(Fórum Társadalomtudományi Szemle 2003/12, 2004/1)

 

Lanstyák István

 

Helyi „értékes” nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak, „visszás” jelentések, „agresszív” rövidítések, „kevercs” nyelv és társaik.

Válogatás a nyelvművelői csacskaságok gazdag tárházából*

 

A 75 éves Zeman Lászlónak, tisztelettel és szeretettel

 

 

Bevezetés és magyarázkodás

 

 

Egy születésnap vidám esemény, és minél többedik, annál inkább. A hetvenöt év nem kevés, így igazán van okunk vidámságra: Zeman tanár urat még tizenöt évvel nyugdíjba vonulása után is frissen, mosolyogva láthatjuk be-betérni a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar tanszékére. Én most egy különleges ajándékkal szeretnék neki kedveskedni: egy kisebb válogatást teszek közzé az általam gyűjtött nyelvművelői csacskaságokból úgy, hogy életének minden eddig eltelt évére jusson egy-egy példány. Ezek jó része az Édes Anyanyelvünk című nyelvművelő lapban¹ jelent meg (az 1999., 2000., 2001. és 2003. évfolyamban), de olykor kiegészítésképpen más forrásokból is hozok példákat.

Az idézett cikkek szerzői többségükben mozgalmi nyelvművelők és más, nyelvi kérdésekhez valamilyen oknál fogva hozzászóló laikusok, azt a lapot azonban, amelyben előszeretettel publikálnak, akadémiai nyelvművelők, egyetlen kivétellel céhbeli nyelvészek szerkesztik: Grétsy László (felelős szerkesztőként), Balázs Géza, Kemény Gábor és Maróti István. A szerkesztőbizottságot rajtuk kívül még Deme László (a szerkesztőbizottság elnöke), Bencédy József és Fábián Pál alkotja. A lapot a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Nyelvi Bizottsága és a Magyar Nyelvtudományi Társaság támogatja; kiadását jelenleg az Oktatási Minisztérium és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és más intézmények is segítik.

Az idézett állítások, vélemények nem egyszerűen azért kerültek be a gyűjteményembe, mert nem értek velük egyet, hanem azért, mert ma már nem tartoznak a tudományosan is elfogadható nézetek közé: egy részük nyelvi mítosz, más részük nyelvi babona, harmadik részük pedig egyszerűen butaság.² Szakmai körökben nincs is szükség ezek megcáfolására, hanem egyszerűen meg kell tőlük tisztítani a tudományos intézményekhez kötődő sajtótermékeket, kiadványokat. Rendkívül visszás az az állapot, hogy tekintélyes tudományos és államigazgatási intézmények egy olyan folyóiratot támogatnak, amely nyelvi műveltség helyett babonaságot terjeszt. Éppen ezért Zeman László és a többi olvasó szórakoztatása mellett egy további célom is van gyűjteményem egy részének közreadásával: hozzájárulni ahhoz, hogy a jobb sorsra érdemes Édes Anyanyelvünk a nyelvi mítoszok, babonák és butaságok terjesztője helyett a szó legnemesebb értelmében vett nyelvi ismeretterjesztés és nyelvi tanácsadás értékes és értelmes fórumává váljon. És persze jó volna elérni, hogy a tudomány és a babonaság élesen elváljon egymástól, ne lehessen a kettő határán lavírozni, ahogy ezt sok, jobb sorsra érdemes nyelvész kollégám teszi.

Amint föntebb említettem, e csacskaságok cáfolatára a szakmán belül kár volna időt vesztegetni. Különösen Zeman Lászlónak nincs arra szüksége, hogy „fölvilágosítsam” a dolgok tényleges állásáról: nem kétséges, hogy ő mindezeket nálamnál sokkal jobban tudja, ékesen bizonyítva, hogy Tolcsvai Nagy Gábornak igaza volt, amikor a kilencvenes években a nyelvművelés körül zajló vitában megállapította: „a magyar nyelvművelés értékrendjét, elméleti kereteit, módszertanát, gyakorlatát illető viták a látszat ellenére sem tekinthetők nemzedéki jellegűeknek” (1994/1998, 253). Az idézett csacskaságokat azért kommentálom mégis, mert írásom nem nyelvészeti szaklapban jelenik meg, az a látásmód pedig, amelyet a közreadott szemelvények képviselnek, nem idegen a szlovákiai magyar értelmiségtől, a társadalomtudósoktól sem. Nem is csoda, hiszen az iskola, az anyanyelvi nevelés ezt a szemléletet közvetítette, és jelentős mértékben közvetíti mind a mai napig. Ékes bizonyságai ennek a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar tanszékére bekerülő fiatalok, akiknek jó részét csak többéves szívós munkával lehet arról teljesen leszoktatni, hogy a nyelvet a hagyományos nyelvművelés torzító optikáján keresztül szemléljék.

Balázs Géza akadémiai nyelvművelő az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága számára készített „problémafelvető vázlat”-ában (2003b, 2) az ún. nyelvvédelmet „többnyire laikusok által végzett nyelvápoló tevékenység”-ként határozza meg, „amelyre támaszkodhat a nyelvész, illetve el is határolódhat tőle”. Brauch Magda mozgalmi nyelvművelő a nyelvész szakemberek és nyelvművelők összefogását sürgeti „közös anyanyelvünk védelmében” (1999). Jómagam nem kívánok az önkéntes nyelvművelőkkel összefogni „közös anyanyelvünk védelmében”, ellenkezőleg: úgy gondolom, hogy a mozgalmi nyelvművelést úgy, ahogy van, meg kellene szüntetni (de nem az anyanyelvi mozgalmat, amely nagyon hasznos dolog, ha megfelelő kezekben van a szakmai irányítása). Akár nyelvi tanácsadásként, akár nyelvi ismeretterjesztésként, akár nyelvtervezésként értelmezzük a nyelvművelést, mindhárom esetben olyan tevékenységről van szó, amely szakképzett nyelvészekre tartozik.

Dolgozatomban nem vállalkozom az idézett vélemények kritikai elemzésére, csupán csokorba – pontosabban csokrokba – szedésüket és laza kommentálásukat tekintem feladatomnak. Észrevételeimet ezért nem is helyezem az utóbbi évek nyelvművelés-kritikai irodalmának kontextusába. Mentségemre szolgáljon: írásom műfaja nem tanulmány, nem is szakcikk, még csak nem is nyelvi ismeretterjesztő írás, hanem voltaképpen hozzászólás. Azt a hozzászólásomat folytatom, amelyet 2003. szeptember 30‑án Budapesten, az MTA Nyelvtudományi Intézetében, az intézet nyelvművelő osztálya által szervezett kerekasztal-konferencián elkezdtem. A konferencia címe A nyelvművelés helye a nyelvtudományban volt. Úgy gondoltam, s most is úgy gondolom: addig, amíg a „nyelvművelés” ürügyén olyan vélemények fogalmazódhatnak meg, amelyek tudományos nézetként ma már teljesen szalonképtelenek, s ráadásul olyan magatartás húzódik meg mögöttük, amely még nyelvi emberi jogi problémákat is fölvet, addig rossz fény vetül például arra a legitim és szakszerűen végzett nyelvi tanácsadásra is, amelyet éppen a kerekasztal-konferencia szervezője, a nyelvművelő osztály végez. Éppen ezért fontosnak tartottam, s most is fontosnak tartom, hogy azok a szakemberek, akik a nyelvtudományban keresik a nyelvművelés helyét, elhatárolódjanak az ilyen tevékenységtől.

Ez az elhatárolódás az említett konferencián sajnos nem történt meg egyértelműen, s a hozzászólásomra adott válasz is bagatellizálta a problémát; ezért folytatom most a mondókámat ebben a formában. Mivel a csacskaságokból készített válogatás igen terjedelmes, a bemutatott anyagot a jobb olvashatóság kedvéért bizonyos témakörök szerint csoportosítottam. Egy-egy csacskaság rendszerint több témakörbe is beleillik, ezért hozzászólásom valójában minden jelenségre sokkal több példát tartalmaz, mint amennyit az egyes alfejezetekben idézek. Magukban a forrásokban pedig, az Édes Anyanyelvünk megvizsgált évfolyamaiban, a csacskaságok száma többszöröse az itt közreadottakénak. Más forrásokból származó vendégszemelvények közléséhez tehát nem azért folyamodtam, mintha az elsődleges forrásban nem állt volna rendelkezésemre elegendő anyag, hanem azért, hogy két dolgot jelezzek: egyrészt azt, hogy nem csupán egy folyóiratról „magánügyéről” van szó, másrészt pedig azt, hogy a mozgalmi és akadémiai nyelvművelők közt nem olyan éles a határvonal, mint ahogyan a távolról érkezett avatatlan szemlélő gondolhatná.

 

 

A szükséges háttértudás hiánya

 

 

Ahhoz, hogy a nyelvművelő nyelvi kérdésben képes legyen ítéletet mondani, mindenekelőtt bizonyos szakismeretekre van szüksége. Ez olyan evidencia, amit szinte röstellek leírni. Mégis le kell, hiszen az alábbi csacskaságok azt mutatják, hogy a nyelvművelők számára ez korántsem magától értődő. Erre utal az a megdöbbentő tény is, hogy a folyóirat nyelvész szerkesztői sem tartották fontosnak, hogy a téves megállapításokat a közölt cikkekből kigyomlálják vagy legalább saját szerkesztői lábjegyzetükben korrigálják (ez utóbbi eljárásra egyetlen példát találtam a megvizsgált anyagban).

Kezdjük el szemlénket két olyan idézettel, amely alapvető kétnyelvűségi és kontaktológiai ismeretek hiányáról tanúskodik, miközben a szerzők egy kétnyelvű kisebbségi közösséget – az erdélyi magyarokat – érintő fontos kontaktológiai kérdésekről mondanak véleményt!

 

 

Ez a rövid mondat, melynek szerzője Brauch Magda műkedvelő erdélyi nyelvművelő, két szakmailag elfogadhatatlan állítást is tartalmaz. Mindkettő közismert nyelvi mítosz; amint erre a magyar–szlovák kódváltással kapcsolatos kutatások is fényt derítettek, sok laikus beszélő hisz ezek igazában. Az egyik, egyetlen jelzőbe sűrített közvetett állítás szerint a nyelvek „keverése” – azaz a kódváltás – önkényes. A tekintélyes nemzetközi és magyar szakirodalom egybehangzó tanúsága szerint ez nem így van, a kódváltást nagyon is jól meghatározható nyelvtani és pragmatikai szabályok vezérlik. Ami a kódváltás nyelvtani törvényszerűségeit illeti, fontos tudni, a hogy kétnyelvű megnyilatkozások többsége grammatikus – azaz nyelvtanilag helyes – mondatból, mondatrészletből áll; az olykor előforduló agrammatikus mondatok, mondatrészletek többnyire jól megmagyarázhatók. Nagyobb számú agrammatikus kétnyelvű megnyilatkozásra csak a nyelvvesztés folyamatában lévő beszélők esetében vannak példák, ez azonban nem a kódváltással függ össze, hanem a beszélők gyönge nyelvtudásával, hiszen az ilyen beszélők sok olyan agrammatikus mondatot, mondatrészletet is produkálnak, amely nem tartalmaz vendégnyelvi elemet.

Ami az idézetben nyíltan megfogalmazott állítást illeti, hogy ti. a kódváltás negatív attitűdöket föltételez az érintett nyelvekkel szemben, ennek is az ellenkezője az igaz. A szakirodalom tanúsága szerint a kódváltás a legnagyobb mértékben általában épp azokra a beszélőkre jellemző, akik mindkét nyelvvel azonosulnak, mindkettőhöz pozitívan viszonyulnak, vagyis mind a kettőt nagyra becsülik. Erre a törvényszerűségre több empirikus bizonyítékunk van a szlovákiai magyar beszélőközösségben folytatott kutatásokból is.

A következő idézet szintén a kódváltásra nézve tartalmaz egy olyan közvetett állítást, amely a közkedvelt nyelvi mítoszok közé tartozik. A szemelvényben idézett megállapítás szerzője, Péter Sándor, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége által 2000 januárjában szervezett illyefalvi anyanyelvi értekezletnek volt az egyik előadója.

 

 

Amint látjuk, Péter Sándorban föl sem merült az a lehetőség, hogy a kódváltásnak nemcsak a gyönge nyelvtudás vagy a nyelvi hiány lehet az oka. A nemzetközi és a magyar szakirodalom a kódváltásnak a legkülönfélébb indítékait és funkcióit tárta föl az elmúlt évtizedekben; ilyenek többek között a másik nyelven elhangzottak szó szerinti idézése, a mondanivaló hitelesítése vagy nyomatékosítása, a mindkét nyelvvel való azonosulás kifejezése, nyelvi játék stb., stb., stb. A kódváltó beszélők egy része mind a két nyelvet kiválóan ismeri, s ezenkívül még egy többletképességgel is rendelkezik: össze tudja kapcsolni a két nyelv elemeit egyetlen diskurzuson belül úgy, hogy a létrejövő nyelvi megnyilvánulás nyelvtanilag helyes legyen.

A laikusok egyébként sokszor még az átadó nyelvi kölcsönszavak használatát is a két nyelv „keverésé”-nek minősítik, ez azonban nem helyes, mivel a kölcsönszavak olyan átadó nyelvi szókészleti elemek, amelyek beépültek az átvevő nyelv rendszerébe. A kölcsönszavak használata még kevésbé utal hiányos nyelvtudásra, mint a kódváltás, ellenkezőleg: amennyiben a beszélő a kölcsönszavaknak azokat a szinonimáit is ismeri, amelyek az adott nyelv egynyelvű változataiban használatosak (ha egyáltalán vannak pontos megfelelőik), szókincse az adott területen gazdagabb az egynyelvű közösségben élő társaiénál.

A következő idézetből kiderül, hogy Brauch Magda nemcsak a kontaktológia területén van híján a szükséges szaktudásnak, hanem nyelvünk történetét sem ismeri kellőképpen.

 

 

Az alapnyelv magánhangzó-rendszeréről az uralisztika és a finnugrisztika szakemberei sokkal óvatosabban nyilatkoznak, mint Brauch Magda, mert ennek rekonstruálása nagy nehézségekbe ütközik. Mégis manapság inkább úgy vélekednek a szakemberek, hogy a finnugor alapnyelv valószínűleg nem ismerte a hosszú magánhangzókat. Ami a mássalhangzókat illeti, itt is csupán a felpattanó zöngétlen zárhangok (p, t, k) hosszú változatával számolnak (pp, tt, kk), de még ezek megléte is vitatott. Az összes hosszú magánhangzó és a hosszú mássalhangzók többsége nagy valószínűséggel a magyar nyelv önálló élete során keletkezett.

A hangtani példa után nézzünk most meg egy jelentéstani kérdést taglaló szemelvényt Fodor István nyelvésztől!

 

 

Valóban sok jel utal arra, hogy a hölgy szó használata változik, ám sem a nyelvtörténet, sem a leíró nyelvészet nem ismeri a „visszás jelentés” fogalmát.³ Ha ismerné, akkor ezzel kellene illetni például az úr és az asszony szavak mai jelentéseit is. Az úr ugyanis az Árpád-korban még ’királyi herceg’ jelentésben élt, az uram megszólítás elsősorban a trónörökösnek dukált. Az asszony szó eredetileg magának a királynénak volt a címe. Mindkét szó hasonló, de jóval radikálisabb jelentésváltozáson ment keresztül, mint amilyen a jelek szerint napjainkban megy végbe a hölgy esetében. A hölgy szó mai jelentése az értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadása szerint (ÉKsz.² 2003, 541) ’ismeretlen (elegáns, érett stb.) nő’. A zárójelezés arra utal, hogy e jelentésmozzanatok nem föltétlenül érvényesülnek mindig, vagyis a hölgy olykor lehet nem elegáns, nem érett is. Így tekintve pedig ez a mai jelentésváltozás korántsem annyira „meredek”, mint az úr és az asszony egykori jelentésváltozása.  Érdemes egyébként visszatekinteni a hölgy szó régebbi történetére is: még a kéziszótár is közli, igaz, elavultként ’hermelin’ (menyétféle ragadozó állat) jelentését, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára pedig a szó rokon nyelvi megfelelői alapján föltételezi, hogy a hölgy szó ’hermelin jelentése nem eredeti, hanem az a ’nő, nőstény’ jelentésre megy vissza (TESZ 1970, 156)! Vagyis a mai „visszás” nyelvhasználat mintegy visszatérést jelent a több ezer évvel ezelőtt, „ősi” jelentéshez, de a visszatérés csak akkor lesz tökéletes, ha már nemcsak az utcanőket, hanem a teheneket és az anyadisznókat is hölgynek fogjuk titulálni.

Lépjünk tovább, s foglalkozzunk most egy kicsit mondattani kérdésekkel!

 

 

Ne foglalkozzunk most az indoeurópai nyelvekkel kapcsolatos általánosító megállapítással (a szláv nyelvek is indoeurópai nyelvek például, többségük mégsem ismeri sem a határozott, sem a határozatlan névelő kategóriáját), és azt se feszegessük, mihez képest lehet minden körülménytől elvonatkoztatva „következetes” vagy éppen „következetlen” névelőhasználatról beszélni a névelőt ismerő nyelvekben! Azt nézzük csak, ami ebből a magyar nyelvre vonatkozik, vonatkozna! Vezényi Pál cikkének címe Pontosabban, pedig ennél henyébben az egy használatára vonatkozó szabályt akarva sem lehetne megfogalmazni. A névszói állítmány előtt használt határozatlan névelő kérdésével, amelyre a John egy szép férfi volt példa utal, a 38. szemelvény kapcsán foglalkozom. Ami Vezényi második példáját illeti, a Nyelvművelő kézikönyv (NyKk 1983, 465) az egy használatát az ilyen mondatokban csak akkor helyteleníti, ha általánosító értelemben vett elvont főnév vagy nem megszámlálható dolog neve előtt fordul elő (pl. a kormány egy következetes nemzetiségi politikára törekszik; a két esemény között egy összefüggést vélek felfedezni). Jelen esetben nem erről van szó. A Nyelvművelő kézikönyv (NyKk. 1983, 466) szerint az ilyen szerepű névelő általában akkor marad el, amikor a főhangsúlyos alany vagy valamely bővítmény a mondat élén áll. Esetünkben tehát a kézikönyv esetleg akkor javasolná a határozatlan névelő elhagyását, ha a szórend ilyen volna: Kedvező alkalom kínálkozott, de azt sem állítja, hogy az Egy kedvező alkalom kínálkozott mondat rossz volna. A kifogásolt mondatban pedig végképp nem lehet találni semmi kivetnivalót.

Az ilyen henyén megfogalmazott és alkalmazott „szabály” lehet a táptalaja az egy túlhelyesbítő kerülésének, vagyis újabb ún. nyelvhelyességi hiba keletkezésének A Nyelvművelő kéziszótár is megjegyzi: „Az egy határozatlan névelő bizonyosfajta használatát régebben gyakran érte az idegenszerűség vádja, s ez sokak nyelvérzékét elbizonytalanította.” (NymKSz. 1996,118).⁴ Amint erre Vezényi Pál cikke is példa, magukét a nyelvművelőkét is.

Nézzük meg, mit mond egy (pontosabban több) szintén klasszikus nyelvhelyességi kérdésről a szakképzett nyelvész és népszerű nyelvművelő, Balázs Géza! Az idézet ezúttal nem az Édes Anyanyelvünkből, hanem az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága számára kidolgozott stratégiai fontosságú „problémafelvető vázlat”-ából való.

 

 

Az angolszász nyelvészeti szakirodalomban utoljára a múlt század ötvenes éveiben lehetett hasonló minősítéseket olvasni. A társasnyelvészeti kutatások eredményeinek közismertté válásával mindenki számára világos lett, hogy szó sincs zűrzavarról, az azonos jelentésű, funkciójú nyelvi eszközök váltakozó használata mögött rendezettség áll, de ez csak statisztikai eszközökkel ragadható meg. Az olyan, azonos értelemben használt formák, mint pl. az amely és az ami vagy az ami és az aki ún. nyelvi változót alkotnak, az egyes változatok gyakorisága egy adott megnyilatkozáson belül pedig a mondat jelentésén túl a beszélő különféle társas és más jellemzőitől (pl. iskolázottságától, nyelvjárási hátterétől stb.), a beszédhelyzettől (ezen belül pl. a beszédpartnerek társas jellemzőitől, egymáshoz fűződő viszonyától, a tevékenység közegétől és jellegétől, azaz a beszédhelyzet formalitásától) és más tényezőktől függ, ill. függhet. Balázs Géza más helyen maga is használja a nyelvi változó fogalmát; néhány bekezdéssel lejjebb „szövegtani változók”-ról beszél. Az alternatív kifejezési lehetőségek nyelvi változóként való bemutatása és a zűrzavar feltételezése azonban teljességgel kizárják egymást.

Végül megemlítem, hogy annak föltételezése, hogy egy nem nyelvbotlásként elhangzott vagy leírt nyelvi forma – esetünkben az aki vonatkozó névmás személyek csoportjára vonatkoztatva – lehet „fölösleges”, szintén nyelvi mítosz (lásd még a 31. szemelvényt).

A vizsgált anyagban nagy számban találhatók olyan cikkek, amelyek többértelmű nyelvi megoldásokat kárhoztatnak arra való hivatkozással, hogy értelemzavaróak, félreértést okozhatnak. Nézzünk meg erre három különböző típusú példát!

 

 

Nincs épeszű, magyarul jól tudó ember, aki a Buvári Márta által idézett mondatot és az ahhoz hasonlókat félreértené. Ugyanis a nyelvi megnyilatkozások értelmezésében mindig felhasználjuk a világról szerzett ismereteinket is, s figyelembe vesszük az adott beszédhelyzetből adódó fogódzókat is. Éppen ezért átfogalmazásra valójában nincs szükség, jóllehet kétségtelenül erény, ha valaki az ilyen kétértelműségeket is képes elkerülni úgy, hogy fogalmazása nem válik mesterkéltté vagy túl bonyolulttá.

 

 

Ez a felirat egyáltalán nem érthető félre, ugyanis minden magyar anyanyelvi beszélő tisztában van azzal, hogy a mozgássérült szó csak személyre vonatkozhat, a lift pedig nem személy. Éppúgy, ahogy például az egész busz dalra fakadt mondatot sem szokták úgy értelmezni, hogy a kormánykeréktől kezdve a tengelykapcsolón át a kipufogóig minden alkatrésze énekelni kezdett, mert ezt az értelmezést a világról szerzett ismereteink kizárják (éppen ez teszi lehetővé a tömörítő eszközként szolgáló metonímia alkalmazását).⁶

Ha az Orosz Tamás által idézett példába mégis bele akarnánk kötni, akkor inkább a helyesírását bírálhatnánk fölül: mivel a mozgássérült jelző ez esetben főnév, a jelzett szóval egybe kellene írni. Ám a Mozgássérültlift forma annyira természetellenes, hogy a felirat készítői inkább két szóba írták. S jól tették, elvégre a helyesírás arra való, hogy megkönnyítse az emberek számára az olvasást, nem arra, hogy megnehezítse, s ezért az ilyen esetekben a „törvény”-nek a szellemét kellene nézni, nem a betűjét.

Nyelvileg viszont ezzel a kifejezéssel semmi probléma nincs, ún. jelentéssűrítő összetételről van szó, amely ugyanolyan „helytelen”, mint mondjuk a betegszoba, amelyről szintén elmondható, hogy nem „ő” beteg, hanem aki benne fekszik. S ugyanennyire „félreérthető” mondjuk a locsolócső, amely nem locsol, hanem vele locsolnak, a váróterem, amely nem vár, hanem benne várnak vagy a sétálómagnó, amely nem sétál, legföljebb használóik „sétáltatják”; és még folytathatnánk. Az ilyen alakulatok logikai alapon való kifogásolása olyan nyelvi babona, amit hivatásos nyelvészek nemigen terjesztenek, csak a mozgalmi nyelvművelők, viszont azzal, hogy az ilyen „logikátlanságokat” kifogásoló írásoknak helyet adnak, maguk is hozzájárulnak továbbéléséhez.

 

 

Ez esetben a kétértelműség jobban kiütközik, legalábbis ebben a kontextusból kiszakított idézetben. A másik jelentés „bevillanása” egy kicsit komikus hatást kelt, úgyhogy itt valóban célszerű lehet a mondatot másképpen megfogalmazni. Nem azért, mert ezt valaki is félreértené, hanem épp az esetleges nemkívánatos stílushatás miatt. De ez nem nyelvi, nem is nyelvhelyességi, hanem stilisztikai kérdés. S az is stilisztikai kérdés, hogy stílusértékét tekintve a Minya Károly által javasolt változat nem egyenértékű az eredetivel. Az eredeti forma – nem tekintve persze az esetleges humoros „mellékeffektust” – formálisabb, mint a Minya által javasolt. Márpedig ha javítunk, akkor célszerű ugyanabban a stílusrétegben maradni. (A nyelvművelőknek a stílusrétegződés és egyáltalán a változati sokféleség iránti érzéketlenségéről alább még lesz szó, lásd pl. a 20. és a 21. szemelvényt.)

A nyelvekben meglévő ambivalenciával nyelvészek, filozófusok sokat foglalkoztak; vizsgálódásuk legfontosabb tanulsága, hogy a kétértelműségek nagy része csak strukturális szempontból, „elméletileg” jelent „problémát”, a beszélők a konkrét élethelyzetben a legritkább esetekben értik félre a kétértelmű megfogalmazásokat. Ennek fényében a strukturális kétértelműség mint a helytelenítés egyedüli indoka nyelvi babona. Nézzünk meg Albert Sándor (2003, 57) tanulságos fejtegetése nyomán egy példát, amely ezt segít megérteni!

Ha egy ember azt mondja: Az esőköpenyemet a fürdőkádban hagytam, mert még nedves volt, a mondat strukturális szempontból kétértelmű, mégsem kételkedik benne senki, hogy az esőköpeny volt a nedves, nem a fürdőkád. „Az esőköpenynek a fürdőkádba való betevése csak akkor számít értelmes cselekedetnek, ha az esőköpeny a nedves, és nem a fürdőkád. Ez viszont már olyan különleges tudást feltételez, amelynek ott kell lebegnie a fejünkben a mondat elhangzásakor, és ez a tudás szerepet játszik az információ megértésében” (Albert i. h.). A felmérések szerint az emberek ilyenkor olyan stratégiát követnek, amely a valószínűséget mérlegeli: sokkal valószínűbb, hogy az esőköpeny volt nedves, a kád pedig száraz, mint fordítva. Ha fordítva lenne, akkor erre bizonyára a beszélő hangsúlyosan fölhívná a figyelmet. Ugyanúgy ha netán a 7. példában szerepelő útlevélkezelőket tartóztatták volna le, akkor ezt a szokatlan dolgot az újságcikkben valamiképpen megindokolták volna, s ugyanakkor funkciótlan lenne a két román és egy magyar (állampolgárságú?) férfi ilyen összefüggésben való említése. (Az értelemzavarra való hivatkozásra lásd még a 48. példát!)

Ha már a 9. példa kapcsán előjött a stílus kérdése, megemlítem, hogy a vizsgált anyagban néhány olyan cikk is található, melynek szerzője azért helytelenít egy nyelvi megnyilvánulást, mert nem ismeri föl sajátos stílusértékét. A Kovács Józseftől származó alábbi példa nem igényel kommentárt:

 

 

A következő idézetben az a figyelemre méltó, hogy a nyelvművelő, jelen esetben Graf Rezső, a bírált nyelvi megoldásnak a szerzőjét vádolja azzal, hogy nincs tekintettel a használt szavak stílusértékére:

 

 

A következőkben nézzünk meg két „pozitív” nyelvi mítoszt; ezeket a nyelvészek egy része is terjeszti mind a mai napig. A „pozitív” nyelvi mítoszok a nyelvi rendszer valamely elemét, jelenségét, tulajdonságát méltatják, olyan állítva róla, ami nem igaz vagy aminek az igazságértéke nem ítélhető meg.

 

 

A magyar nyelv mint ragasztó (agglutináló) nyelv valóban képes sok olyan jelentésmozzanatot toldalékokkal kifejezni, amelyet más nyelvekben – elsősorban az elszigetelő (izoláló) nyelvekben önálló szavak hordoznak. Nyelvünknek ezt a tömörítő tulajdonságát az angol nyelv széttagoló jellegével szokták szembeállítani. Sokáig jómagam is elhittem, hogy a magyar nyelvre a tömörség különösképpen jellemző. A hitem akkor kezdett meginogni, amikor rájöttem, mennyire nehéz definiálni azt, hogy mi számít egy nyelvben egyáltalán analitikus (széttagoló) és mi szintetikus (tömörítő) megoldásnak. A magyar nyelv különleges tömörségébe vetett hitem akkor omlott össze, amikor a magyar fordításkutatók gondos összevető elemzése nyomán ráébredtem arra, amire mint végzettségemet tekintve magyar–angol szakos tanár magam is rájöhettem volna: a magyar csak alaktanában tömörítő, ellenben mondattanában sokkal „szószátyárabb” az angolnál és más indoeurópai nyelveknél, hiszen nagyon sok mindent, amit emezek egyszerű mondattal fejeznek ki, a magyar csak összetettel képez visszaadni (lásd Klaudy 1999/2002, 82–83).⁷ Mindez persze még mindig nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a magyarban összességében mégis a tömörítő megoldások legyenek túlsúlyban, ennek egzakt kimutatása azonban – attól tartok – lehetetlen feladat.

A másik, az előzőtől nem teljesen független mítosz szerint a magyar nyelv egyedien különleges, más nyelvektől eltérő; ezt a meglátást nyelvünk külföldi csodálóinak lelkes dicsérő szavaival szokták alátámasztani. Nézzünk most meg egy magyar véleményt, Szemkeő Juditét!

 

 

A valóság az, hogy a magyar nyelvben valószínűleg egyetlen olyan jelenség sincs, amelyre ne lehetne a világ több ezer nyelve közül valamelyikben (általában sokban) példát találni, nem tekintve persze a szavak, szóelemek konkrét hangalakját és jelentését. Ami nyelvünket egyedivé teszi, az ezeknek a nyelvi jelenségeknek az együttes előfordulása (lásd Bárczi 1956/1980, 471–472). Csakhogy ilyen értelemben minden nyelv egyedi, még az olyan közeli rokon nyelvek is, mint a cseh és a szlovák.

Az első csokorba tartozó utolsó szemelvényben is egy közkedvelt mítosz fogalmazódik meg. Az idézet ezenkívül egy fontos módszertani kérdést is fölvet, amely jól rávilágít a nyelvművelés és a társasnyelvészet közötti mélyreható módszertani különbségekre.

 

 

Bencédy József nyelvész és Lőrincze Lajos-díjas nyelvművelő úgy gondolja, hogy egy nyelv veszélyben lehet egy olyan országban, ahol hivatalos nyelvként használja csaknem az egész lakosság az élet minden területén. Ez nem így van, s ezért nyelvünk egyáltalán nincs jelenleg veszélyben Magyarországon: „a magyar teljes használati körű nyelv, funkciói a társadalmi és magánélet, a gazdaság és a politika, a kultúra és a tudomány valamennyi körére kiterjednek (Herman–Imre 1987, 530). Ami csakugyan veszélyben van, az a föntebb említett nyelvi mítoszokon alapuló nyelvművelői eszmény. Azért viszont nem kár. Más a helyzet persze a határon túli kisebbségi magyar közösségekben, ahol a magyar veszélyeztetett nyelv, ám ott sem a többségi nyelvekből átkerülő kontaktusjelenségek jelentik a veszedelmet, hanem a magyar nyelv visszaszorítására törekvő nyelvpolitika, ill. a kisebbségi helyzetből eredendően következő hátrányok. Ha netán az Európai Unióban idővel veszélybe kerülne a magyar nyelv, ugyanúgy nem a „beáramló” idegen szavak és szerkezetek fogják veszélyeztetni, hanem az, hogy esetleg kiszorul a nyelvhasználat bizonyos színtereiről (pl. egyes szaktudományok művelésének nem lesznek magyar nyelvű fórumai). Ezen azonban nyelvművelői eszközökkel nem lehet segíteni. (Lásd még a 43. szemelvényhez fűzött kommentárt!)

Az, hogy a nyelvművelés nem alkalmas a magyar nyelv „megvédésére” a határokon túl vagy a kibővült Európai Unióban, nem fogyatékossága, amiképpen a mákdarálónak sem fogyatékossága, hogy nem lehet vele zoknit stoppolni. Nem arra való. A fogyatékosságot nem a nyelvművelésben kell keresni, hanem azokban a hivatásos és laikus nyelvművelőkben, akik a nyelvművelést nem arra használják, amire való. Ami pedig a jelenlegi magyarországi magyar nyelvet illeti, annak nyelvművelő eszközökkel történő „védelme” ahhoz hasonlítható, mint ha a háziasszony mákdarálóval rontana neki – az ép zokninak. (A „nyelvvédelem” kérdésére lásd még a 47. szemelvényhez fűzött megjegyzéseket!)

Ami pedig a Bencédytől idézettek módszertani vonatkozását illeti: még ha egy pillanatra elhinnénk is azt a lehetetlenséget, hogy ma Magyarországon veszélyben lehet a magyar nyelv, akkor is csacsiság föltételezni, hogy ennek megállapításához elég, ha körülnézünk, és nyitva tartjuk a szemünk és a fülünk. A nyelvi folyamatok annál sokkal bonyolultabbak, hogy a rendszertelen (vagy akár rendszeres, módszeres és hosszan tartó) megfigyelés elegendő legyen azok megragadására, leírására.

 

 

Nyelvi jelenségek, folyamatok „leírásának” módja

 

 

Mivel még a hivatásos nyelvművelők közt is akadnak olyanok, akik – amint láttuk – úgy gondolják, hogy a nyelvi jelenségek, folyamatok leírásához elegendő nyitva tartani a szemünket és a fülünket, nem csodálkozhatunk, hogy megállapításaik rendszerint nem empirikus kutatások eredményein, hanem saját megérzéseiken alapulnak. Pedig a legtöbb fontos ún. nyelvhelyességi kérdéssel kapcsolatban folytak már empirikus vizsgálatok; ezek lassan-lassan az összefoglaló jellegű, mindenki számára könnyen hozzáférhető kézikönyvekbe is utat találnak (lásd pl. a közelmúltban megjelent két reprezentatív kötetet, Kiefer [szerk.] 2003; Kontra [szerk.] 2003).

A vizsgált cikkek tanúsága szerint a légből kapott állítások nagyon gyakran a tollhegyre tűzött nyelvi jelenségek elterjedtségével, ennek mértékével kapcsolatosak: a szerzők többnyire vagy azt közlik – nyilván megérzésükre támaszkodva –, hogy a szóban forgó jelenség gyakori előfordulású, vagy pedig – ha nem érzik ilyennek és nem is merik ilyennek minősíteni – azt állítják róla, hogy terjed. Mindkét esetben rendszerint érzelmileg színezett, negatív értékítéletet kifejező vagy sugalló kifejezéseket használnak. Ez élesen szemben áll a társasnyelvészet tárgyilagos, empirikus kutatásokon alapuló megállapításaival az egyes változatok gyakoriságát illetően.

Természetesen nem lehet közvetlenül összehasonlítani egy társasnyelvészeti témájú tanulmányt egy „népszerűsítő”-nek szánt nyelvművelő írással. A valóban tudományos népszerűsítő irodalomban szintén előfordulnak az érintett jelenségek gyakoriságára való „fedezet nélküli” utalások. Nem is lenne ezzel olyan nagy baj, ha csak a jelenségek leírása lenne a cél, s a gyakoriságra való utalás tárgyilagos volna, mint ahogyan azt a nem nyelvművelők által írt nyelvi ismeretterjesztő írásokban látjuk (pl. Kálmán–Nádasdy 1999, Nádasdy 2003). Csakhogy a nyelvművelők a jelenségeket, amelyekről írnak, többnyire értékelik is, márpedig egy megalapozott értékítélet nem alapulhat „fedezet nélküli” becsléseken. (Az értékítéletekkel sok más probléma is van, ezek egy részéről a következő két fejezetben lesz szó.) Még nagyobb baj, hogy a gyakoriságra utaló nyelvművelői kifejezések már önmagukban is negatív értékítéletet sugallnak, így a leírás és az értékelés teljesen összemosódik. Nézzünk meg néhány jellemző példát! Az első Fodor István nyelvésztől való.

 

 

Az „egész kötetnyit lehetne belőle összeszedni” többé-kevésbé ártatlan stíluselem, ám az „elburjánzott” idegenség egyértelműen negatív értékítéletet fejez ki. Ez a szó jelzőként is, állítmányként is egyik kedvelt szava a nyelvművelőknek, egyfajta nyelvművelő „terminus”-nak lehet tekinteni. A nyelvművelő „terminusok” olyan szavak és kifejezések, amelyek vagy tudományosan értelmezhetetlen fogalmakat jelölnek (pl. nyelvtisztaság), vagy pedig olyan nyelvi jelenségekre, folyamatokra, törvényszerűségekre, emberi tulajdonságokra, magatartásformákra stb. utalnak, amelyeknek a nyelvtudományban, lélektanban stb. megvan a maguk bevett neve (ilyen pl. az említett elburjánzott, melynek az elterjedt vagy nagyon elterjedt a szaktudományos megfelelője). Ettől a nyelvművelő megnevezés rendszerint épp abban különbözik, hogy érzelmileg nem semleges és negatív értékítéletet fejez ki, vagyis megbélyegző jellegű.

 

 

A hemzseg tőle szintén tipikus nyelvművelői „műszó”, amely kiválóan alkalmas a negatív értékítélet kifejezésére. Pedig a Nyelvművelő kéziszótár Vígh Erikánál enyhébben ítéli meg az idézett esetekben a számbeli egyeztetés elmaradását (lásd NymKSz. 1996, 72). A „mind erősebben terjednek” formula történeti megállapítás. Érdekes volna tudnunk, csakugyan terjed-e ez a forma, s ha igen, mennyire „erősen”, ám ennek megállapítására bizony nem volna egyszerű! A társasnyelvészek sokszor úgy próbálnak nyelvi változásra következtetni, hogy megvizsgálják, milyen a régebbi és az újabb forma gyakorisági megoszlása az egyes korosztályokban. Amennyiben a régi forma a fiatalok körében jelentősen ritkábbnak bizonyul, mint a többi korosztályéban, az új forma pedig gyakoribbnak, fölvetik annak lehetőségét, hogy a vizsgált csoportban esetleg nyelvi változás van folyamatban. Ezt azonban nem állítják biztosan, mivel az érintett nyelvi változó egyes változatainak ilyen eloszlását másképpen is lehet magyarázni. Ezért addig, amíg a „valóságos időben” végzett vizsgálattal meg nem erősítik a „látszólagos időben” végzett vizsgálatok eredményeit, azt a feltételezést, hogy nyelvi változás van folyamatban, nem tekintik bizonyítottnak. Ennek pedig az a módja, hogy a felmérést 10, 20, 30 év múlva megismétlik; ez esetben az egyes változatokra vonatkozó gyakorisági megoszlások változásából bizonyítani vagy cáfolni lehet a nyelvi változással kapcsolatos feltételezést.

Miközben a társasnyelvészet hatalmas tudományos apparátust, szellemi tőkét és anyagi eszközöket mozgósít a nyelvi változások vizsgálatára, addig – a vizsgált cikkek tanúbizonysága szerint – a nyelvművelők saját megérzéseikre támaszkodva rendkívüli határozottsággal „képesek” megállapítani, hogy a kipécézett jelenség terjed-e vagy esetleg – ritkábban – visszaszorulóban van. Az idézett eset a korrektebbek közé tartozik, hiszen szerzője az „úgy érzem” formulával utal arra, hogy nem kutatási eredményekre támaszkodik, hanem saját megérzésére.

A kevésbé korrektek közül nézzünk meg egy szlovákiai vonatkozású példát, Balázs Gézának a már említett „problémafelvető vázlat”-ából!

 

 

Abban kétségtelenül igaza van a szerzőnek, hogy a rendszer bonyolult és ezért szinte minden egyes helységnév helyragozását külön-külön meg kell tanulni, nem tudni azonban, mit kell érteni bizonytalanságon, s mit jelent az, hogy ez a nyelvi bizonytalanság „teljessé vált”. A nem szlovákiai olvasó kedvéért megjegyzem még, hogy a Romaszombat forma eléggé közhasználatú, tréfás elferdítése a Rimaszombat helységnévnek, s arra a tényre utal, hogy a városban jelentős arányban él roma lakosság.

Előfordul, hogy a nyelvművelők a pellengérre állított jelenséget egy átfogóbb tendencia részeként mutatják be anélkül, hogy véleményüket bármilyen érvvel vagy empirikus adattal alátámasztanák. Az egyik ilyen tendencia a „nyelvszegényedés” és „egyszerűsödés”, amely az egynyelvű vagy stabil kétnyelvű közösségekben használt nyelvek esetében tudtommal ismeretlen még a strukturalista szemléletű történeti irodalomban is, nem beszélve a történeti társasnyelvészetről. Az, hogy a nem nyelvcserehelyzetben lévő nyelvek „szegényednének”, mítosz; „egyszerűsödés”-ről a nyelvi rendszer egy-egy részrendszerében lehet ugyan szó (pl. az angol nyelv alaktani rendszere az óangoléhoz képest kétségtelenül egyszerűsödött⁸), az azonban, hogy az egész nyelvi rendszerre nézve is beszélhetnénk egyszerűsödésről, több mint kétséges.

A másik tendencia, melynek megnyilvánulásaként a kipécézett jelenséget kezelik, a „nyelvkeveredés”. A mai kontaktológiai és társasnyelvészeti irodalom kerüli a nyelvkeveredés műszót, mivel azt sugallja, hogy a két nyelv együttes használata ötletszerű, önkényes (lásd az 1. szemelvényt). A nyelvi kontaktushatásnak különféle válfajai vannak, s ezek megnevezésére érzelmileg semleges, értékítélettől mentes műszavak használatosak a szakirodalomban (pl. kölcsönzés, szubsztrátumhatás, interferencia, kódváltás stb.).

Mindkét tendenciára, a „nyelvszegényedés”-re és „egyszerűsödés”-re, ill. „nyelvkeverésre” egyaránt utalhat az átfogó „nyelvromlás” „műszó”, amely a nyelvtudományban ma már teljességgel szalonképtelen (lásd még a 23. és a 43. szemelvényhez fűzött kommentárt). Még Bencédy József (2000) is az „átlagos beszélő”-höz köti a nyelvromlás mítoszát: „Az átlagos beszélő, az átlagos nyelvtudat csak a »hibákat« látja, ezért egykettőre kész az ítélettel: romlik a nyelv. Ezzel kettős hibát követ el: egyrészt nem tesz különbséget a nyelv állománya (a langue) és ennek mozgósítása, használata (a parole) közt, másrészt a hibáztatást eltúlozza, általánosítja. Ezzel szemben az a meggyőződésem, hogy a nyelv a maga sokoldalú változásában előre mozog, mert gondolkodásunk – mellyel szorosan, elválaszthatatlanul összefügg – szakadatlanul fejlődik, s nem tudna újabb meg újabb területeken előretörni, ha nem lelné meg a gondolatok kifejezéséhez szükséges nyelvi eszközöket.”

 

 

Nyelvész körökben eléggé egyöntetű az a nézet, hogy a magyar nyelvben – akárcsak a többi nyelvben, a kihalóakat nem számítva – a nyereséglista jóval bővebb, mint a veszteséglista. Ezzel a véleménnyel még az Édes Anyanyelvünk hasábjain is találkozhatni. Bencédy József állapítja meg egy másik írásában (2003b) a következőket: „Nyelvünk eleven, életerős, hadd mondjam: kreatív e mai száguldó világban. Gondoljunk csak a nagyszámú új magyar szóra (billentyűzet, kijelző, egér, mikrosebészet, holdkomp), melyek révén elértük, hogy nincs olyan (akár újabb) tudomány, amelyről magyarul, magyar szavakkal ne tudnánk szólni.” Bencédy írásának ez a része üdítő színfolt a nyelvünk áldatlan állapota miatti nyelvművelői sirámok tengerében.

Az, hogy egész műfajok, stílusok, kommunikációs technikák tűnnének el a nyelvünkből, ahogy Balázs Géza állítja, meglehetősen merész megállapítás. Nem lehetetlen persze, hogy egy nyelvben egy-egy műfaj, stílus, kommunikációs technika fölöslegessé, túlhaladottá váljon (pl. a rendszerváltás után a kommunista pártzsargon). Kérdés azonban, milyen kutatásokon vagy legalább megfigyeléseken, következetéseken alapul ez az állítás. Mindenesetre a zöld területek csökkenésének analógiája azt mutatja, hogy Balázs Géza – szemben Bencédy Józseffel – a mai magyar nyelvet leépülőben lévőnek látja és láttatja.

A nyelvszegényedés és a (negatív értelemben vett) egyszerűsödés (együttesen „kopás”) mítosza meglehetősen népszerűnek látszik a vizsgált sajtótermékekben, még az egykori magyar miniszterelnöktől, Orbán Viktortól is van rá példánk (Orbán 2000). Most azonban közhelyszerű megfogalmazása miatt nem ezt idézzük, hanem egy plasztikusabb, egyedibb metaforát mutatunk be, szintén a népszerű nyelvművelő, Balázs Géza tollából:

 

 

A „rongyolódás” metaforája ebben a szemelvényben „csak” a nyelvhasználatra vonatkozik, nem a nyelvre, de hát a kettő nem választható el egymástól, ezenkívül pedig a nyelvhasználat „egyszerűsödése” is bizonytalan – s alighanem bizonyíthatatlan és cáfolhatatlan – feltételezés. Más szerzőtől a nyelvszegényedés „műszó” használatára is van példa a vizsgált anyagban (Büky 2000). Balázs Gézának ez a megfogalmazása egyébként példa az ún. asszociatív megbélyegzésre, amelyről később lesz szó (lásd az 50–53. szemelvényeket).

Az idézett szemelvény a nyelvművelők „látleleteinek” egy további sajátosságára is rávilágít: arra, hogy megállapításaik sokszor elnagyoltak, megfoghatatlanul általánosak és teljes mértékben dekontextualizáltak, emiatt pedig igazságértékük megállapíthatatlan. Mert készséggel elismerem, hogy a mindennapi beszélt nyelv bizonyos tartományaiban, bizonyos helyzetekben elvben éppenséggel érvényesülhet valamiféle egyszerűsödési tendencia; ám kétlem, hogy például a jogi vagy mikrobiológiai szövegek nyelvhasználata egyszerűsödne, durvulna vagy „rongyolódna”. Pedig „a” nyelvhasználatba ezeknek a regisztereknek a használata is beletartozik.

Figyelemre méltó még a fönti idézetben az „egyszerűsödés”-nek negatív kontextusban való használata, hiszen más esetekben a nyelvművelők épp az egyszerűség nemes eszményének jegyében bírálnak bizonyos regisztereket (elsősorban a hivatali és jogi szaknyelvet) és nyelvi jelenségeket. Ezt látjuk a következő szemelvényben.

 

 

A nyelvművelők szemmel láthatólag épp azt kifogásolják az egyes regisztertípusokban, ami eredendően jellemző rájuk: a mindennapi beszélt nyelvvel azért van bajuk, mert „egyszerűsödik”, a formálisabb regiszterekkel pedig azért, mert túlságosan bonyolultak. Buvári Márta a jelek szerint nem vette észre, hogy az általa kárhoztatott formák a legtöbb esetben nem az élőbeszédben fordulnak elő, hanem a formális stílusban: nem véletlen, hogy ő is az újságra és a rádióra hivatkozik. A formális stílus a világ minden nyelvében a hosszabb formákat kedveli. (Egészen feltűnő ez a távol-keleti nyelvekben, ahol nagyon erőteljes az udvariassági stílusrétegződés.) Ilyen alapon az azonban vagy a meglehetősen is fölöslegesen körülményeskedő, hiszen mondhatjuk úgy is, hogy de/ám, ill. eléggé, pedig tudtommal sem az egyik, sem a másik nem számít még a legortodoxabb nyelvművelők szemében sem helytelennek.

Egyébként ha az ilyesfajta terjengősség „divat”, akkor a divat szót is át kell értelmezni, ez ugyanis az értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadása szerint ’[...] koronként változó szokások összessége’, ill. ’felkapott szokás, gyakorlat’ (ÉKsz.² 2003, 226). Márpedig a formális stílusnak ez a jellegzetessége korántsem változik koronként, és nem valami „felkapott” szokás, hanem évezredek óta tartós gyakorlat a világnak alighanem minden nyelvében. Egy példa erre, igaz, nem a távoli múltból, csak a 19. század közepéről:

 

 

A vendégszemelvényben található idézet épp Petőfi kitűnő stílusérzékét mutatja, mert kiderül belőle, hogy költőnk nemcsak verset tudott írni, hanem hivatalos beadványt is – mindegyiket a maga szokásos és elvárt stílusában. Ezt nem vette észre Ferenczy Géza, „legnagyobb tudású, legfáradhatatlanabb nyelvművelőink egyike” (Elekfi 1980, 5).

Az Édes Anyanyelvünk vizsgált számaiból nem hiányzik a „nyelvromlás” rémképének nyílt megidézése sem. Nézzünk meg egy példát, amelyben Brauch Magda ezt a rémet történeti folyamatba ágyazza!

 

 

Tudjuk, hogy főleg azért maradtak meg a „kifejezésbeli hanyagság”-ok, „pontatlanság”-ok, s él és virul továbbra is az „igénytelenség”, mert valójában az élő nyelvhasználat természetes jellemzőiről van szó. Ez a szerző példáiból is kiderül: a „romlás virágai” közt vannak a -tól, ‑től ragos hasonlítós szerkezetek (nagyobb tőlem), a -t végű igék felszólító és kijelentő módú alakjainak egybeesése, az ún. suksük (megírhassuk ’megírhatjuk’), a telefont kap kifejezés, valamint számos erdélyi magyar kölcsönszó és (vélhetően) interferenciajelenség. Ezekben természetesen semmi kivetnivaló nincs, különösen az általánosításnak azon a szintjén, amelyen a szerző mozog.⁹

A nyelvművelő „műszókincs” is mozgásban van. Erre utal, hogy a vizsgált anyagban a megszokott „romlás” mellett a „roncsolódás” változattal is találkozhatni, amely a „romlás”-nak egy hatásosabb, erőteljesebb szinonimája. Talán nem véletlen, hogy egy neves írónak, Szakonyi Károlynak az ünnepi köszöntőjéből származik.

 

 

Az értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadása szerint a roncsolódik ige jelentése ’(egyre inkább) darabokra töredezik, szakadozik’ (ÉKsz.² 2003, 1154). Ebből következően a „roncsolódás” „műszó” nem egyszerűen helyettesíti a sok használat során kissé megkopott „romlás” szót, hanem a romlásnak egy nagyobb, mélyrehatóbb, tragikusabb mértékét jelenti.

A kétnyelvűségi, kontaktológiai, történeti nyelvészeti szakirodalom – amint említettem – a romlás „terminust” nem használja; maga a fogalom – valóságos és jól körülhatárolható tartalommal – a nyelvcserehelyzetekben zajló nyelvi folyamatok  leírásában kap szerepet, s a nyelvleépülés (nyelvi attríció) műszó utal rá. Ugyanez a terminus használatos a nyelvcserefolyamat végső stádiumának leírására is. Mindennek azonban semmi köze a magyar nyelv magyarországi változataihoz. (Nyelvünk kisebbségi változataihoz, azok egyes szegmenseihez, igen, de a szerző nem ezekre gondolt.)

Amint a 17. szemelvényhez fűzött kommentárból kiderült, a vizsgált nyelvművelő írásokban sem kivétel nélküli az a vélekedés, hogy a magyar nyelv – vagy akár a „nyelvhasználat” – romlik. Idézzünk még egy megállapítást Bencédy József cikkéből!

 

 

Bencédy József nemcsak azt állítja, hogy nyelvünk nem romlik, hanem egyenesen azt, hogy fejlődik. Ezen nyilván azt kell érteni, hogy gyarapszik szókincse, differenciálódik regiszterkészlete, esetleg finomulnak a kifejezési eszközei, vagyis folyamatosan alkalmazkodik az egyre bonyolultabbá váló nyelven kívüli valósághoz. Körülbelül ezt nevezték a prágai iskola nyelvészei az irodalmi nyelv intellektualizálódásának.

Ugyanakkor nem fogadható el Bencédynek az a véleménye, hogy a nyelvhasználattal „sok a gond és a javítanivaló”. A helyzet valójában a következő. Minden ember egy mindennapi beszélt nyelvet sajátít el anyanyelvként. Ez áll hozzá legközelebb, ezt beszéli a legspontánabb, legtermészetesebb módon; nagyon sok ember számára későbbi élete során is ez marad az elsődleges nyelvváltozat (vagy ahogy a társasnyelvészetben nevezik, vernakuláris). Az egyéb dialektusokat és regisztereket később „veszi birtokába”: egy részüket a mindennapi beszélt nyelvhez hasonlóan spontán módon sajátítja el, másik részüket intézményi keretek közt tanulja meg, mindenekelőtt az iskolában. A később elsajátított nyelvváltozatok közt vannak olyanok is, amelyeket ritkábban használ, azaz kevesebbet „gyakorol”, s ezért nem ismeri annyira, mint a vernakulárist.¹⁰ Előfordul tehát, hogy az adott nyelvváltozat szabályait megszegi, azaz ilyen értelemben „hibázik”. Ez általában nem okoz gondot, mert az egyes nyelvváltozatok határai lazák, elég nagy köztük az átjárhatóság, vagy ahogy szakszerűbben mondjuk: a nyelvváltozatok közvelegesek.¹¹ Éppen ezért tényleges hibáról leginkább az adott nyelvváltozat elsajátításának folyamatában beszélhetünk. Ezenkívül pedig hibának tekinthetjük az ún. megkövesedett köztesben található egyedi nyelvi megoldásokat.¹² Ha Bencédy József erre gondolt, akkor persze egyet is érthetünk vele.

Itt jegyzem meg, hogy néhány túlbuzgó társasnyelvész számára az ellenkező a probléma: úgy vélik, az anyanyelvi beszélő egyáltalán nem követhet el hibát, legföljebb nyelvbotlásként. Ezt a furcsa vélekedést¹³ az egynormájú nyelvszemlélet lappangó továbbéléseként lehet csak minősíteni (lásd Lanstyák 2002b, 207–209). Hiszen ha elismerjük, hogy a természetes emberi nyelvek rendszerint nagyon sok változatban élnek – márpedig elismerjük –, akkor azt is el kell ismernünk, hogy a beszélő nemcsak az elsődleges nyelvváltozat gyermekkori elsajátítása folyamán követhet el hibákat (a felnőttnyelvi normához viszonyítva), hanem a többi nyelvváltozat „birtokbavétele” folyamán is (azon beszélők normájához viszonyítva, akik már az adott nyelvváltozatnak kompetens beszélői). Egy folyamatot természetesen csakis az „eszményi” végeredmény fényében lehet értelmezni, a tanuló hibáit is csak így lehet javítani.

Nos, a nyelvművelő legnemesebb feladata az volna, hogy nyelvhasználati tanácsaival a beszélők számára megkönnyítse a különféle nyelvváltozatok elsajátítását és korrekt használatát, s mindezt nyelvi ismeretterjesztő tevékenységgel is segítse.

 

 

A jelenségek megítélése

 

 

A nyelvművelés közismert jellemzője, hogy a nyelvi jelenségeket értékeli (többnyire negatívan), valójában ezt tekinti egyik fő feladatának. Amint a csacskaságoknak ebből a válogatásából is látszik, erre – legalábbis az idézetek szerzői – nem alkalmasak. Szemben a nyelvművelőkkel, a társasnyelvészek kínosan tartózkodnak az értékítélettől. (Ezt a tartózkodást még túlzásba is viszik, de ez más lapra tartozik.)¹⁴ Az értékelés – különösen az elmarasztaló – ritkán tárgyilagos; gyakran kísérik az értékelés hitelét rontó érzelmek, indulatok. Az eredmény szándékos vagy szándéktalan, nyílt vagy rejtett megbélyegzés. További probléma, hogy az értékelés összekeveredik a leírással, a látszólag leíró jellegű megállapítások sajátos szóhasználatukkal – amint több esetben is láttuk – rejtett értékítéletet hordoznak.

A vizsgált cikkekben olvasható konkrét nyelvhelyességi ítéletek a nyelv strukturalista szemléletéről árulkodnak. A cél nem az, hogy a beszélő minél jobban boldoguljon a nyelvével, hanem az, hogy az általa beszélt nyelv minél jobban megfeleljen az elvont nyelvi eszménynek. S bár újabban a nyelvőrök azt hangoztatják, hogy „a magyar nyelvműveléstől régóta nem idegen a nyelvi változás, a sokféle nyelvváltozat elismerése” (Balázs 2003a, 339), ez csak írott malaszt. A nyelvhelyességi ítéletek mögött nem nehéz fölfedezni a szilárd (készen kapott s változatlan, „romlatlan” formában tovább adandó) és homogén nyelv tovább élő eszményét. A beszélőnek az a dolga, hogy a tőle függetlenül létező nyelv szabályaihoz alkalmazkodjon – ezek pedig szinte mindig a standard nyelvváltozat szabályai. A szabályok pedig a nyelvművelők és a hagyományos leíró nyelvészek által állapíttatnak meg, az általánosításnak azon a szintjén, ahol eltűnik a társadalmi makro- és mikrokörnyezet, a konkrét beszédhelyzet tényezőinek sokasága, és persze maga a beszélő is.

Valóban „emberközpontú”, azaz antropológiai beállítottságú, a beszélő ember szükségleteiből kiinduló, a nyelvi produktumot a közlésaktus céljához mérő megközelítés, a kommunikatív stratégiákban való gondolkodás a „létező nyelvműveléstől” teljesen idegen. A nyelvőrök – ahogy maguk is mondják – „a nyelv ügyét” kívánják „előre vinni”, nem a nyelvet beszélő ember életét akarják könnyebbé tenni. Szemük előtt célként a nyelv „egészséges fejlődésé”-nek biztosítása, nem a beszélő ember lelki épsége és sokrétű kommunikatív szükségletei lebegnek. Az Édes Anyanyelvünk megvizsgált számaiban számtalan „kiszólás” árulkodik erről a szemléletmódról. Nézzünk meg ezek közül néhányat!

 

 

Bencédy Józsefben láthatóan föl sem merül az a lehetőség, hogy egyáltalán létezhetne olyan élethelyzet, amelyben e kifejezések valamelyikének használata helyénvaló, célszerű volna, hogy létezhet olyan beszédhelyzet, amelyben informalitásánál vagy éppen formalitásánál fogva pontosan az adott forma használata látszik célravezetőnek, vagy a beszélő a tollhegyre tűzött szavakat, kifejezéseket stb. esetleg épp nem megfelelő kontextusban, jelölt stíluselemként szeretné sajátos céljainak elérésére használni.

Hogy világosabb legyen, mire gondolok, elmondom egyik személyes élményemet. Néhány évvel ezelőtt az egyik órám után a Comenius Egyetem bölcsészkarának magyar tanszékén az egyik hallgató négyszemközt beszámolt nekem arról, hogy az utóbbi időben depresszió gyötri, s ez a tanulmányi eredményeire is kihat. Ahogy megpróbáltam ezt a szelíd, jóravaló fiút biztatni, azon kaptam magam, hogy egyetlen mondaton belül három erős csallóközi nyelvjárási jelenséget használtam. Nyelvművelő szemmel nézve nyilván megbocsáthatatlan vétket követtem el, hiszen egy magyar nyelvészeti tantárgyakat oktató egyetemi docenstől elvárható, hogy a magyar szakos hallgatóival való kommunikációjában a standard magyar nyelvet használja. Jómagam utólag arra a következtetésre jutottam, hogy a nyelvjárásias beszédmódra való átváltással azt szerettem volna finoman kifejezni, hogy a hallgatóhoz, akivel beszélgetek, most nem tanárként szólok, hanem magánemberként, azaz a státusbeli különbségeket szerettem volna a nyelvjárásias beszéddel háttérbe szorítani, a szolidaritás szempontját pedig előtérbe helyezni.

Egy-egy nyelvi megnyilvánulás helyénvalóságának megítéléséhez egy sor olyan tényezőt kell ismerni, amelyek esetleg kívülről nem is láthatóak, s ezért meg sem ítélhetőek (egy-egy „hibás” forma használata lehet például – sok-sok más lehetőség közt – allúzió is, egy régebbi közös élményre, eseményre való finom visszautalás). Ebből következően az ilyen ítélgetés normális körülmények közt értelmetlen, szükségtelen és szinte biztosan kudarcra ítélt tevékenység. Kivételt elsősorban az az eset képez, amikor a beszélő az illető nyelvváltozat elsajátításának a folyamatában van; ilyenkor természetesen az elhangzó vagy leírt hibák javítása a pedagógus, a szülő stb. részéről teljességgel indokolt, és semmi köze a megbélyegzéshez. Ennek hangsúlyozásával a társasnyelvészek adósok.

Van olyan vélemény, mely szerint a nagyobb nyilvánosságnak szánt beszéd is bírálható, sőt bírálandó. Természetesen a beszéd- vagy írásmű, komplex módon, mint nyelvi produktum megítélhető, ha kell, bírálható is, de ilyenkor nem az érintett nyelvi megnyilvánulásban előforduló különféle nyelvi jelenségek kiemeléséről, az előfordulás kontextusától való elszigetelésükről és pellengérre állításukról van szó, hanem az egész beszéd- vagy írásműnek szerves egészként való elemzéséről, az adott beszéd- vagy írásmű céljához igazított értékelési szempontok alkalmazásával. Magától értődő (ez is jó, hiszen ért + ődik visszaható képző, az ÉKsz.² is tartalmazza), hogy az értékelésnek vagy akár bírálatnak tárgyilagosnak kell lennie, azaz a nyelvtudományban használatos terminológiát kell alkalmaznia, a sajátos nyelvművelő „szakszavak” mellőzésével.

A következő idézet azért figyelemre méltó, mert szerzője, Szakonyi Károly író a nyelvművelő szemléletet tudatosan próbálja beleoltani a jobb sorsra érdemes anyanyelvi mozgalom tagjaiba. S ezzel együtt a nyelvművelésre jellemző érzelmi viszonyulást is.

 

 

A nyelvművelő, sőt az anyanyelvét szerető ember – ezek szerint – akkor jár el helyesen, ha haragszik. Legalábbis a sokféle center-re és plázá-ra, de alighanem a suksük-re és a nákozás-ra is. A most következő idézetben Fodor István nyelvész és nyelvművelő néhány strukturalista és purista alapon elutasított nyelvi jelenséget említ.

 

 

A fókuszál igealakkal Nádasdy Ádám nyelvész is foglalkozik egyik nyelvi ismeretterjesztő cikkében (1999, 264): „Az -ál képző termékeny, ma is gyakran járul latin – vagy ilyennek vélt – tövekhez, mint pl. szponzorál, debütál, zsirál vagy fókuszál. Ezek lateiner szívemnek nem mind tetszenek (főleg a fókuszál – Jupiterre kérdezem, hogy lehet a nominativus singularishoz igeképzőt ragasztani?!); de hát a nyelv nem hagyja zavartatni magát a mi iskolai emlékeinktől.” A kétféle megközelítésmód összehasonlítása igencsak tanulságos.

Nézzünk meg részletesebben egy példát egy nagyhatású nyelvi jelenség – az ún. „terpeszkedő” vagy „terjengős” kifejezések – sommás elutasítására, a használat körülményeire, regiszterbeli kötöttségére, adekvátságára (funkcionalitására) való tekintet nélkül! A „terpeszkedő”-nek bélyegzett kifejezések lényege, hogy egy igei jelentést egy névszó és egy többé-kevésbé kiüresedett jelentésű ige kapcsolatával fejeznek ki; ilyen pl. a javaslatot tesz a javasol szinonimájaként. Az ilyen kifejezések stílusértéke formálisabb egyszerű szinonimájukénál, s ezért sokuk használata a formálisabb regiszterekre jellemző. Továbbá szükség van rájuk olyankor is, amikor az igejelentést specifikálni kell, pl. az áthidaló javaslatot tesz helyet nem mondhatjuk azt, hogy *áthidalót javasol. A „terpeszkedő”-nek bélyegzett névszó + ige kapcsolatok további csoportja a személytelenség kifejezésére jött létre, az ide tartozó kifejezések mintegy a nyelvünkből kiveszett szenvedő igemódot pótolják részlegesen, formális kontextusban, pl. megrendezésre kerül ’megrendeztetik’. Természetesen ezzel a kifejezési eszközzel is – mint bármelyik mással – vissza lehet élni; pl. túl gyakori használata a szöveget modorossá teheti (ami persze már stíluskérdés), de hát ez sok más, a nyelvművelők által sosem hibáztatott nyelvi eszközre is igaz.

Nézzük meg először, hogyan ítéli meg a „terpeszkedő kifejezések”-et az akadémiai nyelvművelés, utána pedig ismerkedjünk meg egy nyelvész véleményével!

 

 

Hogyan ítéli meg ugyanezt a jelenséget a nyelvész? Aki jelen esetben nem más, mint ünnepeltünk, Zeman László. Zeman a nyelvművelők által megbélyegzett ún. terpeszkedő kifejezések használatát a szaknyelvekre jellemző nominalizálás egyik jellemző eseteként kezeli. „A nominalizálás mint nyelvtani fogalom szűkebb értelemben az igei állítmány vagy ilyen állítmányú mellékmondat átalakítását, beépülését jelenti a mondat szerkezetébe oly formán, hogy az igei tag névszói mondatrésszé válik” (Zeman 1988, 1042). A szerző a tárgyalt szókapcsolatokat olyan „igei-névszói kifejezések”-ként jellemzi, „amelyekben a névszói-főnévi összetevő elvont igei jelentést képvisel, s a szerkezet modellszerű alaptípusában jelentése, legalábbis hozzávetőlegesen, megfeleltethető az adott igével”. Zeman ezt a következő példákon szemlélteti: hatást fejt ki, hatást gyakorol < hat; vizsgálatot végez < vizsgál; kifejezésre jut < kifejez (az eddig felsoroltak az ún. általános tudományos szókincs elemei); reakcióba lép < reagál (’vegyül valamivel’), oldatba megy < oldódik (ez utóbbiak a kémia speciális szókincsének tartozékai) (Zeman 1988, 1045).

A tárgyalt analitikus igei-névszói szerkezeteket Zeman is (i. h.) a puszta igei formák jelentéstani variánsának tekinti, akárcsak a nyelvművelők, ám ebből korántsem azt a következtetést vonja le, amit amazok, hogy ti. fölösleges terjengősségről volna szó. A szerkezet szakszerű funkcionális jellemzése rávilágít arra, miért is van rá a szaknyelvekben szükség: „A nominális változat funkcionális többletjelentése egyrészt a főnévi tag terminus voltából (sajátrezgést végez), másrészt az igei összetevő által a szabatos szaknyelvi jelölés és mondatszerkesztés megkövetelte »Aktionsart«-nak (rezgésbe hoz, kifejezésre juttat), diatézisnek (hőbontást szenved, kifejezést nyer) és igei aspektusnak (»miután elvégeztük a titrálást«) a kifejezéséből származik. De e szerkesztésmód a kettétagolt forma szórendi mozgékonysága révén részt vesz a mondat aktuális tagolásának célszerű alakításában, s szövegi szinten biztosítja a szerkesztés egyöntetűségét (kohéziós tényező), eközben az egységes igealakkal szemben tagolt, tehát »gerjesztett« kifejezés összetettsége-telítettsége ellenére a mondatszerkesztés átfogóbb szempontjából épp a tömör szövegezést szolgálja” (Zeman i. h.).

Azt, hogy a tárgyalt szerkezet bizonyos regiszterekhez kötődik, a nyelvművelők is észrevették: a Nyelvművelő kézikönyv még differenciáltan ítélte meg egyes típusait (lásd NyKk. 1985, 1007–1015), a kéziszótárba már ez az árnyaltabb megközelítés „nem fért bele”. A nyelvművelő kézikönyv többek között azt is megállapítja, hogy az érintett alakulatok nagy része „voltaképpen körülírt szenvedő alak, általános alanyú, személytelen szerkezet”, s ezzel magyarázza, hogy ez a forma „az elvont, személytelen szerkesztésmódot kedvelő hivatalos nyelvben, a sajtóban, az értekező prózában, az előadói stílusban [...] és a szaknyelvben” gyakori (i. m. 1007). Ezek után azonban „nyelvünk szellemé”-ről úgy beszél, mint ami felülírhatja a szaknyelvi közlés sajátos követelményeit és szokásrendszerét, s azt sem veszi észre, hogy a szerkezet látszólagos terjengőssége ellenére a tömörítés eszközeként is használatos a szaknyelvekben:

 

 

Az ilyen „gleichschaltoló” megközelítéssel szemben érdemes megemlíteni, hogy a Nyelvművelő kézikönyv megjelenése előtt több évtizeddel végeztek már olyan statisztikai számításokat, amelyekből kiderült: bizonyos mutatók tekintetében nagyobb különbségek vannak ugyanazon nyelv eltérő regiszterei között, mint egyes önálló nyelvek között, ezeket egészként véve, tekintet nélkül regiszterbeli tagolódásukra (Sgall [szerk.] 1964, 18).

S mit állapít meg a „terpeszkedő kifejezések”-ről a fiatalabb nyelvművelői nemzedék legnépszerűbb képviselője, Balázs Géza?

 

 

Két évtizeddel a Nyelvművelő kézikönyv megjelenése után az akadémiai nyelvművelés eljut odáig, hogy egyik emblematikus képviselője a „terpeszkedő kifejezések” használatát „vesszőparipá”-nak titulálja,¹⁶ egy kalap alá veszi a festményt csinál-féle beszélt nyelvi lazaságot a személytelen fogalmazás eszközeként szolgáló megrendezésre kerül-lel és a hivatali nyelvi intézkedést foganatosít-tal, az egész „problémát” pedig „egyszerű tudatosítással” véli orvosolhatónak a „nyelvstratégiai teendőket” áttekintő, az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága számára kidolgozott „problémafelvető vázlat”-ában. Ez a vázlat valóban sok problémát fölvet.

A strukturalista szemlélet egyik legjellemzőbb megnyilvánulása a kárhoztatott nyelvi jelenségek „fölösleges”-nek vagy „szükségtelen”-nek minősítése. Amint említettük (lásd a 6. szemelvényt), az, hogy egy alkalmilag vagy rendszeresen használt nyelvi forma az adott diskurzusban vagy magában a nyelvi rendszerben „fölösleges” volna, nem más, mint nyelvi mítosz. Egy nyelvi jelenségről kijelenteni, hogy „fölösleges”, legyen az bár teljesen alkalmi, semmivel sem értelmesebb vagy tudományosabb eljárás, mint a szomszédasszonyról megállapítani: „fölösleges lilára festenie lábujjai körmét”.

A fölöslegesség mítoszára számos példa található szerény adatbázisomban. Nézzünk meg egyet!

 

 

A jól ismert „terminus technicus”, a „fölösleges idegen szavak”-nak az ikertestvérével találkozunk ebben a Brauch Magdától származó idézetben. A kontaktológiai, kétnyelvűségi és történeti nyelvészeti szakirodalom nem ismeri a „fölösleges idegen hatás” fogalmát. Ez éppoly értelmetlenség, mint amilyen a „fölösleges nyelvi változás” volna, vagy mondjuk konkrétabban a finnugor szókezdő *k-nak ch-vá, majd h-vá való fölösleges válása veláris mássalhangzók előtt, a finnugor magánhangzóközi *-k- fölösleges zöngétlenedése és spirantizálódása stb.

Egy-egy jelenség megítélése nem feltétlenül annyira fekete-fehér, hogy csak „fölösleges”-nek vagy „szükséges”-nek lehetne minősíteni. Létezik árnyaltabb megközelítés is:

 

 

A csinál ige, amelyről a fenti idézetben szó van, nem minősíttetik fölöslegesnek, csupán az állapíttatik meg róla, hogy „a kelleténél” jóval gyakrabban használják. Brauch Magda erdélyi önkéntes nyelvművelő hivatottnak érzi magát eldönteni, hogy a csinál igének mi volna a „szükséges” előfordulási gyakorisága, milyen szókapcsolatokban „szabadna” előfordulnia és milyenben nem.

Egy másik írásában ugyanez a szerző így fogalmaz:

 

 

Ez az idézet azt a benyomást kelti, mintha a nyelvművelő döntené el, hogy a szavaknak egyes csoportjai (esetünkben a durva és trágár szavak) valamely regiszterhez (esetünkben a szlenghez) tartoznak-e vagy sem. Az a meggyőződés, hogy egy nyelvi elem azért tartozik egy-egy regiszterhez, mert a nyelvész vagy a nyelvművelő oda sorolja, nyelvi mítosz. A nyelvésznek vagy nyelvművelőnek nincs ilyen hatalma a nyelv fölött. A nyelvész csupán arra képes, hogy megállapítsa: a durva és a trágár szavak a szlenghez tartoznak, mert a „szlenges” beszéd szükségszerű velejárói.

A nyelvművelők strukturalista alapállásából magyarázható a nyelvi változások gyakori elutasítása. Erre már föntebb is láttunk példát (lásd a 4. és 6. szemelvényt). Az alábbi példa olyan nyelvhelyességi kérdés, amelynek „emberközpontú” megítélése alighanem megbotránkoztatja a nyelvművelőket.

 

 

A nyelvi rendszer szemszögéből nézve azért „helytelen” a helyiség és a helység „összekeverése”, mert egészen más a jelentésük. A magyar nyelvben működő hangtani tendenciák ismeretében persze nem nehéz megmagyarázni az „összekeverés” okát: annak az ún. kétnyíltszótagos tendenciának (vagy Horger-törvénynek) a működése hozta létre a helyiség-ből a helység formát, amely sok más belső keletkezésű és idegen eredetű szó hangalakját is befolyásolta (pl. uruszág > urszág, ebből pedig ország; halovány > halvány; azután > aztán; szláv palica > magyar pálca), s máig sem szűnt meg működni (lásd a fesztelen és lezser beszédben használt olyan szavakat, mint pl. a hejleg ’helyileg’, amejket ’amelyiket’, poltika ’politika’, asszem ’azt hiszem’ < asziszem stb.). Valószínűleg soha nem vált volna ez az ártatlan hangtani változás nyelvhelyességi kérdéssé, ha a hangalak, amely létrejött, a helység, nem esett volna véletlenül egybe egy másik szóéval. Ez ugyan a beszélőket láthatólag nem zavarja, hiszen a kontextusból úgyis kiderül, hogy a helység szó szobát vagy falut, várost jelent, ám annál inkább zavarja a nyelvművelőket. Pedig valójában nem történt más, mint hogy egy mesterségesen – és eléggé ügyetlenül – létrehozott nyelvújítási szót, a helysigé-t az emberek egészséges nyelvérzéke megpróbálja könnyebben ejthetővé tenni.

Ugyan kinek származna belőle kára, ha az akadémiai nyelvművelés nem a nyelvi rendszer általuk elképzelt eszménye alapján járna el ez esetben, hanem elfogadná, hogy az átlagos – a nyelvművelők szakzsargonja szerint „igénytelen” – beszélőket a helység szó poliszémiája egyáltalán nem zavarja, a helyiség szónak szokatlan, a magyar nyelv hangsorépítési szabályaitól kissé eltérő hangalakja¹⁸ viszont igen, s „emberközpontú” döntést hozna ebben a kérdésben? S így ahelyett, hogy leszereltetné a városközi vonatokról a „botrányos” feliratot, inkább felvenné a helyesírási szótárba a helyiség mellé – vagy horribile dictu: helyette – a helység változatot.

A 4. szemelvényben egy köznyelvi jelentésváltozás elutasítására láttunk példát; az alábbi szemelvény olyan példákat tartalmaz, amelyek a (könyvviteli, kereskedelmi) szaknyelv és köznyelv határsávjában helyezkednek el.

 

 

Ez a jelenet érzékletesen mutatja a mozdulatlanná mumifikált „eszményi” nyelv és az élő valóság konfliktusát. Vezényi Pál az értelmező szótárból kiindulva illetékesnek érzi magát abban, hogy egy szakma műszóhasználatának a helyénvalóságát megítélje. Sőt, kétségbe vonja a kereskedelmi dolgozók szakértelmét is, amikor föltételezi, hogy a leggyakrabban használt fogalmak nevét „összekeverik”.

Az akadémiai nyelvművelés hivatalos álláspontja szerint a nyelvhelyességi ítéletek alapja a nyelvszokás. Igaz, nem akárkié, hanem a mintaadó beszélőké. Egy szakmában a mintaadó beszélők nyilván az adott szakmának a művelői, nem pedig az üzletbe betoppanó önkéntes nyelvművelő. Természetesen ha a szakmai szóhasználat kommunikációs vagy más problémákat vet föl, van értelme és haszna a kérdéssel foglalkozni – erről szól a nyelvtervezés. Ám ebben az esetben a problémát az akadékoskodó vevő jelentette, nem a szaknyelv.

Nézzünk meg erre a magatartásra egy más jellegű példát! Az alábbi idézet szerzője egy olyan nyelvművelő, Láng Miklós, akit egy, a szakmájától távol eső területről szóló dolgozat anyanyelvi lektorálására kértek föl. A szakmunka szerzői Láng számos magyarítási javaslatát elutasították azzal az indoklással, hogy a kifogásolt szavak és kifejezések „a marketing és a piackutatás témakörében elfogadottak” (Láng 2003), azaz megfelelnek a leghivatottabb beszélők nyelvszokásának. A szerző ezt az érvelést így kommentálja:

 

 

„A magyar nyelvművelésnek van rendszerbe szedett alapvelvek gyűjteménye, azaz elmélete” – állítja Balázs Géza (2003a, 340). Nem ír róla, de ezek szerint van még ezenkívül „a nyelvművelők hite”, amely bármikor felülírja ezeket az elveket. Nézzünk meg egy példát a nyelvművelői alapelvek mellőzésére a határon túli magyar nyelvváltozatok köréből!

 

 

A nyelvhelyességi ítéletek alapja a magyar nyelvművelés hivatalosan vallott elvei szerint  – amint említettük – a művelt beszélők nyelvszokása. Erdélyben Brauch Magda megítélése szerint a kipécézett szavakat „majdnem mindenki” használja, „igényes körökben” is (ez kiderül a cikk folytatásából). Akkor miért helytelenek? Nyilván azért, mert a szerző „hite szerint” helytelenek. Egyébként a blokk és a blokklakás szó azóta bekerült az értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadásába, erdélyi és szlovákiai magyar szókészleti elemként is (ÉKsz.² 2003, 137). A buletin erdélyi szóként hiányzik belőle, ám minden valószínűség szerint megtaláljuk majd a hamarosan megjelenő Tolcsvai Nagy Gábor-féle új Idegen szavak szótárában.

A nyelvművelők nemcsak a nyelvhelyesség általános elveit nem veszik mindig komolyan, hanem a nyelvművelő irodalomban található konkrét nyelvhelyességi útmutatásokat sem mindig követik. Nézzünk meg erre is néhány példát!

 

 

Kemény Gábor szavai az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának azon az ülésén hangzottak el, melyen a neves nyelvészek és nyelvművelők azt a kérdést vitatták meg, van-e Magyarországon szükség anyanyelvi törvényre. A Kemény Gábor által kárhoztatott reklámmondat A mami gondolatolvasó formában stilisztikailag alighanem valamivel kevésbé lenne adekvát, mint a névelős forma, s ellenkezne a magyar beszélők széles rétegeinek nyelvszokásával: a mindennapi beszélt nyelvi regiszterekben ugyanis az egy névelő használata állítmány előtt természetes, megszokott, ha úgy tetszik, „helyes”.²⁰ De helyes a kifogásolt a mondat a Nyelvművelő kéziszótár szerint is, melynek Grétsy László mellett épp Kemény Gábor a másik szerkesztője (NymKsz. 1996, 126). A szótár ugyanis elfogadhatónak tartja a névszói állítmány előtti egy-et, „ha tartalmát tekintve az egész állítmányi szerkezet hasonlatszerű, metaforikus: ez az ember szerintem egy nulla, egy senki; »A bánat egy nagy óceán« (Petőfi; verscím)”. Ha föltesszük, hogy a reklámban szereplő Mami nem telepátiával hivatásszerűen foglalkozó okkult személy, akkor itt valószínűleg hasonlatszerű, metaforikus szerkezetről van szó, így használata nem szabadna, hogy a nyelvtörvénybe ütközzön, amely hála Istennek, azóta is virtuális maradt! (Lásd még az 5. szemelvényt!)

Egy laza műfajú írásban talán megengedhetek annyi kitérőt magamnak, hogy megjegyezzem: a Nyelvművelő kéziszótár nemcsak arra nyújt példát, hogy a szerzők a gyakorlatban elutasítják azokat a formákat, amelyeket elméletben elfogadhatónak tartanak, hanem arra is, hogy olyan formát használnak, amelyet elvben helytelenítenek. Következzen itt egy vendégszemelvény a kéziszótár „tényező” szócikkéből!

 

 

A kéziszótár bevezető soraiban a szerkesztők – Grétsy László és Kemény Gábor – elmondják, hogy a kétkötetes Nyelvművelő kézikönyv munkálatainak befejeztével több helyen is fölmerült az igény egy kisebb, könnyebben kezelhető nyelvhelyességi kiadvány iránt, majd így folytatják: „Egy efféle nyelvművelő kézikönyvet – hangoztatták az illetékes akadémiai és kiadói tényezők – nemcsak a nyelvművelés hagyományos közönsége vásárolna meg és forgathatna haszonnal, hanem az anyanyelvvel hivatásszerűen foglalkozó szakemberek [...] is.” (NymKsz. 1996, V). Távol áll tőlem, hogy az idézett mondatot bíráljam, semmi bajom vele, a formális stílusba teljesen beleillik a tényező szó ebben a jelentésben, én ugyan nem érzem sem tudákosnak, sem mesterkéltnek, s eszem ágában sincs szükségtelennek minősíteni!!! Ám ezek után talán a szerkesztők nem róják föl nekem, hogy mint „az anyanyelvvel hivatásszerűen foglalkozó szakember” – vagyis célszemély – enyhén szólva kételkedem a kézikönyv (és az általa képviselt nyelvművelés) hasznosságában.

De térjünk vissza a vizsgált anyaghoz, abban is bőségesen találunk példát a nyelvművelés hivatalosan vallott elvei, illetve útmutatásai és a gyakorlat közötti ellentmondásra! Így például az ún. nyelvtisztaság szempontja a hivatalos álláspont szerint nem szolgálhatna a nyelvhelyességi döntések alapjául: ezek elsősorban a nyelvszokáson (társadalmi elfogadottságon), másodsorban pedig a megítélt nyelvi eszközök adekvátságán (funkcionális elfogadhatóságán), harmadrészt pedig a rendszerszerűségükön (nyelvi, nyelvrendszerbeli elfogadhatóság) kellene alapuljanak. Egy idegen szót vagy idegen mintára keletkezett szerkezetet tehát nem volna szabad csak azért elutasítani, mert idegen eredetű. A purizmustól való elhatárolódás és a purista magatartás azonban – ahogy erre bizonyság a Balázs Gézától származó következő szemelvény is – nem zárják ki egymást.

 

 

Ez bizony tőről metszett purizmus, mivel föl sem veti azt a lehetőséget, hogy bizonyos körülmények közt az idegen szót esetleg egyáltalán nem szükséges magyarítani, ill. az, hogy szükséges-e, nagyon sok tényezőtől függ, amelyeket mérlegelni kellene. Ezenkívül a „meglévő vagy alkotható magyar szavak”-at nyelvileg mindenképpen jobbnak gondolja az idegennél, vagyis nem számol azzal, hogy az idegen szó jobb lehet a magyarnál (mert pl. megkönnyíti a nemzetközi szakmai kommunikációt, adott esetben könnyebben ejthető, rövidebb, netán szemléletesebb, esetleg családja van már nyelvünkben stb.). Mindezt nem azért mondom, mintha az idegen szavak magyarítását szükségtelennek tartanám: ám az, hogy hol és mikor van szükség magyarításra, s hogy a magyarítás mellett cél-e az idegen eredetű szó kiszorítása is, mindig a konkrét körülményektől függ.

Nézzünk most meg egy konkrét példát is, a határon túli nyelvváltozatok köréből, egy olyan államnyelvi kölcsönszót, melynek elterjedtségét nem ismerem, ám a fent említett szempontok közül a másodiknak és a harmadiknak tökéletesen megfelel! Ez a szó a nők udvarias megszólításaként használt erdélyi magyar damna.

 

 

Brauch Magda fejtegetéséből kiderül, hogy a damna funkcionális adekvátságához nem fér kétség, hiszen lexikális űrt tölt be;²¹ éppen ezért ha nem ismernénk a nyelvművelés szemlélet- és kifejezésmódját, rendkívüli módon csodálkozhatnánk, hogyan lehet egy ilyen elem használatát „pongyolaság”-nak minősíteni, hiszen a pongyola szó jelentése az értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadása szerint ’henye, pontatlan <szó, kifejezés, stílus>, a henye szóé pedig ’odavetett, felületes’ (ÉKsz.² 2003, 1091). A damna szó rendszerszerűség tekintetében is kifogástalan, hiszen alkalmazkodott a magyar nyelv hangsorépítési szabályaihoz: a magyar nyelvből hiányzó oa kettőshangzó a-vá egyszerűsödött. Mivel a damna mintegy mondatszóként használatos, alaktani, mondattani beépülése semmilyen gondot nem okozhat, de a szó minden további nélkül használható (volna) szokásos főnévként is (pl. láttam a bús damnát a barna balkonon stb.).  Summa summárum: ha a magyar nyelvművelés nem volna purista, az ilyen kölcsönszavak használatát nem kárhoztatná, hanem lelkesen támogatná.

A kontaktushatással kapcsolatban érdemes kitérni még egy kérdésre. A következő idézet szerzője, Szemkeő Judit, egy rendkívül elterjedt nyelvi mítoszt fogalmaz meg:

 

 

Sem a külföldi, sem a magyar kétnyelvűségi, kontaktológiai és nyelvtörténeti irodalomban nem olvasunk arról, hogy a kontaktushatás veszélyes lenne a nyelvre nézve. A kontaktushatás a nyelvi változásokat előidéző egyik tényező, amely jelentősen hozzájárul a nyelvek gazdagodásához, ezenkívül bizonyos feltételek mellett eltérő nyelvek közt is nyelvi hasonlóságokat hoz létre, ami megkönnyíti az emberek számára az érintett nyelvek megtanulását, az egyik nyelvről a másikra történő fordítást. A kontaktushatás „veszélyességének” tétele ugyanolyan csacskaság, mint az a tétel, hogy az emberi rasszok keveredése veszélyes.

A kontaktushatás tárgyilagos megítélése nem valami újabb angolszász divat. A kiváló szlovákiai magyar nyelvész, Arany A. László, a prágai nyelvészeti iskola jeles képviselője (lásd Arany 1939–1940/1998, 7) már a múlt század harmincas éveiben tényként állapította meg, hogy a kétnyelvűség a nyelvi változások egyik fontos mozgatórugója. Természetesen olyan tényként, amelyen nem bosszankodni kell vagy megijedni tőle, hanem tudomásul venni. (Mivel – ne felejtsük el – születésnapot ünneplünk, megemlítem, hogy Arany tanulmányát Zeman László ültette át magyarra.)

Az a tétel, amelyet Kemény Gábor a 38. szemelvényben megfogalmaz, hogy ti. „nem a szavak a lényegesek, hanem az idegenszerű szerkezetek, ezek veszélyeztetik leginkább a nyelv épségét”, rendkívül elterjedt a nyelvművelő irodalomban, s a vizsgált anyagból is lehetne rá további példákat idézni.²² Pedig ugyancsak nyelvi mítoszról van szó, méghozzá a legkártékonyabb fajtájából, ugyanis feltételezi, hogy a mondattan síkján érvényesülő kontaktushatás „rendszerbomlás”-t idéz elő. Ha ez így volna, akkor az érintett nyelvek természetesen megszűnnének létezni, hiszen a nyelv köztudottan rendszer, ha tehát a nyelv rendszere meg- vagy felbomlana, maga a nyelv bomlana fel. Ez esetben már a világnak talán a legtöbb nyelvközössége (anya)nyelv nélkül maradt volna, köztük természetesen a magyar is.

A nyelvtani kontaktushatás – aligha meglepő módon – nyelvtani változásokat idéz elő, s mivel a nyelvtan strukturáltabb összetevője a nyelvi rendszernek, mint mondjuk a szókincs, érthető, hogy az ilyen változásokat mélyrehatóbbnak, radikálisabbnak érezzük. Ám a nyelvi rendszer bármely síkján egy másik nyelv (vagy akár több más nyelv) hatására bekövetkező mélyreható változások sem jelentenek veszélyt semelyik emberi nyelvre nézve, mert rendszerét nem meg- vagy felbomlasztják, hanem csupán megváltoztatják. Ezenkívül pedig mélyreható nyelvtani változásokhoz mélyreható nyelvi érintkezésre van szükség, aminek egyelőre Magyarországon hiányoznak a feltételei (sőt általában véve még a határon túli régiókban is, legalábbis ott, ahol a magyar lakosság tömbben él).

Azok, akik mindezekkel tisztában vannak, purizmusukat olykor egy sajátos eszmével próbálják palástolni: arra hivatkoznak, hogy nyelvünket különlegessége, egyedisége miatt kell óvni az idegen hatásoktól. Nézzünk meg ismét egy vendégszemelvényt kiváló nyelvtörténészünktől, Bárczi Gézától, aki nyelvműveléssel is foglalkozott.

 

 

Amint azt a 13. szemelvény kapcsán elmondtuk, a magyar nyelv egyedisége mítosz, illetve ha a magyar nyelv egyedi, akkor a világ minden nyelve egyedi, s mindegyiket egyformán óvni kell az idegen hatásoktól. A magyar nyelv legföljebb az indoeurópai nyelvek környezetében „különleges” valamelyest, de ettől még nem múzeumi tárgy, gondosan konzerválandó preparátum, amelyet vitrinbe téve mint valami természeti ritkaságot (ötlábú borjút) kellene mutogatni, hanem tizennégymillió ember napi kommunikatív szükségleteinek kielégítésére szolgáló érzékeny, a környezetéhez állandóan alkalmazkodó bonyolult rendszer, amely nem vonhatja ki magát a mai modern nyelvekben érvényesülő nyelvváltozási tendenciák hatása alól. A nyelvek nemzetköziesülése – ami, akár tetszik, akár nem, lényegében az indoeuropeizálódás fedőneve – nemcsak elkerülhetetlen, hanem hasznos folyamat is, mert megkönnyíti a nyelvek közötti fordítást és az idegen nyelvek tanulását, sőt az idegen nyelvű környezetben való tájékozódást olyan esetben is, ha az illető nyelvből nagyon keveset ismerünk. A korábbi időszakokban a nyelvek egységesülése egyes régiókra korlátozódott, így jöttek létre az ún. nyelvi areák. Ezekben az ott beszélt nyelvek közt több esetben feltűnő hasonlóságok alakultak ki annak ellenére, hogy azok vagy genetikailag egyáltalán nem rokon nyelvek, vagy pedig csupán távoli rokonok voltak (pl. az indoeurópai és a dravida nyelvek Indiában vagy a román, albán, görög és több szláv nyelv a Balkán-félszigeten).²³ Ma, a globalizáció korában föltételezhető, hogy világviszonylatban jelentkezik az ilyen nyelvi egységesülés, még ha nyilván térségenként eltérő módon és mértékben is.

Ezzel kapcsolatban érdemes utalni az Édes anyanyelvünkben megjelent egyik érdekes írásra. Szerzője, Komoróczy György (2003), a háromszéki Árkoson az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége által 2002 novemberében szervezett szakmai értekezleten több erdélyi és egy magyarországi nyelvésznek ugyanazt a kérdést tette föl: „Veszélyezteti-e a magyar nyelv létét az Amerikából Európába is átcsapó globalizáció és az uniós csatlakozás?” Nincs itt hely arra, hogy a rendkívül tanulságos válaszokat teljes egészükben idézzük. A válaszokban az a legfigyelemreméltóbb, hogy minél idősebb, nyelvészetileg képzettebb a válaszadó, annál kevésbé lát veszélyt a globalizációban és az uniós csatlakozásban.²⁴ A doktorandusz Demeter Éva még – legalábbis rövid távon – „elég nagy veszély”-nek tartja az angol szavak „beáramlását”, s még az adjunktus Benő Attila is aggodalmának ad hangot amiatt, hogy e folyamatok következtében „veszélybe kerülhetnek az anyanyelv sajátosságai”, például hangtani jellegzetességei. Egészében azonban még ez a két megkérdezett is kiegyensúlyozott választ ad: Demeter Éva leszögezi, hogy hosszabb távon „nincs ok aggodalomra”, Benő Attila pedig bízik a nyelvtervezés sikerességében, s hosszabb távon nyelvünk gazdagodásával számol. A kiemelkedően magas nyelvészeti képzettségű erdélyi Péntek Jánosnak és Szilágyi N. Sándornak, ill. magyarországi Prószéky Gábornak a válaszában nyoma sincs a kontaktushatás miatti aggódásnak. Péntek János a teendőkre összpontosít, s azt hangsúlyozza – jogosan –, hogy „[m]inden modern szakterületen anyanyelvűsítésre van szükség”. Szilágyi N. Sándor magát a kérdést is elhárítja, amikor így kezdi válaszát: „[a]z, hogy a nyelv jövője veszélyben van-e, a nyelvész nem tudja megmondani”, ezzel jelezve, hogy az esetleges veszélyt a magyar nyelvre nézve nem a nyelvi kontaktushatás fogja jelenteni. „A nyelvek sohasem halnak ki amiatt, hogy szavakat kölcsönöznek más nyelvekből, vagy hogy a beszélők idegen szavakat is használnak. Minden nyelv kétféleképpen tud kihalni: vagy úgy, hogy a beszélői mind meghalnak, vagy úgy, hogy beszélői más nyelven kezdenek el beszélni. A nyelv életének meghosszabbításában a nyelvművelésnek nincs szerepe. Csak a nyelv formájának alakításában lehet szerepe.”

Prószéky Gábor pedig azokat a nyelven kívüli tényezőket emeli ki válaszában, melyek meglátása szerint pozitívan fogják befolyásolni a világ és az Unió kisebb nyelveinek jövőjét: „Miközben félünk tőle – ami érthető –, a jó hír az, hogy azok a nyelvek, ahol ezek a piacok vannak, érvényesülni fognak. Például javában zajlik a számítógépes szaknyelv magyarítása, magyar programok készülnek, az úgynevezett nyelvi technológia szempontjából Magyarország jól áll. Az Uniónak gazdasági érdeke, hogy támogassa azokat a nyelveket, ahol piacai vannak vagy lesznek. Így egészen visszájára fordul az egész ijesztőnek tűnő folyamat.”

 

 

Megbélyegzés

 

 

Amint föntebb láttuk, a nyelvművelők a kárhoztatott nyelvi eszközöket általában oly módon jellemzik, hogy már magának a jelenségnek, folyamatnak, beszélői magatartásnak a megnevezése is megbélyegző. Gondoljunk csak a terpeszkedő kifejezések „műszó”-ra, amellyel föntebb már foglalkoztunk. Vannak kevésbé megállapodott, rögtönzésszerű megnevezések is, például a következő:

 

 

Az első jelenség példájaként a következő szavak és szókapcsolatok szerepelnek: monetáris politika, koncessziós autópálya, referendum, derogáció, modifikált struktúrájú katalizátor, kommunális szemét szelektív gyűjtése, monitoring, auditálás; a második jelenséget ezzel a két mondattal szemlélteti a szerző: 30–40 millió forintot tudunk visszaosztani a vállalkozók felé; Képviselni fogjuk a századforduló építészeti öröksége lehető legteljesebb körű érvényesítését.

A szemelvényben olvasható megfogalmazás a nyelvművelő véleményét rendkívül agresszíven közvetíti. Ha ugyanis Bencédy tárgyilagosan utalna a jelenségre, s ahhoz fűzne megbélyegző megjegyzést, véleménye nem tűnne föltétlenül megkérdőjelezhetetlennek. Hasonlítsuk össze a szemelvényt a következő alternatív megoldással: „Ilyen divat az idegen szavak előnyben részesítése a belső keletkezésű szavakkal szemben meg a szakszavak használata olyan közegben, ahol ezeket nem értik. Mindkét magatartást a leghatározottabban el kell ítélni.” Egy ilyen megállapítás még akkor is korrektebb, ha nem szerepel benne a „véleményem szerint” formula. A szerző ugyan közvetlenül „csak” beszélői magatartásokat, kommunikatív stratégiákat bélyegez meg, ez a megbélyegzés azonban óhatatlanul átsugárzik magukra a nyelvi jelenségekre, az idegen szavakra és a szakszavakra, elvégre ezek az eszközei a bírált magatartásoknak, az „idegenimádat”-nak és a mások megtévesztésére szolgáló „halandzsá”-nak.

Vannak nyelvművelői „műszavak” (ezek mibenlétére l. a 15. szemelvényt követő kommentárt), amelyek finomabban, kissé groteszk vagy szokatlan hangalakjuknál fogva sugallnak negatív értékítéletet, például a jól ismert suksükölés és a tötö-nyelv, a vizsgált anyagban pedig két újdonsült nyelvművelő „műszó”, a sesegés és a kevercs nyelv. A „sesegés” Pásztor Emil nyelvész alkotása:

 

 

A „sesegés” jelenségére többek között a következő mondatokat hozza példaként a szerző: Fizess, s siess haza!; ügyes s serény leány; súlyos s sajnálatos hiba. Világos, hogy itt fogalmazási, nem nyelvi kérdésről van szó. Nem baj persze, ha a pedagógusok, gyermekükkel tanuló szülők, szerkesztők stb. a széphangzás követelményére is fölhívják megfelelő módon a beszélők, fogalmazók figyelmét, különösen ha ezt még beszédhelyzethez, illetve regiszterhez, stílushoz is kötik. De kétségkívül barátságosabb lenne az intelem, ha valami más, semlegesebb néven lenne nevezve a kifogásolt jelenség.

A másik példa, a „kevercs nyelv”, Bencédy József leleménye:

 

 

A nagyarányú kölcsönzésre, kódváltásra az egyszerű beszélők is szoktak tréfás vagy akár megbélyegző kifejezéseket alkotni (végeredményben ilyen a makaróni nyelv kifejezés is, illetve magyar–szlovák viszonylatban a szintén tréfás szl. maslo ’vaj’²⁵), nem biztos azonban, hogy ezek számát épp az akadémiai nyelvművelőknek kellene gyarapítaniuk.

A megbélyegzésnek ennél még finomabb, még rejtettebb, még elegánsabb válfajára is találunk példát anyagunkban. Ilyen a 38. szemelvényben Kemény Gábor által használt „tisztes idegen szó” terminus is, amely önmagában pozitív megnevezés, csakhogy föltételezi, hogy vannak nem tisztes, azaz „megvetésre méltó” idegen szavak is. „Tisztesek” azok a latinos gyökerű, a magyarban már régóta használatos idegen szavak, amelyeket az MTA Magyar Nyelvi Bizottságában tevékenykedő nyelvművelők is használnak, a „megvetésre méltóak” pedig nyilván az újabbak, főleg az angolszász eredetűek, amelyek más emberek beszédtevékenysége nyomán „áramlanak” be a magyarba, hogy ott „imádat” tárgyává és művészi tökélyre fejlesztett „halandzsa” eszközévé váljanak.

Egy másik, a határon túli magyar nyelvváltozatok kontextusában használt, finoman megbélyegző „műszó” a „helyi értékes változat”, amely Balázs Gézának a már többször idézett, különféle problémákat felvető vázlatában szerepel:

 

 

Az értékes jelző nélkül üdvözlendő lenne Balázs Géza megállapításának ez a részlete: „föltétlenül szorgalmazandó a helyi változatok elfogadása”. S még inkább üdvözlendő lenne ilyen konkrétabb, személyesebb formában: „a helyi változatokat föltétlenül el kell fogadnunk és fogadtatnunk” (elvégre nyelvművelőink meggyőződése szerint, amint a 29. szemelvényből tudjuk, „[n]yelvünk szelleme és a közlés szabatossága inkább a konkrét vonatkozású, személyre utaló, ragozott igealakok használatát kívánja meg”, akkor is, ha az ige által kifejezett cselekvéshez a beszélőknek nem fűlik a foguk).

A helyi változatok előtt álló értékes jelző azonban azt sugallja, hogy vannak értéktelen helyi változatok is, amelyeket pedig nem szabad elfogadni. Nyilván a „kevert” változatok az értéktelenek, a viszonylag „tiszták” az értékesek. Ha ezt a szempontot a nyelvek esetében is érvényesítjük, akkor azokat a nyelveket, melyek történetük során nagyobb mértékben voltak kitéve más nyelvek hatásának, értéktelenebbnek kell tekintenünk, mint az elszigeteltebben fejlődőeket Így például a germán nyelvcsaládon belül az értékes és megőrzendő izlandi mellett kevésbé kell értékesnek és megőrzendőnek tartanunk a németet, legkevésbé értékesnek pedig az angolt, amely aligha fér bele az „elfogadandó” nyelvek kategóriájába. Nem tudom, ki hogyan van vele, de engem ez a gondolat a fajelméletre emlékeztet.

S ha már idézzük a 47. szemelvényt, nem tehetjük meg, hogy ne hívjuk föl a figyelmet egy csúsztatásra. Az utolsó tagmondat a távolról érkezett idegen számára azt sugallja, hogy eddig mindig csak a helyi „értékes” nyelvváltozatok voltak szorgalmazva, s ideje volna végre a közös normát is népszerűsíteni, terjeszteni. Ennek épp az ellenkezője az igaz, de ezt talán még a Fórum Társadalomtudományi Szemle nem nyelvész olvasói számára is fölösleges hangsúlyozni: évtizedekig csak a „közös” norma népszerűsítése és terjesztése folyt, a helyi változatok közül pedig egyetlen sem találtatott „értékes”-nek. Amikor a rendszerváltás után új hangok, a helyi változatok megbecsülését szorgalmazó javaslatok is megjelentek (az első Tolcsvai 1991/1998 volt), az akadémiai nyelvművelés képviselői dühödt támadást intéztek a szemléletváltás szorgalmazói ellen (lásd a Kontra–Saly 1998-ban megjelent írásokat). Az ellenállás olyan erős volt, hogy még az is jelentős eredmény, hogy Balázs Géza anyagában egyáltalán előbukkant az „értékes” jelző a határon túli változatokkal kapcsolatban.

Kisebb kitérőként érdemes megemlíteni, hogy a nyelvművelésnek vannak pozitív töltésű sajátos „műszavai” is. Ilyen például a „nyelvvédelem”, amely a nyelvművelő irodalomban általában megtévesztő jelentésben használatos. Megdöbbentő módon a szónak csak ez a „visszás” jelentése szerepel az értelmező kéziszótárban, ’a nyelvnek különösen az idegenszerűségektől való megóvása’ (ÉKsz.² 2003, 990; vö. Fodor 2003b), holott még Deme László szerint is „Magyarországon nyelvápolásra, a határon kívül a nyelv védelmére van szükség” (Wacha 2000). Ez a szóhasználat hasonlóan megtévesztő és manipulatív hatású, mint a fönt említett ellentettje: ez esetben a szóhasználat azt sugallja, hogy az idegen hatás mindenképpen káros valami, ha egyszer a kiküszöbölésére irányuló tevékenységet „nyelvvédelem”-nek kell nevezni. S ugyanakkor a szó ilyen használata révén erre a tevékenységre is átsugárzik valami abból a presztízsből, amely a nyelvvédelem szó „tisztes” jelentését övezi: hiszen ki ne becsülné nagyra azokat az aktivistákat, közéleti szereplőket vagy akár politikusokat, akik sokszor még a repressziót, sőt üldöztetést is vállalják a kisebbségek nyelvek védelme érdekében?!

Visszatérve eredeti témánkhoz: mivel a megbélyegzésre a vizsgált anyagban töméntelen mennyiségű példa van, a továbbiakban már csak néhány különösen durva, becsületsértés-számba menő megjegyzést idézek, ezenkívül pedig kitérek a megbélyegzés néhány sajátos válfajára. Amint láttuk, s ahogy a későbbiekben is megfigyelhetjük, a más összefüggésben idézett példák számottevő része is tartalmaz megbélyegző mozzanatot, úgyhogy aligha tévedünk, ha általánosítóan azt mondjuk, hogy a megbélyegzés a vizsgált anyagban a nyelvi értékítéleteknek szinte elengedhetetlen velejárója.

Az első példában egy hangtani jelenséget illet szokatlanul durva megbélyegző megjegyzéssel Brauch Magda, az erdélyi mozgalmi nyelvművelés képviselője.

 

 

Ami az esetleges értelemzavar kérdését illeti, csak visszautalok a 7–9. példákra. Maga a jelenség, a mássalhangzók rövidülése a romániai Bánátban a szerző meglátása szerint kontaktusjelenség, s ebben valószínűleg igaza is van. A mássalhangzók általános rövidülését már Horger Antal (1934) is említi a magyar nyelvjárásokról írott klasszikus, máig jól használható monográfiájában, s a magyar nyelvterület különféle pontjairól adatolja: a szlavóniai Harasztiból és Szentlászlóról, Kalocsáról, Nyíregyházáról és nem utolsósorban Rozsnyó vidékéről. Mivel kivétel nélkül kontaktus-zónákról²⁶ van szó, aligha tévedünk, ha kontaktusjelenségnek tekintjük. Azokon a településeken, amelyek korábban más nyelvűek voltak, ún. maradványjelenségről (szubsztrátumjelenségről) lehet szó (vö. Lanstyák, megjelenés alatt). A szerző azzal, hogy a rövidülést a nyilvánosság előtt „visszataszítóan csúnyá”-nak bélyegzi, nemcsak a szórványban élő bánáti magyarokat sérti meg (akiket inkább csodálni kellene azért, hogy a román tengerben máig megőrizték anyanyelvüket), hanem a magyar nyelvterület különböző pontjain élő nyelvjárási beszélőket is. „Fontoljuk meg a kemény szavakat, mielőtt kimondjuk őket; ellenőrizzük igazságtartalmukat. Segítsük a nyelvművelést, de ne kockáztassuk a hitelét! S főleg: ne vegyük át a politika rögtönítélő stílusát!” (Deme 2003, 22)

A következő idézet szerzője, Regős Sándor talán csak szellemes szeretett volna lenni:

 

 

A megbélyegzés egyik sajátos, közvetett válfaja az, hogy a nyelvművelők a kipécézett nyelvi jelenséget használó beszélőket egy másik, alacsonyabb státusú és presztízsű beszélői csoporttal hozzák összefüggésbe, ill. az érintett nyelvi jelenséget erkölcsi vagy más alapon negatívan értékelt nyelven kívüli jelenségekkel kapcsolják össze. Az értékítéleteknek ezt az „árukapcsolásos” módját asszociatív megbélyegzésnek nevezhetjük. Ennek az eljárásnak a nyomait a 44. szemelvényben is fölfedezhettük, s „kifejlett” formában láthattuk a 19. idézetben, amelyben a nyelvhasználat és a szemét közt létesült asszociatív kapcsolat. Nézzünk meg még egypár példát!

 

 

Ebben az idézetben két társadalmi réteg nyelvhasználatának szembeállítása szolgál a megbélyegzés eszközéül (ez esetben a szerzőnek, Szakonyi Károlynak mindkét réteget egyszerre sikerült megsértenie). A népnyelv „romlatlanságá”-nak eszméje, akár a régebbi korokra vonatkoztatjuk, akár a maira, szintén nyelvi mítosz. A nyelvjárások közt nem nehéz olyanokat találni a kontaktus-zónákban, amelyekben sokkal erősebben mutatkozik meg más nyelvek hatása, mint a standard nyelvváltozatokban (lásd Lanstyák, megjelenés alatt).

A következő idézetben Hajdu Ferenc egy társadalmilag teljesen elfogadott beszélt nyelvi formulát, amelyet olykor töltelékelemként is használunk, a durva beszéd trágár töltelékszavaival hoz összefüggésbe, nyilvánvaló megbélyegzési szándékkal.

 

 

Az alábbi szemelvényben Vörösmarty, Illyés Gyula, Radnóti nyelve a brókerek „zagyvalék” nyelvével van szembeállítva.

 

 

Az idézet a nyelvek regiszterbeli rétegződése iránti érzéketlenségre is példa (vö. még a 62. szemelvénnyel). A „zagyvalék” nyelv nyilván nem zavaros, pontatlan nyelvet jelent, hiszen azt Szakonyi Károly is tudja, hogy a szerződés szövegének pontosnak és egyértelműnek kell lennie (ami Vörösmarty, Illyés és Radnóti lírai verseinél nem éppen követelmény), hanem nyilván olyan írásművet, amelyben a szerző számára nem rokonszenves idegen szavak, szerkezetek találhatók.

 

 

Amint az idézetből kiderül, Brauch Magda szerint a helyes, választékos beszéd fő ismérve, hogy az ember „minden szót magyarul mond.” Ilyen könnyű lenne helyesen, választékosan beszélni magyarul?

Az idézetben a finomabb megbélyegzésre is találunk példát: a tükörkifejezéseknek nem a „felismerésé”-ről ír, hanem „tettenérésé”-ről, ami a bűnösök, bűnözők világát asszociálja.

S ezzel már a megbélyegzés egyik legjellemzőbb válfajához értünk, a normasértőnek ítélt alakok használatának jellembeli kérdésként való beállításához. Brauch Magda szerint az új ejtésváltozatokat „beszédbeli hanyagság” okozza (Brauch 2003a), a nyelvművelőknek nem tetsző szóválasztást, vonzathasználatot stb. pedig „kifejezésbeli hanyagság, pontatlanság, igénytelenség” (Brauch 1999). Kisebbségi helyzetben, a kétnyelvűség körülményei közt a kölcsönszavak használata – kivéve a többé-kevésbé „indokoltak”-é – szintén ekképpen ítéltetik meg:

 

 

Amint Hajdu Ferenc következő megállapításából kiderül, a nyelvi kölcsönzés további indítéka egy másfajta emberi „gyarlóság”, az ún. „majmolókészség”:

 

 

Az utánzás csakugyan nélkülözhetetlen szerepet játszik a kölcsönzésben, különösen pedig a kölcsönzéstermékeknek az egynyelvű beszélők körében való elterjedésében. És persze a belső keletkezésű formák terjedésében is, amint azt egy másik Hajdu Ferenc-cikkből vett részlet is mutatja.

 

 

A „majmolókészség” egyébként a nyelvelsajátításban is nélkülözhetetlen szerepet játszik: e nélkül a képesség nélkül az emberi nyelv – s vele együtt az ember mint értelmes lény – az első emberpárral kihalt volna.

Azt, hogy a „helyes, árnyalt kifejezés”-ek napok alatt szorulnánk ki a használatból, nyilván nem kell szó szerint venni; a nyelvművelők egyik kedvelt stíluseszközéről, a hiperbola használatáról van itt szó (vö. a 72–75. szemelvényekkel). A nyelvművelés stilisztikájával alább foglalkozom részletesebben.

Nézzünk most meg egy olyan bélyeget, amelyet mindenfajta nyelvi normasértésért (nyelvinorma-sértésért) rá lehet nyomni az emberre:

 

 

Látjuk, hogy Szakonyi Károly szerint nemcsak a határon túli, kétnyelvű környezetben élő magyarok lehetnek hűtlenek anyanyelvükhöz, hanem a magyarországiak is. Ami azt jelenti, hogy a szerzőnek nem tetsző „bitang” magyar beszéd kitagadtatik a magyar nyelvből. Ez nemcsak logikai következtetés, ezt a gondolatot neves írónk nyíltabban is megfogalmazza:

 

 

Látjuk, hogy a Szakonyi Károly fülét sértő és idegeit borzoló beszéd nem magyar beszéd, a nyelvközösség többi tagja csak annak „képzeli”. Szakonyi Károlyhoz képest Hajdu Ferenc jóval engedékenyebb, szerinte a nyelvművelő eszménytől eltérő beszédmód csupán „félmagyar”:

 

 

A nyelvőröknek nem tetsző nyelvi jelenségekkel tarkított beszédnek a nyelvből való kitagadása a megbélyegzésnek egyik különösen durva formája, amely társaslélektani indítékait tekintve alighanem kapcsolatba hozható a „nemzetileg elkötelezett” magyarországi politikusoknak és közéleti személyiségeknek azzal az eljárásával, amellyel verbálisan a nemzetből is kitagadják politikai ellenfeleiket és azok támogatóit (a magyar nyelvművelés és a politikai ideológiák szoros kapcsolatára lásd Sándor 2001b). Megismétlem Deme László (2003, 22) intelmének ide vágó részét: „ne vegyük át a politika rögtönítélő stílusát!”

A vizsgált nyelvi anyagban egy másik nyelv becsmérlésére is akad példa (ez a mozzanat rejtve már a 49. szemelvényben is benne van, hiszen a vau indulatszó angol eredetű). Hajdu Ferenc cikkéből hosszabban is érdemes idézni:

 

 

Tudjuk: az angol nyelv „lepusztultsága” alaktani rendszerének egyszerűségében áll, amely valóban egy egyszerűsödési folyamat eredményeként jött létre. Ám nem mindegy, hogy erre egy semleges vagy egy negatív töltésű szóval utalunk. Az a két jelenség, amelyet a szerző az angol nyelv „lepusztultságának” bizonyítékaként említ – a toldalékok poliszémiája és a kettős szófajúság – a magyar nyelvben is megvan, így a hajlító (flektáló) nyelvtípusba tartozó szlovákhoz viszonyítva nemcsak az elszigetelő (izoláló) nyelvtípus vonásait mutató angolt, hanem a ragasztó (agglutináló) nyelvtípusba tartozó magyart is „lepusztult”, illetve eredendően „kopár”, „sivár” nyelvnek nevezhetjük.

A magyar toldalékok többjelentésű mivoltára két példát említünk most. Az egyik a ‑t, ‑tt toldalék, amely egyaránt lehet a múlt idő jele (pl. ez a húsdarab fél órát sült) és a befejezett melléknévi igenév képzője (pl. sült hús), sőt ez utóbbi főnevesülésével a -t, -tt főnévképzőként is szerepelhet (pl. hideg sült). A másik példa az -ó, -‑ő toldalék, amely a melléknévi igenév képzője (pl. gyerekeket tanító ~ oktató személy, a bűntény után nyomozó ember) vagy főnévképző lehet; főnévképzőként az -ó, -ő jelölheti a cselekvőt (pl. tanító, oktató, nyomozó, rendező), a cselekvés helyét (pl. társalgó, szálló, gázló), sőt olykor magát a cselekvést is (pl. bemutató, találkozó, esküvő).

A kettős szófajúság is jellemző jegye nyelvünknek. Például a magyar szó lehet főnév is, melléknév is (magyar vagyok – magyar ember vagyok); a nyom lehet főnév is, ige is (ott a nyom a hóban – a hóba nyom valamit); a vasárnap lehet főnév is, határozószó is (a vasárnap a hét utolsó napja – vasárnap a legtöbb üzlet zárva van). Nem úgy a szlovákban, ahol ezek alakilag vagy lexikálisan különböznek egymástól: Maďar ’magyar’ főnév, de maďarský ’magyar’ melléknév; stopa ’nyom’ főnév és tlačiť ’nyom’ ige; nedeľa ’vasárnap’ főnév és v nedeľu ’vasárnap’ határozó.

A megbélyegzés sajátos típusát képviselik az ún. strukturális metaforák. Ezekről – más kontextusban – Szilágyi N. Sándor ír nagyon tanulságosan (1996, 53–58). Szilágyi megfogalmazásában a strukturális metafora (egy) olyan kép, „amely maga mint olyan a nyelvben rendszerint nem jelenik ugyan meg, és mégis számolni kell vele, mert egy sor kifejezést csakis e (lappangó) metafora alapján tudunk megmagyarázni” (i. m. 54). A vizsgált nyelvművelő cikkekben ilyen a nyelvnek kertként, növényként, ill. emberként (állatként) való szemlélete.²⁸ A „helytelen” nyelvi jelenségek úgy terjednek, mint a dudva a veteményeskertben (Hajdu 2003), vagy pedig úgy nőnek a nyelv gyümölcsfáján, mint a vadhajtások (Brauch 1999); a nyelvi hibák krónikus betegséget okoznak a nyelvnek (Buvári 2001); olyanok, mint a rákos sejt, terjeszkedésükkel kiszorítják a többit (Móricz 2000). Ez utóbbi metaforát tartalmazó példát érdemes hosszabban is idézni, annyira szemléletes!

 

 

 

A nyelvművelés retorikája

 

 

A 61. szemelvény a maga szemléletességével már át is vezetett hosszúra nyúlt hozzászólásom utolsó fejezetéhez, amelyben a vizsgált cikkekben talált néhány ókori gyökerű retorikai eszközre hozok szemléltető példákat. Dolgozatomnak ez a része némileg különbözik az előzőektől. Míg az előzőekben igyekeztem tárgyilagos lenni, s türelmesen elmagyarázni a Fórum Társadalomtudományi Szemle nem nyelvész olvasóinak, mi a gond az idézett megállapításokkal, ebben az utolsó fejezetben már nincs erre szükség. Itt ugyanis nem az idézettek tartalmán van a hangsúly, hanem megfogalmazásuk módján. Ez az oka annak, hogy kommentárjaim ebben a fejezetben annyira megritkulnak.

Az első retorikai eszköz, amelyet mint nagyon jellemzőt meg kell említeni, a nyelvünket fenyegető veszélyek ecsetelése, az ominatio: „Mert vannak veszélyek, kívülről hatók is, meg belsők is” (Bencédy 2003b). A félelemkeltésre az előzőekben más témák kapcsán már több példát is láttunk, most csak röviden visszautalok néhányra. Bencédy József (2003a) leszögezi: „veszélyben a nyelvünk és a nyelvhasználat is” (14. szemelvény). Szemkeő Judit (2000) konkretizálja a veszélyt: veszélyesek a „magyar nyelvbe kevert idegen kifejezések”, továbbá „az idegen nyelvi szerkezetek átvétele”, ezenkívül pedig a „helytelen magyar kifejezésmód, beszédstílus” is (42. szemelvény). Kemény Gábor (2001) fölidézi a jól ismert tételt, mely szerint az „idegenszerű szerkezetek” különösen nagy veszélyt jelentenek nyelvünk épségére nézve (38. szemelvény; lásd még Buvári 2001). Szakonyi Károly (2003) megállapítja: nyelvünk kihalásától ugyan remélhetőleg nem kell félni, „roncsolódásától” azonban igen (23. szemelvény).

Nyelvünk „roncsolódása” Szakonyi Károly (2003) szerint messzemenő következményekkel jár, „ha nem vigyázunk” (diabolé):

 

 

Az egymástól végletesen távol eső nyelvi regiszterek antitheszisze teszi félelmetessé a fönti idézetben a diabolét.²⁹ Egy kicsit hasonló vonást találunk Szemkeő Judit véleményének megfogalmazásában is, amely az elektronikus levelezés esetleges nyelvalakító hatásait ecseteli:

 

 

Ebben az idézetben is megjelenik rejtve az ímélnyelv lecsupaszítottságának és a szépirodalmi nyelv gazdagságának antitheszisze. Csak az érvelés sántít egy kicsit, hiszen az örömet, a műélvezetet talán mégsem az elektronikus levelezésben kellene keresni, ahogyan azt sem várja el senki, hogy a ruhaüzletek kirakatában a próbababák Michelangelo Dávidjához hasonló színvonalú egyedi műalkotások legyenek.

Az ominatio nemcsak a rémképek direkt megidézése által valósulhat meg, hanem közvetve is, expresszív stíluseszközök használatával. Erre volt példa a 61. szemelvény is. A következő idézetben Tímár György író másfajta retorikai eszközöket alkalmaz, a mempsziszt és a bdelügmát:

 

 

A nyelvművelői retorika eszköztárára a megvizsgált írások tanúsága szerint általában is jellemző az érzelmekre hatni akaró, expresszív kifejezésmód; nyilván ez is a cikkekből feltűnően hiányzó érvelést van hivatva helyettesíteni. Ilyen például a következő idézetben található ekfónészisz:

 

 

Záhonyi László az elektronikus levelezésben előforduló „lazaságok” ellen fakad ki, „szóképzési, rövidítési szörnyszülöttek”-nek titulálva egyfelől az informális beszédre jellemző lazításos jelenségek kiejtés szerint leírt formáját (pl. aszem ’azt hiszem’, nemtom ’nem tudom’), másfelől pedig a különféle ártatlan írásos szójátékokat – „betűjátékokat” (pl. Mber ~ mber ’ember; műxik ’működik’; 1-et ért ’egyetért’; 1ütt ’együtt’; 1xű ’egyszerű’; próbáld + ’próbáld meg’; mexűnik ’megszűnik’). Közbevetőleg megjegyzem, hogy Balázs Géza (2003d) is lajstromba veszi az ilyen rövidítéseket, összevonásokat, s a változatosság kedvéért „agresszív”-nek nevezi őket.

Ám Záhonyi heves érzelemnyilvánításai sem tudják feledtetni az olvasóval azt a tényt, hogy cikkéből hiányzik az indoklás: mi a probléma ezekkel? Annyira rozoga volna nyelvünk építménye, hogy még a szójátékoktól is féltenünk kell „épségét”? Záhonyi szerint az általa idézett példák se nem szellemesek, se nem humorosak. Lehet, hogy igaza van, olcsó poénok ezek. De mi köze ennek a nyelvhez és a nyelvműveléshez? („Nyelvművelésnek nevezzük az alkalmazott nyelvtudománynak azt az ágát, amely a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi műveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését” NyKk. 1985, 349, csaknem szó szerinti idézet A magyar nyelv értelmező szótárából, ÉrtSz. 1961/V, 263.)

Az előzőekből hiba volna azt az általánosító következtetést levonni, hogy a nyelvműveléstől távol áll a humor. A megvizsgált anyagban akadnak olyan cikkek, amelyek ezt az eszközt is bevetik céljaik elérésére. Nézzünk meg egy példát!

 

 

Az írásban, amely az idézett mondattal zárul, Kovácsné Vermes Stefánia arra akarja rávenni az olvasókat, hogy „a közlekedés eszközhatározójá”-nak ragjaként ne a megszokott ‑val, -vel-t használják, hanem az -on, -en, ön-t, „hiszen utazáskor rajta ülünk a kerékpáron, kocsin, lovon, hajón stb.” A ‑val, ‑vel rag használata a szerző szerint „inkább” társhatározói jelentést hordoz, vagyis a kerékpárral való utazás azt jelenti, hogy „a kerékpár kormányát fogva mellette sétálunk, vagy útipoggyászként a vonaton velünk együtt közeledik úti célunk felé”. Erre a csacskaságra utal vissza a föntebb idézett zárómondat „humoros” kiszólása.

A nyelvművelői humor árnyoldala az, hogy a megbélyegzés eszközeként is szolgál. Az előző példában is érezhető ez valamelyest, ám ennél sokkal erősebben a következőben, melynek szerzője a már többször idézett Hajdu Ferenc:

 

 

Nemcsak ez a részlet, hanem az egész cikk kitűnő példája két további retorikai eszköznek, a hüpokriszisznek és a thaumasmusnak. (A hüpokrisziszre lásd még a 49. szemelvényt!)

Amint a 26. szemelvényben láttunk, az érzelmi hozzáállás – konkrétan: a harag – nemcsak retorikai eszköz lehet a szerző számára, hanem egyenesen az olvasótól, hallgatótól elvárt, kívánatos magatartás. Ez szöges ellentétben áll a tudományban megkövetelt érzelemmentességgel, tárgyilagossággal. De most nézzünk meg egy olyan idézetet Zimányi Árpádtól, amelyben pozitív érzelmek nyilvánulnak meg!

 

 

Az ilyen retorikával nem nehéz megnyerni az embereket: hiszen ki ne szeretné a bölcs gondolatokat, ki ne vágyna szeretethiányos korunkban arra, hogy szeretetet tanulhasson? Az ajánlott könyv szakszerűségére való hivatkozással bizonyára nehezebb lenne olvasókat toborozni.

Az érzelmi töltésű kifejezőeszközök használata gyakran jár együtt egy olyan retorikai eszköz használatával, amelyet eufemisztikusan „bombüksz”-nek nevezhetünk. Az alábbi idézetek részletes kommentálására nincs szükség.

 

 

Balázs Géza megállapítása – bár ezt nem jelzik formális eszközök (pl. felkiáltójel) – voltaképpen exclamatio. A következő szemelvényben Szakonyi Károly meg is nevezi, kik az előző idézetben említett őrző-ápoló szolgálat letéteményesei:

 

 

Nézzünk meg most egy olyan kijelentést, szintén Szakonyi Károlytól, amely egyfajta nyelvművelő aforizmának is tekinthető:

 

 

A most következő két szemelvény kissé megtöri azt az áhítatot, amelyet az utóbbi néhány, általános kérdéseket érintő idézetet körüllengte; mindkettő azt mutatja, hogy a különféle retorikai eszközök konkrétabb nyelvi jelenségek leírása során is sikerrel alkalmazhatók.

 

 

Amint látjuk az idézetből, Minya Károly akadémiai nyelvművelő a közterületeken látható feliratok és a magyar nyelv távlati épen maradása között a hüperbolé eszközével teremt kapcsolatot.

 

 

A nyakra-főre használt „beáramlás” helyett, illetve mellett itt Balázs Géza leleményeként egy hatásos szinonima jelenik meg, a szóforradalom, amely ráadásul nem is eredendően negatív töltetű. Szintén hüperbolénak tekinthetjük.

 

 

Ebben az idézetben eulogiával kapcsolódik össze a hüperbolé. A következő, zárszónak is beillő szemelvényben a hüperbolé és az euologia mellett paradoxont is (vagy inkább móriát?) találunk.

 

 

 

Összegzés

 

 

Írásomban a „létező nyelvművelés” ismert fórumában, az Édes Anyanyelvünk című lap néhány évfolyamában megjelent csacskaságok egy részét adom közre. Azok a kommentárok, amelyeket az idézett csacskaságokhoz fűzök, többnyire csak a gyűjtött anyagra vonatkoznak közvetlenül, ám – amint a kiegészítésképpen közölt vendégszemelvényekből is látszik – nemegyszer általánosabb érvényűek. Az Édes Anyanyelvünk egyfajta állatorvosi ló, amelyen a mai nyelvművelés sok-sok kórsága bemutatható.³⁰ Az Édes Anyanyelvünk nemcsak tükrözi a nyelvművelés kórságait, hanem valamiképpen gerjeszti is; figyelemre méltó, hogy az ebben a lapban is publikáló, ill. azt is szerkesztő hivatásos nyelvészektől egészen más hangulatú nyelvművelő cikkek jelennek meg más sajtótermékekben, hallhatók a rádióban. (Példaként utalhatunk a névrokon Édes anyanyelvünk rádióműsorból készült válogatásra, melyben összehasonlíthatatlanul tárgyilagosabb és szakmailag korrektebb nyelvművelő és nyelvi ismeretterjesztő cikkeket lehet olvasni; lásd Kövesdy [szerk.] 2003.)

Az utóbbi egy-másfél évtizedben folytatott viták során a nyelvművelés kórságai napvilágra jöttek,³¹ úgyhogy írásom ebből a szempontból nem tartalmaz újat; amit talán újszerű, az a „földhözragadtsága”. A nyelvművelés-kritikai irodalom nyelvművelők általi fogadtatása világossá tette: az általánosságokat nagyon könnyű általánosságban „cáfolni”, s nem nehéz velük másfajta általánosságokat szembeállítani. Az egyik fél azt mondja például: a nyelvművelésnek nincs koherens elmélete, érzéketlen a nyelvi változás és változatosság iránt, s megbélyegző. A másik fél ezt válaszolja: a nyelvművelésnek igenis van koherens elmélete, régóta érzékeny a nyelvi változás és változatosság iránt, s korántsem megbélyegző. S mert a legjobb védekezés a támadás, még hozzáteszi: A társasnyelvészek azt állítják, hogy nincs is nyelvi hiba, ez pedig szélsőség. S a vita itt meg is feneklik, nem sok esély van az elmozdulásra. Az avatatlan szemlélő még akár azt is gondolhatja, hogy az igazság valahol középütt van.

Nem ott van. S ez talán így, a hetvenöt nagyon konkrét idézetet áttanulmányozva, nyilvánvalóbbá válik az elfogulatlan olvasó számára. S van a konkrétumokra való összpontosításnak még egy előnye: remélhetőleg sikerül vele elkerülni azt, hogy megállapításaimat olyan szakemberek is magukra vegyék, akik valamiképpen kapcsolódnak a nyelvműveléshez, de annak szemléletével és módszereivel (ma már) nem (vagy egyre kevésbé) vállalnak közösséget.

Írásom, írásba foglalt hozzászólásom nem az Édes Anyanyelvünk című folyóiratról szól, hanem csupán az Édes Anyanyelvünkben és néhány más kiadványban található csacskaságokról. Az Édes Anyanyelvünkben egyébként – bár nem túl nagy számban – rendszeresen megjelennek nyelvészetileg korrekt és amellett érdekes írások is. Ezenkívül pedig ez a lap az anyanyelvi mozgalomnak is fóruma, ezt a feladatát pedig bizonyára jól ellátja, bár ennek megítélésére nem vagyok hivatott. Épp az anyanyelvi mozgalom érdekében lenne fontos, hogy a lapból eltűnjenek a csacskaságok, hiszen ezek nem a nyelvészeknek ártanak, hanem épp a laikus érdeklődőknek. Az Édes Anyanyelvünket a laikusok számára ajánlani ugyanaz, mint megevésre ajánlani az olyan gulyást, amely őz- és marhahúsból készült, s amelyben csak a marhahús romlott, az őzhús nem.

Hosszú hozzászólásom egyszersmind válasz is kíván lenni Pusztai Ferencnek a 2003. szeptember 30-i nyelvművelő kerekasztalon föltett kérdésére: miért van az, hogy a nyelvművelők és a társasnyelvészek nem tudnak egymásra találni, amikor annyi minden összeköti őket? Lehet, hogy sok minden összeköthetné őket, ám jelenleg mérhetetlen szakadék választja el a két csoportot egymástól. Ezt a szakadékot csak egyféleképpen lehet betemetni: úgy, hogy a nyelvművelők felhagynak azzal a tevékenységgel, amely a csacskaságoknak egy ilyen színpompás gyűjteményét képes produkálni egy nyelvművelő folyóirat néhány számában. Ez elsősorban a nyelvművelők érdeke, hiszen tevékenységük a legújabb, korábban már idézett meghatározás szerint nem más, mint 1. az anyanyelvi műveltség terjesztése; 2. a „helyes” (adekvát, célszerű stb.) nyelvhasználat elősegítése.³² A nyelvművelés – amint láttuk – jelenleg nemcsak az anyanyelvi műveltséget terjeszti, hanem a nyelvműködéssel kapcsolatos mítoszok és babonák sokaságát is; mivel pedig a nyelvműködésről torz képe van, nem is lehet képes a „helyes” nyelvhasználatot elősegíteni.

Ahhoz, hogy a nyelvművelés mindkét fontos területen – a nyelvi ismeretterjesztés és a nyelvi tanácsadás területén – sikeres lehessen, meggyőződésem szerint nem vezet más út, mint az eddigi nyelvművelői gyakorlat gyökeres fölülvizsgálata, ennek részeként pedig a laikus nyelvművelői tevékenység megszüntetése.³³ És persze a nyelvművelés elméleti alapjának gyökeres felülvizsgálata. Az eddigi gyakorlat egyértelműen bizonyítja, hogy strukturalista alapállásból nem lehet sem sikeres nyelvi tanácsadó tevékenységet, sem nyelvtervezést folytatni. (A prágai iskolának ez alighanem azért sikerült mégis, mert az ő strukturalizmusuktól elválaszthatatlan volt a funkcionalizmus.) A nyelvi tanácsadás akkor lehet leginkább sikeres, ha középpontjába az elvont nyelvi rendszer helyett a konkrét beszélőt helyezi, vagyis a társasnyelvészet antropológiai irányzatára támaszkodik.

 

 

Jegyzetek

 

 

*Az írásom alapjául szolgáló kutatások a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport és a Gramma Nyelvi Iroda munkatervének keretében folytak, ill. folynak az Arany János Közalapítvány, az Illyés Közalapítvány és a Domus Hungarica Scientiarium et Artium támogatásával.

1. Az Anyanyelvápolók Szövetségének évente ötször megjelenő folyóirata. Kiadja: az Anyanyelvápolók Szövetsége.

2. A nyelvi babona az ÉKsz.² szerint „a nyelv hézagos ismeretén, a nyelvtani szabályok félreértésén vagy önkényes értelmezésén alapuló téves (nyelvhelyességi) szabály” (2003, 80; vö. még Szepesy 1986, 10 és passim). A nyelvi mítosz fogalma ennél bizonyos értelemben tágabb, más értelemben pedig szűkebb. Tágabb, mert nemcsak a különféle nyelvi jelenségek, folyamatok „helyességével” kapcsolatos elítélő vélemények nevezhetők mítosznak, hanem más nyelvi vonatkozású, laikusi vélekedések is (írásom következő részeiben több példát hozok majd az ilyenekre). Ugyanakkor szűkebb fogalom is a nyelvi babonáénál, mert mítosznak csupán azokat a nyelvi vonatkozású hiedelmeket nevezzük, amelyeket nemcsak a nyelvművelők szűk köre hirdet, hanem mintegy részei az adott közösség kultúrájának, vagyis a laikus beszélők is ismerik őket, beszélnek róluk, hisznek bennük (vö. Bauer–Trudgill 1998, XVI). A nyelvi mítoszok befolyásolhatják a laikus beszélők nyelvi viselkedését, így akár nyelvi változások megindulásához vagy megerősödéséhez is hozzájárulhatnak. Mint egyéb mítoszoké, erejük abban áll, hogy az emberek nem kérdőjelezik meg, s nem is elemzik őket (Langman–Lanstyák 2000, 56). A nyelvi mítoszok egy részének a nyelvészek, nyelvművelők a forrásai, más részük maguktól a laikus beszélőktől ered. A nyelvészek, nyelvművelők által meg nem kérdőjelezett laikusi vélemények aztán szakmai tekintéllyel felruházva, „tudományos” köntösben kerülnek vissza a laikus beszélőkhöz. Föltehető, hogy ezek tartják magukat a legcsökönyösebben, ezek hamis mivoltáról a legnehezebb meggyőzni a hétköznapi beszélőket.

3. Bauer és Trudgill nyelvi mítoszként tartják számon azt a vélekedést, mely szerint nem szabadna megengedni, hogy a szavak jelentése ingadozzon vagy megváltozzon (Bauer–Trudgill 1998, 1–8).

4. A Nyelvművelő kéziszótárból (NymKsz. 1996) és a Magyar értelmező kéziszótárból (ÉKsz.² 2003) vett idézetekben itt és máshol feloldottam a szövegolvasást megnehezítő rövidítéseket.

5. Vázlatról lévén szó, egyes pontok az eredeti szövegben gondolatjellel és kis kezdőbetűvel kezdődnek. Az idézetek egységes írásképe érdekében a gondolatjelet itt és máshol is elhagytam, s az első mondatot is nagy kezdőbetűvel kezdem. A második mondatban kurziváltam a véletlenül kurziválatlanul maradt amely szót.

6. Erre nézve nagyon tanulságos fejtegetéseket olvashatunk Szilágyi N. Sándor kognitív nyelvészeti tankönyvében (1996, 49–58), amelyek nemcsak a metonímiás szóhasználat szempontjából relevánsak, hanem a kétértelműség más típusai szempontjából is.

7. Nézzünk meg néhány mondatot Klaudy Kinga műfordítási példatárából! He sat at the table with his chin on his hands. Ott ült az asztalnál, állát két kezére támasztotta. – For forty years he had lived strictly in accordance with the vows to his order, the Party. Negyven esztendeig úgy élt, hogy szigorúan betartotta a szerzetesi fogadalmat, amit a pártnak tett. – I only wish us never to be parted. – Csak azt kívánom, hogy sohase szakadjunk el egymástól. Mühsam befahl der Alte, Hungertobel zu benachrichtigen. – Nagy nehezen megkérte Lutzot, hogy értesítsék Hungertobelt (Klaudy i. m. 192, 194, 200, 202).

8. Ennek nyelvművelői megítélésére lásd a 60. szemelvényt!

9. A hasonlító határozók -tól/-től vonzatának megítélése nem egységesen elutasító a nyelvművelő célzatú irodalomban. Rácz Endre (1987, 3) például kifejezetten üdvözli köznyelvivé válását, egyrészt a -nál/-nél nagyfokú funkcionális terheltsége miatt, másrészt pedig azért, mert a két, egyébként némileg eltérő szemléletet tükröző rag váltakozó használata stílusélénkítésre is felhasználható. Jakab István (1983, 227–228) is meglehetősen elnéző a nagyobb tőlem-féle szerkezetekkel szemben. Ami a suksüknek bélyegzett jelenséget illeti, ez korántsem kifejezésbeli hanyagság, s nem is pontatlanság. Számos nyelvjárásunkban ez a helyes forma, a standard nyelvváltozatban való megjelenése pedig szokványos interferenciajelenség. A telefont kap szerkezetről nem tudni, miért helyteleníti a szerző: sem a Nyelvművelő kézikönyvben, sem a Nyelvművelő kéziszótárban nem találunk a telefon szócikkében erre vonatkozó megállapítást (NyKk. 1985, 995–996; NymKsz. 1996, 565–566). Az értelmező kéziszótár viszont számon tartja a telefon szó 3. jelentéseként, biz stílusminősítéssel a ’telefonhívás’-t, ’telefonbeszélgetés’-t, s példaként a következőt hozza: telefont várok (ÉKSz.² 2003, 1322). A jelentés a szótár első kiadásában nincs megcsillagozva (a másodikban már nincs csillag), vagyis a szótárkészítők nem helytelenítik. Ha várni lehet telefont, kapni ugyan miért ne lehetne?

10. Ezért van az, hogy a vernakuláris a variációelmélet megállapítása szerint a legrendszerszerűbb dialektus.

11. Ezért tűnnek a vernakulárishoz képest kevésbé rendszerszerűnek.

12. Megkövesedett köztes – vagy más szóval rekedék – akkor jön létre, amikor az adott nyelvváltozat elsajátításának, ill. tanulásának folyamata elakad, még mielőtt a beszélő teljes mértékben birtokolná az adott dialektust vagy regisztert. (Vö. Lanstyák 2002a, 92.)

13. Különösen a (felső)oktatásban is dolgozó szakemberektől furcsa ilyen véleményt hallani, hiszen ezek nap mint nap szembesülnek azzal, hogy diákjaik (hallgatóik) folyamatosan sajátítják el például az általuk oktatott szaknak a szaknyelvét, folyamatosan válnak képessé arra, hogy az értekező próza szokásos stílusában írjanak szemináriumi dolgozatot, tudományos diákköri dolgozatot, szakdolgozatot.

14. A nyelvi jelenségek értékelésére ritkán van szükség: nevezetes kivétel a nyelvtervezés, melynek célja a nyelvi változásokba való beavatkozás, ez pedig elképzelhetetlen a rendelkezésre álló alternatívák értékelése nélkül. Ezenkívül természetesen sokszor szükség van a beszéd- és írásművek értékelésére is, például az iskolai oktatásban, a fordítások minőségének ellenőrzésében, és más területeken is, ahol fontos tudni, hogy a nyelvi produktumok mennyire felelnek meg a velük szemben támasztott követelményeknek (pl. egy tankönyv nyelvi szempontból mennyire érthető az adott korosztály számára, egy politikus beszédmódja mennyire megnyerő a potenciális választók számára stb.).

15. Tágabb értelemben más, terjengősnek ítélt jelenségeket is a „terpeszkedő kifejezések” közé sorolnak; ezért került be Balázs Géza példái közé a Karcag magasságában.

16. Itt jegyzem meg: lehet, hogy csak fogalmazásbeli pontatlanságról van szó, ugyanis Balázs Géza Magyar nyelvhelyességi lexikonának „terjengős kifejezések” szócikkében (2001, 205) ezt olvassuk: „A nyelvművelés rendszeres vesszőparipája a terjengős vagy terpeszkedő kifejezések ügye.”

17. OLYAN ÁLLAPOTBAN HAGYJA EL EZT A HELYSÉGET, AHOGYAN ÖN IS TALÁLNI SZERETNÉ. KÖSZÖNJÜK! (A „nyelvész-leletek, nyelv-észleletek” rovatban.)

18. Bizonyára nagyon sok olyan magyar szó van, amelyben nem vagy csak nagyon ritkán érvényesül a kétnyíltszótagos tendencia (pl. nemiség, patika, taliga), s még sincs velük semmi „baj”. Ez azért van, mert a hangsorépítési szabályok is „regiszterérzékenyek”. Elsősorban a mindennapi beszélt nyelv gyakran használt szavaiban hajlamos a második nyílt szótag rövid magánhangzója a kiesésre, amint a fönti mai magyar nyelvi példák is mutatják. A helyiség esetében ezt erősíti a létező helység szó analógiás hatása.

19. Ehhez a megállapításhoz egy szerkesztői megjegyzés kapcsolódik: „Ezt az alaprendszert bonyolítja az áfás számla, amelyet későbbi elszámolás céljára kér a vevő; ellenértékét pedig készpénzben azonnal vagy később átutalással teljesítheti. A szerk.”

20. Erre utalnak magyarországi és szlovákiai magyar gimnazisták körében végzett empirikus kutatásaink eredményei is, lásd Lanstyák–Szabómihály 1997, 52.

21. Ennek további bizonyítéka, hogy ugyanilyen jelentésben a magyar nyelv szlovákiai változataiban is kialakult egy hasonló kölcsönszó, a szlovák pani ’asszonyom’ megszólítás mintájára létrehozott panyika.

22. Emlékezzünk csak vissza: a 28. szemelvényben az ún. terpeszkedő kifejezések „bűnlajstromát” tetézi, hogy egy részük „idegenszerűség”.

23. Meg is kapták ezért a magukét a neves 19. századi német nyelvésztől, August Schleichertől: „Figyelmet érdemlő jelenség, hogy az Al-Duna mentén és tovább délnyugat felé az egymással érintkező nyelveknek olyan csoportja került együvé, amelyek, bár más-más eredetűek, abban egyeznek, hogy családjuk legromlottabb tagjai. Ezek a torzszülött sarjak a román a neo-latin, a bolgár pedig a szláv és az albán a görög nyelvcsaládban.  A romlás a legészakibb nyelvben, az először említettben még kisebb mértékben mutatkozik, már inkább a közbülsőben, a bolgárban, és a déliben, az albánban ért el eredetét majdnem teljesen elhomályosító fokot.” (Idézi Balázs 1983, 10–11.) Ez a vélemény a nyelvészeti naturalizmus gondolatvilágát tükrözi, a 19. század közepén. A nyelvtudomány ezt rég túlhaladta, azonban „hála” nyelvművelésünknek, ez a látásmód máig él.

24. Amint a szerző megjegyzi, a megkérdezettekkel külön-külön beszélgetett, így azok egymás válaszát nem befolyásolták.

25. A maďarský ’magyar‘ (mn), maďarčina ’magyar nyelv’, Maďar ’magyar’ (fn) és a slovenský ’szlovák’ (mn), slovenčina ’szlovák nyelv’, Slovák ’szlovák’ (fn) szavak első szótagjaiból keletkezett tréfás „mozaikszó”.

26. A magyar helyesírási szabályok értelmében ez a szó egybeírandó: kontaktuszóna. A kötőjel megkönnyíti a szó olvasását, s így használata a szabályzat betűjével ellentétes ugyan, szellemével azonban összhangban áll, hiszen helyesírásunk egyik fő jellegzetessége az, hogy „értelemtükröző”. Hasonlóképpen célszerűbb lenne a 6. szemelvényben a névmászavar helyett névmás-zavart írni (ha már egyszer ragaszkodunk ehhez a szóhoz).

27. A kifogásolt szóval ilyesféle szövegkörnyezetben találkozott a szerző: „a szennyezés és a pénz elfogytával szünetel a monitoring a Tiszán”.

28. E biológiai metaforák bizonyára a 43. szemelvény kapcsán már említett nyelvészeti naturalizmusban gyökereznek, abban a felfogásban, mely szerint a nyelv élő szervezet, természeti organizmus, a nyelvészet pedig természettudomány.

29. Az érdekesség kedvéért megjegyzem: a népmese sem föltétlenül olyan „tiszta” műfaj, mint amilyennek gondolnánk. A 19. század közepén a Balkánon a népmesékben is voltak kódváltások, ami hűen tükrözte a többnyelvűség széleskörű elterjedtségét ebben a régióban. (Irvine–Gal 2000, 66.)

30. Ha a biológiai metaforákhoz ragaszkodunk, akkor sokkal közelebb állunk az igazsághoz, ha a létező nyelvművelésre vonatkoztatjuk: az beteg, az van tele vadhajtással, és szorul emiatt „nyesegetésre”, s a sok csacskaság úgy tenyészik benne, mint az elhanyagolt kertben a dudva...

31. Lásd pl. Saly–Kontra (1998) számos írását; Sándor tanulmányait (2001a, 2001b, 2003); Lanstyák–Szabómihály (2002) néhány írását. A problémakör határon túli vonatkozásainak rövid angol nyelvű áttekintésére lásd Kontra 1997. Lásd még Kis Tamás (szerk.).

32. Az értelmező kéziszótár 1. kiadása kiiktatta a meghatározásból a „nyelvünk egészséges fejlődésé”-re való utalást, vagyis a nyelvtervezési szándékot; megfogalmazása szerint a nyelvművelés „[a]z anyanyelvi műveltség terjesztése a nyelvhelyesség elveinek a nyelvhasználatban való érvényesítése végett” (ÉKsz. 1972, 1014). A kéziszótár 2. kiadása a „nyelvi műveltség terjesztését” a nyelvművelés szó külön jelentésárnyalataként tartja számon. A nyelvművelés eszerint egyrészt „az anyanyelvi műveltség terjesztése”, másrészt „a nyelvhelyesség elveinek a nyelvhasználatban való érvényesülését segítő szervezett tevékenység” (ÉKsz.² 2003, 990).

33. Meg kell azonban jegyezni, hogy a nem akadémiai nyelvművelésnek létezik magas színvonalú válfaja is;  ennek jeles képviselői közé tartozik a szlovákiai magyar Mayer Judit műfordító (lásd Mayer 1990, 2003) és a magyarországi Tótfalusi István író és műfordító (lásd Tótfalusi 1997, é. n.^a). Mayer Judit harminckét évig dolgozott szerkesztőként, több tucat könyvet szerkesztett meg, s közel negyvenet fordított magyarra. Bár az ő írásai sem mentesek a nyelvi mítoszoktól, a nyelvészeti ismeretek hiányát kitűnő nyelvérzéke ellensúlyozza, melynek köszönhetően fölfigyel a sajtótermékekben olvasott, tévében, rádióban hallott kisebb-nagyobb fogalmazásbeli botlásokra, szótévesztésekre stb. Igaz, nem tesz különbséget alkalmi „hiba” (interferenciajelenség, nyelvi újítás) és nyelvi változás közt, de mentségére legyen mondva: ezt a két nagyon különböző dolgot még az akadémiai nyelvművelés hivatásos nyelvészei is rendre összekeverik. Mivel stílusa rokonszenvesen tárgyilagos, a nyelvész olvasó könnyen megbocsátja neki az efféle melléfogásokat. Lényegében hasonlókat lehetne elmondani a magyarországi Tótfalusi Istvánról is, azzal a különbséggel, hogy ő nem mindig tud tárgyilagos maradni, ugyanakkor a szokványos nyelvművelés mellett rendkívül magas színvonalú nyelvi ismeretterjesztő tevékenységet is folytat (lásd például Tótfalusi é. n.^b, é. n.^c). Mayer Judit és Tótfalusi István példája azt mutatja, hogy a nagy tapasztalattal rendelkező nyelvi lektorok, fordítók, szerkesztők hasznos nyelvi ismeretterjesztő munkát tudnak végezni, ám fontos volna, hogy nyelvészetileg képezzék magukat, és/vagy nyelvészekkel lektoráltassák munkáikat.

 

 

Hivatkozások

 

 

Szakirodalom

 

 

Albert Sándor 2003. Fordítás és filozófia. A fordításelméletek tudományelméleti problémái. Filozófiai szövegek fordítási kérdései. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Arany A. László 1939–1940/1998. A kétnyelvűség jelenségeinek pszichológiai alapjai. In: Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a magyar–szlovák kétnyelvűségről, 7–31. – Eredeti megjelenése: Psychologické základy javov bilingvistických. Linguistica Slovaca, I–II, 39–52. Fordította Zeman László.

Balázs János 1983. Az areális nyelvészeti kutatások története, módszerei és főbb eredményei. In: Balázs János (szerk.): Areális nyelvészeti tanulmányok, 7–112. Budapest, Tankönyvkiadó.

Bauer, Laurie–Trudgill, Peter 1998. Introduction. In: Laurie Bauer–Peter Trudgill (szerk.): Language Myths, xv–xviii. London etc., Penguin.

ÉKsz. 1972. Juhász József et al. (szerk.): Magyar értelmező kéziszótár. Budapest, Akadémiai Kiadó.

ÉKsz.² 2003. Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar értelmező kéziszótár. Budapest, Akadémiai Kiadó. (2., átdolgozott kiadás.)

ÉrtSz. V/1961. A magyar nyelv értelmező szótára V (Mo–S). Budapest, Akadémiai Kiadó.

Herman József–Imre Samu 1987. Nyelvi változás – nyelvi tervezés Magyarországon. Magyar Tudomány, 32/7–8, 513–531.

Horger Antal 1934. A magyar nyelvjárások. Budapest, Kókai Lajos.

Irvine, Judith T.–Susan Gal 2000. Language Ideology and Linguistic Differentiation. In: Paul V. Kroskrity (szerk.): Regimes of Language. Ideologies, Polities, and Identities, 35–83. Santa Fe, New Mexico–Oxford, School of American Research Press–James Currey.

Kálmán László–Nádasdy Ádám 1999. Hárompercesek a nyelvről. Budapest, Osiris Kiadó.

Kiefer Ferenc (szerk.) 2003. A magyar nyelv kézikönyve. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kis Tamás (szerk.):  A nyelvművelés kártékonyságáról és ármánykodásáról. http://web.unideb.hu/~tkis/

Klaudy Kinga 1999/2002b. Bevezetés a fordítás gyakorlatába. Angol/Német/Orosz fordítástechnikai példatárral. Budapest, Scholastica.

Kontra Miklós 1997. Hungarian Linguistic Traitors Champion the Cause of  Contact Dialects. In: W. Wölck and A. de Houwer (eds.): Recent studies in contact linguistics (Plurilingua XVIII), 181–187. Bonn, Dümmler.

Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 1998. Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest, Osiris Kiadó.

Kontra Miklós (szerk.) 2003. Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó.

Langman, Juliet–Lanstyák István 2000. Language negotiations in Slovakia: Views from the Hungarian minority. Multilingua, 19-1/2.

Lanstyák István 2002a. A nyelvérintkezés szakszókincséről. Száz fogalom a kontaktológia köréből. In: Gyurgyík László–Kocsis Aranka (szerk.): Társadalom – tudomány. Tanulmányok a Mercurius társadalomtudományi Kutatócsoport Műhelyéből, 73–95.  Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Lanstyák István 2002b. A magyar nyelv határon túli változatai - babonák és közhelyek. In: Lanstyák István-Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok, 200-211. Pozsony, Kalligram.

Lanstyák István, megjelenés alatt. Végbement vagy elmaradt nyelvcserék nyelvi emlékei a magyar-szlovák nyelvhatáron. In: Kozma István–Papp Richárd (szerk.): Etnikai kölcsönhatások és konfliktusok a Kárpát-medencében. Válogatás a Változások a Kárpát-medence etnikai tér- és identitásszerkezetében című konferencia előadásaiból. Budapest, Gondolat Kiadói Kör–MTA Kisebbségkutató Intézet.

Lanstyák István–Szabómihály Gizella 1997. Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Pozsony, Kalligram.

Nádasdy Ádám 1999. Létezik-e -ál igeképző? In: Kálmán László–Nádasdy Ádám 1999. Hárompercesek a nyelvről, 265–266. Budapest, Osiris Kiadó.

Nádasdy Ádám 2003. Ízlések és szabályok. Összegyűjtött nyelvészeti írások. Budapest, Magvető Kiadó.

Sándor Klára 2001a. „A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája”: az emberek nyelvhasználata. Replika, 45-46, 241-259.

Sándor Klára 2001b. Nyelvművelés és ideológia. In: Sándor Klára (szerk.): Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. Tanulmányok a társasnyelvészet tanításához, 153–216. Szeged, JGYF Kiadó.

Sándor Klára 2003. Nyelvtervezés, nyelvpolitika, nyelvművelés. In: Kiefer Ferenc (szerk.): A magyar nyelv kézikönyve, 381–409. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Sgall, Petr (szerk.) 1964. Cesty moderní jazykovědy. Jazykověda a automatizace. Praha, Orbis.

Szilágyi N. Sándor 1996. Hogyan teremtsünk világot? Rávezetés a nyelvi világ vizsgálatára. Kolozsvár, Erdélyi Tankönyvtanács.

TESZ 1970. Benkő Loránd (szerk.):  A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára II (H–Ó). Budapest, Akadémiai Kiadó.

Tolcsvai Nagy Gábor 1991/1998. A nyelvi közösség és a nyelvi egység, kisebbségben. In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról, 15–24.  Budapest, Osiris Kiadó.

Tolcsvai Nagy Gábor  1994/1998. Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus. In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról, 252–265.  Budapest, Osiris Kiadó.

Zeman László 1988. Jegyzet a szaknyelvi nominalizáltságról. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése,  1040–1053. Budapest, Akadémiai Kiadó.

 

 

Nyelvművelő irodalom

 

 

Balázs Géza 2001. Magyar nyelvhelyességi lexikon. Budapest, Corvina.

Balázs Géza 2003a. A változás és a változat mint nyelvstratégiai alapkérdés. Magyar Nyelv, 99/3, 339–344.

Balázs Géza 2003b. Magyar nyelvstratégiai teendők a közeljövőben. Problémafelvető vázlat az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága számára. 2003. március 2. (Kézirat.)

Balázs Géza 2003c. Nyelvökológiai gondolatok. Elkezdődött a visszaszámlálás! Édes Anyanyelvünk, 25/1, 3.

Balázs Géza 2003d. Milyen lesz a netm@gy@r? Édes Anyanyelvünk, 25/2, 3.

Bárczi Géza 1956/1980. Anyanyelvünk magyarsága. In: uő: A magyar nyelv múltja és jelene. Válogatott tanulmányok, 469–489. Szerk. Papp László. Budapest, Gondolat Kiadó.

Bárczi Géza 1974. Nyelvművelésünk. Budapest, Gondolat.

Bencédy József 2000. Fények és árnyak mai nyelvhasználatunk megítélésében. Édes Anyanyelvünk, 22/4, 8.

Bencédy József 2003a. „Ha híven szólok, szépen szólok”. Zárszó az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny 30. országos döntőjén (Sátoraljaújhely, 2002. október 18–20.). Édes Anyanyelvünk, 25/1, 13.

Bencédy József 2003b. Nyelvünk és mi magunk az Európai Unióban. Bencédy József. Édes Anyanyelvünk, 25/3, 1., 8. o.  (Az általános iskolások Szép magyar beszéd versenyének kisújszállási regionális döntőjén 2003. április 4-én elmondott beszéd szerkesztett változata.)

Brauch Magda 1999. Közös anyanyelvünkért. Édes Anyanyelvünk, 21/4, 3.

Brauch Magda 2001. Argó vagy csak szándékos durvaság? Édes Anyanyelvünk, 23/1, 12.

Brauch Magda 2003a. Szépen beszélni nehéz?. Édes Anyanyelvünk, 25/2, 4.

Brauch Magda 2003b. Nyelvi illem az erdélyi magyarok között. Édes Anyanyelvünk, 25/3, 11.

Buvári Márta 2001. Szálkák. Édes Anyanyelvünk, 23/1, 9.

Buvári Márta 2003. Felbillenő és értelmetlen mondatok. Édes Anyanyelvünk, 25/3, 14.

Büky László 2000. Méretes. Édes Anyanyelvünk, 22/1, 7.

Deme László 2003. Ne ítéljünk hirtelen! In: Kövesdy Zsuzsa (szerk.): Kedves hallgatóim! Válogatás a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsorából, 21–22 Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Elekfi László 1980. Előszó. In: Ferenczy Géza, Magyarán, 5–13. Budapest, Tankönyvkiadó.

Ferenczy Géza 1980. Magyarán. Budapest, Tankönyvkiadó. Szerk. Elekfi László.

Fodor István 2003a. Stílustalanság és udvariatlanság a beszélt nyelvben. Édes Anyanyelvünk, 25/1, 8.

Fodor István 2003b. Kedves Hallgatóim! Válogatás az Édes anyanyelvünk című rádióműsorból. Édes Anyanyelvünk, 25/4, 14.

Graf Rezső 2000. A mindennapok nyelvi hordalékából. Édes Anyanyelvünk, 22/5, 8.

Hajdu Ferenc 2000. Vonzatok és választások. Édes Anyanyelvünk, 22/2, 4.

Hajdu Ferenc 2001. Akinek nem inge. Édes Anyanyelvünk, 23/1, 6.

Hajdu Ferenc 2003. Hogy úgy mondjam… Édes Anyanyelvünk, 25/3, 13.

Jakab István 1983. Nyelvünk és mi. Bratislava, Madách Könyv- és Lapkiadó.

K. G. 2003. Nyelvész-leletek, nyelv-észleletek. Édes Anyanyelvünk, 25/3, 20.

Kemény Gábor 1997. Van-e szükség Magyarországon anyanyelvi törvényre? Jegyzőkönyv a Magyar Nyelvi Bizottság 1996. május 3-i üléséről. Kemény Gábor hozzászólása.  Magyar Nyelvőr, 121/1, 113–115.

Komoróczy György 2000. Növelni kell a magyar nyelv tekintélyét. Édes Anyanyelvünk, 22/3, 10.

Komoróczy György 2003. Az Európai Unió és a magyar nyelv. Édes Anyanyelvünk, 25/2, 14.

Kovács József 2003. Árcédulák és egyéb feliratok. Édes Anyanyelvünk, 25/2, 8.

Kovácsné Vermes Stefánia 2003. Hogyan közlekedjünk magyarul? (Emlékezésül egy kiváló magyartanárra). Édes Anyanyelvünk, 25/1, 8.

Kövesdy Zsuzsa (szerk.) 2003. Kedves hallgatóim! Válogatás a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsorából. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Láng Miklós 2003. Nincs rá magyar szó? Édes Anyanyelvünk, 25/1, 9.

Lengyel Ferenc 2003. A nyelvfejlődés – sorskérdés. Édes Anyanyelvünk, 25/2, 12.

Mayer Judit 1990. Anyanyelvi hibanapló. Pozsony, Madách Könyv- és Lapkiadó.

Mayer Judit 2003. Magyarosan magyarul! Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Minya Károly 2003a. A közhelyesírásról. Édes Anyanyelvünk, 25/2, 9.

Minya Károly 2003b. Információhomály. Édes Anyanyelvünk, 25/4, 6.

Móricz Kálmán 2000. Miről szól? Édes Anyanyelvünk, 22/2, 12.

NyKk. 1983–1985. Grétsy László–Kovalovszky Miklós (szerk.): Nyelvművelő kézikönyv I–II. Budapest, Akadémiai Kiadó.

NymKsz. 1996. Grétsy László–Kemény Gábor (szerk.): Nyelvművelő kéziszótár. Budapest, Auktor Könyvkiadó.

Orbán Viktor 2000. Ünnepi köszöntő a magyar nyelv hetének országos megnyitóünnepségén (Debrecen, 2000. április 21.). Édes Anyanyelvünk, 22/3, 1.

Orosz Tamás 2000. A hétköznapok nyelvi hibái, érdekességei. Édes Anyanyelvünk, 22/5, melléklet 4.

Pásztor Emil 2003. A sesegésről. Édes Anyanyelvünk, 25/4, 9.

Rácz Endre 1987. A mai magyar nyelv változásai. Magyar Nyelv, 83, 1–7.

Regős Sándor 2003. Vau! Édes Anyanyelvünk, 25/2, 14.

Szakonyi Károly 2003. Egy népet nyelve tart meg az időben. Ünnepi köszöntő a Kazinczy-verseny országos döntőjének megnyitóján. (Győr, 2003. április 25.) Édes Anyanyelvünk, 25/4, 13.

Szemkeő Judit 2000. „A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere.” Köszöntő a Középiskolások 35. Kazinczy-versenyén. Édes Anyanyelvünk, 22/4, 11.

Szepesy Gyula 1986. Nyelvi babonák. Budapest, Gondolat.

Tímár György 2003. Egy író dörmögéseiből. Édes Anyanyelvünk, 25/3, 7.

Tótfalusi István 1997. Magyar nyelvhelyességi kéziszótár A-tól Z-ig. Budapest, Merényi Könyvkiadó.

Tótfalusi István é. n.^a Kis magyar nyelvklinika. Anno Kiadó.

Tótfalusi István é. n.^b Magyar szótörténeti szótár. Anno Kiadó.

Tótfalusi István é. n.^c Idegen szavaink etimológiai szótára. Anno Kiadó.

Vezényi Pál 2000. Pontosabban! Édes Anyanyelvünk, 22/5, 10.

Vígh Erika 2000. Menet közben. Édes Anyanyelvünk, 22/5, 9.

Wacha Balázs 2000. Édes Anyanyelvünk, 22/2, 16.

Záhonyi László 2001. Internetes levelezés. Édes Anyanyelvünk, 23/1, 12.

Zimányi Árpád 2000. A mi nyelvünk. Íróink és költőink a magyar nyelvről. Édes Anyanyelvünk, 22/4, 15.

 

 

István Lanstyák

“TOMMY-ROT” IN LANGUAGE CULTIVATION LITERATURE

 

The author deals with various examples of language myths and other unscholarly statements concerning linguistic matters as well as with the stigmatization of non-standard linguistic features and their users. Most of his examples come from the articles on language cultivation published in the periodical called Édes Anyanyelvünk (Our Sweet Mother Tongue). Most of the authors of these articles are laymen engaged in language cultivation activities, but some of them are professional linguists who work at the Linguistic Institute of the Hungarian Academy of Sciences or teach at renowned universities, nevertheless consider themselves also language cultivators. The author of the present paper comments the “tommy-rot” in language cultivation literature mostly from sociolinguistic point of view. He concludes that “language cultivation” should limit itself to popularizing linguistic knowledge and giving counsels in matters of language use and these linguistic services should be provided solely by well-trained professional linguists.