A nyelvápolás – mint mondják – olyan, akár egy apró lámpás. A köztünk lévő kötelékekre világít rá, amiket nem szakíthatnak el a törvények, országhatárok de még a modern eszközök sem. Anyanyelvünk ügyéről beszélgettünk Tóth Ferenccel, aki a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskolán nyelvművelést tanít.

– Mintha az utóbbi években visszaszorultak volna a nyelvészek közötti indulatos viták. Mennyire foglalkoznak ma a szakemberek a magyar nyelv helyzetével?

– A nyelvhelyesség kérdésének megítélése nem olyan egyértelmű, mint régen. Az ötvenes évektől kezdve világos volt a nyelvművelő feladata és az is, hogy milyen tendenciákat kell követni. A kilencvenes években kiéleződött a vita. Felvetődött a kérdés: lehet-e helyes nyelvhasználatról beszélni. Ki dönti el, hogy mi a szép, és kell-e befolyásolniuk mindezt a nyelvészeknek. Napjainkban nem robbant ilyen éles vitákat a véleménykülönbség. De a köztudatban a nyelvért való aggodalom most is benne van. Ezt erősíti, hogy a viták a szakmai fórumokról kikerültek napilapok oldalaira. Legutóbb az idegen szavak feliratokon való nyilvános használatáról ily módon ütköztek a vélemények. Az ellentétes álláspontot elfoglaló nyelvészek közül Balázs Géza, illetve Nádasdy Ádám nevét emelném ki. Balázs Géza a nyelvművelés újragondolására, a vitás kérdések elméletileg is érvényes megalapozására törekszik, Nádasdy pedig arra a hagyományos álláspontra helyezkedik, hogy a nyelvi helyesség egyetlen ismérve az élő nyelvhasználat: sokkal fontosabb a nyelv gazdagsága, mint korlátozottsága.

– Vannak-e közös pontok a vitában?

– A szakértők ez idáig abban sem állapodtak meg, hogy tudomány-e a nyelvművelés. Ellenben egyetértenek abban, hogy szükség van a nyelv normatív használatára vonatkozó tudatos munkára. Ennek megvalósítására szintén eltérő elgondolások születtek.

– Önnek mi erről a véleménye?

– A nyelvi tervezés fontos feladat. Az idegen szavak használata az egyik legszembeötlőbb jelenség e téren. A nyelvművelés sokszor kimerült ezek elítélésében, üldözésében. Jelenleg a teljes elutasítástól a teljes befogadásig terjednek a vélemények. Az elutasítás jellemzően nem nyelvészektől ered. A legismertebb alakja ennek a szemléletnek Molnos Angéla, a másik megközelítésnek pedig Nádasdy. A hagyományos nyelvművelés álláspontja a kettő között helyezkedik el: mértékkel, a közérthetőséget szem előtt tartva fogadná be a köznyelvi normába az újításokat.

– Korábbi szemlélet szerint – a szakirodalomban való könnyebb tájékozódás érdekében – az angol nyelv egyeduralmára törekedtek. Ma is annak van tekintélye, ami angolul van. Lehetséges-e, hogy mindez bekövetkezzen?

– Kizárható, hogy ez hamarosan megvalósul. Az élen járó kutatások többsége valóban ezen a nyelven történik, gyakran nemzetközi csapatok hozzák létre, illetve a nemzetközi keretekben folyik a kommunikáció. Vannak azonban közvetítő szintek is, hisz a tudomány eredményeit át kell ültetni a gyakorlatba. Ugyanakkor hatnak a nyelv integráló erői: sokan vagyunk, akik szerint fontos az újítások beillesztése nyelvi örökségünkbe. Ezért létrejöttek szakmai műhelyek, ahol gátat vetni igyekeznek az idegen szakzsargonnak úgy, hogy a dolgok lényegét próbálják visszaadni. Ezek nemcsak a nyilvánosságtól elzárva működnek. Külön kiemelném az orvosi nyelvművelés és a számítógépes nyelvhasználat megújítására irányuló törekvéseket.

– Az idegen szavak gyakori használata a köznyelvben – mint a nyelvművelés legismertebb témája – felveti a nyelv idegenné válásának kérdését a laikusokban is. Hogyan értékeli mindezt?

– Az idegenség érzése a nyelvi változás tapasztalatához kötődik. Nem véletlen, hogy a nyelvművelés két, legszélesebb körben ismert témája az idegen szavak gyakori használata és a köznyelv eldurvulása.

– Míg a régi korokban az irodalom volt a minta, ma a média befolyásolja a nyelvhasználatot. Hogyan változott mindez az idők során? Miképp hat a mindennapok nyelvére a tömegkommunikáció?

– Az 1960-as évektől jelentek meg a köznyelv alsóbb szintjeinek szavai a szépirodalomban. A trágár kifejezések megjelenése akkoriban sok vitát váltott ki, mára azonban ez természetesnek látszik. Ennek következtében nem mutathat példát választékos nyelvhasználatával. Amiben eltér a beszélt nyelvtől, a tudatosság és a funkcionalitás. De mindez eredetét tekintve nem nyelvi jelenség. Kifejeződése annak, hogy a társadalom szétesőben van, amit a magatartás eldurvulása kísér. Ezzel összefügg a szleng felértékelődése a nyilvános nyelvhasználatban.

– A szleng egyesek szerint nemkívánatos jelenség, míg mások kreatívságát dicsérik. Önnek mi az álláspontja?

– Ilyen módon leginkább unalmasnak találom. Az efféle újszerű kifejezésmód nyelvi divatként jelenik meg a tömegmédiában, hamar elterjed, s ez által minden eredetiség, kreativitás eltűnik belőle. Ma a kommunikációs eszközök által az igénytelen közlésmód nyilvánosságot kapott. A kérdés az, hogy a mostani helyzet mennyire alakítja át hosszú távon a szókészletet.

– Úgy hiszem, máshogy gondolkodik, aki ír, és aki beszél. Most pedig az internet hatására felgyorsul az írás és az írott szöveg az élőbeszédhez kezd hasonlítani. Ön szerint hova vezet mindez?

– A nyelv átalakulása megállíthatatlan folyamat és mindig van, aminek eltűnését fájlaljuk. A mi korszakunkban különösen erőteljes ez a változás. De a nyelv jövőjét nehéz megítélni. Kérdés, hogy lesz-e maradandó hatása a nyelvi divatoknak. Számolni kell a konzervatív törekvésekkel is. Van olyan erő a nyelvünkben, amely időről időre létrehozza azt a szókészletet, amely saját anyanyelvén, igényesen nevezi meg az őt körülvevő világot, megteremtve a folyamatosságot, hisz az utókornak is értenie kell mindazt, amiről eleik beszéltek.