszeri és megismételhetetlen” nyelvújítás óta ki tudja hányadik – magyarító keresztesháború idején a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1930 végi közgyűlésén a következőket mondta: „A nagyközönség, a nem-nyelvész... számára a nyelv gondolatok kifejezésének eszköze. Elsősorban tehát az érdekli, hogy ez az eszköz helyes, szabatos-e, gondolatainak adekvát kifejezője-e, minden nyelvi jelenséget értékel és nem a nyelv történeti fejlődésébe igyekszik beleállítani. Ezzel szemben... a legtöbb nyelvész, ha nyelvhelyességi kérdésekben döntőbírónak felhívják, ha őszinte merne lenni, azt felelné: én a nyelv történeti fejlődését vizsgálom, törvényeket állapítok meg benne, de bírája nem akarok lenni.”

Murányi Gábor