Élet és Irodalom 49. évfolyam, 26. (2005.07.01)
Kálmán László A pincei bogár című írásában (ÉS, 2005/19.) több találó példát mutat a nyelvészi prüdériára. (Noha a példák közé olyan eseteket is kever, amikor a nyelvvédelem megengedő.) Írását azonban számos tévedés tarkítja. Ha jól értem hosszú fejtegetését - amellyel elvei alátámasztása céljából kitérőt tesz a természettudományok irányába -, a nyelvet természeti képződménynek tekinti, amelynek változásába, alakulásába nem helyes és nem is érdemes beavatkozni. A hókristályok szerkezete meg az évelő növények ciklikus kizöldülése engem azonban vele ellentétes következtetésre indít. Azt olvasom ki belőle, hogy minden dolog, ami létrejön ezen a világon (akár intelligenciával, akár intelligencia jelenléte nélkül), a maga belső szabályait követi. Ebből pedig szükségképpen az a következtetés adódik, hogy a nyelvnek is saját "törvényei" és "törvénytelenségei" vannak, amelyeket tanácsos figyelembe venni.
Mivel nem vagyok nyelvész (hanem színész, a szóbeli kifejezés gyakorlati alkalmazója), átmenetileg a saját szakmám sáncai mögé húzódom. Van egy adománk: Gábor Miklós nevezetes Hamlet-alakítását egy ízben angol színészek nézték meg, és az előadás után kijelentették, hogy annál szebb nyelvet, mint ami a színpadról áradt feléjük, még soha életükben nem hallottak. Viszont annál rondábbat sem, ahogy az utcán beszélnek! Ma már másként csörömpöl a szó a színészek ajkán. A "természetes", utcai beszéd fölkapaszkodott a világot jelentő deszkákra. Csakhogy a színház nem azonos a mindennapok valóságával. A beszéd tekintetében azonban ez csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor nem egyszerű, rövid mondatokat mondunk, hanem költői képekkel zsúfolt, többszörösen öszszetett mondatokat, amelyeket egyszeri hallásra érthetően kell tolmácsolni. Amikor tehát a nyelv sajátságaival foglalkozunk, helyesen teszszük, ha megnézzük azt is, mi történik vele akkor, ha a dolgok kissé bonyolultabbakká válnak?
Amikor a tévériporter úgy kérdez, ahogy a privát életben sajnos egyre gyakrabban én magam is, de ahogy korábban Vértesy Nándor sohasem kérdezett volna: és mi akarsz lenni? Ugyanúgy megértem, hogy mi iránt érdeklődik, mintha a mi-re tenné a hangsúlyt, és ezzel a magyar nyelv ereszkedő jellege épen maradna.
Miért nem jelenthetjük ki, hogy ki-ki oda tegye a nyomatékot, ahová akarja? Számoljunk! "És mi akarsz lenni?" Egy nyomaték, aminek következtében beszédív alakul ki (az és ütemelőzőként hangzik). Egyetlen dallammá "fércelődnek" a szavak, nem kell szünettel tagolni őket, mert mindegyik a maga "helyi értéke" szerint felfűződik a mondat ívére. Mégis érthető a gondolat egésze, minden részletével együtt. Az: "és mi akarsz lenni?" ellenben két nyomaték. A mondat szavakká törik, darabolódik, tagoló beszéd alakul ki. És amikor már egy bonyolultabb szövésű szöveg interpretálása a feladat, a fölösleges nyomatékokkal terhelt, tagoló jellegű szövegmondás meg a hibás hangsúlyokból adódó téves információk sokasága úgy elborítja a szöveget, hogy a közlés néhány szó után követhetetlenné válik. Az ív ripityára törik. Az információ átadásának ideje pedig jelentősen meghoszszabbodik. Mindez a nyelv benne rejlő szabályainak figyelmen kívül hagyása miatt történik.
Kálmán azt írja: "a nyelvvédelem ellenzői sosem ellenezték a nyelvhasználattal kapcsolatos ismeretterjesztést és a nyelvhasználati képességek élethossziglani fejlesztését." De milyen szempontok szerint kívánja a nyelvi képességeket fejleszteni, ha nem állít maga elé egy ideát, ami által automatikusan kijelölődik a helyes és a helytelen? A nyelv számtalan rendhagyó megoldása ellenére konzekvens logikára épül, és ez sajátos érzéket kíván. Hogy csak az emberek tíz százaléka érzékeli a hiányzó birtokjelet a "sikeres pályát mondhat magának" szerkezetből, az nem jelent többet annál, mintha két hosszú számjegy osztásánál vagy szorzásánál kilencnek nem tűnne fel, hogy egy hellyel odébb került a tizedesvessző. E miatt meg kellene változnia a számtannak?
Úgy gondolom, a kérdés nem az, hogy megértjük-e egymást úgyis... vagy nem. Hanem hogy a megfogalmazás segíti-e a kifejezés árnyaltabb voltát? Én például nem pártfogolom az ikes igék egyes szám első személyű "m" ragját - bár a leggyakoribb esetekben használom -, mert összepancsolja az alanyi meg a tárgyas ragozást. Ugyanakkor nem követem a magyar lakosság többségét, amikor az akasztja helyén akassza-t mond. Nem mintha a hosszú "sz" kevesebb esztétikai élményt nyújtana, hanem, mert így nem különül el a kijelentő meg a felszólító mód. Megértem? Meg. Ritka eset, amikor ez a tisztázatlanság zavart okoz. A nyelv mégis lehetőséget ad arra, hogy elkülönítsük a két alakot, és a differenciáltsággal szemben nem pártfogolhatom a differenciálatlanabb változatot.
Ebből következőleg nincs vita közöttünk abban, hogy az idegen szavak gazdagítják a nyelvet. E nélkül valóban nem tudnánk elkülöníteni a csárdát a kocsmától... a presszót a bártól és a sörözőtől. Amellett sok szavunknak idegenségében is megvan az íze. A presszóba beleértődik az expresszből ismert gyorsaság, a préselés, a presszió, amit a kifőzéskor a gőz gyakorol a kávéra. Jó az is benne, hogy még mindig érezzük rajta a külföldiséget. A külföld is szép meg a belföld is - utazni jó. Imádom a spriccelt, a sparheltet; a spájznak és a lichthófnak humoros mellékíze lett az idők folyamán, amivel gyakran élnek a kabarészerzők; csak ki kell mondani, és már gurul a nevetés.
Ellenben a leépít nekem se tetszik. Az épít szóból túlságosan kiérződik alapszava, az ép... Az épséget pedig nem lehet redukálni. Bármely dolog egyetlen óvatlan kapasújtástól tökéletesen elveszíti minden épségét. Magyarul nem lehet visszafele építeni. A leépít "szó-képzavar".
Mégsem baj, hogy ez a szó beszédes kulturálatlansággal virít szókészletünkben, mert pontosan kifejezi azoknak a technokrata bürokratáknak a tehetetlenségét vagy épp érzéketlenségét, akik a tömeges kirúgások indoklását ezzel a dragonyos eufémiával tekintik letudhatónak. Miért legyen a nyelv szép? Az élet sem az. Az idegenszerűségeknek tehát megvan a helyük a nyelvben. De ez csak az igazság fele...
Kálmán azt mondja: "nyelvtudományi közhely, hogy a nyelvi jel önkényes". Sajnos, mint a legtöbb közhely, ez sem egészen igaz. Az általam nagyra becsült Pléh Csaba a fenti tézis szellemében a következő kérdést tette fel egy előadásán, amelyen jelen voltam: "vajon mi a kapcsolat a dob ige és a dob főnév között?" Megmondom. A válasz egy korábbi, elfeledett időszak analitikus-mitikus gondolkodásához kötődik. Az ázsiai népek körében elterjedt felfogás szerint ugyanis a sámánnak abból az ágból kell elkészítenie a dobját, amelyet a világfa dob le számára. Ezt az eszmét rituálisan is megjelenítik. A Piers Vitebsky által szerkesztett A sámán című könyvben látható egy fénykép egy magar (nem magyar!) sámánjelöltről. A képaláírás a következő: "a nepáli magar sámán a Djukhadei által elmondott szertartáshoz hasonló rituálét ad elő. Dobjával elkapja az ágat, amelyet az Életfáról dobott le egy sámán, ezután maga is tanító és vezető lesz."1
Egy másik példa: 1997-ben rendeztem egy előadást a Szegedi Színkörrel. Volt ennek az előadásnak egy jelenete... Egy fiatal nő jön előre egy fához,2 meghajtja magát előtte és így szól hozzá: kér. Majd a fa derekára mutatva hozzá teszi: kéreg. Ezután nevén nevezi a fát: nyír. Majd elővesz egy kést, és a fába vágja. Lefelé húzza a pengét, és közben ezt mormolja magában: nyír. Kimetsz egy darabot a kéregből: Fa fáj? - kérdezi. - Fa fáj? Fá-zol? A következő évben ezt a leírást találtam az Indiánok című könyvben: "egy csipua lány bemutatta a kéreghántás módját: zsebkését jobb kezében tartva a kés pengéjével kisujja alatt óvatosan bevágta a külső kérget olyan magasan, amennyire csak elérte, és fölmetszette egészen a gyökérig. A fa körül az óramutató járása szerint ment körbe és mindkét kezével óvatosan hántotta le, nehogy a háncs betöredezzen." A szöveg fölötti fényképen csipua nyírfakéreg kenu építése látható. Megtudjuk, hogy a nyírfakérget a kenu "bőrének" tekintették. Az előző lapon pedig arról tudósít a könyv minket, hogy a nyírfakéreg a többi között vizet tároló edények készítéséhez és lakóhelyek építéséhez volt használatos - "ez volt anyagi kultúrájuk alapja". A csipuák tudták, mikor kell lehántani a kérget, hogy a fa életben maradjon.3 Az obi-ugorok ugyanilyen célokra használták a nyírfa kérgét, egészen a legutóbbi időkig. Tán még ma is. A legrégibb magyar mítosz című esszémben számos hasonló példát hozok.4
És vajon mit kezdhetünk a nyelvi matériának azzal a döbbenetes sajátságával, hogy "l" dominanciájú régi szavaink az alsó világ felé mutatnak, amely valószínűleg egy lápos, vízi világ. Le, lé, lep, láp, lép (a víz kilép medréből), al (alsó, alá, alatt), áll (a halottnak leesik az álla, ezen át száll ki a lélek), áld (a természet javai alulról jöttek, a Földanyától), lék, luk, lép (vérrel teli szerv), leány (a töredékes magyar mitológia egyik megmaradt alakja a Vízleány), láb (alul van), lább (régi: úszik, gázol), lábad (könnybe), lélek (az obi-ugor világkép szerint a holtak az alsó világban élnek), lúd (e kultúra központi istenalakja a Lúdfejedelem, aki körüljárja az alsó és a felső világot), ló (a ló a lúd helyére lép, a kései változatokban az ember alakú Lúdfejedelem repülő lovon járja be útját.)
"Létem, ha végleg lemerűlt" - Nagy László négy "l"-t mond, így használja a lefelé mutató domináns "l"-t versében. Weöres is ezzel az eszközzel él: "lélek lép a lajtorján" - játszik alliterálva az örökül kapott húrokon.
Victor Turner, a jeles etnográfus írja,5 hogy az afrikai ndembuk egy adott szimbólum jelentését gyakran a hozzá kapcsolódó névből vezetik le. A nyelvészek kimutatták, hogy fiktív etimologizálásról van szó, de ez nem változtat azon, hogy a rítusaikban használt szimbólumok számos esetben nyelvi alapon állnak és a hangzás hasonlóságán nyugszanak. Paramhans Swami Maheshwarananda könyvében olvasható, hogy a vibráció az ősi nyelvek alapja, így a szanszkrité is. "A nyelv maga Isten, a kozmosz bizonyos síkjain kifejtett vibráció." A szanszkritban annyi betű van, ahány sík a mindenségben.6 Kiváló kutatók nyomán - mint V. V Ivanov, V. N. Toporov vagy Hoppál Mihály - a "nyelv mitológiájáról és/vagy a mitológia nyelvéről" beszélhetünk. Úgy látszik, az ember a káoszból való kilábalása közben az általános rendcsinálásból nem hagyta ki a nyelvet sem. Mivel még nem olvashatta Descartes-ot, nem tett éles különbséget az anyagi és szellemi világ közt. Vogul nyelvrokonaink például azt a tányért, amiből már nem kívánnak étkezni, darabokra törik, mint mi; de merőben más okból. Nem azért, hogy tárgyi valóságában tegyék tönkre, hanem, hogy a keletkezett repedéseken távozni tudjon a tányér lelke. A nyelv, valamennyi ősi kultúrában isteni eredetű, a kultúra egy szintjén - úgy tűnik - egyenlő istennel. A nyelv lélek. Szellemi teremtés. De láttuk, hogy szellemi teremtmény a tányér is. A primitív kultúrák tehát - a mi szemszögünkből nézve - szellemmel ruházzák fel a tárgyakat és anyagként kezelik a nyelvet. A szavak a népművészetből ismert tárgyi szimbólumvilág rendjéhez hasonló csoportosulásokat alkotnak. Vagyis a nyelvek emberi beavatkozás nyomait viselik magukon. Különösen azok, amelyek az utóbbi évezredekben kevés megrázkódtatásszerű, addigi alapjaikat felforgató változáson mentek keresztül; mint a magyar is. Valamikor létezett tehát egy mitopoétikus szemlélettel konstruálódott rend, amelynek részei máig funkcionálnak, ebből következően el kell gondolkodni azon, hogy a nyelvi jel teljes egészében önkényesnek tekinthető-e?
A fenti kitérő megtételére azért volt szükség, mert Kálmán a nyelvi jel önkényes voltából arra az ismert következtetésre tér, hogy "nem minden eredetileg szerkesztett jel jelentése következtethető ki a részek jelentéséből".
Nem minden..., de azért nagyon sok igen. Kálmán két nem túl szerencsés példát hoz fel, a csőgörényt meg a futómacskát. Mint mondja: "hiába tudom, mi a cső és a görény, a futó és a macska, nem tudom kikövetkeztetni belőlük az összetett szavak jelentését". Csakhogy ezek szakszavak. Az emberek többségének nem volt eddig szerencséje se csőgörénnyel, se futómacskával találkozni. Aki nem látott még se mosást, se szappant, annak igen nehéz elmagyarázni, hogy mi a mosószappan. De ez nem a szavak, hanem a szavak által megjelölt valóság miatt van. Nem a jel okozza tehát a problémát, hanem a jelölt. Akit viszont már megmosdattak babaszappannal, és felfogta a mosás lényegét, már a mosószappan első kimondásakor ki tudja következtetni, hogy mi lehet az. A futómacska kérdésében nem volt alkalmam elmélyedni, a csőgörénnyel azonban szerencsém volt. Ugyanis tegnap este egy banketten a véletlen összehozott egy olajipari szakemberrel, és egy kósza, homályos sejtéstől vezéreltetve megkérdeztem tőle, tudja-e, mi az a csőmacska? Mire ő azonnal kijavított: talán csőgörény?! Egyszóval a macska elfutott, de a görényt sikerült megragadnom, mert az emberem felvilágosított, hogy a csőgörény egy olyan szerkezet, amit a gázcsőbe helyeznek, és végigvonnak rajta (ma már távirányításos csőgörény is van!), ily módon tisztítják a gázcsöveket. Én azt gondolom, hogy a csőgörény olyan összetétel, ami a beavatott ember előtt egycsapásra megvilágítja önmaga mibenlétét. Ha tegyük fel, valaki idegen országban, idegen nyelven szerzi meg a gázipari ismereteket, de itthon lép állásba és váratlanul azt mondják neki: hozzál csőgörényt is; szerintem gond nélkül kikövetkeztetheti, hogy mit kérnek tőle. Különösen, ha figyelembe veszszük azt is, hogy a görényezés kellemetlen szaggal jár. Ez az az illat, amit korábban, a régi rendszerben, amikor még nem ilyen szakszerűen görényeztek, a Vecsés határában elhaladó autósok káposztaszagnak véltek.
A másik része a dolognak az, hogy kinek? Az egyik embernek beszédesek lehetnek a nyelv olyan részletei is, amelyek a másik számára némák maradnak. Nagy László és Weöres számára érthető az "l" mitopoétikája, anélkül, hogy belemerültek volna a mitológia nyelve és a nyelv mitológiája közötti összefüggések boncolgatásába. Az én számomra például, akit érdekel ez a terület, a falusi szóban benne foglaltatik a falu, a faluban a fal. Miért van ez így? Talán az első falvakban fallal kerítették körül a házakat? Vagy inkább olyan lakóhelyek együttesét jelenti, amelyeknek fala van? Továbbá, bár a fal hosszú ideig úgy élt bennem, mint ami téglából, kőből vagy vályogból készül, ez a képzet minden nehézség nélkül kiegészült azzal a későbbi ismerettel, hogy egykor halrekeszték volt. Egy ágakból font, sövényszerű rácsozatot neveztek így, amivel keresztülszelték a kisebb folyókat a halak rabul ejtésére. Ez a "szerszám" valósággal falta a halakat. Nem mellékes az sem, hogy a fal alapanyaga fa volt.
A nyelvi jel önkényes volta mellett érdemes volna a nyelv elemeiről úgy is gondolkodni, mint önálló entitású egész, de rétegzett fogalmakról. Olyan jelekről, amelyek miközben eleget tesznek az egyértelmű közlés igényének, magukban vizsgálva, hangokig lebontható jelentés- és képzethalmazok. A szavak legalább annyira hasonlatok sorozatai, mint amennyire önkényes jelölések. A megértés nem tisztán mentális jellegű. Bár a megismerés elemei testetlenekké lesznek (képi jellegűvé simulnak), mégis nagyon sokféle érzékletet hordoznak magukban. Ezt a jelenséget a színházból jól ismerjük. A jó technikájú színész e miatt próbál kezdetben nagyon halkan - hogy a gondolatok születésének közelében maradhasson. Nem érzelmeket keres, hanem szándékot, kiterjedés nélküli képzetfolyamatot, amelyről tudja, hogy csíraállapotukban benne foglaltatnak az indulatok. És amikor megnyitja érzékei csatornáit, magától a felszínre tör minden. Mert ezek a képzetek a teljes érzékelést foglalják magukban. Mindazt, amit a rítusok kibontanak. És ebben még az egyes hangok szerepe is csak relatíve önkényes.
És most beszéljünk egy kicsit a romlásról! A nyelvéről, az erkölcsökéről és a romlásról általában. Lehet, hogy az erkölcsök mit sem változtak az elmúlt néhány ezer évben, se pró, se kontra - erről el lehet vitatkozgatni. De olvassa csak el az ÉS legutóbbi vezércikkeit, azonnal meglátja, hogy ez ma milyen mértékben elégít ki bennünket. Pontosan így áll a helyzet a nyelvvel is. Tény, hogy ma már parádés Heidegger-fordításokat lehet olvasni, pedig nemrég még úgy tartották, hogy a magyar nem a filozófia nyelve. De egy Heidegger-fordításban tökéletesen érthetetlenné (vagy félreérthetővé) teheti a mondatot egy "természetesen, hogy..." szerkezet felbukkanása. Vagy netán két külön nyelvet kellene kialakítani, egyet a plebsznek, s egy másikat, amelynek használatát külön, egyetemi oktatás keretében lehet majd megtanulni? Nem jogosulatlan ez a felvetés, mert Kálmán elgondolásáról az a véleményem, hogy az végeredményben a fogyasztói lefelé nivellálás filozófiájának a szabad választás látszatával érvelő vetülete - a nyelvészet területén. Szerintem a nyelvészeknek kötelessége védeniük a nyelvet. Ki védje, ha ők nem, akik a többieknél jobban ismerik belső törvényeit? Az már a nyelvhasználók dolga, hogy milyen nyelvet választanak.
Varsa Mátyás
1 Piers Vitebsky: A sámán, Magyar Könyvklub-Helikon, 1996. 81. o. - Djukhadei nganaszan sámán volt a múlt század 30-as éveiben.
2 A szerepet Major Ivett játszotta.
3 Indiánok, Helikon, 1993. 239. o.
4 Varsa Mátyás: A legrégibb magyar mítosz (Tiszatáj, 2003/8-9. [Hoppál Mihály előszavával], röv. vált.: Az év esszéi 2004)
5 Victor Turner: A rituális folyamat, Osiris, 2002. 27. o.
6 Paramhans Swami Maheshwarananda: Kundalini és csakrák, Diwali, 1995. 58-59. o.