MTA - választások előtt

Túl vagyunk, ha ugyan túl vagyunk, a parlamenti választásokon, választott az ország, és októberben majd újra szavaz, addig szuszoghatunk egy kicsit. Viszont lesz hamarosan még egy választás, ami elég keveseket érint, és még kevesebbeket érdekel, ezért a jelen morfondírozást legszívesebben pici betűkkel szedetném, és már idejében felszólítom a kedves olvasót, hogy lapozza át, hacsak nem épp egy kis belterjességre vágyik.
A Magyar Tudományos Akadémia május elején meg fogja választani új elnökét.
Ez nem ilyen egyszerű. A Magyar Tudományos Akadémia köztestület, amelynek sok ezer tagja van, ám az elnököt nem ezek a tagok választják, hanem az akadémikusok (no, ez majd külön magyarázatra szorul, hogy az kicsoda), akik elég kevesen vannak, olyan százas nagyságrend lehet, és a köztestület választott képviselői, akiket valamenynyi köztestületi tag olyan félig-meddig titkosan (szétküldött levél útján) tavaly megválasztott.

Mi az Akadémia?

Az Akadémia azonban nemcsak köztestület, amelyben tag lehet bárki, aki a megfelelő tudományos fokozattal rendelkezik (kandidátus vagy PhD); Akadémiának nevezik azt a szűkebb grémiumot is, amelyik a döntéseket valójában meghozza (ide tartoznak az akadémikusok és az Akadémia apparátusa: mindenféle osztályok, titkárságok, elnökség, ilyesmi), és ebben egyáltalán nincsen benne a köztestületi tagság (legföljebb választott képviselői révén, akik a közgyűléseken részt vesznek - viszont a döntések jó része nem a közgyűlésen történik); valamint ugyancsak Akadémiának nevezzük azt a kutatóintézeti hálózatot is, amelyben sok-sok ezer ember dolgozik (kutatóként, asszisztensként, könyvtárosként, adminisztrátorként), s ők viszont nem szükségképpen mind köztestületi tagok, sőt. Másfelől persze az Akadémia köztestületi tagja lehet az is, aki soha nem dolgozott az Akadémia egyik kutatóintézetében sem. Tovább is van, mondjam még?
      Mondom. Először: az akadémikusi cím tudományos teljesítmény elismerése, és akadémikussá maguk az akadémikusok nevezik ki azt az akadémiai doktori címmel rendelkező tudóst, akit erre méltónak ítélnek; másodszor: aki akadémikussá válik, dönthet az Akadémia dolgaiban (a legkülönfélébb pénzügyi és szervezeti kérdésekben, amelyek többnyire a kutatóintézeteket és magukat az akadémikusokat érintik), tehát akadémikusnak lenni egyúttal hatalmat is jelent ("A köztestület nem akadémikus tagjai jogaikat (...) képviselet útján gyakorolják" - írja az akadémiai törvény. Amiből az következik, hogy az akadémikus tagok nem képviselet útján gyakorolják jogaikat, vagyis az akadémikusok automatikusan beleszólhatnak az Akadémia irányításába, a tudományos rang közvetlenül az irányítást is garantálhatja); és harmadszor: az akadémikusoknak életük végéig havonta komolyabb juttatás is jár anélkül, hogy ezért bármit nyújtaniuk kellene, akár örök időkre abba is hagyhatják a kutatást, tehát akadémikusnak lenni elég sok pénzt jelent. Pénzt jelent abban az értelemben is, hogy a tudósok az Akadémia pénze (közpénzek) felett rendelkeznek, és az összeférhetetlenség eszméjének nagyobb dicsőségére tudóstársaiknak (és/vagy maguknak) osztják ki. Az Akadémia továbbá a tudósok nagy családjának ideológiáját közvetíti a tudomány minden rendű és rangú művelője felé, ami a gyakorlatban azt (is) jelenti, hogy a személyekről, szerkezetről, célokról elhangzó kritikus szavakra csak annyi reakció szokott érkezni, hogy felsőbb körökből fájdalmas sziszegés hallatszik: már megint támadják (kívülről) vagy elárulják (belülről) az Akadémiát, fogjunk össze, védjük meg magunkat. Az Akadémia ráadásul afféle tudományos csúcsszerv is: azt, hogy ki lehet egyetemi tanár a tréfásan autonómnak nevezett egyetemeken, a Magyar Akkreditációs Bizottság akadémiai doktori címhez köti.
      Ez a rendszer két feltételezésre épül: hogy aki jó tudós, azt mindenki más is annak tekinti (és csakis a valóban jókat tekinti annak), ezért az akadémikussá válás megbízható, csalhatatlan mérce; valamint hogy aki jó tudós, az vezetőnek is alkalmas, az dönthet az Akadémia pénzei, tervei, felépítése stb. felől. (Ez utóbbi feltevés irányítja egyébként az elnök megválasztását is: mintha szükségképpen annak kellene irányítania egy jelentős pénzek fölött diszponáló, nagy szervezet működését, aki tudományágának művelésében kitüntette magát.) Elég evidens, hogy egyik feltevés sem magától értetődő és legalábbis megkérdőjelezhető.
      Senki nem fog rákérdezni. Akik ezt hatékonyan megtehetnék, azok az akadémikusok. Ki mással állna szóba a döntéshozó (a parlament, amely az akadémiai törvényt is megalkotta), mint velük?

Az elnök

Minden faluban van egy nyugdíjas tanító bácsi, aki varázsvesszővel kísérletezik, és a tömegvonzás egészen új megközelítését meséli a kocsmában; vagy idős állatorvos, aki végleges megoldást talált a magyar és a baszk nyelv titkos összefüggéseire, és már vett is egy páncélszekrényt, amelyben készülő etimológiai szótárának kéziratát tartja; vagy bogaras agronómus, aki Magyarország első és második világháborús részvételére vonatkozóan dolgoz ki gyökeresen új koncepciót. Nos, ezt a lélektanilag nagyon is érthető, ám tudományosan eléggé kétséges szellemi állapotot nevezte az Akadémia most leköszönő elnöke szintetizáló jellegű munkásságnak - amikor az ember nem azzal foglalkozik, amihez ért, hanem ami "érett" korában egyszerre érdekelni kezdi, s amiről úgy véli, kellő intelligenciával és szorgalommal könnyedén elsajátítható.
      Ne legyünk igazságtalanok: vannak bölcs emberek, akik szinte bármiről beszélnek, az megfontolandó, továbbgondolandó, megvitatandó. De nem minden bölcs ember (és nem minden akadémikus) ilyen. Erre maga a leköszönő elnök mutatott példát, aki a vízügytől az agráriumig mindenről akadémikusi-elnöki legmagasabb véleményét nyilvánította ki, éspedig legalább egy esetben, a nyelv ügyében, tudományosan aligha minősíthető "tézisei" egyenesen vezettek a tudomány és a politika legrosszabb fajta összekeveréséhez, a nyelvtörvényhez, amely kellőképpen bekente kedvenc Akadémiánkat a populista politika rossz szagú, csúszós-ragacsos, khm, anyagával.
      De ne bántsuk a személyeket. A leköszönőt már egyébként sem érdemes. És tudományos szempontból a választhatókkal sincs semmi baj: mindketten - Vizi E. Szilveszter és Hámori József - szakmájuk kiválóságai, komoly életmű áll mögöttük, külföldön is hírnevesek, nagy tekintélyű, iskolateremtő tudósok. Nem is hiszem, hogy olyan fontos volna, melyikük lesz az elnök; nem személyi kérdésekről van szó.
      Igaz ugyan, hogy némely tudományon kívüli kérdések azért feltehetőek volnának nekik, olyanok, amilyeneket senki nem fog a választás fennkölt pillanataiban nekik szegezni: hogy mi köze van egyiküknek egy bizonyos nem létező, ám busás állami támogatásban részesülő és komoly ingatlanvagyonnal rendelkező televízióhoz, s hogy ennek révén miféle kapcsolatot ápol azzal a magyar-német médiacézárral, akire a legfinomabb megfogalmazás az, hogy nem a tudomány embere; hogy ő volt az egyik, aki "szintetizálónak" érezte magát, amikor simán belement, hogy ő legyen az életminőséggel, valamint a gyógyszerellátással foglalkozó (továbbá, hogy ne maradjon munka nélkül szegény, a tudományos és műszaki haladás eredményeinek árfelhajtó hatását vizsgáló) stratégiai-program-kutató-csoport irányítója (a továbbiakban: "pogi-ropi-fanta" csoportok, az Akadémia nagy pénzújraosztó akciója); hogy összeegyeztethetőnek tartja-e pozícióját azzal, hogy a Széchenyi-tervnek becézett költségvetési pénzből hatalmas összeget ítél meg kutatásaira a persze teljesen független zsűri. (Az Akadémia olyan testület, ahol semmiféle szabály nincs az összeférhetetlenségre. Mindennapi gyakorlat, hogy a pénzek elosztásánál, utazások odaítélésénél, támogatások és kedvezmények elbírálásánál olyanok nyüzsögnek, akik maguk is érintettek.) Másikuk évekkel ezelőtt szentül megígérte a legjelentősebb külhoni tudományos szaklap hasábjain, hogy az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) az összeférhetetlenség kiküszöbölése végett külföldi szakembereket fog bevonni az értékelésbe - ez azóta sem történt meg; ő volt az, aki miniszter korában jócskán kitömte a minimum szélsőjobbosnak nevezhető Demokratát, és áthelyeztette a Nemzeti Színházat. Nyilván mindketten szó nélkül fogják vállalni a Szent Korona Testületi tagságot, a magyar tudományosság nagy szégyenére. Szóval mindezt ne firtassuk, ahogyan nyilván senki nem is fogja firtatni.
      Ne feszegessük, hogy az akadémiai törvény magát az elnökválasztást is eléggé furán szabályozza. A törvény 15. § (1) alapján "Az Akadémia elnökét a hazai akadémikusok közül - a hazai akadémikusok javaslata alapján - legfeljebb öt évre a közgyűlés választja; tisztségében a köztársaság elnöke megerősíti." Vagyis nem a köztestület javasol, hanem az akadémikusok; nem a választottak, hanem a kiválasztottak. Megszavazni aztán már joga van a köztestületi képviselőknek is. Ha ez volna az a cél, amit a törvény preambuluma említ, hogy "a magyar tudományosság nagy múltú nemzeti intézményének működési és tevékenységi szabadsága - a tudományt művelő és képviselő más intézmények autonómiáját nem csorbítva - önkormányzati jogainak törvényi megerősítésével kiszélesedjék, belső életének demokratizmusa erősödjék", akkor ez igen sajátos szabadság és "demokratizmus".
      Hagyjuk most azt is, hogy az Akadémia elnökét a törvény értelmében "a miniszteri illetménnyel azonos mértékű illetmény" illeti meg, s hogy egyáltalán törvény szabályozza ezt az illetményt - holott ez a kérdés a köztestület belső ügye kellene, hogy legyen, határozhatna erről a közgyűlés, vagy intézkedhetne erről az alapszabályban. Az sem most fog eldőlni, hogy az elnök jogállására vajon miért a köztisztviselői törvény érvényes, mintha csak kormányalkalmazott volna, holott elvileg független köztestület élén áll. Ráadásul ugyancsak a törvény rögzíti - ismét: a közgyűlés vagy az alapszabály helyett - , hogy "A főtitkárt a közigazgatási államtitkárral, a főtitkárhelyettest pedig a helyettes államtitkárral azonos mértékű illetmény és fizetett szabadság illeti meg".
      Azon sem érdemes gondolkodni, hogy melyik jelölt milyen programmal áll elő. Amikor ezt írom, ennek se híre, se hamva, és ha talán nyilatkozgatnak is valamit, azon úgysem ismeri ki magát senki, és a választókat nem ez fogja érdekelni, hanem mindenféle folyosói értesülések, elsuttogott ígéretek, hátba veregetésbe burkolt fenyegetések irányítják majd őket a döntésben. Tehát - ismét - a választásnak túl sok tétje nincs, mindkét jelöltnek megvan a maga informális tábora és szűkölő ellenzéke.

A tét meg a mani

Ne beszéljünk tehát a személyekről - a választásoknak mégis hatalmas tétje van. Illetve: nyilvánvaló, hogy ez a tét ismét nem kerül elő, elsüllyed újabb hosszú évekre - csak éppen lehetne tétje, ha valakinek érdeke volna (és hatalmában is állna), hogy megmutassa ezt a tétet. Az egész Akadémia problémája az, hogy mindazoknak, akik döntési pozícióban vannak, elemi (anyagi, hatalmi és tudományos) érdekük a status quo fenntartása, a problémák (legalábbis a legtöbb probléma) szőnyeg alá söprése. Simán (vagy kevésbé simán, mindegy) meg fogják választani az új elnököt, aztán többé-kevésbé marad a "folytonosság, állandóság, kiszámíthatóság, megbízhatóság", ahogyan ilyenkor szépen és biztatóan meg szokás fogalmazni - vagyis a langyos mocsár.
A pogi-ropi-fanta csoportok 1997-ben alakultak, azért, hogy az Akadémia a költségvetésből minél nagyobb pénzt tudjon kipumpolni. Mire? Részint persze saját fenntartására, kutatásainak további finanszírozására, de részint csak azért, hogy fontosságát, megkerülhetetlenségét és állandóságát a politikai vezetés előtt bizonygassa. Azt mindenki, aki valamenynyire is konyít a tudományhoz, sejtette, tudta, hogy nem a pogi, ropi és fanta társaságában eltöltött kétnapos konferenciák viszik előre a tudományt, hogy nem attól várhatók új eredmények, hogy mindenki elgondolkodik a jó tágra szabott és általános témán, aztán ír 12 flekket, amiből később reprezentatív kiadvány készül. Már a "nemzeti stratégiai programbizottságok" felállításakor nyilvánvaló volt, hogy a megfogalmazott kérdések sem tudományos problémák, legföljebb (jó esetben) tudományirányítási - menedzselési -, politikai jellegűek. Olyannyira, hogy volt olyan bizottság, amely az arcátlanság teljes nyíltságával a külföldi magyar tudósok ösztöndíját jelölte meg kutatási (!) témaként, s mivel anyagiakról van szó, egy jeles atomfizikus lett az elnöke. (Mindezt megírtam 1997 végén a Narancsban.)
Pénzre persze nagy szüksége van az Akadémiának, ezért megy bele ilyen megalázó, sunyi, kínos alkukba. A nagylelkű gróf ajándéka természetesen máig nem tartott ki. Az Akadémiának (bármit értsünk is ezen) van némi vagyona, de nem abból él, hanem évente kap apanázst a költségvetésből, az adófizetők pénzéből. És ez nagyon rendben is van így: a tudományos kutatást az államnak kutyakötelessége támogatni, bár még jobb lenne, ha létezne a nyugati megoldásokhoz hasonló elosztórendszer, amely nincs kiszolgáltatva sem a tudományos klikkeknek, sem a mindenkori kormánynak. A baj az, hogy az akadémiai törvény sok mindenről szól (sok hülyeségről is), sok mindent szabályoz (azt is, amit nem törvényben kellene szabályozni), de arra semmi garancia vagy automatizmus nincs, hogy a mindenkori költségvetésnek mennyit kellene a tudományra szánnia. Ennek kiharcolása a mindenkori parlament és elnök alkujának lesz az eredménye. Így hiába minden jó szándék, függetlenségi nyilatkozat, alkalmanként "merész" morgolódás - az Akadémia tisztségviselőinek szorosan a hatalom (politika) alfele körül kell sürgölődniük, gesztusokat kell tenniük, propagandisztikus akciókban kell részt venniük, évente, havonta, naponta kell nélkülözhetetlenségüket és lojalitásukat bizonygatniuk. A pogi-ropi-fanta csoportok ennek csak nagyon feltűnő és különösen ellenszenves megnyilvánulásai voltak, de kicsiben naponta ez zajlik.

Kinek jó ez?

Az Akadémia vezetői és apparátusa jól megvannak így. A hatalom, a tudomány és a pénz egészségtelen összefonódását ők személyes sikerek forrásaként élik meg, egzisztenciális fenyegetettségük nincs (szemben a kutatókkal), nem érdekük sem akadémiai törvényt, sem a döntéshozatali mechanizmusokat, sem az államhoz fűződő viszonyt bolygatni. Napi kétségbeesett küzdelmeiket (amelyek az akadémikusok esetében nyilvánvalóan a tudományos teljesítmény rovására mennek) a befolyásos (tudomány)politikus, a kegyes pénzosztogató, a mindenhez értő nagy tudós kellemetes szerepei egyensúlyozzák ki és hálálják meg.
      Jól megvan ezzel a hatalom is, a parlament is. A hatalom kéjjel tűri, sőt elvárja, hogy a magyar tudomány (amelyre néha oly jó büszkének lenni) a megfelelő helyeken nyalogassa, ezért kénye-kedve szerint jutalmazza is. A parlament nem mer az Akadémiához nyúlni, mert azonnal felhangzana a sikoltozás, hogy a politika beleszól az amúgy hihetetlenül független tudományos szféra belügyeibe. És mint írtam, a politika egyébként is csak a felső vezetőkkel áll szóba, akik viszont... Stb.
      Vesztenivalójuk a kutatóintézetekben dolgozó tudósoknak van (tehát azoknak a köztestületi tagoknak, akik történetesen egyúttal az Akadémia alkalmazottai is) - a többi köztestületi tagot legföljebb nagyon áttételesen érinti az Akadémia működése. Ők pedig igen kevesen vannak, alulfizetettek és függő helyzetűek, tudományterületüktől függően reménykednek egyik vagy másik elnökben, elnökhelyettesben, főtitkárban, meg más dolguk is van, ezért nem várható tőlük nem hogy ellenállás, de még hangosabb szó sem. Ez teljesen érthető.
      Szóval, választások lesznek, mindegy.

(A szerző akadémiai dolgozó [is], köztestületi tag)