Lázár A. Péter–Szigetvári Péter:

Ünő, mérce, téveszmék

Élet és Irodalom 1994. november 11.
(Válasz Timár György „Mostoha anyanyelvünk. Írói dohogás” (Élet és Irodalom 1994. szept. 16.) c. írására)

Az ÉS 1994. szeptember 16-ikai számában Timár György olyan hasonlattal vezeti be nyelvvédő cikkét, amely értelmetlen egy olyan íróember esetében, aki anyanyelvével napi kapcsolatban áll. E nyelvet hajdan gyönyörű szerelméhez, olyan nőhöz hasonlítja, akit most, annyi idő után egyszerre terebélyesnek, csúnyának lát viszont. Nem pusztán rosszul megválasztott hasonlatról van itt szó: a hibás analógia rögtön az első bekezdésben többről árulkodik.

Most, amikor Timár cikke után az ÉS kommentár nélkül közölt két fanatikusan helyeslő olvasói levelet is, mindenképp – ha késve is – meg kell szólalnunk. Nem kevés műkedvelő nyelvművelő társával és feltehetően sok-sok olvasóval együtt tudniillik Timár jó néhány közkeletű téveszme (esetleg teljesen ártatlan) áldozata.

Timár szerint éppen úgy, ahogy ünőléptű volt szerelme (meg)csúnyul(t), úgy romlik – romlott – el nyelvünk is. Ez rögtön az első tévhit: mellesleg a Homérosz utáni görögség óta minden úgynevezett „művelt” nyelv műkedvelő vagy hivatásos védői is pontosan így gondolják; ennek részletes okait itt nem sorolhatjuk. Álljunk meg mégiscsak egy pillanatra.

Gondoljuk egyszerűen meg: mit jelentene e romlás. Azt kell jelentenie, hogy létezhet(ik?) egy olyan mérce, amellyel a nyelv minden egyes jelenségéről minden időben, tárgyilagosan megállapítható annak helyességi foka.

Ha így áll hát a dolog, próbáljuk meg s vegyük elő e mércét. Csakhogy kinél találjuk meg? Vegyük sorra.

A gúnnyal idézett „akademice” jóváhagyó vagy tiltó akadémiai „nem-tudom-kicsodák”, a velük rokon „antigermanista purifikátorok” parancsolgatása ellen maga Timár is háborog néhány jelenség kapcsán. Náluk tehát nem lehet – sőt, ne is legyen – a mérce. Rendben: nincs a tudósoknál, a nyelv (önjelölt)  (tervező)mérnökeinél.

Kik jöhetnek akkor még szóba a titok őrzőiként? A „még viszonylag műveltebbnek mondható írók” sem, hiszen – Timár az őt bosszantó jelenségek alapján ezt sugallja – ők sem ismerik tökéletesen e hamvas szépséget. (Jó volna tudnunk mellesleg, hogy a viszonylag művelt jelző valamennyi íróra áll-e, akik tehát egy emberként viszonylag műveltek, avagy megszorító értelemben használtatik, mely esetben jelentése „az írók közül a műveltebbek”. S ha ez utóbbi: miről ismerni meg egy ilyen művelt írót? Csak nem éppen arról, hogy nem követi el a Timárt bántó hibákat...?) Tehát: nincs az íróknál, a nyelv mestereinél-művészeinél.

Felmerül rögtön a másik lehetőség... de nem, ezt elhessegetjük: Timár György személyes mércéjét biztosan nem akarná valamennyi magyar anyanyelvűre erőszakolni. Ebben azután megerősítést is kapunk: már csak azért sem akarhatja, mert – Rottné Pap Edit szerint legalábbis (ÉS, 1994. október 7., 2. oldal) – még „a kitűnő nyelvtudású és nyelvérzékű Timár György is követhet el hibát”. Szóval Timárnál sincs.

Újabb – sajnos ismét elvetendő – ötlet: racionális válaszként nyilván nem jöhet szóba, hogy a sokat idézett s most Timár is említette mesebeli sárkány, „nyelvünk szelleme”, őrzi a titkot. (Vajon kikkel áll a fenevad beszélő viszonyban, s miért épp velük?) Sárkány tehát: nem.

Nos, persze: akkor nyilván a nép lesz a mérce őrzője. Megtudjuk azonban Timártól, hogy a nép (mint kiderül, ez a parasztságot jelenti) utoljára Arany János idejében – a Timár által sérelmezett „áldemokratikus engedékenység”, a tévé, a rádió, szerkesztők, regényfordítók s vélhetően más efféle városi emberek végezte pusztítás előtt – beszélte helyesen saját anyanyelvét. A népnél sincs a mérce: a magyar nép nem beszél helyesen magyarul.

Ha a fentiek közül választanunk kell, alighanem mégiscsak a szellemes magyarázat állja meg a helyét: a nyelv szelleme viszont csakis a sokmillió beszélő egyéni mércéinek eredőjeként képzelhető el mércének. Csakhogy: e több millió ember alkalomtól, helyzettől, beszédpartnertől is függően sok-sok különféle magyar nyelvet beszél. Nyelvünk beszélői sok helyen – Clevelandben és Pomázon, falun és városon – élnek; sokfajta édes anyanyelvet „hoznak” otthonról a mamától és a papától; felnőttként is ezerféle magyar nyelvet hallanak. E milliók – férfiak és nők, öregek, fiatalok, gyerekek, középkorúak – között találunk műveltebbeket és iskolázatlanabbakat, sőt írástudatlanokat; ezerféle foglalkozást; nyelvhasználóink százféle társadalmi szerepben lépnek fel; egyszer írnak, másszor szóban nyilatkoznak meg; beszélnek üzletről és üzekedésről, fennkölt és sárszagú dolgokról egyaránt; beszélgetnek, és káromkodnak kocsmában, szólnak hallgatósághoz előadóteremben vagy istentiszteleten, nyilatkoznak az utcán a rádióriporternek, vagy éppen maguk tévébemondók, tanárok. Mindeközben más stílusban, más szókészlettel, közönségesen vagy finomkodva beszélnek, mondókájukat jó sok idegen szóval teletűzdelve, avagy éppen ezeket messze kerülve, egyszóval tudatosan vagy nem tudatosan, de eltérő mértékben vigyázva vagy nem vigyázva arra, amit ők maguk nyelvhelyességnek gondolnak, mert sokszor tudják, hogy e „nyelvhelyességen” – ami persze inkább illemkérdés, etikettbéli „helyesség” – a mi társadalmunkban is sok múlhat.

Timár egy másik, szintén elterjedt téveszméje a helyesírással kapcsolatos. A kiejtés még az ábécével író nyelvekben sem kizárólag az írásképtől függ, nem beszélve az egyéb módon író nyelvekről, ahol ez szóba se jöhet: a kínai írás szójelei nem is sejtik, ki hol és főleg hogyan fogja az általuk lejegyzett szót ejteni. Vajon miért számítana akkor a nyelv lényegét illetően az, hogy tizes vagy tízes, huszas vagy húszas az általánosan elfogadott írásmód.  Timárnak még az az állítása sem igaz, hogy „nincs ember e honban, aki a tizest meg a huszast hosszú í-vel, illetve ú-val ejtené.” Igenis vannak – nem is kevesen – az ország keleti részében, akik így ejtik. A helyesírás számára azonban ennek sincs jelentősége. A hosszút a köznyelv legtöbbször hosszunak – azaz rövid u-val – ejti, s ugyanígy (lehet) rövid az összes több szótagú, u/ü-re végződő szó utolsó magánhangzója. A helyesírás azonban csak néhányat rendel röviden írni: éppenséggel azokat a szavakat, amelyekben az u/ü nem toldalék (pl. kapu, batyu, eskü). Hogy a kiejtésben nem különbözik a kapu és a tanú utolsó hangja, azt éppen az bizonyítja, hogy ez helyesírási problémaként merül föl, az iskolában és utána is: külön tanuljuk azon szavak listáját, amelyekben a szóvégi rövid u/ü-t nem csupán ejtjük, de így is írjuk. Gyurikának nem azt kellett tehát megtanulnia, hogy a kapu utolsó hangja rövid – ezt a mamájától már elleste –, hanem azt, hogy itt így is írandó, szemben más szavakkal, amelyekben ugyanezt a hangot hosszú betű jelöli.

A Timár Györgyöt további dohogásra késztető, elnyúlósodottnak vélt új-jal és múlt-tal pedig az a helyzet, hogy ezeket már a legelső magyar akadémiai helyesírási útmutató (A magyar helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályai, 1832) is újnak és múltnak írja. Ez persze semmit nem árul el arról, vajon hosszan vagy röviden ejtették-e. Annak, hogy egy költő a szokottól eltérő helyesírást használ, metrikai és egyéb okai lehetnek: az uj röviden írásával József Attila valami ilyesmit szeretne közölni: „Kedves versolvasó, azt szeretném, ha itt most röviden olvasnád a magánhangzót.”  (Vö. még Devecseri Iliász- és Odüsszeia-fordításának sűrű, sűrü, sürű, sürü-ivel.)  Egyébként – hogy Timár Györgyöt jókedvre derítsük – az un mellé említünk még néhány olyan szót, amelynek helyesírása a szerinte kívánatos irányba változott, vagyis rövidült: adu, április, dicsér, finom, füzér, humor, huny, irigy, kabin, kosztüm, mirigy, naiv, sima, simogat, ujj, ürü, vigad (Szemere Gyula, Az akadémiai helyesírás története (1832–1954), Akadémiai Kiadó, 1974. 100–101. old.). Hát ennek bizony jobban utána kellett volna nézni.

Hogy helyességet keresni hol van értelme, hol nincsen, pontosan illik tudni. Az pedig, hogy mi a helyes, az éppen a fent leírtak értelmében viszonylagos: a hely, az alkalom, a szándék függvénye. Ha – mint az imént leírtuk – a magyar beszélők egyéni mércéinek eredőjét keressük, e sokmilliós számot be kell szoroznunk a beszélő társadalmi állása, a helyszín, a körülmények összjátéka stb. létrehozta változatok számával, hisz ezekhez mind más és más mérce dukál. Saját mércéjét a beszélő minden pillanatban tudása és saját józan belátása szerint használja.

Megvan a Timár György és az olvasó által is jól ismert helye tehát a légynek és a legyélnek, a lásséknak és a látszódjéknak, az innentőlnek és a mostantólnak éppen úgy, mint az innentől fogvának vagy az innentől kezdvének, az imidzsnek, arculatnak, image-nek, közképnek és imágónak, a megállapodik valamirőlnek éppúgy, mint a megállapodik valamibennek, a boltnak, az üzletnek, a shopnak és a butiknak, az életét vesztinek, a bekrepálnak és az elhunynak pont annyira, mint a meghalnak, a kipurcannak és az elmentnek, a tegnap éjjelnek épp úgy, mint annak, hogy az éjjel vagy a múlt éjjel. A „helyes” és a „helytelen” alakokat e felsorolásban összekevertük; az olvasó dolga, hogy állapítsa meg minden esetben: a választható lehetőségek közül vajon melyik (egy vagy több) a „magyaros/szép/ hamvas/helyes”, és melyik (egy vagy több) a „magyartalan/csúnya/szétlöttyedt/ helytelen” változat – a Timárnál lévő mindig, mindenkire és mindenütt érvényes mérce szerint. Melyik a „helyes”: létezhet, vagy létezhetik? De nehogy akár egyetlenegyet is elvétsünk! Akkor ugyanis nem csupán annyi derül ki rólunk, hogy műveletlenek*, közömbösek és igénytelenek*, a romlás kertészei*, rossz magyarok*, nem is magyarok*, bunkokraták*, alkalmasint ezek tetszőleges kombinációja* vagyunk (* nem kívánt törlendő). Akkor beigazolódik a rettentő gyanú: a hamvas ünőnél szívesebben csodáljuk a Timár-féle(,) dagály-ragályt terjesztő, elnyúlósodott, löttyedt banyát.

Nos, bizonyára már el is készültünk a nyelvi feladattal. Kérdezzük meg most akkor műveltnek tekintett kollégánkat, egy tanárunkat, barátunkat, anyánkat, apánkat, mik az ő válaszaik.

Mércéje mindenkinek, Timár Györgynek is van: egy. Ez persze nem sok, de nem is kevés. Annyi, mint mindenkinek. Törődjünk ebbe bele.

(Válasz rá: Timár György: „Nyelvészek, költők, téveszmék”: Élet és Irodalom 1994. november. 18.)