HVG 1993. 15. szám [1993. április 10. 42. oldal]

Nyelvőrség-váltás

Jó egy évtizeddel ezelőtt szinte nem múlhatott el hét anélkül, hogy az országos lapok valamelyikében ne jelent volna meg dörgedelmes vagy éppen gúnyos hangvételű cikk arról, hogyan törik-torzítják a magyar nyelvet cégtábláikon az ilyen-olyan „boutique-ok”, „shopok” tulajdonosai. Igaz, a harc akkoriban nem mindig csak az anyanyelv, hanem időnként a szocialista eszme tisztaságának megőrzéséért is folyt; az „anglomán sznobizmussal”, „Nyugat-majmolással” vádolt kereskedők ugyanis szinte kivétel nélkül az akkor még éppen csak fel-feltünedező kisvállalkozók közül kerültek ki.

A rendszerváltás után azonban elcsitultak a viták „a közterületi nyelvrontás” körül, miközben egyre-másra nyílnak a „Military shop”-ok vagy mondjuk a francia „en gros”-ból magyarosodott „Angró”-k, illetve olyan, elsősorban az osztrák bevásárlóturizmusra rátelepülő boltok, ahol kizárólag német feliratú cégér hirdeti az árusított portékát. Mindez annak ellenére, hogy a nyolcvanas évek vége óta a hatályos belkereskedelmi törvény kimondja: „Az üzlet elnevezésében – a nemzetiség által is lakott településeket kivéve – csak magyar, illetve meghonosodott idegen szavak szerepelhetnek.” A jogszabályban megkövetelt honosodást – az utcai tapasztalatok szerint – a boltok megnyitását engedélyező önkormányzatok meglehetős nagyvonalúsággal kezelik, s a kereskedelmi felügyelőségeknek sem jut energiájuk arra, hogy az amúgy legálisan működő üzletek tulajdonosait az anyanyelv védelme nevében bírságolják.

„Ha kereskedőként fordulna hozzánk ilyen kérdéssel, azt tanácsolnám, hogy a feliratokon lehetőleg kerülje az idegen szavak használatát” – válaszolta érdeklődésünkre a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) ilyen ügyekben „ajánlattételi joggal” rendelkező közönségszolgálatának egyik munkatársa, ezzel egyúttal mintegy jellemezve is munkájuk hatékonyságát. Korábban az Országos Találmányi Hivatal illetékesei néha még megkeresték őket egy-egy nyelvileg problematikus védjegy bejegyzése előtt, mára azonban – panaszolják a közönségszolgálati iroda munkatársai – e munkakapcsolat is megszűnni látszik.

A nyelvrontás elleni csatát ma néhány „gerilla” vívja. Közülük az egyik legismertebb, Grétsy László nyelvész, egyetemi tanár, aki Vágó Istvánnal közös televízióműsorában igyekszik pellengérre állítani az ilyen eseteket. „A szóvá tett feliratok 40–50 százaléka az adást követően eltűnik a cégtáblákról” – összegzi tapasztalatait Grétsy László, aki, mint elmondta, néhanapján olyan különlegességekre bukkan, mint amilyen például a Johnson and Johnson mintájára létrejött „finom and jó” szókapcsolat.

Kérdés persze, hogy az e lélektani ráhatással elérhető eredmények mennyire nyugtatják meg az utóbbi időben állítólag ismét egyre aktívabb nyelvőröket. Különösen azokat, akik az idegen szavak elterjedésében – az elmúlt évtizedek gyakorlatához hasonlóan – ismét az erkölcsi romlás jeleit, a nemzeti értékek fenyegetettségét vélik felfedezni. Számukra ugyanis aligha szolgál megnyugtatásul, hogy a magyar nyelv – és az MTA anyanyelvi bizottsága – a butikhoz vagy a komputerhez hasonlóan idővel majd befogadja mondjuk a „snack bar”, illetve „snooker saloon” típusú jövevények többségét is.