(Fórum Társadalomtudományi Szemle 2003/12, 2004/1)
Helyi „értékes” nyelvváltozatok,
„tisztes” idegen szavak, „visszás” jelentések, „agresszív” rövidítések,
„kevercs” nyelv és társaik.
Válogatás a nyelvművelői csacskaságok gazdag
tárházából*
Egy születésnap vidám esemény, és minél többedik,
annál inkább. A hetvenöt év nem kevés, így igazán van okunk vidámságra: Zeman
tanár urat még tizenöt évvel nyugdíjba vonulása után is frissen, mosolyogva
láthatjuk be-betérni a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar
tanszékére. Én most egy különleges ajándékkal szeretnék neki kedveskedni: egy
kisebb válogatást teszek közzé az általam gyűjtött nyelvművelői
csacskaságokból úgy, hogy életének minden eddig eltelt évére jusson egy-egy
példány. Ezek jó része az Édes
Anyanyelvünk című nyelvművelő lapban1 jelent meg (az 1999.,
2000., 2001. és 2003. évfolyamban), de olykor kiegészítésképpen más
forrásokból is hozok példákat.
Az idézett cikkek szerzői többségükben mozgalmi nyelvművelők és más,
nyelvi kérdésekhez valamilyen oknál fogva hozzászóló laikusok, azt a lapot
azonban, amelyben előszeretettel publikálnak, akadémiai nyelvművelők, egyetlen
kivétellel céhbeli nyelvészek szerkesztik: Grétsy László (felelős
szerkesztőként), Balázs Géza, Kemény Gábor és Maróti István. A
szerkesztőbizottságot rajtuk kívül még Deme László (a szerkesztőbizottság
elnöke), Bencédy József és Fábián Pál alkotja. A lapot a Magyar Tudományos
Akadémia Magyar Nyelvi Bizottsága és a Magyar Nyelvtudományi Társaság
támogatja; kiadását jelenleg az Oktatási Minisztérium és a Nemzeti Kulturális
Örökség Minisztériuma és más intézmények is segítik.
Az idézett állítások,
vélemények nem egyszerűen azért kerültek be a gyűjteményembe, mert nem értek
velük egyet, hanem azért, mert ma már nem tartoznak a tudományosan is
elfogadható nézetek közé: egy részük nyelvi mítosz, más részük nyelvi babona,
harmadik részük pedig egyszerűen butaság.2 Szakmai körökben nincs
is szükség ezek megcáfolására, hanem egyszerűen meg kell tőlük tisztítani a
tudományos intézményekhez kötődő sajtótermékeket, kiadványokat. Rendkívül
visszás az az állapot, hogy tekintélyes tudományos és államigazgatási
intézmények egy olyan folyóiratot támogatnak, amely nyelvi műveltség helyett
babonaságot terjeszt. Éppen ezért Zeman László és a többi olvasó
szórakoztatása mellett egy további célom is van gyűjteményem egy részének
közreadásával: hozzájárulni ahhoz, hogy a jobb sorsra érdemes
Édes Anyanyelvünk a nyelvi mítoszok,
babonák és butaságok terjesztője helyett a szó legnemesebb értelmében vett
nyelvi ismeretterjesztés és nyelvi tanácsadás értékes és értelmes fórumává
váljon. És persze jó volna elérni, hogy a tudomány és a babonaság élesen
elváljon egymástól, ne lehessen a kettő határán lavírozni, ahogy ezt sok, jobb
sorsra érdemes nyelvész kollégám teszi.
Amint föntebb említettem, e csacskaságok cáfolatára a szakmán belül kár
volna időt vesztegetni. Különösen Zeman Lászlónak nincs arra szüksége, hogy
„fölvilágosítsam” a dolgok tényleges állásáról: nem kétséges, hogy ő
mindezeket nálamnál sokkal jobban tudja, ékesen bizonyítva, hogy Tolcsvai Nagy
Gábornak igaza volt, amikor a kilencvenes években a nyelvművelés körül zajló
vitában megállapította: „a magyar nyelvművelés értékrendjét, elméleti
kereteit, módszertanát, gyakorlatát illető viták a látszat ellenére sem
tekinthetők nemzedéki jellegűeknek” (1994/1998, 253). Az idézett
csacskaságokat azért kommentálom mégis, mert írásom nem nyelvészeti szaklapban
jelenik meg, az a látásmód pedig, amelyet a közreadott szemelvények
képviselnek, nem idegen a szlovákiai magyar értelmiségtől, a
társadalomtudósoktól sem. Nem is csoda, hiszen az iskola, az anyanyelvi
nevelés ezt a szemléletet közvetítette, és jelentős mértékben közvetíti mind a
mai napig. Ékes bizonyságai ennek a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi
Karának magyar tanszékére bekerülő fiatalok, akiknek jó részét csak többéves
szívós munkával lehet arról teljesen leszoktatni, hogy a nyelvet a hagyományos
nyelvművelés torzító optikáján keresztül szemléljék.
Balázs Géza akadémiai nyelvművelő az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága
számára készített „problémafelvető vázlat”-ában (2003b, 2) az ún.
nyelvvédelmet „többnyire laikusok által végzett nyelvápoló tevékenység”-ként
határozza meg, „amelyre támaszkodhat a nyelvész, illetve el is határolódhat
tőle”. Brauch Magda mozgalmi nyelvművelő a nyelvész szakemberek és
nyelvművelők összefogását sürgeti „közös anyanyelvünk védelmében” (1999).
Jómagam nem kívánok az önkéntes nyelvművelőkkel összefogni „közös anyanyelvünk
védelmében”, ellenkezőleg: úgy gondolom, hogy a mozgalmi nyelvművelést úgy,
ahogy van, meg kellene szüntetni (de nem az anyanyelvi mozgalmat, amely nagyon
hasznos dolog, ha megfelelő kezekben van a szakmai irányítása). Akár nyelvi
tanácsadásként, akár nyelvi ismeretterjesztésként, akár nyelvtervezésként
értelmezzük a nyelvművelést, mindhárom esetben olyan tevékenységről van szó,
amely szakképzett nyelvészekre tartozik.
Dolgozatomban nem
vállalkozom az idézett vélemények kritikai elemzésére, csupán csokorba –
pontosabban csokrokba – szedésüket és laza kommentálásukat tekintem
feladatomnak. Észrevételeimet ezért nem is helyezem az utóbbi évek
nyelvművelés-kritikai irodalmának kontextusába. Mentségemre szolgáljon: írásom
műfaja nem tanulmány, nem is szakcikk, még csak nem is nyelvi ismeretterjesztő
írás, hanem voltaképpen hozzászólás.
Azt a hozzászólásomat folytatom, amelyet 2003. szeptember 30‑án Budapesten, az
MTA Nyelvtudományi Intézetében, az intézet nyelvművelő osztálya által
szervezett kerekasztal-konferencián elkezdtem. A konferencia címe
A nyelvművelés helye a nyelvtudományban
volt. Úgy gondoltam, s most is úgy gondolom: addig, amíg a „nyelvművelés”
ürügyén olyan vélemények fogalmazódhatnak meg, amelyek tudományos nézetként ma
már teljesen szalonképtelenek, s ráadásul olyan magatartás húzódik meg
mögöttük, amely még nyelvi emberi jogi problémákat is fölvet, addig rossz fény
vetül például arra a legitim és szakszerűen végzett nyelvi tanácsadásra is,
amelyet éppen a kerekasztal-konferencia szervezője, a nyelvművelő osztály
végez. Éppen ezért fontosnak tartottam, s most is fontosnak tartom, hogy azok
a szakemberek, akik a nyelvtudományban keresik a nyelvművelés helyét,
elhatárolódjanak az ilyen tevékenységtől.
Ez az elhatárolódás az említett konferencián sajnos nem történt meg egyértelműen, s a hozzászólásomra adott válasz is bagatellizálta a problémát; ezért folytatom most a mondókámat ebben a formában. Mivel a csacskaságokból készített válogatás igen terjedelmes, a bemutatott anyagot a jobb olvashatóság kedvéért bizonyos témakörök szerint csoportosítottam. Egy-egy csacskaság rendszerint több témakörbe is beleillik, ezért hozzászólásom valójában minden jelenségre sokkal több példát tartalmaz, mint amennyit az egyes alfejezetekben idézek. Magukban a forrásokban pedig, az Édes Anyanyelvünk megvizsgált évfolyamaiban, a csacskaságok száma többszöröse az itt közreadottakénak. Más forrásokból származó vendégszemelvények közléséhez tehát nem azért folyamodtam, mintha az elsődleges forrásban nem állt volna rendelkezésemre elegendő anyag, hanem azért, hogy két dolgot jelezzek: egyrészt azt, hogy nem csupán egy folyóiratról „magánügyéről” van szó, másrészt pedig azt, hogy a mozgalmi és akadémiai nyelvművelők közt nem olyan éles a határvonal, mint ahogyan a távolról érkezett avatatlan szemlélő gondolhatná.
Ahhoz, hogy a nyelvművelő nyelvi kérdésben képes
legyen ítéletet mondani, mindenekelőtt bizonyos szakismeretekre van szüksége.
Ez olyan evidencia, amit szinte röstellek leírni. Mégis le kell, hiszen az
alábbi csacskaságok azt mutatják, hogy a nyelvművelők számára ez korántsem
magától értődő. Erre utal az a megdöbbentő tény is, hogy a folyóirat nyelvész
szerkesztői sem tartották fontosnak, hogy a téves megállapításokat a közölt
cikkekből kigyomlálják vagy legalább saját szerkesztői lábjegyzetükben
korrigálják (ez utóbbi eljárásra egyetlen példát találtam a megvizsgált
anyagban).
Kezdjük el szemlénket
két olyan idézettel, amely alapvető
kétnyelvűségi és kontaktológiai
ismeretek hiányáról tanúskodik, miközben a szerzők egy kétnyelvű
kisebbségi közösséget – az erdélyi magyarokat – érintő fontos kontaktológiai
kérdésekről mondanak véleményt!
1. Pedig a nyelvek
önkényes keverése a megbecsülés hiányát jelzi – mindkét nyelvvel szemben!
(Brauch 1999.)
Ez a rövid mondat,
melynek szerzője Brauch Magda műkedvelő erdélyi nyelvművelő, két szakmailag
elfogadhatatlan állítást is tartalmaz. Mindkettő közismert nyelvi mítosz;
amint erre a magyar–szlovák kódváltással kapcsolatos kutatások is fényt
derítettek, sok laikus beszélő hisz ezek igazában. Az egyik, egyetlen jelzőbe
sűrített közvetett állítás szerint a nyelvek „keverése” – azaz a kódváltás –
önkényes. A tekintélyes nemzetközi és magyar szakirodalom egybehangzó tanúsága
szerint ez nem így van, a kódváltást nagyon is jól meghatározható nyelvtani és
pragmatikai szabályok vezérlik. Ami a kódváltás nyelvtani törvényszerűségeit
illeti, fontos tudni, a hogy kétnyelvű megnyilatkozások többsége grammatikus –
azaz nyelvtanilag helyes – mondatból, mondatrészletből áll; az olykor
előforduló agrammatikus mondatok, mondatrészletek többnyire jól
megmagyarázhatók. Nagyobb számú agrammatikus kétnyelvű megnyilatkozásra csak a
nyelvvesztés folyamatában lévő beszélők esetében vannak példák, ez azonban nem
a kódváltással függ össze, hanem a beszélők gyönge nyelvtudásával, hiszen az
ilyen beszélők sok olyan agrammatikus mondatot, mondatrészletet is
produkálnak, amely nem tartalmaz vendégnyelvi elemet.
Ami az idézetben
nyíltan megfogalmazott állítást illeti, hogy ti. a kódváltás negatív
attitűdöket föltételez az érintett nyelvekkel szemben, ennek is az ellenkezője
az igaz. A szakirodalom tanúsága szerint a kódváltás a legnagyobb mértékben
általában épp azokra a beszélőkre jellemző, akik mindkét nyelvvel azonosulnak,
mindkettőhöz pozitívan viszonyulnak, vagyis mind a kettőt nagyra becsülik.
Erre a törvényszerűségre több empirikus bizonyítékunk van a szlovákiai magyar
beszélőközösségben folytatott kutatásokból is.
A következő idézet szintén a kódváltásra nézve tartalmaz egy olyan
közvetett állítást, amely a közkedvelt nyelvi mítoszok közé tartozik. A
szemelvényben idézett megállapítás szerzője, Péter Sándor, az Anyanyelvápolók
Erdélyi Szövetsége által 2000 januárjában szervezett illyefalvi anyanyelvi
értekezletnek volt az egyik előadója.
2. A nyelvi rabság
rányomja bélyegét a városi magyar tanulókra
– mondta
előadásában Péter Sándor
–, ugyanis a magyar gyermekek annak ellenére, hogy jól tudnak
magyarul, keverik a két nyelvet. (Komoróczy 2000.)
Amint látjuk, Péter Sándorban föl sem merült az a
lehetőség, hogy a kódváltásnak nemcsak a gyönge nyelvtudás vagy a nyelvi hiány
lehet az oka. A nemzetközi és a magyar szakirodalom a kódváltásnak a
legkülönfélébb indítékait és funkcióit tárta föl az elmúlt évtizedekben;
ilyenek többek között a másik nyelven elhangzottak szó szerinti idézése, a
mondanivaló hitelesítése vagy nyomatékosítása, a mindkét nyelvvel való
azonosulás kifejezése, nyelvi játék stb., stb., stb. A kódváltó beszélők egy
része mind a két nyelvet kiválóan ismeri, s ezenkívül még egy
többletképességgel is rendelkezik: össze tudja kapcsolni a két nyelv elemeit
egyetlen diskurzuson belül úgy, hogy a létrejövő nyelvi megnyilvánulás
nyelvtanilag helyes legyen.
A laikusok egyébként sokszor még az átadó nyelvi kölcsönszavak
használatát is a két nyelv „keverésé”-nek minősítik, ez azonban nem helyes,
mivel a kölcsönszavak olyan átadó nyelvi szókészleti elemek, amelyek beépültek
az átvevő nyelv rendszerébe. A kölcsönszavak használata még kevésbé utal
hiányos nyelvtudásra, mint a kódváltás, ellenkezőleg: amennyiben a beszélő a
kölcsönszavaknak azokat a szinonimáit is ismeri, amelyek az adott nyelv
egynyelvű változataiban használatosak (ha egyáltalán vannak pontos
megfelelőik), szókincse az adott területen gazdagabb az egynyelvű közösségben
élő társaiénál.
A következő idézetből kiderül, hogy Brauch Magda nemcsak a kontaktológia
területén van híján a szükséges szaktudásnak, hanem nyelvünk
történetét sem ismeri kellőképpen.
3. Anyanyelvünk
egyik finnugor öröksége, hogy szavainkban igen sok hosszú hang található.
(Brauch 2003a.)
Az alapnyelv magánhangzó-rendszeréről az uralisztika
és a finnugrisztika szakemberei sokkal óvatosabban nyilatkoznak, mint Brauch
Magda, mert ennek rekonstruálása nagy nehézségekbe ütközik. Mégis manapság
inkább úgy vélekednek a szakemberek, hogy a finnugor alapnyelv valószínűleg
nem ismerte a hosszú magánhangzókat. Ami a mássalhangzókat illeti, itt is
csupán a felpattanó zöngétlen zárhangok
(p, t, k) hosszú változatával számolnak
(pp, tt, kk), de még ezek megléte is
vitatott. Az összes hosszú magánhangzó és a hosszú mássalhangzók többsége nagy
valószínűséggel a magyar nyelv önálló élete során keletkezett.
A hangtani példa után nézzünk most meg egy jelentéstani kérdést taglaló szemelvényt Fodor István nyelvésztől!
4. De most a
hölgy szó használatát emelném ki.
Megszólításként helyénvaló, akkor is jó, ha egy nőről tisztelettel
beszélünk. De a mai stílusban, elsősorban a tömegtájékoztatásban, visszás
jelentésekben élnek vele. A férfi
párja vagy ellentéte a nő. A
férfival szemben vagy mellette napjainkban mégsem a
nő áll, hanem a
hölgy; reklámokban nem nőknek
ajánlanak szépítőszert, egészségügyi cikket, hanem
hölgyeknek. Rendőri jelentésekben
két férfi és egy hölgy sérült meg…
De ez még hagyján. Újabban azonban
hölgyek-nek nevezik majdnem mindig az utcai nőket.
(Fodor 2003a.)
Valóban sok jel utal
arra, hogy a hölgy szó használata
változik, ám sem a nyelvtörténet, sem a leíró nyelvészet nem ismeri a „visszás
jelentés” fogalmát.3 Ha ismerné, akkor ezzel kellene illetni
például az úr és az
asszony szavak mai jelentéseit is. Az
úr ugyanis az Árpád-korban még ’királyi herceg’ jelentésben élt, az
uram megszólítás elsősorban a
trónörökösnek dukált. Az asszony szó
eredetileg magának a királynénak volt a címe. Mindkét szó hasonló, de jóval
radikálisabb jelentésváltozáson ment keresztül, mint amilyen a jelek szerint
napjainkban megy végbe a hölgy
esetében. A hölgy szó mai jelentése
az értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadása szerint (ÉKsz.2
2003, 541) ’ismeretlen (elegáns, érett stb.) nő’. A zárójelezés arra utal,
hogy e jelentésmozzanatok nem föltétlenül érvényesülnek mindig, vagyis a hölgy
olykor lehet nem elegáns, nem érett is. Így tekintve pedig ez a mai
jelentésváltozás korántsem annyira „meredek”, mint az
úr és az
asszony egykori jelentésváltozása.
Érdemes egyébként visszatekinteni a
hölgy szó régebbi történetére is:
még a kéziszótár is közli, igaz, elavultként ’hermelin’ (menyétféle ragadozó
állat) jelentését, A
magyar nyelv történeti-etimológiai
szótára pedig a szó rokon nyelvi megfelelői alapján föltételezi, hogy a
hölgy szó ’hermelin jelentése nem
eredeti, hanem az a ’nő, nőstény’ jelentésre megy vissza (TESZ 1970, 156)!
Vagyis a mai „visszás” nyelvhasználat mintegy visszatérést jelent a több ezer
évvel ezelőtt, „ősi” jelentéshez, de a visszatérés csak akkor lesz tökéletes,
ha már nemcsak az utcanőket, hanem a teheneket és az anyadisznókat is
hölgynek fogjuk titulálni.
Lépjünk tovább,
s foglalkozzunk most egy kicsit
mondattani kérdésekkel!
5. Az indoeurópai
nyelvekben általános az egy
határozatlan névelő következetes használata, ami hibának számít a magyarban.
Idegen nyelvekből fordított szövegekben szinte már mindenki hozzászokott az
olyasféle kifejezésekhez, hogy „John
egy szép férfi volt”, „kínálkozott
egy kedvező alkalom”. (Vezényi 2000.)
Ne foglalkozzunk most az indoeurópai nyelvekkel
kapcsolatos általánosító megállapítással (a szláv nyelvek is indoeurópai
nyelvek például, többségük mégsem ismeri sem a határozott, sem a határozatlan
névelő kategóriáját), és azt se feszegessük, mihez képest lehet minden
körülménytől elvonatkoztatva „következetes” vagy éppen „következetlen”
névelőhasználatról beszélni a névelőt ismerő nyelvekben! Azt nézzük csak, ami
ebből a magyar nyelvre vonatkozik, vonatkozna! Vezényi Pál cikkének címe
Pontosabban, pedig ennél henyébben
az egy használatára vonatkozó
szabályt akarva sem lehetne megfogalmazni. A névszói állítmány előtt használt
határozatlan névelő kérdésével, amelyre a
John egy szép férfi volt példa utal,
a 38. szemelvény kapcsán foglalkozom. Ami Vezényi második példáját illeti, a
Nyelvművelő kézikönyv (NyKk 1983,
465) az egy használatát az ilyen
mondatokban csak akkor helyteleníti, ha általánosító értelemben vett elvont
főnév vagy nem megszámlálható dolog neve előtt fordul elő (pl.
a kormány egy következetes nemzetiségi
politikára törekszik; a két esemény között egy összefüggést vélek felfedezni).
Jelen esetben nem erről van szó. A Nyelvművelő kézikönyv (NyKk. 1983, 466)
szerint az ilyen szerepű névelő általában akkor marad el, amikor a
főhangsúlyos alany vagy valamely bővítmény a mondat élén áll. Esetünkben tehát
a kézikönyv esetleg akkor javasolná a határozatlan névelő elhagyását, ha a
szórend ilyen volna: Kedvező alkalom
kínálkozott, de azt sem állítja, hogy az
Egy kedvező alkalom kínálkozott mondat rossz volna. A kifogásolt
mondatban pedig végképp nem lehet találni semmi kivetnivalót.
Az ilyen henyén
megfogalmazott és alkalmazott „szabály” lehet a táptalaja az
egy túlhelyesbítő kerülésének,
vagyis újabb ún. nyelvhelyességi hiba keletkezésének A
Nyelvművelő kéziszótár is megjegyzi: „Az
egy határozatlan névelő bizonyosfajta használatát régebben gyakran
érte az idegenszerűség vádja, s ez sokak nyelvérzékét elbizonytalanította.”
(NymKSz. 1996,118).4 Amint erre Vezényi Pál cikke is példa, magukét
a nyelvművelőkét is.
Nézzük meg, mit mond
egy (pontosabban több) szintén klasszikus nyelvhelyességi kérdésről a
szakképzett nyelvész és népszerű nyelvművelő, Balázs Géza! Az idézet ezúttal
nem az Édes Anyanyelvünkből, hanem
az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága számára kidolgozott stratégiai fontosságú
„problémafelvető vázlat”-ából való.
6. Teljesedik a
zűrzavar az amely – ami, ami – aki
stb. vonatkozó névmások használatában. Az
amely az élőbeszédből szinte
eltűnt, az ami helyett használt
aki (személyátsugárzás) logikailag
levezethető, de fölösleges. A névmászavarból mondat- és szövegtani zavarok
támadnak! (Balázs 2003b, 5.)5
Az angolszász nyelvészeti szakirodalomban utoljára a
múlt század ötvenes éveiben lehetett hasonló minősítéseket olvasni. A
társasnyelvészeti kutatások eredményeinek közismertté válásával mindenki
számára világos lett, hogy szó sincs zűrzavarról, az azonos jelentésű,
funkciójú nyelvi eszközök váltakozó használata mögött rendezettség áll, de ez
csak statisztikai eszközökkel ragadható meg. Az olyan, azonos értelemben
használt formák, mint pl. az amely
és az ami vagy az
ami és az aki ún. nyelvi
változót alkotnak, az egyes változatok gyakorisága egy adott megnyilatkozáson
belül pedig a mondat jelentésén túl a beszélő különféle társas és más
jellemzőitől (pl. iskolázottságától, nyelvjárási hátterétől stb.), a
beszédhelyzettől (ezen belül pl. a beszédpartnerek társas jellemzőitől,
egymáshoz fűződő viszonyától, a tevékenység közegétől és jellegétől, azaz a
beszédhelyzet formalitásától) és más tényezőktől függ, ill. függhet. Balázs
Géza más helyen maga is használja a
nyelvi változó fogalmát; néhány bekezdéssel lejjebb „szövegtani
változók”-ról beszél. Az alternatív kifejezési lehetőségek nyelvi változóként
való bemutatása és a zűrzavar feltételezése azonban teljességgel kizárják
egymást.
Végül megemlítem,
hogy annak föltételezése, hogy egy nem nyelvbotlásként elhangzott vagy leírt
nyelvi forma – esetünkben az aki
vonatkozó névmás személyek
csoportjára vonatkoztatva – lehet „fölösleges”, szintén nyelvi mítosz (lásd
még a 31. szemelvényt).
A vizsgált anyagban
nagy számban találhatók olyan cikkek, amelyek többértelmű nyelvi megoldásokat
kárhoztatnak arra való hivatkozással, hogy
értelemzavaróak, félreértést
okozhatnak. Nézzünk meg erre három különböző típusú példát!
7. Van még más
kötöttség is a „kötetlen” magyar szórendben. A jelző, az értelmező vagy a
mellékmondat nem szakadhat el attól a mondatrésztől, amelyre vonatkozik –
kivéve, ha valamely rámutató szó összeköti őket –, különben nagy
félreértések támadhatnak. Például: Két
román és egy magyar férfit fogtak el az útlevélkezelők, akiket csalás, lopás
alapos gyanújával adtak át a rendőrségnek. (Buvári 2003.)
Nincs épeszű, magyarul jól tudó ember, aki a Buvári
Márta által idézett mondatot és az ahhoz hasonlókat félreértené. Ugyanis a
nyelvi megnyilatkozások értelmezésében mindig felhasználjuk a világról
szerzett ismereteinket is, s figyelembe vesszük az adott beszédhelyzetből
adódó fogódzókat is. Éppen ezért átfogalmazásra valójában nincs szükség,
jóllehet kétségtelenül erény, ha valaki az ilyen kétértelműségeket is képes
elkerülni úgy, hogy fogalmazása nem válik mesterkéltté vagy túl bonyolulttá.
8. A budapesti
Skála Metro áruház oldalán hatalmas tábla tájékoztatja a vásárolókat: „A
Skála Metro mozgássérült liftje”.
Félreérthető, hiszen úgy hat, mintha a lift volna mozgássérült. Egyértelműbb
lett volna a Mozgássérülteknek
fenntartott lift felirat. (Orosz 2000.)
Ez a felirat egyáltalán nem érthető félre, ugyanis
minden magyar anyanyelvi beszélő tisztában van azzal, hogy a
mozgássérült szó csak személyre
vonatkozhat, a lift pedig nem személy. Éppúgy, ahogy például az
egész busz dalra fakadt mondatot sem szokták úgy értelmezni, hogy a
kormánykeréktől kezdve a tengelykapcsolón át a kipufogóig minden alkatrésze
énekelni kezdett, mert ezt az értelmezést a világról szerzett ismereteink
kizárják (éppen ez teszi lehetővé a tömörítő eszközként szolgáló metonímia
alkalmazását).6
Ha az Orosz Tamás
által idézett példába mégis bele akarnánk kötni, akkor inkább a helyesírását
bírálhatnánk fölül: mivel a mozgássérült
jelző ez esetben főnév, a jelzett szóval egybe kellene írni. Ám a
Mozgássérültlift forma annyira
természetellenes, hogy a felirat készítői inkább két szóba írták. S jól
tették, elvégre a helyesírás arra való, hogy megkönnyítse az emberek számára
az olvasást, nem arra, hogy megnehezítse, s ezért az ilyen esetekben a
„törvény”-nek a szellemét kellene nézni, nem a betűjét.
Nyelvileg viszont
ezzel a kifejezéssel semmi probléma nincs, ún. jelentéssűrítő összetételről
van szó, amely ugyanolyan „helytelen”, mint mondjuk a
betegszoba, amelyről szintén
elmondható, hogy nem „ő” beteg, hanem aki benne fekszik. S ugyanennyire
„félreérthető” mondjuk a locsolócső,
amely nem locsol, hanem vele locsolnak, a
váróterem, amely nem vár, hanem
benne várnak vagy a sétálómagnó,
amely nem sétál, legföljebb használóik „sétáltatják”; és még folytathatnánk.
Az ilyen alakulatok logikai alapon való kifogásolása olyan nyelvi babona, amit
hivatásos nyelvészek nemigen terjesztenek, csak a mozgalmi nyelvművelők,
viszont azzal, hogy az ilyen „logikátlanságokat” kifogásoló írásoknak helyet
adnak, maguk is hozzájárulnak továbbéléséhez.
9. A következő
példa a birtokos szerkezet értelemzavaró szerepéről árulkodik: „A külföldi
állampolgárok üzletszerű értékesítése a vásárokon, piacokon nem szűnt meg.
Az elmúlt évben már a máriapócsi búcsúvásáron is nagy számban megjelentek a
helyi kereskedők rovására.” A külföldi
állampolgárok üzletszerű értékesítése bizony kétértelmű. A második
mondat alapján ugyan kiderül, hogy nem emberkereskedelemről van szó, de az
újságolvasó egy pillanatig sem esne zavarba, ha így fogalmaznánk: „A
külföldi állampolgárok még mindig árusítanak üzletszerűen különböző
termékeket a vásárokon, piacokon.” (Minya 2003b.)
Ez esetben a kétértelműség jobban kiütközik,
legalábbis ebben a kontextusból kiszakított idézetben. A másik jelentés
„bevillanása” egy kicsit komikus hatást kelt, úgyhogy itt valóban célszerű
lehet a mondatot másképpen megfogalmazni. Nem azért, mert ezt valaki is
félreértené, hanem épp az esetleges nemkívánatos stílushatás miatt. De ez nem
nyelvi, nem is nyelvhelyességi, hanem stilisztikai kérdés. S az is
stilisztikai kérdés, hogy stílusértékét tekintve a Minya Károly által javasolt
változat nem egyenértékű az eredetivel. Az eredeti forma – nem tekintve persze
az esetleges humoros „mellékeffektust” – formálisabb, mint a Minya által
javasolt. Márpedig ha javítunk, akkor célszerű ugyanabban a stílusrétegben
maradni. (A nyelvművelőknek a stílusrétegződés és egyáltalán a változati
sokféleség iránti érzéketlenségéről alább még lesz szó, lásd pl. a 20. és a
21. szemelvényt.)
A nyelvekben meglévő
ambivalenciával nyelvészek, filozófusok sokat foglalkoztak; vizsgálódásuk
legfontosabb tanulsága, hogy a kétértelműségek nagy része csak strukturális
szempontból, „elméletileg” jelent „problémát”, a beszélők a konkrét
élethelyzetben a legritkább esetekben értik félre a kétértelmű
megfogalmazásokat. Ennek fényében a strukturális kétértelműség mint a
helytelenítés egyedüli indoka nyelvi babona. Nézzünk meg Albert Sándor (2003,
57) tanulságos fejtegetése nyomán egy példát, amely ezt segít megérteni!
Ha egy ember azt
mondja: Az esőköpenyemet a fürdőkádban
hagytam, mert még nedves volt, a mondat strukturális szempontból
kétértelmű, mégsem kételkedik benne senki, hogy az esőköpeny volt a nedves,
nem a fürdőkád. „Az esőköpenynek a fürdőkádba való betevése csak akkor számít
értelmes cselekedetnek, ha az esőköpeny a nedves, és nem a fürdőkád. Ez
viszont már olyan különleges tudást feltételez, amelynek ott kell lebegnie a
fejünkben a mondat elhangzásakor, és ez a tudás szerepet játszik az információ
megértésében” (Albert i. h.). A felmérések szerint az emberek ilyenkor olyan
stratégiát követnek, amely a valószínűséget mérlegeli: sokkal valószínűbb,
hogy az esőköpeny volt nedves, a kád pedig száraz, mint fordítva. Ha fordítva
lenne, akkor erre bizonyára a beszélő hangsúlyosan fölhívná a figyelmet.
Ugyanúgy ha netán a 7. példában szerepelő útlevélkezelőket tartóztatták volna
le, akkor ezt a szokatlan dolgot az újságcikkben valamiképpen megindokolták
volna, s ugyanakkor funkciótlan lenne a két román és egy magyar
(állampolgárságú?) férfi ilyen összefüggésben való említése. (Az
értelemzavarra való hivatkozásra lásd még a 48. példát!)
Ha már a 9. példa
kapcsán előjött a stílus kérdése, megemlítem, hogy a vizsgált anyagban néhány
olyan cikk is található, melynek szerzője azért helytelenít egy nyelvi
megnyilvánulást, mert nem ismeri föl sajátos stílusértékét. A Kovács Józseftől
származó alábbi példa nem igényel kommentárt:
10. Nem nyelvtani,
nem helyesírási, hanem tartalmi (logikai) hiba van a szintén országosan
látható és hallható reklámszövegben:
Játsszon és nyerjen! Szerencsejátékban való részvételre, áruvételre,
előfizetésre fel lehet szólítani valakit, de nyerést parancsolni nem lehet.
A nyerés csak lehetőség. Így talán jobb volna:
Játsszon! Nyerhet. (Kovács 2003.)
A következő idézetben az a figyelemre méltó, hogy a
nyelvművelő, jelen esetben Graf Rezső, a bírált nyelvi megoldásnak a szerzőjét
vádolja azzal, hogy nincs tekintettel a használt szavak stílusértékére:
11. Ugyancsak
gyakori jelenség a mai nyelvhasználatban
– különösen a fiatalok körében
–, hogy nem mindig vannak tekintettel a szavak stilisztikai
értékére. Kirívó példa az utóbbi időben, hogy az
együttes
– csapat
– banda szavakat szinonimaként használják. Íme a példák:
„Azt beszéli már az egész város, újra dübörög a
banda.”
Ez egy országosan ismert együttes koncertjéről szóló híradásban hangzott
el. Egy másik híradásból: „Az énekes kiszállt a csapatból. Távozása megrázta
a bandát.” [...]
[A]z
igényes köznyelvben a banda szó
’zenekar, zenei együttes’ jelentésben aligha fogadható el helyesnek. (Graf
2000.)
A következőkben nézzünk meg két
„pozitív” nyelvi mítoszt;
ezeket a nyelvészek egy része is terjeszti mind a mai napig. A „pozitív”
nyelvi mítoszok a nyelvi rendszer valamely elemét, jelenségét, tulajdonságát
méltatják, olyan állítva róla, ami nem igaz vagy aminek az igazságértéke nem
ítélhető meg.
12. A magyar nyelv
egyik legfőbb jellegzetessége a tömörség. (Buvári 2001.)
A magyar nyelv mint ragasztó (agglutináló) nyelv valóban képes sok olyan jelentésmozzanatot toldalékokkal kifejezni, amelyet más nyelvekben – elsősorban az elszigetelő (izoláló) nyelvekben önálló szavak hordoznak. Nyelvünknek ezt a tömörítő tulajdonságát az angol nyelv széttagoló jellegével szokták szembeállítani. Sokáig jómagam is elhittem, hogy a magyar nyelvre a tömörség különösképpen jellemző. A hitem akkor kezdett meginogni, amikor rájöttem, mennyire nehéz definiálni azt, hogy mi számít egy nyelvben egyáltalán analitikus (széttagoló) és mi szintetikus (tömörítő) megoldásnak. A magyar nyelv különleges tömörségébe vetett hitem akkor omlott össze, amikor a magyar fordításkutatók gondos összevető elemzése nyomán ráébredtem arra, amire mint végzettségemet tekintve magyar–angol szakos tanár magam is rájöhettem volna: a magyar csak alaktanában tömörítő, ellenben mondattanában sokkal „szószátyárabb” az angolnál és más indoeurópai nyelveknél, hiszen nagyon sok mindent, amit emezek egyszerű mondattal fejeznek ki, a magyar csak összetettel képez visszaadni (lásd Klaudy 1999/2002, 82–83).7 Mindez persze még mindig nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a magyarban összességében mégis a tömörítő megoldások legyenek túlsúlyban, ennek egzakt kimutatása azonban – attól tartok – lehetetlen feladat.
A másik, az előzőtől
nem teljesen független mítosz szerint a magyar nyelv egyedien különleges, más
nyelvektől eltérő; ezt a meglátást nyelvünk külföldi csodálóinak lelkes
dicsérő szavaival szokták alátámasztani. Nézzünk most meg egy magyar
véleményt, Szemkeő Juditét!
13. Tudományok sem
fejlődhetnek szegényes nyelvi talajon. Anyanyelvünk szerkezete
gondolkodásunkat is befolyásolja. Talán éppen az egyedi logikájú, gazdag
magyar nyelvnek köszönhető, hogy annyi neves tudóst adott ez a kis ország a
világnak! (Szemkeő 2000.)
A valóság az, hogy a magyar nyelvben valószínűleg
egyetlen olyan jelenség sincs, amelyre ne lehetne a világ több ezer nyelve
közül valamelyikben (általában sokban) példát találni, nem tekintve persze a
szavak, szóelemek konkrét hangalakját és jelentését. Ami nyelvünket egyedivé
teszi, az ezeknek a nyelvi jelenségeknek az együttes előfordulása
(lásd Bárczi 1956/1980, 471–472). Csakhogy ilyen értelemben minden nyelv
egyedi, még az olyan közeli rokon nyelvek is, mint a cseh és a szlovák.
Az első csokorba
tartozó utolsó szemelvényben is egy közkedvelt mítosz fogalmazódik meg. Az
idézet ezenkívül egy fontos módszertani kérdést is fölvet, amely jól rávilágít
a nyelvművelés és a társasnyelvészet közötti mélyreható módszertani
különbségekre.
14. Veszélyben az
életünk? Ez a csodálatos kék bolygó? – Igen. De veszélyben a nyelvünk és a
nyelvhasználat is. Nem kell ehhez, hogy Herder jóslata félemlítsen minket!
Csak nézzünk körül, tartsuk nyitva a szemünk és a fülünk, ahogy több
versenyző is megtette. (Bencédy 2003a.)
Bencédy József nyelvész és Lőrincze Lajos-díjas nyelvművelő úgy gondolja, hogy egy nyelv veszélyben lehet egy olyan országban, ahol hivatalos nyelvként használja csaknem az egész lakosság az élet minden területén. Ez nem így van, s ezért nyelvünk egyáltalán nincs jelenleg veszélyben Magyarországon: „a magyar teljes használati körű nyelv, funkciói a társadalmi és magánélet, a gazdaság és a politika, a kultúra és a tudomány valamennyi körére kiterjednek (Herman–Imre 1987, 530). Ami csakugyan veszélyben van, az a föntebb említett nyelvi mítoszokon alapuló nyelvművelői eszmény. Azért viszont nem kár. Más a helyzet persze a határon túli kisebbségi magyar közösségekben, ahol a magyar veszélyeztetett nyelv, ám ott sem a többségi nyelvekből átkerülő kontaktusjelenségek jelentik a veszedelmet, hanem a magyar nyelv visszaszorítására törekvő nyelvpolitika, ill. a kisebbségi helyzetből eredendően következő hátrányok. Ha netán az Európai Unióban idővel veszélybe kerülne a magyar nyelv, ugyanúgy nem a „beáramló” idegen szavak és szerkezetek fogják veszélyeztetni, hanem az, hogy esetleg kiszorul a nyelvhasználat bizonyos színtereiről (pl. egyes szaktudományok művelésének nem lesznek magyar nyelvű fórumai). Ezen azonban nyelvművelői eszközökkel nem lehet segíteni. (Lásd még a 43. szemelvényhez fűzött kommentárt!)
Az, hogy a nyelvművelés nem alkalmas a magyar nyelv „megvédésére” a határokon túl vagy a kibővült Európai Unióban, nem fogyatékossága, amiképpen a mákdarálónak sem fogyatékossága, hogy nem lehet vele zoknit stoppolni. Nem arra való. A fogyatékosságot nem a nyelvművelésben kell keresni, hanem azokban a hivatásos és laikus nyelvművelőkben, akik a nyelvművelést nem arra használják, amire való. Ami pedig a jelenlegi magyarországi magyar nyelvet illeti, annak nyelvművelő eszközökkel történő „védelme” ahhoz hasonlítható, mint ha a háziasszony mákdarálóval rontana neki – az ép zokninak. (A „nyelvvédelem” kérdésére lásd még a 47. szemelvényhez fűzött megjegyzéseket!)
Ami pedig a
Bencédytől idézettek módszertani vonatkozását illeti: még ha egy pillanatra
elhinnénk is azt a lehetetlenséget, hogy ma Magyarországon veszélyben lehet a
magyar nyelv, akkor is csacsiság föltételezni, hogy ennek megállapításához
elég, ha körülnézünk, és nyitva tartjuk a szemünk és a fülünk. A nyelvi
folyamatok annál sokkal bonyolultabbak, hogy a rendszertelen (vagy akár
rendszeres, módszeres és hosszan tartó) megfigyelés elegendő legyen azok
megragadására, leírására.
Nyelvi
jelenségek, folyamatok „leírásának” módja
Mivel még a hivatásos
nyelvművelők közt is akadnak olyanok, akik – amint láttuk – úgy gondolják,
hogy a nyelvi jelenségek, folyamatok leírásához elegendő nyitva tartani a
szemünket és a fülünket, nem csodálkozhatunk, hogy megállapításaik rendszerint
nem empirikus kutatások eredményein, hanem saját megérzéseiken alapulnak.
Pedig a legtöbb fontos ún. nyelvhelyességi kérdéssel kapcsolatban folytak már
empirikus vizsgálatok; ezek lassan-lassan az összefoglaló jellegű, mindenki
számára könnyen hozzáférhető kézikönyvekbe is utat találnak (lásd pl. a
közelmúltban megjelent két reprezentatív kötetet, Kiefer [szerk.] 2003; Kontra
[szerk.] 2003).
A vizsgált cikkek
tanúsága szerint a légből kapott állítások nagyon gyakran a tollhegyre tűzött
nyelvi jelenségek elterjedtségével,
ennek mértékével kapcsolatosak: a szerzők többnyire vagy azt közlik – nyilván
megérzésükre támaszkodva –, hogy a szóban forgó jelenség gyakori előfordulású,
vagy pedig – ha nem érzik ilyennek és nem is merik ilyennek minősíteni – azt
állítják róla, hogy terjed. Mindkét esetben rendszerint érzelmileg színezett,
negatív értékítéletet kifejező vagy sugalló kifejezéseket használnak. Ez
élesen szemben áll a társasnyelvészet tárgyilagos, empirikus kutatásokon
alapuló megállapításaival az egyes változatok gyakoriságát illetően.
Természetesen nem
lehet közvetlenül összehasonlítani egy társasnyelvészeti témájú tanulmányt egy
„népszerűsítő”-nek szánt nyelvművelő írással. A valóban tudományos
népszerűsítő irodalomban szintén előfordulnak az érintett jelenségek
gyakoriságára való „fedezet nélküli” utalások. Nem is lenne ezzel olyan nagy
baj, ha csak a jelenségek leírása lenne a cél, s a gyakoriságra való utalás
tárgyilagos volna, mint ahogyan azt a nem nyelvművelők által írt nyelvi
ismeretterjesztő írásokban látjuk (pl. Kálmán–Nádasdy 1999, Nádasdy 2003).
Csakhogy a nyelvművelők a jelenségeket, amelyekről írnak, többnyire értékelik
is, márpedig egy megalapozott értékítélet nem alapulhat „fedezet nélküli”
becsléseken. (Az értékítéletekkel sok más probléma is van, ezek egy részéről a
következő két fejezetben lesz szó.) Még nagyobb baj, hogy a gyakoriságra utaló
nyelvművelői kifejezések már önmagukban is negatív értékítéletet sugallnak,
így a leírás és az értékelés teljesen összemosódik. Nézzünk meg néhány
jellemző példát! Az első Fodor István nyelvésztől való.
15. A külföldön
élőknek gyakran szembetűnik olyasmi hazai tartózkodásuk alatt, amit az
itteniek már nem vesznek észre, mert megszokták. Ez vonatkozik az élet sok
dolgára, köztük az élőbeszédre is. Ha ezt teszem szóvá, az elburjánzott
idegenségekkel, főként a legtöbbnyire helytelenül írt vagy használt angol
szavakkal, cégnevekkel kellene kezdenem, de az nem fér bele e cikk
kereteibe, egész kötetnyit lehetne belőlük összeszedni. (Fodor 2003a.)
Az „egész kötetnyit lehetne belőle összeszedni”
többé-kevésbé ártatlan stíluselem, ám az „elburjánzott” idegenség egyértelműen
negatív értékítéletet fejez ki. Ez a szó jelzőként is, állítmányként is egyik
kedvelt szava a nyelvművelőknek, egyfajta nyelvművelő „terminus”-nak lehet
tekinteni. A nyelvművelő „terminusok” olyan szavak és kifejezések, amelyek
vagy tudományosan értelmezhetetlen fogalmakat jelölnek (pl.
nyelvtisztaság), vagy pedig olyan nyelvi jelenségekre, folyamatokra,
törvényszerűségekre, emberi tulajdonságokra, magatartásformákra stb. utalnak,
amelyeknek a nyelvtudományban, lélektanban stb. megvan a maguk bevett neve
(ilyen pl. az említett elburjánzott,
melynek az elterjedt vagy
nagyon
elterjedt a szaktudományos megfelelője). Ettől a nyelvművelő
megnevezés rendszerint épp abban különbözik, hogy érzelmileg nem semleges és
negatív értékítéletet fejez ki, vagyis megbélyegző jellegű.
16. Az alábbiakban
hibagyűjteményem olyan darabjait osztom meg az olvasóval, melyekről úgy
érzem, az utóbbi időben mind erősebben terjednek. „A bokroknak kellemes
illata van.” Helyesen: A bokroknak
kellemes illatuk van. „A képzőknek
nincs önálló jelentése.” Helyesen:
a képzőknek nincs önálló jelentésük.
Mindkét példát német–magyar nyelvtankönyvből vettem, de
vehettem volna bármely más sajtótermékből, rádió- vagy tévéműsorból, hiszen
hemzseg tőle mindenfajta nyelvi megnyilvánulás. (Vígh 2000.)
A
hemzseg tőle szintén tipikus nyelvművelői „műszó”, amely kiválóan
alkalmas a negatív értékítélet kifejezésére. Pedig a
Nyelvművelő kéziszótár Vígh Erikánál enyhébben ítéli meg az idézett
esetekben a számbeli egyeztetés elmaradását (lásd NymKSz. 1996, 72). A „mind
erősebben terjednek” formula történeti megállapítás. Érdekes volna tudnunk,
csakugyan terjed-e ez a forma, s ha igen, mennyire „erősen”, ám ennek
megállapítására bizony nem volna egyszerű! A társasnyelvészek sokszor úgy
próbálnak nyelvi változásra következtetni, hogy megvizsgálják, milyen a
régebbi és az újabb forma gyakorisági megoszlása az egyes korosztályokban.
Amennyiben a régi forma a fiatalok körében jelentősen ritkábbnak bizonyul,
mint a többi korosztályéban, az új forma pedig gyakoribbnak, fölvetik annak
lehetőségét, hogy a vizsgált csoportban esetleg nyelvi változás van
folyamatban. Ezt azonban nem állítják biztosan, mivel az érintett nyelvi
változó egyes változatainak ilyen eloszlását másképpen is lehet magyarázni.
Ezért addig, amíg a „valóságos időben” végzett vizsgálattal meg nem erősítik a
„látszólagos időben” végzett vizsgálatok eredményeit, azt a feltételezést,
hogy nyelvi változás van folyamatban, nem tekintik bizonyítottnak. Ennek pedig
az a módja, hogy a felmérést 10, 20, 30 év múlva megismétlik; ez esetben az
egyes változatokra vonatkozó gyakorisági megoszlások változásából bizonyítani
vagy cáfolni lehet a nyelvi változással kapcsolatos feltételezést.
Miközben a
társasnyelvészet hatalmas tudományos apparátust, szellemi tőkét és anyagi
eszközöket mozgósít a nyelvi változások vizsgálatára, addig – a vizsgált
cikkek tanúbizonysága szerint – a nyelvművelők saját megérzéseikre támaszkodva
rendkívüli határozottsággal „képesek” megállapítani, hogy a kipécézett
jelenség terjed-e vagy esetleg – ritkábban – visszaszorulóban van. Az idézett
eset a korrektebbek közé tartozik, hiszen szerzője az „úgy érzem” formulával
utal arra, hogy nem kutatási eredményekre támaszkodik, hanem saját
megérzésére.
A kevésbé
korrektek közül nézzünk meg egy szlovákiai vonatkozású példát, Balázs Gézának
a már említett „problémafelvető vázlat”-ából!
17. Teljessé vált a
bizonytalanság a helyhatározóragok használatában (különösen a határon túliak
esetében). A rendszer bonyolult, nehezen elsajátítható (pl.
Nagyszombaton – Nagyszombatban
helyet, halmozott hiba: Romaszombaton
– Rimaszombatban helyett). (Balázs 2003b, 5.)
Abban kétségtelenül igaza van a szerzőnek, hogy a
rendszer bonyolult és ezért szinte minden egyes helységnév helyragozását
külön-külön meg kell tanulni, nem tudni azonban, mit kell érteni
bizonytalanságon, s mit jelent az, hogy ez a nyelvi bizonytalanság „teljessé
vált”. A nem szlovákiai olvasó kedvéért megjegyzem még, hogy a
Romaszombat forma eléggé
közhasználatú, tréfás elferdítése a
Rimaszombat helységnévnek, s arra a tényre utal, hogy a városban jelentős
arányban él roma lakosság.
Előfordul, hogy a
nyelvművelők a pellengérre állított jelenséget egy
átfogóbb tendencia
részeként mutatják be anélkül, hogy véleményüket bármilyen érvvel vagy
empirikus adattal alátámasztanák. Az egyik ilyen tendencia a
„nyelvszegényedés” és „egyszerűsödés”, amely az egynyelvű vagy stabil
kétnyelvű közösségekben használt nyelvek esetében tudtommal ismeretlen még a
strukturalista szemléletű történeti irodalomban is, nem beszélve a történeti
társasnyelvészetről. Az, hogy a nem nyelvcserehelyzetben lévő nyelvek
„szegényednének”, mítosz; „egyszerűsödés”-ről a nyelvi rendszer egy-egy
részrendszerében lehet ugyan szó (pl. az angol nyelv alaktani rendszere az
óangoléhoz képest kétségtelenül egyszerűsödött8), az azonban, hogy
az egész nyelvi rendszerre nézve is beszélhetnénk egyszerűsödésről, több mint
kétséges.
A másik tendencia,
melynek megnyilvánulásaként a kipécézett jelenséget kezelik, a
„nyelvkeveredés”. A mai kontaktológiai és társasnyelvészeti irodalom kerüli a
nyelvkeveredés műszót, mivel azt sugallja, hogy a két nyelv együttes
használata ötletszerű, önkényes (lásd az 1. szemelvényt). A nyelvi
kontaktushatásnak különféle válfajai vannak, s ezek megnevezésére érzelmileg
semleges, értékítélettől mentes műszavak használatosak a szakirodalomban (pl.
kölcsönzés, szubsztrátumhatás, interferencia, kódváltás stb.).
Mindkét tendenciára,
a „nyelvszegényedés”-re és „egyszerűsödés”-re, ill. „nyelvkeverésre” egyaránt
utalhat az átfogó „nyelvromlás” „műszó”, amely a nyelvtudományban ma már
teljességgel szalonképtelen (lásd még a 23. és a 43. szemelvényhez fűzött
kommentárt). Még Bencédy József (2000) is az „átlagos beszélő”-höz köti a
nyelvromlás mítoszát: „Az átlagos beszélő, az átlagos nyelvtudat csak a
»hibákat« látja, ezért egykettőre kész az ítélettel:
romlik a nyelv. Ezzel kettős hibát
követ el: egyrészt nem tesz különbséget a nyelv állománya (a
langue) és ennek mozgósítása,
használata (a parole) közt, másrészt
a hibáztatást eltúlozza, általánosítja. Ezzel szemben az a meggyőződésem, hogy
a nyelv a maga sokoldalú változásában előre mozog, mert gondolkodásunk
– mellyel szorosan, elválaszthatatlanul összefügg
–
szakadatlanul fejlődik, s nem tudna újabb meg újabb területeken előretörni, ha
nem lelné meg a gondolatok kifejezéséhez szükséges nyelvi eszközöket.”
18.
Visszaszorulóban a zöld terület. – Ugyanígy tűnnek el a nyelvi színek
(kifejezések, stílusok, műfajok, sikeres kommunikációs technikák) is.
(Balázs 2003c.)
Nyelvész körökben eléggé egyöntetű az a nézet, hogy a
magyar nyelvben – akárcsak a többi nyelvben, a kihalóakat nem számítva – a
nyereséglista jóval bővebb, mint a veszteséglista. Ezzel a véleménnyel még az
Édes Anyanyelvünk hasábjain is
találkozhatni. Bencédy József állapítja meg egy másik írásában (2003b) a
következőket: „Nyelvünk eleven, életerős, hadd mondjam: kreatív e mai száguldó
világban. Gondoljunk csak a nagyszámú új magyar szóra
(billentyűzet, kijelző, egér, mikrosebészet, holdkomp), melyek révén
elértük, hogy nincs olyan (akár újabb) tudomány, amelyről magyarul, magyar
szavakkal ne tudnánk szólni.” Bencédy írásának ez a része üdítő színfolt a
nyelvünk áldatlan állapota miatti nyelvművelői sirámok tengerében.
Az, hogy egész műfajok, stílusok, kommunikációs technikák tűnnének el a nyelvünkből, ahogy Balázs Géza állítja, meglehetősen merész megállapítás. Nem lehetetlen persze, hogy egy nyelvben egy-egy műfaj, stílus, kommunikációs technika fölöslegessé, túlhaladottá váljon (pl. a rendszerváltás után a kommunista pártzsargon). Kérdés azonban, milyen kutatásokon vagy legalább megfigyeléseken, következetéseken alapul ez az állítás. Mindenesetre a zöld területek csökkenésének analógiája azt mutatja, hogy Balázs Géza – szemben Bencédy Józseffel – a mai magyar nyelvet leépülőben lévőnek látja és láttatja.
A nyelvszegényedés és
a (negatív értelemben vett) egyszerűsödés (együttesen „kopás”) mítosza
meglehetősen népszerűnek látszik a vizsgált sajtótermékekben, még az egykori
magyar miniszterelnöktől, Orbán Viktortól is van rá példánk (Orbán 2000). Most
azonban közhelyszerű megfogalmazása miatt nem ezt idézzük, hanem egy
plasztikusabb, egyedibb metaforát mutatunk be, szintén a népszerű nyelvművelő,
Balázs Géza tollából:
19. Mindent elönt a
szemét. Egyszerűsödik, durvul, rongyolódik a nyelvhasználat. (Balázs 2003c.)
A „rongyolódás” metaforája ebben a szemelvényben
„csak” a nyelvhasználatra vonatkozik, nem a nyelvre, de hát a kettő nem
választható el egymástól, ezenkívül pedig a nyelvhasználat „egyszerűsödése” is
bizonytalan – s alighanem bizonyíthatatlan és cáfolhatatlan – feltételezés.
Más szerzőtől a nyelvszegényedés
„műszó” használatára is van példa a vizsgált anyagban (Büky 2000). Balázs
Gézának ez a megfogalmazása egyébként példa az ún. asszociatív megbélyegzésre,
amelyről később lesz szó (lásd az 50–53. szemelvényeket).
Az idézett szemelvény
a nyelvművelők „látleleteinek” egy további sajátosságára is rávilágít: arra,
hogy megállapításaik sokszor elnagyoltak, megfoghatatlanul általánosak és
teljes mértékben dekontextualizáltak, emiatt pedig igazságértékük
megállapíthatatlan. Mert készséggel elismerem, hogy a mindennapi beszélt nyelv
bizonyos tartományaiban, bizonyos helyzetekben elvben éppenséggel
érvényesülhet valamiféle egyszerűsödési tendencia; ám kétlem, hogy például a
jogi vagy mikrobiológiai szövegek nyelvhasználata egyszerűsödne, durvulna vagy
„rongyolódna”. Pedig „a” nyelvhasználatba ezeknek a regisztereknek a
használata is beletartozik.
Figyelemre méltó még
a fönti idézetben az „egyszerűsödés”-nek negatív kontextusban való használata,
hiszen más esetekben a nyelvművelők épp az egyszerűség nemes eszményének
jegyében bírálnak bizonyos regisztereket (elsősorban a hivatali és jogi
szaknyelvet) és nyelvi jelenségeket. Ezt látjuk a következő szemelvényben.
20. A magyar nyelv
egyik legfőbb jellegzetessége a tömörség. [...] A magyar nyelv egyik legfőbb
értékét rontja a terjengősség divatja; ahol elég volna rag, névutót
használnak: ‑nak/‑nek helyett
részére, számára, ahol elég volna
a névutó, oda ragos, igeneves szószerkezetet tesznek.
Előtt helyett megelőzően, után
helyett követően. Nem lehet
felütni az újságot, bekapcsolni a rádiót úgy, hogy ne ütközne az ember
legalább két „követő”-be. „A kisgazda politikus
ezt követően részletesen
ismertette...” Mindjárt a következő hasábban: „...merényletet követtek el
ellene, és ezt követően a »családi
tanács« úgy döntött...” „A budapesti ünnepséget
követően...” Miért nem jó az, hogy
„a budapesti ünnepség után”?
(Buvári 2001.)
A nyelvművelők szemmel láthatólag épp azt
kifogásolják az egyes regisztertípusokban, ami eredendően jellemző rájuk: a
mindennapi beszélt nyelvvel azért van bajuk, mert „egyszerűsödik”, a
formálisabb regiszterekkel pedig azért, mert túlságosan bonyolultak. Buvári
Márta a jelek szerint nem vette észre, hogy az általa kárhoztatott formák a
legtöbb esetben nem az élőbeszédben fordulnak elő, hanem a formális stílusban:
nem véletlen, hogy ő is az újságra és a rádióra hivatkozik. A formális stílus
a világ minden nyelvében a hosszabb formákat kedveli. (Egészen feltűnő ez a
távol-keleti nyelvekben, ahol nagyon erőteljes az udvariassági
stílusrétegződés.) Ilyen alapon az
azonban vagy a meglehetősen is
fölöslegesen körülményeskedő, hiszen mondhatjuk úgy is, hogy
de/ám, ill. eléggé, pedig
tudtommal sem az egyik, sem a másik nem számít még a legortodoxabb
nyelvművelők szemében sem helytelennek.
Egyébként ha az
ilyesfajta terjengősség „divat”, akkor a
divat szót is át kell értelmezni, ez ugyanis az értelmező kéziszótár
második, átdolgozott kiadása szerint ’[...] koronként változó szokások
összessége’, ill. ’felkapott szokás, gyakorlat’ (ÉKsz.2 2003, 226).
Márpedig a formális stílusnak ez a jellegzetessége korántsem változik
koronként, és nem valami „felkapott” szokás, hanem évezredek óta tartós
gyakorlat a világnak alighanem minden nyelvében. Egy példa erre, igaz, nem a
távoli múltból, csak a 19. század közepéről:
21. Türelmesnek
kell lennünk, mert bizony nem könnyű elszakadni a hivatali nyelvnek sok-sok
régi megrögzöttségétől. Egy igazán beszédes bizonyságot említhetünk erre.
Petőfi – tudjuk – mily forradalmian új volt a maga egyszerűségével,
természetességével, költeményeiben, prózájában egyaránt. Mégis mit
tapasztalunk, mikor a költő, nem a kezdő, hanem a kifejlett íróművész Petőfi
azért vesz kezébe tollat, hogy hivatalos iratot fogalmazzon? Íme, így szól a
nagy költőnek 1849. május 28-án kelt beadványa, melyben lemond őrnagyi
rangjáról: »Alólírott a katonai pályáról a polgári életbe lép át, s őrnagyi
rangját ezennel a t.c. [teljes című] hadügyminiszterium
kezeibe teszi le, mely lemondás
elfogadásáróli oklevelet
kiadatni kéri.« – Még egy Petőfi
sem tudta magát függetleníteni korának
-róli meg kiadatni kéri-féle
kifejezésekkel csikorgó hivatalos írásmódjától, hogyha egy minisztériumhoz
fordult. (Ferenczy 1980, 161.)
A vendégszemelvényben
található idézet épp Petőfi kitűnő stílusérzékét mutatja, mert kiderül belőle,
hogy költőnk nemcsak verset tudott írni, hanem hivatalos beadványt is –
mindegyiket a maga szokásos és elvárt stílusában. Ezt nem vette észre Ferenczy
Géza, „legnagyobb tudású, legfáradhatatlanabb nyelvművelőink egyike” (Elekfi
1980, 5).
Az
Édes Anyanyelvünk vizsgált számaiból
nem hiányzik a „nyelvromlás” rémképének nyílt megidézése sem. Nézzünk meg egy
példát, amelyben Brauch Magda ezt a rémet történeti folyamatba ágyazza!
22. A kifejezésbeli
hanyagság, pontatlanság, igénytelenség nem új keletű, minden időben bírálat
tárgya volt (különös tekintettel a 30-as évek nyelvművelő mozgalmára), de
– ami a legszomorúbb
– a hibák túlnyomó többsége nemcsak
megmaradt az élő nyelvhasználatban, hanem, különösen az utóbbi néhány évben,
érezhetően meggyorsult a nyelvromlás, és újabban már teret nyer az írott
sajtóban, a hangos hírközlésben is. (Brauch 1999.)
Tudjuk, hogy főleg azért maradtak meg a
„kifejezésbeli hanyagság”-ok, „pontatlanság”-ok, s él és virul továbbra is az
„igénytelenség”, mert valójában az élő nyelvhasználat természetes jellemzőiről
van szó. Ez a szerző példáiból is kiderül: a „romlás virágai” közt vannak a
-tól, ‑től ragos hasonlítós
szerkezetek (nagyobb tőlem), a
-t végű igék felszólító és kijelentő
módú alakjainak egybeesése, az ún.
suksük (megírhassuk
’megírhatjuk’), a telefont kap
kifejezés, valamint számos erdélyi magyar kölcsönszó és (vélhetően)
interferenciajelenség. Ezekben természetesen semmi kivetnivaló nincs,
különösen az általánosításnak azon a szintjén, amelyen a szerző mozog.9
A nyelvművelő
„műszókincs” is mozgásban van. Erre utal, hogy a vizsgált anyagban a
megszokott „romlás” mellett a „roncsolódás” változattal is találkozhatni,
amely a „romlás”-nak egy hatásosabb, erőteljesebb szinonimája. Talán nem
véletlen, hogy egy neves írónak, Szakonyi Károlynak az ünnepi köszöntőjéből
származik.
23. Ha a magyarnak,
mint Hubay Miklós legújabb, tragikus hangvételű, Elnémulás című drámájában
az északolasz vidék egyik nyelvének, a friulinak a kihalásától nem is kell
félni, mert remélem, ez a veszély nem áll fönn, de a roncsolódásától igen.
(Szakonyi 2003.)
Az értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadása
szerint a roncsolódik ige jelentése
’(egyre inkább) darabokra töredezik, szakadozik’ (ÉKsz.2 2003,
1154). Ebből következően a „roncsolódás”
„műszó” nem egyszerűen helyettesíti a sok használat során kissé megkopott
„romlás” szót, hanem a romlásnak egy
nagyobb, mélyrehatóbb, tragikusabb mértékét jelenti.
A kétnyelvűségi,
kontaktológiai, történeti nyelvészeti szakirodalom – amint említettem – a
romlás „terminust” nem használja;
maga a fogalom – valóságos és jól körülhatárolható tartalommal – a
nyelvcserehelyzetekben zajló nyelvi folyamatok
leírásában kap szerepet, s a
nyelvleépülés (nyelvi attríció) műszó utal rá. Ugyanez a terminus
használatos a nyelvcserefolyamat végső stádiumának leírására is. Mindennek
azonban semmi köze a magyar nyelv magyarországi változataihoz. (Nyelvünk
kisebbségi változataihoz, azok egyes szegmenseihez, igen, de a szerző nem
ezekre gondolt.)
Amint a 17.
szemelvényhez fűzött kommentárból kiderült, a vizsgált nyelvművelő írásokban
sem kivétel nélküli az a vélekedés, hogy a magyar nyelv – vagy akár a
„nyelvhasználat” – romlik. Idézzünk még egy megállapítást Bencédy József
cikkéből!
24.
[A]
nyelv állományi része (szókincse és nyelvtani szerkezet) nem romlik, hanem
fejlődik. Más a helyzet a sok és sokféle nyelvi eszköz egyéni használatával;
itt valóban sok a gond és a javítanivaló. Csakhogy: valóban romlásról kell
beszélnünk?
– Sok a gondunk, ezt el kell ismernünk, de romlásról szólni
szerintem itt is elhamarkodott dolog. A bizonyítás sokoldalú megfontolást
igényel. (Bencédy 2000.)
Bencédy József nemcsak azt állítja, hogy nyelvünk nem
romlik, hanem egyenesen azt, hogy fejlődik. Ezen nyilván azt kell érteni, hogy
gyarapszik szókincse, differenciálódik regiszterkészlete, esetleg finomulnak a
kifejezési eszközei, vagyis folyamatosan alkalmazkodik az egyre bonyolultabbá
váló nyelven kívüli valósághoz. Körülbelül ezt nevezték a prágai iskola
nyelvészei az irodalmi nyelv intellektualizálódásának.
Ugyanakkor nem
fogadható el Bencédynek az a véleménye, hogy a nyelvhasználattal „sok a gond
és a javítanivaló”. A helyzet valójában a következő. Minden ember egy
mindennapi beszélt nyelvet sajátít el anyanyelvként. Ez áll hozzá legközelebb,
ezt beszéli a legspontánabb, legtermészetesebb módon; nagyon sok ember számára
későbbi élete során is ez marad az elsődleges nyelvváltozat (vagy ahogy a
társasnyelvészetben nevezik, vernakuláris). Az egyéb dialektusokat és
regisztereket később „veszi birtokába”: egy részüket a mindennapi beszélt
nyelvhez hasonlóan spontán módon sajátítja el, másik részüket intézményi
keretek közt tanulja meg, mindenekelőtt az iskolában. A később elsajátított
nyelvváltozatok közt vannak olyanok is, amelyeket ritkábban használ, azaz
kevesebbet „gyakorol”, s ezért nem ismeri annyira, mint a vernakulárist.10
Előfordul tehát, hogy az adott nyelvváltozat szabályait megszegi, azaz ilyen
értelemben „hibázik”. Ez általában nem okoz gondot, mert az egyes
nyelvváltozatok határai lazák, elég nagy köztük az átjárhatóság, vagy ahogy
szakszerűbben mondjuk: a nyelvváltozatok közvelegesek.11 Éppen
ezért tényleges hibáról leginkább az adott nyelvváltozat elsajátításának
folyamatában beszélhetünk. Ezenkívül pedig hibának tekinthetjük az ún.
megkövesedett köztesben található egyedi nyelvi megoldásokat.12 Ha
Bencédy József erre gondolt, akkor persze egyet is érthetünk vele.
Itt jegyzem meg, hogy
néhány túlbuzgó társasnyelvész számára az ellenkező a probléma: úgy vélik, az
anyanyelvi beszélő egyáltalán nem követhet el hibát, legföljebb
nyelvbotlásként. Ezt a furcsa vélekedést13 az egynormájú
nyelvszemlélet lappangó továbbéléseként lehet csak minősíteni (lásd Lanstyák
2002b, 207–209). Hiszen ha elismerjük, hogy a természetes emberi nyelvek
rendszerint nagyon sok változatban élnek – márpedig elismerjük –, akkor azt is
el kell ismernünk, hogy a beszélő nemcsak az elsődleges nyelvváltozat
gyermekkori elsajátítása folyamán követhet el hibákat (a felnőttnyelvi
normához viszonyítva), hanem a többi nyelvváltozat „birtokbavétele” folyamán
is (azon beszélők normájához viszonyítva, akik már az adott nyelvváltozatnak
kompetens beszélői). Egy folyamatot természetesen csakis az „eszményi”
végeredmény fényében lehet értelmezni, a tanuló hibáit is csak így lehet
javítani.
Nos, a nyelvművelő
legnemesebb feladata az volna, hogy nyelvhasználati tanácsaival a beszélők
számára megkönnyítse a különféle nyelvváltozatok elsajátítását és korrekt
használatát, s mindezt nyelvi ismeretterjesztő tevékenységgel is segítse.
A nyelvművelés
közismert jellemzője, hogy a nyelvi jelenségeket
értékeli
(többnyire negatívan), valójában ezt tekinti egyik fő feladatának.
Amint a csacskaságoknak ebből a válogatásából is látszik, erre – legalábbis az
idézetek szerzői – nem alkalmasak. Szemben a nyelvművelőkkel, a
társasnyelvészek kínosan tartózkodnak az értékítélettől. (Ezt a tartózkodást
még túlzásba is viszik, de ez más lapra tartozik.)14 Az értékelés –
különösen az elmarasztaló – ritkán tárgyilagos; gyakran kísérik az értékelés
hitelét rontó érzelmek, indulatok. Az eredmény szándékos vagy szándéktalan,
nyílt vagy rejtett megbélyegzés. További probléma, hogy az értékelés
összekeveredik a leírással, a látszólag leíró jellegű megállapítások sajátos
szóhasználatukkal – amint több esetben is láttuk – rejtett értékítéletet
hordoznak.
A vizsgált cikkekben
olvasható konkrét nyelvhelyességi ítéletek a nyelv
strukturalista szemléletéről
árulkodnak. A cél nem az, hogy a beszélő minél jobban boldoguljon a
nyelvével, hanem az, hogy az általa beszélt nyelv minél jobban megfeleljen az
elvont nyelvi eszménynek. S bár újabban a nyelvőrök azt hangoztatják, hogy „a
magyar nyelvműveléstől régóta nem idegen a nyelvi változás, a sokféle
nyelvváltozat elismerése” (Balázs 2003a, 339), ez csak írott malaszt. A
nyelvhelyességi ítéletek mögött nem nehéz fölfedezni a szilárd (készen kapott
s változatlan, „romlatlan” formában tovább adandó) és homogén nyelv tovább élő
eszményét. A beszélőnek az a dolga, hogy a tőle függetlenül létező nyelv
szabályaihoz alkalmazkodjon – ezek pedig szinte mindig a standard
nyelvváltozat szabályai. A szabályok pedig a nyelvművelők és a hagyományos
leíró nyelvészek által állapíttatnak meg, az általánosításnak azon a szintjén,
ahol eltűnik a társadalmi makro- és mikrokörnyezet, a konkrét beszédhelyzet
tényezőinek sokasága, és persze maga a beszélő is.
Valóban
„emberközpontú”, azaz antropológiai beállítottságú, a beszélő ember
szükségleteiből kiinduló, a nyelvi produktumot a közlésaktus céljához mérő
megközelítés, a kommunikatív stratégiákban való gondolkodás a „létező
nyelvműveléstől” teljesen idegen. A nyelvőrök – ahogy maguk is mondják – „a
nyelv ügyét” kívánják „előre vinni”, nem a nyelvet beszélő ember életét
akarják könnyebbé tenni. Szemük előtt célként a nyelv „egészséges
fejlődésé”-nek biztosítása, nem a beszélő ember lelki épsége és sokrétű
kommunikatív szükségletei lebegnek. Az Édes Anyanyelvünk
megvizsgált számaiban számtalan „kiszólás” árulkodik erről a
szemléletmódról. Nézzünk meg ezek közül néhányat!
25. Nézzünk
magunkba, nem mondunk-e minduntalan ilyeneket:
nem igazán, per pillanat, nem tettünk
konkrét lépéseket, nem rendelkezem elég ismerettel? (Bencédy 2003b.)
Bencédy Józsefben láthatóan föl sem merül az a
lehetőség, hogy egyáltalán létezhetne olyan élethelyzet, amelyben e
kifejezések valamelyikének használata helyénvaló, célszerű volna, hogy
létezhet olyan beszédhelyzet, amelyben informalitásánál vagy éppen
formalitásánál fogva pontosan az adott forma használata látszik
célravezetőnek, vagy a beszélő a tollhegyre tűzött szavakat, kifejezéseket
stb. esetleg épp nem megfelelő kontextusban, jelölt stíluselemként szeretné
sajátos céljainak elérésére használni.
Hogy világosabb
legyen, mire gondolok, elmondom egyik személyes élményemet. Néhány évvel
ezelőtt az egyik órám után a Comenius Egyetem bölcsészkarának magyar tanszékén
az egyik hallgató négyszemközt beszámolt nekem arról, hogy az utóbbi időben
depresszió gyötri, s ez a tanulmányi eredményeire is kihat. Ahogy megpróbáltam
ezt a szelíd, jóravaló fiút biztatni, azon kaptam magam, hogy egyetlen
mondaton belül három erős csallóközi nyelvjárási jelenséget használtam.
Nyelvművelő szemmel nézve nyilván megbocsáthatatlan vétket követtem el, hiszen
egy magyar nyelvészeti tantárgyakat oktató egyetemi docenstől elvárható, hogy
a magyar szakos hallgatóival való kommunikációjában a standard magyar nyelvet
használja. Jómagam utólag arra a következtetésre jutottam, hogy a
nyelvjárásias beszédmódra való átváltással azt szerettem volna finoman
kifejezni, hogy a hallgatóhoz, akivel beszélgetek, most nem tanárként szólok,
hanem magánemberként, azaz a státusbeli különbségeket szerettem volna a
nyelvjárásias beszéddel háttérbe szorítani, a szolidaritás szempontját pedig
előtérbe helyezni.
Egy-egy nyelvi
megnyilvánulás helyénvalóságának megítéléséhez egy sor olyan tényezőt kell
ismerni, amelyek esetleg kívülről nem is láthatóak, s ezért meg sem ítélhetőek
(egy-egy „hibás” forma használata lehet például – sok-sok más lehetőség közt –
allúzió is, egy régebbi közös élményre, eseményre való finom visszautalás).
Ebből következően az ilyen ítélgetés normális körülmények közt értelmetlen,
szükségtelen és szinte biztosan kudarcra ítélt tevékenység. Kivételt
elsősorban az az eset képez, amikor a beszélő az illető nyelvváltozat
elsajátításának a folyamatában van; ilyenkor természetesen az elhangzó vagy
leírt hibák javítása a pedagógus, a szülő stb. részéről teljességgel indokolt,
és semmi köze a megbélyegzéshez. Ennek hangsúlyozásával a társasnyelvészek
adósok.
Van olyan vélemény,
mely szerint a nagyobb nyilvánosságnak szánt beszéd is bírálható, sőt
bírálandó. Természetesen a beszéd-
vagy írásmű, komplex módon, mint
nyelvi produktum megítélhető, ha kell, bírálható is, de ilyenkor nem az
érintett nyelvi megnyilvánulásban előforduló különféle nyelvi jelenségek
kiemeléséről, az előfordulás kontextusától való elszigetelésükről és
pellengérre állításukról van szó, hanem az egész beszéd- vagy írásműnek
szerves egészként való elemzéséről, az adott beszéd- vagy írásmű céljához
igazított értékelési szempontok alkalmazásával. Magától értődő (ez is jó,
hiszen ért + ődik visszaható képző, az ÉKsz.2 is tartalmazza), hogy
az értékelésnek vagy akár bírálatnak tárgyilagosnak kell lennie, azaz a
nyelvtudományban használatos terminológiát kell alkalmaznia, a sajátos
nyelvművelő „szakszavak” mellőzésével.
A következő idézet
azért figyelemre méltó, mert szerzője, Szakonyi Károly író a nyelvművelő
szemléletet tudatosan próbálja beleoltani a jobb sorsra érdemes anyanyelvi
mozgalom tagjaiba. S ezzel együtt a nyelvművelésre jellemző érzelmi
viszonyulást is.
26. Akik részt
vesznek a Kazinczy-versenyeken, azok soha nem állnak be a pongyolán beszélők
sorába. Nem mondják azt a televíziós műsorvezetővel reggelente, hogy
legyen egy jó napjuk! Nem mondják a másnapi iskolai kirándulásra,
hogy időjárásfüggő, nem mondják a
mozijegyre, hogy tikett, és
haragszanak a sokféle center-re,
plázá-ra, nem
shoppingol-nak, és így tovább. (Szakonyi 2003.)
A nyelvművelő, sőt az anyanyelvét szerető ember –
ezek szerint – akkor jár el helyesen, ha haragszik. Legalábbis a sokféle
center-re és
plázá-ra, de alighanem a
suksük-re és a nákozás-ra is. A
most következő idézetben Fodor István nyelvész és nyelvművelő néhány
strukturalista és purista alapon elutasított nyelvi jelenséget említ.
27. A témák között
megtaláljuk az ismert nyelvi hibákat, stílustalanságokat, a verbális vagy
viselkedésbeli udvariatlanságokat. Hiányolok azonban néhány helytelen,
magyartalan lexikális, szintaktikai jelenséget: az
egy határozatlan névelőnek az elburjánzását állítmányi és más
mondatokban [sic!] (Ez egy igazi
csoda), a két számnévi alaknak
a mellőzését kettő helyett [sic!]
(majd kettőezerhatban), a
fókuszál igealak elterjedését a
szabályosabb, magyarosabb fókuszol
helyett stb. (Fodor 2003b.)
A fókuszál
igealakkal Nádasdy Ádám nyelvész is foglalkozik egyik nyelvi ismeretterjesztő
cikkében (1999, 264): „Az -ál képző
termékeny, ma is gyakran járul latin – vagy ilyennek vélt – tövekhez, mint pl.
szponzorál, debütál, zsirál vagy
fókuszál. Ezek lateiner szívemnek
nem mind tetszenek (főleg a fókuszál
– Jupiterre kérdezem, hogy lehet a nominativus singularishoz igeképzőt
ragasztani?!); de hát a nyelv nem hagyja zavartatni magát a mi iskolai
emlékeinktől.” A kétféle megközelítésmód összehasonlítása igencsak tanulságos.
Nézzünk meg
részletesebben egy példát egy nagyhatású nyelvi jelenség – az ún.
„terpeszkedő” vagy „terjengős” kifejezések – sommás elutasítására, a használat
körülményeire, regiszterbeli kötöttségére, adekvátságára (funkcionalitására)
való tekintet nélkül! A „terpeszkedő”-nek bélyegzett kifejezések lényege, hogy
egy igei jelentést egy névszó és egy többé-kevésbé kiüresedett jelentésű ige
kapcsolatával fejeznek ki; ilyen pl. a
javaslatot tesz a javasol
szinonimájaként. Az ilyen kifejezések stílusértéke formálisabb egyszerű
szinonimájukénál, s ezért sokuk használata a formálisabb regiszterekre
jellemző. Továbbá szükség van rájuk olyankor is, amikor az igejelentést
specifikálni kell, pl. az áthidaló
javaslatot tesz helyet nem mondhatjuk azt, hogy *áthidalót
javasol. A „terpeszkedő”-nek bélyegzett névszó + ige kapcsolatok további
csoportja a személytelenség kifejezésére jött létre, az ide tartozó
kifejezések mintegy a nyelvünkből kiveszett szenvedő igemódot pótolják
részlegesen, formális kontextusban, pl.
megrendezésre kerül ’megrendeztetik’. Természetesen ezzel a kifejezési
eszközzel is – mint bármelyik mással – vissza lehet élni; pl. túl gyakori
használata a szöveget modorossá teheti (ami persze már stíluskérdés), de hát
ez sok más, a nyelvművelők által sosem hibáztatott nyelvi eszközre is igaz.
Nézzük meg először,
hogyan ítéli meg a „terpeszkedő kifejezések”-et az akadémiai nyelvművelés,
utána pedig ismerkedjünk meg egy nyelvész véleményével!
28. A terjengős
kifejezések többnyire szükségtelenül hivataloskodnak; a tudományos és
szakmai zsargon eszközeiként pedig köntörfalaznak, fontoskodnak. Gyakori
használatuk gondolati önállótlanságra, sablonosságra, olykor a személyes
felelősségvállalás kerülésére vall. A terjengős kifejezések, mivel általában
pontatlanok, őszintétlenek, rombolják a bizalmat a nyelvi érintkezésben is.
Egy részük ráadásul idegenszerűség (általában germanizmus, ritkábban
latinizmus). (NymKsz. 1996, 571.)
Hogyan ítéli meg ugyanezt a jelenséget a nyelvész?
Aki jelen esetben nem más, mint ünnepeltünk, Zeman László. Zeman a
nyelvművelők által megbélyegzett ún. terpeszkedő kifejezések használatát a
szaknyelvekre jellemző nominalizálás egyik jellemző eseteként kezeli. „A
nominalizálás mint nyelvtani fogalom szűkebb értelemben az igei állítmány vagy
ilyen állítmányú mellékmondat átalakítását, beépülését jelenti a mondat
szerkezetébe oly formán, hogy az igei tag névszói mondatrésszé válik” (Zeman
1988, 1042). A szerző a tárgyalt szókapcsolatokat olyan „igei-névszói
kifejezések”-ként jellemzi, „amelyekben a névszói-főnévi összetevő elvont igei
jelentést képvisel, s a szerkezet modellszerű alaptípusában jelentése,
legalábbis hozzávetőlegesen, megfeleltethető az adott igével”. Zeman ezt a
következő példákon szemlélteti: hatást
fejt ki, hatást gyakorol < hat;
vizsgálatot végez <
vizsgál;
kifejezésre jut <
kifejez (az eddig felsoroltak az ún.
általános tudományos szókincs elemei);
reakcióba lép < reagál (’vegyül
valamivel’), oldatba megy <
oldódik (ez utóbbiak a kémia
speciális szókincsének tartozékai) (Zeman 1988, 1045).
A tárgyalt analitikus
igei-névszói szerkezeteket Zeman is (i. h.) a puszta igei formák jelentéstani
variánsának tekinti, akárcsak a nyelvművelők, ám ebből korántsem azt a
következtetést vonja le, amit amazok, hogy ti. fölösleges terjengősségről
volna szó. A szerkezet szakszerű funkcionális jellemzése rávilágít arra, miért
is van rá a szaknyelvekben szükség: „A nominális változat funkcionális
többletjelentése egyrészt a főnévi tag terminus voltából (sajátrezgést végez),
másrészt az igei összetevő által a szabatos szaknyelvi jelölés és
mondatszerkesztés megkövetelte »Aktionsart«-nak (rezgésbe hoz, kifejezésre
juttat), diatézisnek (hőbontást szenved, kifejezést nyer) és igei aspektusnak
(»miután elvégeztük a titrálást«) a kifejezéséből származik. De e
szerkesztésmód a kettétagolt forma szórendi mozgékonysága révén részt vesz a
mondat aktuális tagolásának célszerű alakításában, s szövegi szinten
biztosítja a szerkesztés egyöntetűségét (kohéziós tényező), eközben az
egységes igealakkal szemben tagolt, tehát »gerjesztett« kifejezés
összetettsége-telítettsége ellenére a mondatszerkesztés átfogóbb szempontjából
épp a tömör szövegezést szolgálja” (Zeman i. h.).
Azt, hogy a tárgyalt
szerkezet bizonyos regiszterekhez kötődik, a nyelvművelők is észrevették: a
Nyelvművelő kézikönyv még
differenciáltan ítélte meg egyes típusait (lásd NyKk. 1985, 1007–1015), a
kéziszótárba már ez az árnyaltabb megközelítés „nem fért bele”. A nyelvművelő
kézikönyv többek között azt is megállapítja, hogy az érintett alakulatok nagy
része „voltaképpen körülírt szenvedő alak, általános alanyú, személytelen
szerkezet”, s ezzel magyarázza, hogy ez a forma „az elvont, személytelen
szerkesztésmódot kedvelő hivatalos nyelvben, a sajtóban, az értekező prózában,
az előadói stílusban [...] és a szaknyelvben” gyakori (i. m. 1007). Ezek után
azonban „nyelvünk szellemé”-ről úgy beszél, mint ami felülírhatja a szaknyelvi
közlés sajátos követelményeit és szokásrendszerét, s azt sem veszi észre, hogy
a szerkezet látszólagos terjengőssége ellenére a tömörítés eszközeként is
használatos a szaknyelvekben:
29. Nyelvünk
szelleme és a közlés szabatossága inkább a konkrét vonatkozású, személyre
utaló, ragozott igealakok használatát kívánja meg, mintsem az elvont vagy
személytelen szenvedő alakokét. De ezt tanácsolja a nyelvi gazdaságosság, a
tömörség igénye is. A megfelelő egyszerű ige mindenképpen természetesebb,
mint a többnyire mesterkélt, ködös körülírás, és gyakran magyarosabb is. A
folytonosan ismétlődő jellegtelen, tartalmatlan „segédigék” szürkítik
nyelvünket, a megfelelő egyszerű igék ellenben változatosabbá és
életszerűbbé teszik. (NyKk. 1985, 1007.)
Az ilyen „gleichschaltoló” megközelítéssel szemben
érdemes megemlíteni, hogy a Nyelvművelő
kézikönyv megjelenése előtt több évtizeddel végeztek már olyan
statisztikai számításokat, amelyekből kiderült: bizonyos mutatók tekintetében
nagyobb különbségek vannak ugyanazon nyelv eltérő regiszterei között, mint
egyes önálló nyelvek között, ezeket egészként véve, tekintet nélkül
regiszterbeli tagolódásukra (Sgall [szerk.] 1964, 18).
S mit állapít meg a
„terpeszkedő kifejezések”-ről a fiatalabb nyelvművelői nemzedék legnépszerűbb
képviselője, Balázs Géza?
30. Régi
vesszőparipa a terpeszkedő kifejezések használata, pedig egészen egyszerű
tudatosítással lehetne javítani ezen a stíluson
(Karcag magasságában15,
festményt csinál, megrendezésre kerül, intézkedést foganatosít). (Balázs
2003b, 4.)
Két évtizeddel a
Nyelvművelő kézikönyv megjelenése
után az akadémiai nyelvművelés eljut odáig, hogy egyik emblematikus
képviselője a „terpeszkedő kifejezések” használatát „vesszőparipá”-nak
titulálja,16 egy kalap alá veszi a
festményt csinál-féle beszélt nyelvi
lazaságot a személytelen fogalmazás eszközeként szolgáló
megrendezésre kerül-lel és a hivatali nyelvi
intézkedést foganatosít-tal, az egész „problémát” pedig „egyszerű
tudatosítással” véli orvosolhatónak a „nyelvstratégiai teendőket” áttekintő,
az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága számára kidolgozott „problémafelvető
vázlat”-ában. Ez a vázlat valóban sok problémát fölvet.
A strukturalista
szemlélet egyik legjellemzőbb megnyilvánulása a kárhoztatott nyelvi jelenségek
„fölösleges”-nek vagy
„szükségtelen”-nek
minősítése. Amint említettük (lásd a 6. szemelvényt), az, hogy egy
alkalmilag vagy rendszeresen használt nyelvi forma az adott diskurzusban vagy
magában a nyelvi rendszerben „fölösleges” volna, nem más, mint nyelvi mítosz.
Egy nyelvi jelenségről kijelenteni, hogy „fölösleges”, legyen az bár teljesen
alkalmi, semmivel sem értelmesebb vagy tudományosabb eljárás, mint a
szomszédasszonyról megállapítani: „fölösleges lilára festenie lábujjai
körmét”.
A fölöslegesség
mítoszára számos példa található szerény adatbázisomban. Nézzünk meg egyet!
31. Ám ez a
nyelvhasználat legyen tiszta, helyes, szabatos, igényes és fölösleges idegen
hatásoktól mentes. (Brauch 1999.)
A jól ismert „terminus technicus”, a „fölösleges
idegen szavak”-nak az ikertestvérével találkozunk ebben a Brauch Magdától
származó idézetben. A kontaktológiai, kétnyelvűségi és történeti nyelvészeti
szakirodalom nem ismeri a „fölösleges idegen hatás” fogalmát. Ez éppoly
értelmetlenség, mint amilyen a „fölösleges nyelvi változás” volna, vagy
mondjuk konkrétabban a finnugor szókezdő *k-nak
ch-vá, majd
h-vá való fölösleges válása veláris mássalhangzók előtt, a finnugor
magánhangzóközi *-k- fölösleges
zöngétlenedése és spirantizálódása stb.
Egy-egy jelenség
megítélése nem feltétlenül annyira fekete-fehér, hogy csak „fölösleges”-nek
vagy „szükséges”-nek lehetne minősíteni. Létezik árnyaltabb megközelítés is:
32. Ez az ige,
amely az egész magyar nyelvterületen a kelleténél jóval gyakoribb, nálunk, a
román hatás következtében még nagyobb teret hódított (nyilván a román
nyelvművelők sem örülnek neki). (Brauch 1999.)
A csinál
ige, amelyről a fenti idézetben szó van, nem minősíttetik fölöslegesnek,
csupán az állapíttatik meg róla, hogy „a kelleténél” jóval gyakrabban
használják. Brauch Magda erdélyi önkéntes nyelvművelő hivatottnak érzi magát
eldönteni, hogy a csinál igének mi
volna a „szükséges” előfordulási gyakorisága, milyen szókapcsolatokban
„szabadna” előfordulnia és milyenben nem.
Egy másik írásában
ugyanez a szerző így fogalmaz:
33. Meggyőződésem,
hogy a nyelvi durvaságok (és ide tartoznak a nyomdafestéket nem tűrő szavak,
kifejezések is!) nem érdemesek arra, hogy a stílust, a köznapi beszédet
színező argóelemek közé soroljuk őket. (Brauch 2001.)
Ez az idézet azt a benyomást kelti, mintha a
nyelvművelő döntené el, hogy a szavaknak egyes csoportjai (esetünkben a durva
és trágár szavak) valamely regiszterhez (esetünkben a szlenghez) tartoznak-e
vagy sem. Az a meggyőződés, hogy egy nyelvi elem azért tartozik egy-egy
regiszterhez, mert a nyelvész vagy a nyelvművelő oda sorolja, nyelvi mítosz. A
nyelvésznek vagy nyelvművelőnek nincs ilyen hatalma a nyelv fölött. A nyelvész
csupán arra képes, hogy megállapítsa: a durva és a trágár szavak a szlenghez
tartoznak, mert a „szlenges” beszéd szükségszerű velejárói.
A nyelvművelők
strukturalista alapállásából magyarázható a
nyelvi változások
gyakori elutasítása. Erre már föntebb is láttunk példát (lásd a 4. és
6. szemelvényt). Az alábbi példa olyan nyelvhelyességi kérdés, amelynek
„emberközpontú” megítélése alighanem megbotránkoztatja a nyelvművelőket.
34. A MÁV egyik
városközi (IC-) járatán pillantottam meg ezt a feliratot17, és
azon nyomban magamhoz is vettem, hogy intő példa gyanánt bemutathassam
olvasóinknak. A német, az angol, a francia és az olasz szöveg egyaránt
hibátlan, csak a magyarban éktelenkedik egy súlyos hiba. Az a hely ugyanis,
ahonnan a becses lelet származik, nem
helység (település), hanem
helyiség (fülke, szoba, olykor terem). [...] (K. G. 2003.)
A nyelvi rendszer szemszögéből nézve azért
„helytelen” a helyiség és a
helység „összekeverése”, mert
egészen más a jelentésük. A magyar nyelvben működő hangtani tendenciák
ismeretében persze nem nehéz megmagyarázni az „összekeverés” okát: annak az
ún. kétnyíltszótagos tendenciának (vagy Horger-törvénynek) a működése hozta
létre a helyiség-ből a
helység formát, amely sok más belső keletkezésű és idegen eredetű
szó hangalakját is befolyásolta (pl.
uruszág > urszág, ebből pedig
ország;
halovány > halvány; azután >
aztán; szláv palica > magyar
pálca), s máig sem szűnt meg működni
(lásd a fesztelen és lezser beszédben használt olyan szavakat, mint pl. a
hejleg ’helyileg’,
amejket ’amelyiket’, poltika ’politika’,
asszem ’azt hiszem’ <
asziszem stb.). Valószínűleg soha
nem vált volna ez az ártatlan hangtani változás nyelvhelyességi kérdéssé, ha a
hangalak, amely létrejött, a helység,
nem esett volna véletlenül egybe egy másik szóéval. Ez ugyan a beszélőket
láthatólag nem zavarja, hiszen a kontextusból úgyis kiderül, hogy a
helység szó szobát vagy falut,
várost jelent, ám annál inkább zavarja a nyelvművelőket. Pedig valójában nem
történt más, mint hogy egy mesterségesen – és eléggé ügyetlenül – létrehozott
nyelvújítási szót, a helysigé-t az
emberek egészséges nyelvérzéke megpróbálja könnyebben ejthetővé tenni.
Ugyan kinek származna
belőle kára, ha az akadémiai nyelvművelés nem a nyelvi rendszer általuk
elképzelt eszménye alapján járna el ez esetben, hanem elfogadná, hogy az
átlagos – a nyelvművelők szakzsargonja szerint „igénytelen” – beszélőket a
helység szó poliszémiája egyáltalán
nem zavarja, a helyiség szónak
szokatlan, a magyar nyelv hangsorépítési szabályaitól kissé eltérő hangalakja18
viszont igen, s „emberközpontú” döntést hozna ebben a kérdésben? S így
ahelyett, hogy leszereltetné a városközi vonatokról a „botrányos” feliratot,
inkább felvenné a helyesírási szótárba a
helyiség mellé – vagy horribile dictu: helyette – a
helység változatot.
A 4. szemelvényben
egy köznyelvi jelentésváltozás elutasítására láttunk példát; az alábbi
szemelvény olyan példákat tartalmaz, amelyek a (könyvviteli, kereskedelmi)
szaknyelv és köznyelv határsávjában helyezkednek el.
35. Vásárolok
valamit egy boltban. A pénztárnál megkérdezik tőlem, hogy akarok-e számlát.
Amikor azt felelem, hogy erre nincs szükségem, hiszen azonnal, készpénzben
fizetek, legfeljebb nyugtát
kaphatok a kifizetett összegről, úgy néznek rám, mintha idegen nyelven
beszélnék, vagy kétségbe vonnák értelmi képességeimet. A magyar nyelv
értelmező szótára szerint a számla
„Vásárolt árucikket, teljesített szolgáltatást vagy elvégzett munkát és az
érte fizetendő összeget feltüntető elszámolás, jegyzék.” A
nyugta viszont „Valamely
értéktárgy, rendszerint pénzösszeg átvételét elismerő irat.” A szöveg
alapján egyértelmű, hogy a számla
kifizetendő, tehát még ki nem fizetett, a nyugta pedig
kifizetett összeg után jár.19 A jelek szerint a mai
magyar kereskedelmi életben vagy elfelejtették a nyugta fogalmát, vagy
összetévesztik a számláéval. (Vezényi 2000.)
Ez a jelenet érzékletesen mutatja a mozdulatlanná
mumifikált „eszményi” nyelv és az élő valóság konfliktusát. Vezényi Pál az
értelmező szótárból kiindulva illetékesnek érzi magát abban, hogy egy szakma
műszóhasználatának a helyénvalóságát megítélje. Sőt, kétségbe vonja a
kereskedelmi dolgozók szakértelmét is, amikor föltételezi, hogy a
leggyakrabban használt fogalmak nevét „összekeverik”.
Az akadémiai
nyelvművelés hivatalos álláspontja szerint a nyelvhelyességi ítéletek alapja a
nyelvszokás. Igaz, nem akárkié, hanem a mintaadó beszélőké. Egy szakmában a
mintaadó beszélők nyilván az adott
szakmának a művelői, nem pedig az üzletbe betoppanó önkéntes nyelvművelő.
Természetesen ha a szakmai szóhasználat kommunikációs vagy más problémákat vet
föl, van értelme és haszna a kérdéssel foglalkozni – erről szól a
nyelvtervezés. Ám ebben az esetben a problémát az akadékoskodó vevő
jelentette, nem a szaknyelv.
Nézzünk meg erre a
magatartásra egy más jellegű példát! Az alábbi idézet szerzője egy olyan
nyelvművelő, Láng Miklós, akit egy, a szakmájától távol eső területről szóló
dolgozat anyanyelvi lektorálására kértek föl. A szakmunka szerzői Láng számos
magyarítási javaslatát elutasították azzal az indoklással, hogy a kifogásolt
szavak és kifejezések „a marketing és a piackutatás témakörében elfogadottak”
(Láng 2003), azaz megfelelnek a leghivatottabb beszélők nyelvszokásának. A
szerző ezt az érvelést így kommentálja:
36. Hitem szerint a
maga szakmájában mindenki lehet „magyarító”, és azt az indoklást, hogy
valamely szó a szakmában „használatos”, illetőleg „szakmailag elfogadott”,
nem tudom elfogadni! (Láng 2003.)
„A magyar nyelvművelésnek van rendszerbe szedett alapvelvek gyűjteménye, azaz elmélete” – állítja Balázs Géza (2003a, 340). Nem ír róla, de ezek szerint van még ezenkívül „a nyelvművelők hite”, amely bármikor felülírja ezeket az elveket. Nézzünk meg egy példát a nyelvművelői alapelvek mellőzésére a határon túli magyar nyelvváltozatok köréből!
37. Még kevésbé
értjük egymás nyelvét, ha az erdélyi magyarok az anyaországiak előtt
ismeretlen román kölcsönszavakat kevernek beszédükbe. A
buletin személyi igazolványt, a
blokk, blokklakás tömbházlakást
jelent. Ezt a két szót, sajnos, majdnem mindenki így használja (már-már
modorosságnak tűnik a helyes magyar kifejezés alkalmazása). (Brauch 1999.)
A nyelvhelyességi ítéletek alapja a magyar
nyelvművelés hivatalosan vallott elvei szerint
– amint említettük – a művelt beszélők nyelvszokása. Erdélyben Brauch
Magda megítélése szerint a kipécézett szavakat „majdnem mindenki” használja,
„igényes körökben” is (ez kiderül a cikk folytatásából). Akkor miért
helytelenek? Nyilván azért, mert a szerző „hite szerint” helytelenek.
Egyébként a blokk és a
blokklakás szó azóta bekerült az értelmező kéziszótár második,
átdolgozott kiadásába, erdélyi és szlovákiai magyar szókészleti elemként is
(ÉKsz.2 2003, 137). A buletin
erdélyi szóként hiányzik belőle, ám minden valószínűség szerint
megtaláljuk majd a hamarosan megjelenő Tolcsvai Nagy Gábor-féle új
Idegen szavak szótárában.
A nyelvművelők
nemcsak a nyelvhelyesség általános elveit nem veszik mindig komolyan, hanem a
nyelvművelő irodalomban található konkrét
nyelvhelyességi útmutatásokat
sem mindig követik. Nézzünk meg erre is néhány példát!
38. Itt vannak az
idegenszerűségek: ha például azt mondják egy reklámban, hogy
A mami egy gondolatolvasó!, akkor
ez a reklámmondat nyilván van olyan idegenszerű, hogy a virtuális
nyelvtörvényünkbe ütközik az egy
határozatlan névelőnek feltűnően idegenszerű használatával, még hogyha a
tisztelt hozzászólók, előttem szólók itt átlagosan legalább 10–15–20 idegen
szót használtak, jórészt persze nem
franchise-féléket, hanem latinos gyökerű, tisztes idegen szavakat,
szóval végül is nyilván nem a szavak a lényegesek, hanem az idegenszerű
szerkezetek, ezek veszélyeztetik leginkább a nyelv épségét. (Kemény 1997.)
Kemény Gábor szavai az MTA Magyar Nyelvi
Bizottságának azon az ülésén hangzottak el, melyen a neves nyelvészek és
nyelvművelők azt a kérdést vitatták meg, van-e Magyarországon szükség
anyanyelvi törvényre. A Kemény Gábor által kárhoztatott reklámmondat
A mami gondolatolvasó formában
stilisztikailag alighanem valamivel kevésbé lenne adekvát, mint a névelős
forma, s ellenkezne a magyar beszélők széles rétegeinek nyelvszokásával: a
mindennapi beszélt nyelvi regiszterekben ugyanis az
egy névelő használata állítmány
előtt természetes, megszokott, ha úgy tetszik, „helyes”.20 De
helyes a kifogásolt a mondat a Nyelvművelő kéziszótár szerint is, melynek Grétsy László mellett épp
Kemény Gábor a másik szerkesztője (NymKsz. 1996, 126). A szótár ugyanis
elfogadhatónak tartja a névszói állítmány előtti
egy-et, „ha tartalmát tekintve az egész állítmányi szerkezet
hasonlatszerű, metaforikus: ez az ember
szerintem egy nulla, egy senki; »A bánat egy nagy óceán« (Petőfi;
verscím)”. Ha föltesszük, hogy a reklámban szereplő Mami nem telepátiával
hivatásszerűen foglalkozó okkult személy, akkor itt valószínűleg
hasonlatszerű, metaforikus szerkezetről van szó, így használata nem szabadna,
hogy a nyelvtörvénybe ütközzön, amely hála Istennek, azóta is virtuális
maradt! (Lásd még az 5. szemelvényt!)
Egy laza műfajú
írásban talán megengedhetek annyi kitérőt magamnak, hogy megjegyezzem: a
Nyelvművelő kéziszótár nemcsak arra
nyújt példát, hogy a szerzők a gyakorlatban elutasítják azokat a formákat,
amelyeket elméletben elfogadhatónak tartanak, hanem arra is, hogy olyan formát
használnak, amelyet elvben helytelenítenek. Következzen itt egy
vendégszemelvény a kéziszótár „tényező” szócikkéből!
39. A közéleti
zsargon és a sajtónyelv gyakran szükségtelenül, tudákos divatszóként
alkalmazza, pl. fel kell tárni az
összes tényezőket (= okokat, körülményeket, hatóerőket, fontos
mozzanatokat), amelyek ide vezettek. Még mesterkéltebb személyre
vonatkoztatva: meg kell beszélni az
ügyet az összes érdekelt tényezővel (= személlyel, intézménnyel, hatósággal;
egyszerűbben: az összes
érdekelttel); igyekszünk megnyerni a község politikai tényezőit (=
befolyásos embereit). (NymKsz. 1996, 569.)
A kéziszótár bevezető soraiban a szerkesztők – Grétsy
László és Kemény Gábor – elmondják, hogy a kétkötetes
Nyelvművelő kézikönyv munkálatainak
befejeztével több helyen is fölmerült az igény egy kisebb, könnyebben
kezelhető nyelvhelyességi kiadvány iránt, majd így folytatják: „Egy efféle
nyelvművelő kézikönyvet – hangoztatták az illetékes akadémiai és kiadói
tényezők – nemcsak a nyelvművelés hagyományos közönsége vásárolna meg és
forgathatna haszonnal, hanem az anyanyelvvel hivatásszerűen foglalkozó
szakemberek [...] is.” (NymKsz. 1996, V). Távol áll tőlem, hogy az idézett
mondatot bíráljam, semmi bajom vele, a formális stílusba teljesen beleillik a
tényező szó ebben a jelentésben, én
ugyan nem érzem sem tudákosnak, sem mesterkéltnek, s eszem ágában sincs
szükségtelennek minősíteni!!! Ám ezek után talán a szerkesztők nem róják föl
nekem, hogy mint „az anyanyelvvel hivatásszerűen foglalkozó szakember” –
vagyis célszemély – enyhén szólva kételkedem a kézikönyv (és az általa
képviselt nyelvművelés) hasznosságában.
De térjünk vissza a
vizsgált anyaghoz, abban is bőségesen találunk példát a nyelvművelés
hivatalosan vallott elvei, illetve útmutatásai és a gyakorlat közötti
ellentmondásra! Így például az ún.
nyelvtisztaság szempontja a
hivatalos álláspont szerint nem szolgálhatna a nyelvhelyességi döntések
alapjául: ezek elsősorban a nyelvszokáson (társadalmi elfogadottságon),
másodsorban pedig a megítélt nyelvi eszközök adekvátságán (funkcionális
elfogadhatóságán), harmadrészt pedig a rendszerszerűségükön (nyelvi,
nyelvrendszerbeli elfogadhatóság) kellene alapuljanak. Egy idegen szót vagy
idegen mintára keletkezett szerkezetet tehát nem volna szabad csak azért
elutasítani, mert idegen eredetű. A purizmustól való elhatárolódás és a
purista magatartás azonban – ahogy erre bizonyság a Balázs Gézától származó
következő szemelvény is – nem zárják ki egymást.
40. Idegen szavak:
nem vagyunk puristák, az idegen szavak megjelenését természetes jelenségnek
tartjuk. De folyamatos és kiemelt érzékenységet javaslunk az idegen
szavakkal kapcsolatban: lehetőség szerint akkor, amikor „beköszönnek” a
magyar nyelvbe; s ha helyettesíthetők meglévő vagy alkotható magyar
szavakkal, akkor előnyben kell részesíteni a magyar formát. (Balázs 2003b,
4.)
Ez bizony tőről
metszett purizmus, mivel föl sem veti azt a lehetőséget, hogy bizonyos
körülmények közt az idegen szót esetleg egyáltalán nem szükséges magyarítani,
ill. az, hogy szükséges-e, nagyon sok tényezőtől függ, amelyeket mérlegelni
kellene. Ezenkívül a „meglévő vagy alkotható magyar szavak”-at nyelvileg
mindenképpen jobbnak gondolja az idegennél, vagyis nem számol azzal, hogy az
idegen szó jobb lehet a magyarnál (mert pl. megkönnyíti a nemzetközi szakmai
kommunikációt, adott esetben könnyebben ejthető, rövidebb, netán
szemléletesebb, esetleg családja van már nyelvünkben stb.). Mindezt nem azért
mondom, mintha az idegen szavak magyarítását szükségtelennek tartanám: ám az,
hogy hol és mikor van szükség magyarításra, s hogy a magyarítás mellett cél-e
az idegen eredetű szó kiszorítása is, mindig a konkrét körülményektől függ.
Nézzünk most meg egy
konkrét példát is, a határon túli nyelvváltozatok köréből, egy olyan
államnyelvi kölcsönszót, melynek elterjedtségét nem ismerem, ám a fent
említett szempontok közül a másodiknak és a harmadiknak tökéletesen megfelel!
Ez a szó a nők udvarias megszólításaként használt erdélyi magyar
damna.
41. Ehhez szeretném
hozzáfűzni azt a személyes tapasztalatomat, hogy nálunk Erdélyben néha a
magyarul beszélők is „kölcsönveszik” a román
doamna szót, amely egyenértékű a
madame-mal udvariassági, használati szempontból. Ezt megérezve és
kissé elferdítve damna, sőt
damna drága megszólítást
használnak egyes magyarul szólók is. Ez természetesen pongyolaságnak számít,
sőt – ép nyelvérzékűek számára – nevetségesen is hat, mégis azt bizonyítja,
hogy hiányzik a -né és a
hölgy között egy semlegesebb, de
udvarias megszólítási forma. Ezt újabban már pótolja az
asszonyom [...] (Brauch 2003b.)
Brauch Magda fejtegetéséből kiderül, hogy a
damna funkcionális adekvátságához
nem fér kétség, hiszen lexikális űrt tölt be;21 éppen ezért ha nem
ismernénk a nyelvművelés szemlélet- és kifejezésmódját, rendkívüli módon
csodálkozhatnánk, hogyan lehet egy ilyen elem használatát „pongyolaság”-nak
minősíteni, hiszen a pongyola szó
jelentése az értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadása szerint ’henye,
pontatlan <szó, kifejezés, stílus>, a
henye szóé pedig ’odavetett, felületes’ (ÉKsz.2 2003, 1091). A
damna szó rendszerszerűség
tekintetében is kifogástalan, hiszen alkalmazkodott a magyar nyelv
hangsorépítési szabályaihoz: a magyar nyelvből hiányzó
oa kettőshangzó
a-vá egyszerűsödött. Mivel a
damna mintegy mondatszóként
használatos, alaktani, mondattani beépülése semmilyen gondot nem okozhat, de a
szó minden további nélkül használható (volna) szokásos főnévként is (pl.
láttam a bús damnát a barna balkonon
stb.). Summa summárum: ha a magyar
nyelvművelés nem volna purista, az ilyen kölcsönszavak használatát nem
kárhoztatná, hanem lelkesen támogatná.
A kontaktushatással
kapcsolatban érdemes kitérni még egy kérdésre. A következő idézet szerzője,
Szemkeő Judit, egy rendkívül elterjedt nyelvi mítoszt fogalmaz meg:
42. Nem az idegen
nyelvű tévéműsoroktól kell félteni a nézőket, azokra az idegen nyelvek
tanulása érdekében igen nagy szükség lenne! A magyar nyelvbe kevert idegen
kifejezések, az idegen nyelvi szerkezetek átvétele veszélyes. A helytelen
magyar kifejezésmódról, beszédstílusról nem is beszélve. Ezeket azonban,
sajnos, mindannyian ismerjük. (Szemkeő 2000.)
Sem a külföldi, sem a magyar kétnyelvűségi,
kontaktológiai és nyelvtörténeti irodalomban nem olvasunk arról, hogy a
kontaktushatás veszélyes lenne a nyelvre nézve. A kontaktushatás a nyelvi
változásokat előidéző egyik tényező, amely jelentősen hozzájárul a nyelvek
gazdagodásához, ezenkívül bizonyos feltételek mellett eltérő nyelvek közt is
nyelvi hasonlóságokat hoz létre, ami megkönnyíti az emberek számára az
érintett nyelvek megtanulását, az egyik nyelvről a másikra történő fordítást.
A kontaktushatás „veszélyességének” tétele ugyanolyan csacskaság, mint az a
tétel, hogy az emberi rasszok keveredése veszélyes.
A kontaktushatás
tárgyilagos megítélése nem valami újabb angolszász divat. A kiváló szlovákiai
magyar nyelvész, Arany A. László, a prágai nyelvészeti iskola jeles
képviselője (lásd Arany 1939–1940/1998, 7) már a múlt század harmincas éveiben
tényként állapította meg, hogy a kétnyelvűség a nyelvi változások egyik fontos
mozgatórugója. Természetesen olyan tényként, amelyen nem bosszankodni kell
vagy megijedni tőle, hanem tudomásul venni. (Mivel – ne felejtsük el –
születésnapot ünneplünk, megemlítem, hogy Arany tanulmányát Zeman László
ültette át magyarra.)
Az a tétel, amelyet
Kemény Gábor a 38. szemelvényben megfogalmaz, hogy ti. „nem a szavak a
lényegesek, hanem az idegenszerű szerkezetek, ezek veszélyeztetik leginkább a
nyelv épségét”, rendkívül elterjedt a nyelvművelő irodalomban, s a vizsgált
anyagból is lehetne rá további példákat idézni.22 Pedig ugyancsak
nyelvi mítoszról van szó, méghozzá a legkártékonyabb fajtájából, ugyanis
feltételezi, hogy a mondattan síkján érvényesülő kontaktushatás
„rendszerbomlás”-t idéz elő. Ha ez így volna, akkor az érintett nyelvek
természetesen megszűnnének létezni, hiszen a nyelv köztudottan
rendszer, ha tehát a nyelv rendszere
meg- vagy felbomlana, maga a nyelv bomlana fel. Ez esetben már a világnak
talán a legtöbb nyelvközössége (anya)nyelv nélkül maradt volna, köztük
természetesen a magyar is.
A
nyelvtani kontaktushatás – aligha meglepő módon –
nyelvtani változásokat idéz elő, s
mivel a nyelvtan strukturáltabb összetevője a nyelvi rendszernek, mint mondjuk
a szókincs, érthető, hogy az ilyen változásokat mélyrehatóbbnak,
radikálisabbnak érezzük. Ám a nyelvi rendszer bármely síkján egy másik nyelv
(vagy akár több más nyelv) hatására bekövetkező mélyreható változások sem
jelentenek veszélyt semelyik emberi nyelvre nézve, mert rendszerét nem meg-
vagy felbomlasztják, hanem csupán megváltoztatják. Ezenkívül pedig mélyreható
nyelvtani változásokhoz mélyreható nyelvi érintkezésre van szükség, aminek
egyelőre Magyarországon hiányoznak a feltételei (sőt általában véve még a
határon túli régiókban is, legalábbis ott, ahol a magyar lakosság tömbben él).
Azok, akik
mindezekkel tisztában vannak, purizmusukat olykor egy sajátos eszmével
próbálják palástolni: arra hivatkoznak, hogy nyelvünket
különlegessége, egyedisége
miatt kell óvni az idegen hatásoktól. Nézzünk meg ismét egy vendégszemelvényt
kiváló nyelvtörténészünktől, Bárczi Gézától, aki nyelvműveléssel is
foglalkozott.
43. Tudjuk, hogy ez
a nyelv, a mi anyanyelvünk, egészen sajátos szín a nyelvek
kaleidoszkópjában. Fölépítésében, minden jellegzetes tulajdonságában annyira
más, mint a többi művelt nyelv, hogy az egész emberiség, az emberi műveltség
szempontjából megérdemli megőrzését. Az egyetemes műveltség, az egész emberi
szellemi élet szenvedne csorbát, ha e nyelv jellegzetességei, különleges
értékei elmosódnának, ha a magyar nyelv az európai kultúra nagy hordozóinak
a világnyelveknek vazallusává szürkülne. (Bárczi 1974, 82.)
Amint azt a 13.
szemelvény kapcsán elmondtuk, a magyar nyelv egyedisége mítosz, illetve ha a
magyar nyelv egyedi, akkor a világ minden nyelve egyedi, s mindegyiket
egyformán óvni kell az idegen hatásoktól. A magyar nyelv legföljebb az
indoeurópai nyelvek környezetében „különleges” valamelyest, de ettől még nem
múzeumi tárgy, gondosan konzerválandó preparátum, amelyet vitrinbe téve mint
valami természeti ritkaságot (ötlábú borjút) kellene mutogatni, hanem
tizennégymillió ember napi kommunikatív szükségleteinek kielégítésére szolgáló
érzékeny, a környezetéhez állandóan alkalmazkodó bonyolult rendszer, amely nem
vonhatja ki magát a mai modern nyelvekben érvényesülő nyelvváltozási
tendenciák hatása alól. A nyelvek nemzetköziesülése – ami, akár tetszik, akár
nem, lényegében az indoeuropeizálódás fedőneve – nemcsak elkerülhetetlen,
hanem hasznos folyamat is, mert megkönnyíti a nyelvek közötti fordítást és az
idegen nyelvek tanulását, sőt az idegen nyelvű környezetben való tájékozódást
olyan esetben is, ha az illető nyelvből nagyon keveset ismerünk. A korábbi
időszakokban a nyelvek egységesülése egyes régiókra korlátozódott, így jöttek
létre az ún. nyelvi areák. Ezekben az ott beszélt nyelvek közt több esetben
feltűnő hasonlóságok alakultak ki annak ellenére, hogy azok vagy genetikailag
egyáltalán nem rokon nyelvek, vagy pedig csupán távoli rokonok voltak (pl. az
indoeurópai és a dravida nyelvek Indiában vagy a román, albán, görög és több
szláv nyelv a Balkán-félszigeten).23 Ma, a globalizáció korában
föltételezhető, hogy világviszonylatban jelentkezik az ilyen nyelvi
egységesülés, még ha nyilván térségenként eltérő módon és mértékben is.
Ezzel kapcsolatban
érdemes utalni az Édes anyanyelvünkben
megjelent egyik érdekes írásra. Szerzője, Komoróczy György (2003), a
háromszéki Árkoson az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége által 2002
novemberében szervezett szakmai értekezleten több erdélyi és egy magyarországi
nyelvésznek ugyanazt a kérdést tette föl:
„Veszélyezteti-e a magyar nyelv létét az
Amerikából Európába is átcsapó globalizáció és az uniós csatlakozás?”
Nincs itt hely arra, hogy a rendkívül tanulságos válaszokat teljes egészükben
idézzük. A válaszokban az a legfigyelemreméltóbb, hogy minél idősebb,
nyelvészetileg képzettebb a válaszadó, annál kevésbé lát veszélyt a
globalizációban és az uniós csatlakozásban.24 A doktorandusz
Demeter Éva még – legalábbis rövid távon – „elég nagy veszély”-nek tartja az
angol szavak „beáramlását”, s még az adjunktus Benő Attila is aggodalmának ad
hangot amiatt, hogy e folyamatok következtében „veszélybe kerülhetnek az
anyanyelv sajátosságai”, például hangtani jellegzetességei. Egészében azonban
még ez a két megkérdezett is kiegyensúlyozott választ ad: Demeter Éva
leszögezi, hogy hosszabb távon „nincs ok aggodalomra”, Benő Attila pedig bízik
a nyelvtervezés sikerességében, s hosszabb távon nyelvünk gazdagodásával
számol. A kiemelkedően magas nyelvészeti képzettségű erdélyi Péntek Jánosnak
és Szilágyi N. Sándornak, ill. magyarországi Prószéky Gábornak a válaszában
nyoma sincs a kontaktushatás miatti aggódásnak. Péntek János a teendőkre
összpontosít, s azt hangsúlyozza – jogosan –, hogy „[m]inden modern
szakterületen anyanyelvűsítésre van szükség”. Szilágyi N. Sándor magát a
kérdést is elhárítja, amikor így kezdi válaszát: „[a]z, hogy a
nyelv jövője veszélyben van-e, a nyelvész nem tudja megmondani”, ezzel
jelezve, hogy az esetleges veszélyt a magyar nyelvre nézve nem a nyelvi
kontaktushatás fogja jelenteni. „A nyelvek sohasem halnak ki amiatt, hogy
szavakat kölcsönöznek más nyelvekből, vagy hogy a beszélők idegen szavakat is
használnak. Minden nyelv kétféleképpen tud kihalni: vagy úgy, hogy a beszélői
mind meghalnak, vagy úgy, hogy beszélői más nyelven kezdenek el beszélni. A
nyelv életének meghosszabbításában a nyelvművelésnek nincs szerepe. Csak a
nyelv formájának alakításában lehet szerepe.”
Prószéky Gábor pedig
azokat a nyelven kívüli tényezőket emeli ki válaszában, melyek meglátása
szerint pozitívan fogják befolyásolni a világ és az Unió kisebb nyelveinek
jövőjét: „Miközben félünk tőle – ami érthető –, a jó hír az, hogy azok a
nyelvek, ahol ezek a piacok vannak, érvényesülni fognak. Például javában
zajlik a számítógépes szaknyelv magyarítása, magyar programok készülnek, az
úgynevezett nyelvi technológia szempontjából Magyarország jól áll. Az Uniónak
gazdasági érdeke, hogy támogassa azokat a nyelveket, ahol piacai vannak vagy
lesznek. Így egészen visszájára fordul az egész ijesztőnek tűnő folyamat.”
Amint föntebb láttuk, a nyelvművelők a kárhoztatott
nyelvi eszközöket általában oly módon jellemzik, hogy már magának a
jelenségnek, folyamatnak, beszélői magatartásnak a
megnevezése is megbélyegző.
Gondoljunk csak a terpeszkedő
kifejezések „műszó”-ra, amellyel föntebb már foglalkoztunk. Vannak kevésbé
megállapodott, rögtönzésszerű megnevezések is, például a következő:
44. Ilyen divat az
idegen szavak imádata meg a szakszavakkal való szinte művészi halandzsa.
(Bencédy 2003b.)
Az első jelenség példájaként a következő szavak és
szókapcsolatok szerepelnek: monetáris
politika, koncessziós autópálya, referendum,
derogáció, modifikált struktúrájú katalizátor, kommunális
szemét
szelektív gyűjtése,
monitoring,
auditálás; a második jelenséget ezzel a két mondattal szemlélteti a
szerző: 30–40 millió forintot tudunk
visszaosztani a vállalkozók felé; Képviselni fogjuk a századforduló építészeti
öröksége lehető legteljesebb körű érvényesítését.
A szemelvényben
olvasható megfogalmazás a nyelvművelő véleményét rendkívül agresszíven
közvetíti. Ha ugyanis Bencédy
tárgyilagosan utalna a jelenségre, s ahhoz fűzne megbélyegző megjegyzést,
véleménye nem tűnne föltétlenül megkérdőjelezhetetlennek. Hasonlítsuk össze a
szemelvényt a következő alternatív megoldással: „Ilyen divat az idegen szavak
előnyben részesítése a belső keletkezésű szavakkal szemben meg a szakszavak
használata olyan közegben, ahol ezeket nem értik. Mindkét magatartást a
leghatározottabban el kell ítélni.” Egy ilyen megállapítás még akkor is
korrektebb, ha nem szerepel benne a „véleményem szerint” formula. A szerző
ugyan közvetlenül „csak” beszélői magatartásokat, kommunikatív stratégiákat
bélyegez meg, ez a megbélyegzés azonban óhatatlanul átsugárzik magukra a
nyelvi jelenségekre, az idegen szavakra és a szakszavakra, elvégre ezek az
eszközei a bírált magatartásoknak, az „idegenimádat”-nak és a mások
megtévesztésére szolgáló „halandzsá”-nak.
Vannak nyelvművelői
„műszavak” (ezek mibenlétére l. a 15. szemelvényt követő kommentárt), amelyek
finomabban, kissé groteszk vagy szokatlan hangalakjuknál fogva sugallnak
negatív értékítéletet, például a jól ismert
suksükölés
és a tötö-nyelv, a vizsgált anyagban pedig két újdonsült nyelvművelő
„műszó”, a sesegés és a
kevercs nyelv. A „sesegés” Pásztor
Emil nyelvész alkotása:
45. Az
s hangoknak ilyen nem esztétikus torlódását – magam alkotta szóval –
sesegés-nek nevezem. Ez a különös
hangtorlódás akkor szokott előfordulni, ha az
s kötőszót s hangra
végződő szó előzi meg, vagy s
hanggal kezdődő szó követi, vagy pedig ilyen elülső és hátulsó szomszédja
van. (Pásztor 2003.)
A „sesegés” jelenségére többek között a következő
mondatokat hozza példaként a szerző:
Fizess, s siess haza!; ügyes s serény leány; súlyos s sajnálatos hiba.
Világos, hogy itt fogalmazási, nem nyelvi kérdésről van szó. Nem baj persze,
ha a pedagógusok, gyermekükkel tanuló szülők, szerkesztők stb. a széphangzás
követelményére is fölhívják megfelelő módon a beszélők, fogalmazók figyelmét,
különösen ha ezt még beszédhelyzethez, illetve regiszterhez, stílushoz is
kötik. De kétségkívül barátságosabb lenne az intelem, ha valami más,
semlegesebb néven lenne nevezve a kifogásolt jelenség.
A másik példa, a
„kevercs nyelv”, Bencédy József leleménye:
46. Vannak már
globális nem verbális jelek, rövidítések és betűszók, angol, magyar és
valami kevercs nyelven, vannak mondatösszevonások, csonkítások, egybeírások.
És vannak nyelvészek, akik ebben valami bontakozó új stílust vélnek
felfedezni! (Bencédy 2003a.)
A nagyarányú kölcsönzésre, kódváltásra az egyszerű
beszélők is szoktak tréfás vagy akár megbélyegző kifejezéseket alkotni
(végeredményben ilyen a makaróni nyelv
kifejezés is, illetve magyar–szlovák viszonylatban a szintén tréfás szl.
maslo ’vaj’25), nem biztos azonban, hogy ezek számát épp az
akadémiai nyelvművelőknek kellene gyarapítaniuk.
A megbélyegzésnek
ennél még finomabb, még rejtettebb, még elegánsabb válfajára is találunk
példát anyagunkban. Ilyen a 38. szemelvényben Kemény Gábor által használt
„tisztes idegen szó” terminus is, amely önmagában pozitív megnevezés, csakhogy
föltételezi, hogy vannak nem tisztes, azaz „megvetésre méltó” idegen szavak
is. „Tisztesek” azok a latinos gyökerű, a magyarban már régóta használatos
idegen szavak, amelyeket az MTA Magyar Nyelvi Bizottságában tevékenykedő
nyelvművelők is használnak, a „megvetésre méltóak” pedig nyilván az újabbak,
főleg az angolszász eredetűek, amelyek más emberek beszédtevékenysége nyomán
„áramlanak” be a magyarba, hogy ott „imádat” tárgyává és művészi tökélyre
fejlesztett „halandzsa” eszközévé váljanak.
Egy másik, a határon
túli magyar nyelvváltozatok kontextusában használt, finoman megbélyegző
„műszó” a „helyi értékes változat”, amely Balázs Gézának a már többször
idézett, különféle problémákat felvető vázlatában szerepel:
47. A magyar
nyelvstratégia szempontjából a másik kiemelten fontos nyelvváltozat, a
határon túli magyar nyelvváltozatok helyzete. Ezekben is a szaknyelvek
vannak a legnagyobb veszélyben, értékelendők a kétnyelvűségi helyzetek, s
föltétlenül szorgalmazandó a helyi értékes változatok elfogadása mellett a
közös norma népszerűsítése, terjesztése. (Balázs 2003b, 6.)
Az értékes
jelző nélkül üdvözlendő lenne Balázs Géza megállapításának ez a részlete:
„föltétlenül szorgalmazandó a helyi változatok elfogadása”. S még inkább
üdvözlendő lenne ilyen konkrétabb, személyesebb formában: „a helyi
változatokat föltétlenül el kell fogadnunk és fogadtatnunk” (elvégre
nyelvművelőink meggyőződése szerint, amint a 29. szemelvényből tudjuk,
„[n]yelvünk szelleme és a közlés szabatossága inkább a konkrét vonatkozású,
személyre utaló, ragozott igealakok használatát kívánja meg”, akkor is, ha az
ige által kifejezett cselekvéshez a beszélőknek nem fűlik a foguk).
A
helyi változatok előtt álló
értékes jelző azonban azt sugallja, hogy vannak értéktelen helyi
változatok is, amelyeket pedig nem szabad elfogadni. Nyilván a „kevert”
változatok az értéktelenek, a viszonylag „tiszták” az értékesek. Ha ezt a
szempontot a nyelvek esetében is érvényesítjük, akkor azokat a nyelveket,
melyek történetük során nagyobb mértékben voltak kitéve más nyelvek hatásának,
értéktelenebbnek kell tekintenünk, mint az elszigeteltebben fejlődőeket Így
például a germán nyelvcsaládon belül az értékes és megőrzendő izlandi mellett
kevésbé kell értékesnek és megőrzendőnek tartanunk a németet, legkevésbé
értékesnek pedig az angolt, amely aligha fér bele az „elfogadandó” nyelvek
kategóriájába. Nem tudom, ki hogyan van vele, de engem ez a gondolat a
fajelméletre emlékeztet.
S ha már idézzük a
47. szemelvényt, nem tehetjük meg, hogy ne hívjuk föl a figyelmet egy
csúsztatásra. Az utolsó tagmondat a távolról érkezett idegen számára azt
sugallja, hogy eddig mindig csak a helyi „értékes” nyelvváltozatok voltak
szorgalmazva, s ideje volna végre a közös normát is népszerűsíteni,
terjeszteni. Ennek épp az ellenkezője az igaz, de ezt talán még a
Fórum Társadalomtudományi Szemle nem
nyelvész olvasói számára is fölösleges hangsúlyozni: évtizedekig csak a
„közös” norma népszerűsítése és terjesztése folyt, a helyi változatok közül
pedig egyetlen sem találtatott „értékes”-nek. Amikor a rendszerváltás után új
hangok, a helyi változatok megbecsülését szorgalmazó javaslatok is megjelentek
(az első Tolcsvai 1991/1998 volt), az akadémiai nyelvművelés képviselői dühödt
támadást intéztek a szemléletváltás szorgalmazói ellen (lásd a Kontra–Saly
1998-ban megjelent írásokat). Az ellenállás olyan erős volt, hogy még az is
jelentős eredmény, hogy Balázs Géza anyagában egyáltalán előbukkant az
„értékes” jelző a határon túli változatokkal kapcsolatban.
Kisebb kitérőként
érdemes megemlíteni, hogy a nyelvművelésnek vannak pozitív töltésű sajátos
„műszavai” is. Ilyen például a „nyelvvédelem”, amely a nyelvművelő irodalomban
általában megtévesztő jelentésben használatos. Megdöbbentő módon a szónak csak
ez a „visszás” jelentése szerepel az értelmező kéziszótárban, ’a nyelvnek
különösen az idegenszerűségektől való megóvása’ (ÉKsz.2 2003, 990;
vö. Fodor 2003b), holott még Deme László szerint is „Magyarországon
nyelvápolásra, a határon kívül a nyelv védelmére van szükség” (Wacha 2000). Ez
a szóhasználat hasonlóan megtévesztő és manipulatív hatású, mint a fönt
említett ellentettje: ez esetben a szóhasználat azt sugallja, hogy az idegen
hatás mindenképpen káros valami, ha egyszer a kiküszöbölésére irányuló
tevékenységet „nyelvvédelem”-nek kell nevezni. S ugyanakkor a szó ilyen
használata révén erre a tevékenységre is átsugárzik valami abból a
presztízsből, amely a nyelvvédelem szó „tisztes” jelentését övezi: hiszen ki ne becsülné
nagyra azokat az aktivistákat, közéleti szereplőket vagy akár politikusokat,
akik sokszor még a repressziót, sőt üldöztetést is vállalják a kisebbségek
nyelvek védelme érdekében?!
Visszatérve eredeti
témánkhoz: mivel a megbélyegzésre a vizsgált anyagban töméntelen mennyiségű
példa van, a továbbiakban már csak néhány különösen durva,
becsületsértés-számba menő megjegyzést idézek, ezenkívül pedig kitérek a
megbélyegzés néhány sajátos válfajára. Amint láttuk, s ahogy a későbbiekben is
megfigyelhetjük, a más összefüggésben idézett példák számottevő része is
tartalmaz megbélyegző mozzanatot, úgyhogy aligha tévedünk, ha általánosítóan
azt mondjuk, hogy a megbélyegzés a vizsgált anyagban a nyelvi értékítéleteknek
szinte elengedhetetlen velejárója.
Az első példában egy
hangtani jelenséget illet szokatlanul durva megbélyegző megjegyzéssel Brauch
Magda, az erdélyi mozgalmi nyelvművelés képviselője.
48. A rövidülés
olykor értelemzavart is okozhatna, hiszen a
tetem, halom ere, ara, eben mást
is jelent, mint a tettem, hallom, erre, arra, ebben. Ha a szó szövegben hangzik el,
értelme általában világos, hangzása viszont visszataszítóan csúnya. (Brauch
2003a.)
Ami az esetleges értelemzavar kérdését illeti, csak
visszautalok a 7–9. példákra. Maga a jelenség, a mássalhangzók rövidülése a
romániai Bánátban a szerző meglátása szerint kontaktusjelenség, s ebben
valószínűleg igaza is van. A mássalhangzók általános rövidülését már Horger
Antal (1934) is említi a magyar nyelvjárásokról írott klasszikus, máig jól
használható monográfiájában, s a magyar nyelvterület különféle pontjairól
adatolja: a szlavóniai Harasztiból és Szentlászlóról, Kalocsáról,
Nyíregyházáról és nem utolsósorban Rozsnyó vidékéről. Mivel kivétel nélkül
kontaktus-zónákról26 van szó, aligha tévedünk, ha
kontaktusjelenségnek tekintjük. Azokon a településeken, amelyek korábban más
nyelvűek voltak, ún. maradványjelenségről (szubsztrátumjelenségről) lehet szó
(vö. Lanstyák, megjelenés alatt). A szerző azzal, hogy a rövidülést
a nyilvánosság előtt
„visszataszítóan csúnyá”-nak bélyegzi, nemcsak a szórványban élő bánáti
magyarokat sérti meg (akiket inkább csodálni kellene azért, hogy a román
tengerben máig megőrizték anyanyelvüket), hanem a magyar nyelvterület
különböző pontjain élő nyelvjárási beszélőket is. „Fontoljuk meg a kemény
szavakat, mielőtt kimondjuk őket; ellenőrizzük igazságtartalmukat. Segítsük a
nyelvművelést, de ne kockáztassuk a hitelét! S főleg: ne vegyük át a politika
rögtönítélő stílusát!” (Deme 2003, 22)
A következő idézet
szerzője, Regős Sándor talán csak szellemes szeretett volna lenni:
49. Az átlagmagyar
egyre zsugorodó szókincsét tapasztalva az ember néha már valóban attól tart,
hogy lassan elfelejtünk beszélni. Olykor már annak a víziója is felrémlik,
hogy előbb-utóbb ugatni fogunk. Bár ez már nem is vízió. Azok az önkínzók,
akik gyakran nézik bizonyos tévék műsorait, észrevehették, hogy az ún.
sztárriporterek már régen sutba dobták az olyan régi magyar indulatszavakat,
mint hűha, nahát, ejha, és
mindezek helyett azt mondják: vau!
(Regős 2003.)
A megbélyegzés egyik sajátos, közvetett válfaja az,
hogy a nyelvművelők a kipécézett nyelvi jelenséget használó beszélőket egy
másik, alacsonyabb státusú és presztízsű beszélői csoporttal hozzák
összefüggésbe, ill. az érintett nyelvi jelenséget erkölcsi vagy más alapon
negatívan értékelt nyelven kívüli jelenségekkel kapcsolják össze. Az
értékítéleteknek ezt az „árukapcsolásos” módját asszociatív megbélyegzésnek
nevezhetjük. Ennek az eljárásnak a nyomait a 44. szemelvényben is
fölfedezhettük, s „kifejlett” formában láthattuk a 19. idézetben, amelyben a
nyelvhasználat és a szemét közt létesült asszociatív kapcsolat. Nézzünk meg
még egypár példát!
50. Néhány elemi
osztályt járt földmívestől vagy napszámos embertől szebb, szabatosabb,
helyesebb magyar beszédet hallottam – fájdalom, inkább csak hajdanán, amikor
még a nyelvrontó közbeszéd meg nem rontotta őket is. Nem kellett hozzá sok
idő, és a rossz hangsúlyozás – egyetemben a tartalmatlan és nyegle
locsogással – megfertőzte a tömegek beszédstílusát. (Szakonyi 2003.)
Ebben az idézetben két társadalmi réteg
nyelvhasználatának szembeállítása szolgál a megbélyegzés eszközéül (ez esetben
a szerzőnek, Szakonyi Károlynak mindkét réteget egyszerre sikerült
megsértenie). A népnyelv „romlatlanságá”-nak eszméje, akár a régebbi korokra
vonatkoztatjuk, akár a maira, szintén nyelvi mítosz. A nyelvjárások közt nem
nehéz olyanokat találni a kontaktus-zónákban, amelyekben sokkal erősebben
mutatkozik meg más nyelvek hatása, mint a standard nyelvváltozatokban (lásd
Lanstyák, megjelenés alatt).
A következő idézetben
Hajdu Ferenc egy társadalmilag teljesen elfogadott beszélt nyelvi formulát,
amelyet olykor töltelékelemként is használunk, a durva beszéd trágár
töltelékszavaival hoz összefüggésbe, nyilvánvaló megbélyegzési szándékkal.
51. Eszembe sem
jutna kipécézni, ha valaki egy félórás műsorban egyszer, két gondolata közé
becsúsztat egy hogy úgy mondjam-ot
vagy hogy ne mondjam-ot. Mondja,
ha úgy érzi, hogy tartozik valamiféle bocsánatkéréssel a hallgatóságnak,
legalábbis az én fülemben ezek a frázisok amolyan bocsánatkérésnek hatnak.
De könyörgök, ne rabolják az én kis hallgatói időmet minden mondat elején
ezekkel a töltelékekkel. Mindjárt az utcán vagy a metrón érzem magam, ahol
az engem nem érdeklő és nem is rám tartozó mondatokból csak a bevezető
b… meg-ek jutnak el hozzám. És a művelt vitatkozók között a
h.ú.m. ugyanúgy átragad egyik
félről a másikra, mint mosdatlan társuk az utcai társalgók között. (Hajdu
2003.)
Az alábbi szemelvényben Vörösmarty, Illyés Gyula,
Radnóti nyelve a brókerek „zagyvalék” nyelvével van szembeállítva.
52. Sokan
időszerűtlennek tartják a nyelv védelmét. Persze üzletet kötni zagyvalék
nyelven is lehet, az a fontos, hogy a számok elég sok nullára végződjenek a
csekken. A brókerek nyelve nem a miénk. A miénk Vörösmartyé, Illyés Gyuláé,
Radnótié és mindazoké, akik tudták, hogy mekkora kincs van a birtokukban.
(Szakonyi 2003.)
Az idézet a nyelvek regiszterbeli rétegződése iránti
érzéketlenségre is példa (vö. még a 62. szemelvénnyel). A „zagyvalék” nyelv
nyilván nem zavaros, pontatlan nyelvet jelent, hiszen azt Szakonyi Károly is
tudja, hogy a szerződés szövegének pontosnak és egyértelműnek kell lennie (ami
Vörösmarty, Illyés és Radnóti lírai verseinél nem éppen követelmény), hanem
nyilván olyan írásművet, amelyben a szerző számára nem rokonszenves idegen
szavak, szerkezetek találhatók.
53. Ez utóbbiak – a
tükörkifejezések – a nehezebben tetten érhetők és felfoghatók, hiszen a
beszélő minden szót magyarul mond, így jogosan vélheti, hogy helyesen, sőt
választékosan fejezi ki magát. (Brauch 1999.)
Amint az idézetből
kiderül, Brauch Magda szerint a helyes, választékos beszéd fő ismérve, hogy az
ember „minden szót magyarul mond.” Ilyen könnyű lenne helyesen, választékosan
beszélni magyarul?
Az idézetben a finomabb megbélyegzésre is találunk példát: a
tükörkifejezéseknek nem a „felismerésé”-ről ír, hanem „tettenérésé”-ről, ami a
bűnösök, bűnözők világát asszociálja.
S ezzel már a
megbélyegzés egyik legjellemzőbb válfajához értünk, a normasértőnek ítélt
alakok használatának
jellembeli kérdésként
való beállításához. Brauch Magda szerint az új ejtésváltozatokat
„beszédbeli hanyagság” okozza (Brauch 2003a), a nyelvművelőknek nem tetsző
szóválasztást, vonzathasználatot stb. pedig „kifejezésbeli hanyagság,
pontatlanság, igénytelenség” (Brauch 1999). Kisebbségi helyzetben, a
kétnyelvűség körülményei közt a kölcsönszavak használata – kivéve a
többé-kevésbé „indokoltak”-é – szintén ekképpen ítéltetik meg:
54. Sajnos, ez csak
a jéghegy csúcsa, az élet különböző területein nagyon sok román kölcsönszó
használatos, amelyek közül némelyek többé-kevésbé indokoltak, mások viszont
a nyelvi hanyagság, nemtörődömség, a „mindegy, hogyan beszélek” felfogás
következményei. (Brauch 1999.)
Amint Hajdu Ferenc következő megállapításából
kiderül, a nyelvi kölcsönzés további indítéka egy másfajta emberi „gyarlóság”,
az ún. „majmolókészség”:
55. A
tréning-ben, ahol a szó töve, a „trén” (azaz
train) külön életet él(t), a ’vonat’ és a ’vontatás’ jelentést
átvéve a hadsereg ellátását, ügyes magyarítással a
hadtáp-ot jelentette. A nem túl
fejlett osztrák–magyar
hadseregben ez nagyrészt lovas szekerek használatával történt, és ma már nem
él. Itt van helyette a logisztika,
amelyben sok logikát ugyan nem találunk, majmolási ösztönt annál inkább, és
nemcsak a hadsereg él vele. (Hajdu 2001.)
Az utánzás csakugyan nélkülözhetetlen szerepet
játszik a kölcsönzésben, különösen pedig a kölcsönzéstermékeknek az egynyelvű
beszélők körében való elterjedésében. És persze a belső keletkezésű formák
terjedésében is, amint azt egy másik Hajdu Ferenc-cikkből vett részlet is
mutatja.
56. Goethe
regényének magyarul ismert címével játszadozva azt a megfigyelésemet
szeretném publikálni, hogy a sajtóban és az elektronikus médiában egyre
gyakoribb az állítmányokhoz vagy határozókhoz kapcsolódó szó ragjának vagy a
kapcsolódó névutónak, azaz a vonzatnak furcsa, rossz megválasztása,
esetenként pedig a nyelvünkben használatos többféle, de más-más
jelentésárnyalatot hordozó vonzat helyett mindig ugyanannak az egynek a
használata. A nyilvánosság előtt szóban vagy írásban megszólalók nyelvi
kritikája és önkritikája hallatlanul gyenge, majmolókészségük viszont nagyon
is erős, ezért biztosak lehetünk abban, hogy egy-egy rossz példa napok alatt
divattá válik, és a helyes, árnyalt kifejezés a láncreakció sebességével
szorul ki a használatból. (Hajdu 2000.)
A „majmolókészség” egyébként a nyelvelsajátításban is
nélkülözhetetlen szerepet játszik: e nélkül a képesség nélkül az emberi nyelv
– s vele együtt az ember mint értelmes lény – az első emberpárral kihalt
volna.
Azt, hogy a „helyes,
árnyalt kifejezés”-ek napok alatt szorulnánk ki a használatból, nyilván
nem kell szó szerint venni; a nyelvművelők egyik kedvelt stíluseszközéről,
a hiperbola használatáról van itt szó (vö. a 72–75. szemelvényekkel). A
nyelvművelés stilisztikájával alább foglalkozom részletesebben.
Nézzünk most meg egy olyan bélyeget, amelyet mindenfajta nyelvi normasértésért (nyelvinorma-sértésért) rá lehet nyomni az emberre:
57. Honfitársaink
közül egyre többen hűtlenek anyanyelvünkhöz. Itt élnek körülöttünk, utcán,
munkahelyen, ellepik a televíziós csatornákat, s még attól sem riadnak
vissza, hogy könyveket írjanak – mondhatom, a könyvek megcsúfolására – a
maguk elbitangolt nyelvezetén. (Szakonyi 2003.)
Látjuk, hogy Szakonyi Károly szerint nemcsak a
határon túli, kétnyelvű környezetben élő magyarok lehetnek hűtlenek
anyanyelvükhöz, hanem a magyarországiak is. Ami azt jelenti, hogy a szerzőnek
nem tetsző „bitang” magyar beszéd kitagadtatik a magyar nyelvből. Ez nemcsak
logikai következtetés, ezt a gondolatot neves írónk nyíltabban is
megfogalmazza:
58. Gondolom,
valamennyien ismerjük azt a fülsértő, ám magyar nyelvnek képzelt beszédet,
mely mind jobban kezd uralkodni köz- és magánéletünkben. Komoly emberek
szájából hallani idegborzoló kifejezéseket, hírmagyarázók, előadók,
politikusok semmibe veszik a helyes kiejtés törvényeit. (Szakonyi 2003.)
Látjuk, hogy a Szakonyi Károly fülét sértő és idegeit
borzoló beszéd nem magyar beszéd, a nyelvközösség többi tagja csak annak
„képzeli”. Szakonyi Károlyhoz képest Hajdu Ferenc jóval engedékenyebb,
szerinte a nyelvművelő eszménytől eltérő beszédmód csupán „félmagyar”:
59. A magyarban a
-ment képzőnek a
-ság, -ség felelne meg, nem pedig az
-ás, -és, ahogy azt félmagyarul beszélő és író személyek képzelik,
akik a vezetés határozatairól, az
igazgatás intézkedéseiről
nyilatkoznak a vezetőség, illetve
az igazgatóság helyett és nevében.
(Hajdu 2001.)
A nyelvőröknek nem tetsző nyelvi jelenségekkel
tarkított beszédnek a nyelvből való kitagadása a megbélyegzésnek egyik
különösen durva formája, amely társaslélektani indítékait tekintve alighanem
kapcsolatba hozható a „nemzetileg elkötelezett” magyarországi politikusoknak
és közéleti személyiségeknek azzal az eljárásával, amellyel verbálisan a
nemzetből is kitagadják politikai ellenfeleiket és azok támogatóit (a magyar
nyelvművelés és a politikai ideológiák szoros kapcsolatára lásd Sándor 2001b).
Megismétlem Deme László (2003, 22) intelmének ide vágó részét: „ne vegyük át a
politika rögtönítélő stílusát!”
A vizsgált nyelvi
anyagban egy másik nyelv
becsmérlésére is akad példa (ez a mozzanat rejtve már a 49. szemelvényben is
benne van, hiszen a vau indulatszó
angol eredetű). Hajdu Ferenc cikkéből hosszabban is érdemes idézni:
60. Egy nyelvész
cikkében olvastam, hogy az angol erősen lepusztult nyelv. Ebből értettem
meg, mitől olyan könnyű az angol ige- és főnévragozás, hogy szinte nincs is.
És ettől van az, hogy az angol szótárban a szavak többsége mellett ott áll
egymás után a tárgyas és tárgyatlan igei, a főnévi, a melléknévi és a
határozószói szerep, persze mindegyik szerepben számos magyar (sőt angol
rokon értelmű) jelentéssel. A monitor
mellett is találunk főnévi és kétféle igei szerepkört. [...] Melyik
szerepben díszeleg az -ing a
magyar újsághírben, illetve a kormánybiztosi nyilatkozatban?27
Véleményem szerint itt a monitorozás felfüggesztéséről van szó. Csakhogy a magyar nem
lepusztult nyelv, és egy szótőhöz csatolt képzőkkel és ragokkal számos (vagy
számtalan) jelentésárnyalatot tud egyértelműen kifejezni. Ha tehát már
átvettük a monitor-t
–
inkább a latinból, mint az angolból
–, ez még nem jelenti azt, hogy a
szegényes és többértelmű angol képzőt is át kell vennünk. [...] Az angol
nyelv lepusztultságához tartozik, hogy sokszor az
-ing-et vagy a
-ment-et vagy a hasonló képzőt is
megtakarítja, mikor egyik szófajból a másikba, egyik mondatrészről a másikra
tér át egyazon szóalak használatával. De a mai magyar szóbeszéd ide is
követi példaképét. [...]
[N]apjainkban a
meteorológia mutatós szóvivő hölgye a képernyőn következetesen
maximum hőmérséklet-eket,
minimum hőfok-okat emleget, amúgy ánglus módra. (Hajdu 2001.)
Tudjuk: az angol nyelv „lepusztultsága” alaktani
rendszerének egyszerűségében áll, amely valóban egy egyszerűsödési folyamat
eredményeként jött létre. Ám nem mindegy, hogy erre egy semleges vagy egy
negatív töltésű szóval utalunk. Az a két jelenség, amelyet a szerző az angol
nyelv „lepusztultságának” bizonyítékaként említ – a toldalékok poliszémiája és
a kettős szófajúság – a magyar nyelvben is megvan, így a hajlító (flektáló)
nyelvtípusba tartozó szlovákhoz viszonyítva nemcsak az elszigetelő (izoláló)
nyelvtípus vonásait mutató angolt, hanem a ragasztó (agglutináló) nyelvtípusba
tartozó magyart is „lepusztult”, illetve eredendően „kopár”, „sivár” nyelvnek
nevezhetjük.
A magyar toldalékok
többjelentésű mivoltára két példát említünk most. Az egyik a ‑t,
‑tt toldalék, amely egyaránt lehet a múlt idő jele (pl.
ez a húsdarab fél órát sült) és a
befejezett melléknévi igenév képzője (pl.
sült hús), sőt ez utóbbi
főnevesülésével a -t, -tt
főnévképzőként is szerepelhet (pl. hideg
sült). A másik példa az -ó, -‑ő toldalék, amely a
melléknévi igenév képzője (pl.
gyerekeket tanító
~ oktató személy,
a bűntény után nyomozó ember) vagy főnévképző lehet; főnévképzőként
az -ó, -ő jelölheti a cselekvőt (pl.
tanító, oktató, nyomozó, rendező), a
cselekvés helyét (pl. társalgó, szálló,
gázló), sőt olykor magát a cselekvést is (pl.
bemutató, találkozó, esküvő).
A kettős szófajúság
is jellemző jegye nyelvünknek. Például a
magyar szó lehet főnév is, melléknév is (magyar
vagyok
– magyar ember vagyok); a
nyom lehet főnév is, ige is (ott
a nyom a hóban
– a hóba nyom valamit); a
vasárnap lehet főnév is, határozószó
is (a vasárnap a hét utolsó napja
–
vasárnap a legtöbb üzlet zárva van).
Nem úgy a szlovákban, ahol ezek alakilag vagy lexikálisan különböznek
egymástól: Maďar ’magyar’ főnév, de
maďarský
’magyar’ melléknév; stopa ’nyom’
főnév és tlačiť ’nyom’ ige;
nedeľa ’vasárnap’ főnév és v
nedeľu ’vasárnap’ határozó.
A megbélyegzés
sajátos típusát képviselik az ún.
strukturális metaforák.
Ezekről – más kontextusban – Szilágyi N. Sándor ír nagyon tanulságosan
(1996, 53–58). Szilágyi megfogalmazásában a strukturális metafora (egy) olyan
kép, „amely maga mint olyan a nyelvben rendszerint nem jelenik ugyan meg, és
mégis számolni kell vele, mert egy sor kifejezést csakis e (lappangó) metafora
alapján tudunk megmagyarázni” (i. m. 54). A vizsgált nyelvművelő cikkekben
ilyen a nyelvnek kertként, növényként, ill.
emberként (állatként) való szemlélete.28 A „helytelen” nyelvi
jelenségek úgy terjednek, mint a dudva a veteményeskertben (Hajdu 2003), vagy
pedig úgy nőnek a nyelv gyümölcsfáján, mint a vadhajtások (Brauch 1999); a
nyelvi hibák krónikus betegséget okoznak a nyelvnek (Buvári 2001); olyanok,
mint a rákos sejt, terjeszkedésükkel kiszorítják a többit (Móricz 2000). Ez
utóbbi metaforát tartalmazó példát érdemes hosszabban is idézni, annyira
szemléletes!
61. Miért
kifogásolható ez a szerkezet, ha a
szól valamiről vonzatot értelmező szótáraink is tartalmazzák? Azért,
mert olyan, mint a rákos sejt: terjeszkedésével kiszorítja a többit. A
szavak esetében ez úgy történik, hogy mind újabb jelentéseket vesznek fel,
magukba szívják más szavak jelentését, és így pusztítják el azokat. [...]
Mint láthatjuk, ez a kifejezés annyira divatossá vált, hogy a szavak, a
szószerkezetek tucatjait képes kiszorítani, felfalni, egyhangúbbá,
erőtlenebbé, színtelenebbé téve ezzel a köznyelvet. Figyeljünk fel erre
magunk körül, és próbáljunk gátat vetni e parazita szerkezet
kiterjeszkedésének! (Móricz 2000.)
A 61. szemelvény a maga szemléletességével már át is
vezetett hosszúra nyúlt hozzászólásom utolsó fejezetéhez, amelyben a vizsgált
cikkekben talált néhány ókori gyökerű retorikai eszközre hozok szemléltető
példákat. Dolgozatomnak ez a része némileg különbözik az előzőektől. Míg az
előzőekben igyekeztem tárgyilagos lenni, s türelmesen elmagyarázni a
Fórum Társadalomtudományi Szemle nem
nyelvész olvasóinak, mi a gond az idézett megállapításokkal, ebben az utolsó
fejezetben már nincs erre szükség. Itt ugyanis nem az idézettek tartalmán van
a hangsúly, hanem megfogalmazásuk módján. Ez az oka annak, hogy kommentárjaim
ebben a fejezetben annyira megritkulnak.
Az első retorikai
eszköz, amelyet mint nagyon jellemzőt meg kell említeni, a nyelvünket
fenyegető veszélyek ecsetelése, az
ominatio: „Mert vannak veszélyek, kívülről hatók is, meg belsők is”
(Bencédy 2003b). A félelemkeltésre az előzőekben más témák kapcsán már több
példát is láttunk, most csak röviden visszautalok néhányra. Bencédy József
(2003a) leszögezi: „veszélyben a nyelvünk és a nyelvhasználat is” (14.
szemelvény). Szemkeő Judit (2000) konkretizálja a veszélyt: veszélyesek a
„magyar nyelvbe kevert idegen kifejezések”, továbbá „az idegen nyelvi
szerkezetek átvétele”, ezenkívül pedig a „helytelen magyar kifejezésmód,
beszédstílus” is (42. szemelvény). Kemény Gábor (2001) fölidézi a jól ismert
tételt, mely szerint az „idegenszerű szerkezetek” különösen nagy veszélyt
jelentenek nyelvünk épségére nézve (38. szemelvény; lásd még Buvári 2001).
Szakonyi Károly (2003) megállapítja: nyelvünk kihalásától ugyan remélhetőleg
nem kell félni, „roncsolódásától” azonban igen (23. szemelvény).
Nyelvünk
„roncsolódása” Szakonyi Károly (2003) szerint messzemenő következményekkel
jár, „ha nem vigyázunk” (diabolé):
62. Ha nem
vigyázunk, sok értéket elveszíthetünk. Nyelvünk romlásával elveszíthetjük
jellegünket és jellemünket, elveszíthetjük a múltunkat. Gyökértelenné
válhatunk. Nem fogjuk igazán érteni Arany Jánost és Petőfit, Weöres Sándort
és Móricz Zsigmondot, elveszíthetjük mindama nyelvi szépséget, amit őseink
hagytak ránk, amit íróink, költőink nevelgettek, ápolgattak évszázadokon át.
Egy angol-amerikai vagy más nyelvkeverékkel élő ember mit kezdhet Balassi
Bálint veretes szavaival, miféle lelki rezgést támaszthat benne Kosztolányi
vagy Szabó Lőrinc, érti-e majd, mit jelentenek Nagy László népnyelvi
gazdagsággal megírt versei, gyermeke élvezheti-e a magyar népmesék nyelvi
csodavilágát? (Szakonyi 2003.)
Az egymástól végletesen távol eső nyelvi regiszterek
antitheszisze
teszi félelmetessé a fönti idézetben a diabolét.29 Egy
kicsit hasonló vonást találunk Szemkeő Judit véleményének megfogalmazásában
is, amely az elektronikus levelezés esetleges nyelvalakító hatásait ecseteli:
63. A fiatalok
között egyetlen új ártalmat szeretnék csak megemlíteni: az elektronikus
levelezést. Ez a lehetőség csodálatos eszköz: segítségével könnyen
kerülhetünk kapcsolatba bárkivel a világ távoli tájain is; de romboló
hatásai is vannak. Egyrészt a nemzetközi levelezésben gyakran kényszerülünk
az ékezet nélküli szövegek leírására, rontva helyesírásunkat, másrészt nagy
a csábítás, hogy leveleinkben minden formai és fogalmazási egyszerűsítés
lehetőségét megragadjuk. A kísértésnek
– bevallom
– én sem állok ellen, pedig nagyon fontos lenne. Az
egyszerűsített világ, a lecsupaszított nyelv lehet, hogy kényelmes, de nem
ad igazi örömet, elveszítjük a szépséget, amelyről költőink szólnak, amelyre
valójában mindenki vágyik. (Szemkeő 2000.)
Ebben az idézetben is
megjelenik rejtve az ímélnyelv lecsupaszítottságának és a szépirodalmi nyelv
gazdagságának antitheszisze. Csak az érvelés sántít egy kicsit, hiszen az
örömet, a műélvezetet talán mégsem az elektronikus levelezésben kellene
keresni, ahogyan azt sem várja el senki, hogy a ruhaüzletek kirakatában a
próbababák Michelangelo Dávidjához hasonló színvonalú egyedi műalkotások
legyenek.
Az ominatio
nemcsak a rémképek direkt megidézése által valósulhat meg, hanem közvetve is,
expresszív stíluseszközök használatával. Erre volt példa a 61. szemelvény is.
A következő idézetben Tímár György író másfajta retorikai eszközöket alkalmaz,
a
mempsziszt és a
bdelügmát:
64. Értelmiségi
elit. Újabban mind több tagja használja rosszul a belviszonyt jelentő
-ban, ‑ben ragot. „Lépjenek
sürgősen közben”, „bementem a
parlamentben” (ezzel szemben
„benyújtotta a parlamentbe” – brrrr! –), „nem jár iskolában”. A jelek
szerint az attól való félelem, hogy a
-ba, -be helyrag eleve pórias, a
-ban, -ben egyoldalú használatához kezd vezetni. Pedig nem mindegy, hogy
valaki a parlamente jár-e, vagy a parlamentben,
azaz benne, magában az épületben. (Tímár 2003.)
A nyelvművelői retorika eszköztárára a megvizsgált írások tanúsága szerint általában is jellemző az érzelmekre hatni akaró, expresszív kifejezésmód; nyilván ez is a cikkekből feltűnően hiányzó érvelést van hivatva helyettesíteni. Ilyen például a következő idézetben található ekfónészisz:
65. Az a tény, hogy
ez az írásmód ebben a formában képernyőre kerülhet, és bárki olvashatja, aki
hozzáfér számítógéphez és internethez, szomorú és elkeserítő. (Záhonyi
2001.)
Záhonyi László az elektronikus levelezésben
előforduló „lazaságok” ellen fakad ki, „szóképzési, rövidítési
szörnyszülöttek”-nek titulálva egyfelől az informális beszédre jellemző
lazításos jelenségek kiejtés szerint leírt formáját (pl.
aszem ’azt hiszem’, nemtom
’nem tudom’), másfelől pedig a különféle ártatlan írásos szójátékokat –
„betűjátékokat” (pl. Mber ~ mber
’ember; műxik ’működik’;
1-et ért ’egyetért’; 1ütt ’együtt’;
1xű ’egyszerű’;
próbáld + ’próbáld meg’;
mexűnik ’megszűnik’). Közbevetőleg megjegyzem, hogy Balázs Géza (2003d) is
lajstromba veszi az ilyen rövidítéseket, összevonásokat, s a változatosság
kedvéért „agresszív”-nek nevezi őket.
Ám Záhonyi heves
érzelemnyilvánításai sem tudják feledtetni az olvasóval azt a tényt, hogy
cikkéből hiányzik az indoklás: mi a probléma ezekkel? Annyira rozoga volna
nyelvünk építménye, hogy még a szójátékoktól is féltenünk kell „épségét”?
Záhonyi szerint az általa idézett példák se nem szellemesek, se nem humorosak.
Lehet, hogy igaza van, olcsó poénok ezek. De mi köze ennek a nyelvhez és a
nyelvműveléshez? („Nyelvművelésnek nevezzük az alkalmazott nyelvtudománynak
azt az ágát, amely a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi műveltség
terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését” NyKk. 1985,
349, csaknem szó szerinti idézet A
magyar nyelv értelmező szótárából,
ÉrtSz. 1961/V, 263.)
Az előzőekből hiba
volna azt az általánosító következtetést levonni, hogy a nyelvműveléstől távol
áll a
humor. A megvizsgált anyagban
akadnak olyan cikkek, amelyek ezt az eszközt is bevetik céljaik elérésére.
Nézzünk meg egy példát!
66. Mindenkinek jó
utazást kívánok, határainkon innen és túl, az indulástól a megérkezésig – de
inkább autón, repülőgépen, Intercityn, mintsem
vele, mert így olcsóbb ugyan, de fárasztóbb is lenne!… (Kovácsné 2003.)
Az írásban, amely az idézett mondattal zárul,
Kovácsné Vermes Stefánia arra akarja rávenni az olvasókat, hogy „a közlekedés
eszközhatározójá”-nak ragjaként ne a megszokott ‑val, -vel-t használják, hanem az -on, -en, ön-t, „hiszen utazáskor rajta ülünk a kerékpáron,
kocsin, lovon, hajón
stb.” A ‑val, ‑vel rag használata a szerző szerint „inkább” társhatározói
jelentést hordoz, vagyis a kerékpárral
való utazás azt jelenti, hogy „a kerékpár kormányát fogva mellette
sétálunk, vagy útipoggyászként a vonaton
velünk együtt közeledik úti célunk felé”. Erre a csacskaságra utal vissza
a föntebb idézett zárómondat „humoros” kiszólása.
A nyelvművelői humor
árnyoldala az, hogy a megbélyegzés eszközeként is szolgál. Az előző példában
is érezhető ez valamelyest, ám ennél sokkal erősebben a következőben, melynek
szerzője a már többször idézett Hajdu Ferenc:
67. Olvasom, hogy a
szennyezés és a pénz elfogytával szünetel a
monitoring a Tiszán. Kicsit
csodálkozom: milyen ring? Bokszküzdőtér vagy bécsi körút? Azután rájövök,
hogy nem ring-ről, hanem
ing-ről szól a hír. Nem az én
ingemről, hanem a monitoréról. […] De miért kell neki az ing? Ezt magyarul
nem lehet megérteni, ismerni kell hozzá némileg az angol nyelv lelkivilágát.
(Hajdu 2001.)
Nemcsak ez a részlet, hanem az egész cikk kitűnő példája két további retorikai eszköznek, a hüpokriszisznek és a thaumasmusnak. (A hüpokrisziszre lásd még a 49. szemelvényt!)
Amint a 26.
szemelvényben láttunk, az érzelmi hozzáállás – konkrétan: a harag – nemcsak
retorikai eszköz lehet a szerző számára, hanem egyenesen az olvasótól,
hallgatótól elvárt, kívánatos magatartás. Ez szöges ellentétben áll a
tudományban megkövetelt érzelemmentességgel, tárgyilagossággal. De most
nézzünk meg egy olyan idézetet Zimányi Árpádtól, amelyben pozitív érzelmek
nyilvánulnak meg!
68. Kinek ajánljuk
az új kötetet? Elkoptatott frázis, hogy mindenkinek. Annak, aki
elkötelezettje nyelvünk ügyének. Aki nemcsak elhasználja nyelvünket, hanem
tesz is megtartásáért, ápolásáért, Aki szereti a bölcs gondolatokat. Aki
szeretethiányos korunkban okos szeretetet akar tanulni. A nyelv szeretetét,
amely óvó-féltő és bíráló-korholó is egyben. (Zimányi 2000.)
Az ilyen retorikával nem nehéz megnyerni az
embereket: hiszen ki ne szeretné a bölcs gondolatokat, ki ne vágyna
szeretethiányos korunkban arra, hogy szeretetet tanulhasson? Az ajánlott könyv
szakszerűségére való hivatkozással bizonyára nehezebb lenne olvasókat
toborozni.
Az érzelmi töltésű
kifejezőeszközök használata gyakran jár együtt egy olyan retorikai eszköz
használatával, amelyet eufemisztikusan „bombüksz”-nek
nevezhetünk. Az alábbi idézetek részletes kommentálására nincs szükség.
69. Soha nem volt
ekkora szükség a nyelvi kultúra őrzésére, ápolására, terjesztésére a közös
kommunikációs gondok megoldása érdekében. (Balázs 2003d.)
Balázs Géza megállapítása – bár ezt nem jelzik
formális eszközök (pl. felkiáltójel) – voltaképpen exclamatio. A következő
szemelvényben Szakonyi Károly meg is nevezi, kik az előző idézetben említett
őrző-ápoló szolgálat
letéteményesei:
70. Máig és mindig
is a művelt ember kötelessége őrködnie anyanyelvének tisztasága fölött.
(Szakonyi 2003.)
Nézzünk meg most egy olyan kijelentést, szintén
Szakonyi Károlytól, amely egyfajta nyelvművelő
aforizmának
is tekinthető:
71. Minden nyelv a
maga törvényei szerint tud csak tisztán megmaradni. (Szakonyi 2003.)
A most következő két szemelvény kissé megtöri azt az
áhítatot, amelyet az utóbbi néhány, általános kérdéseket érintő idézetet
körüllengte; mindkettő azt mutatja, hogy a különféle retorikai eszközök
konkrétabb nyelvi jelenségek leírása során is sikerrel alkalmazhatók.
72. Közhelyesíráson
a nyilvánosság előtt megjelenő bármilyen írásos közlés helyesírását értem.
Az utcai (üzlet)feliratoktól kezdve, az óriás- és szalagplakátokon, a
katalógus- és reklámújságokon át a televízióban olvasható feliratokig
mindenféle kommunikációs megnyilatkozásét. [...] Mindezek a feliratok
nagyban befolyásolják a magyar nyelv távlati épen maradását, s szoros
kapcsolatban vannak a megnyilatkozó (nyelvi) igényességével. (Minya 2003a.)
Amint látjuk az idézetből, Minya Károly akadémiai
nyelvművelő a közterületeken látható feliratok és a magyar nyelv távlati épen
maradása között a hüperbolé eszközével teremt kapcsolatot.
73. Legelőször arra
[figyeltünk fel az informatika nyelvi hatásaival kapcsolatban], hogy az új
technológia szóforradalommal jár együtt. Vagyis töméntelen idegen szó
áramlik a nyelvbe (komputer, szoftver,
hardver, szével, printel, e-mail stb.). (Balázs 2003d.)
A nyakra-főre használt „beáramlás” helyett, illetve
mellett itt Balázs Géza leleményeként egy hatásos szinonima jelenik meg, a
szóforradalom, amely ráadásul nem is
eredendően negatív töltetű. Szintén hüperbolénak tekinthetjük.
74. Egy népet
nyelve tart meg az időben. Olyan kincs ez, ami több, mint egyszerű érték. Ez
maga a nép élete. (Szakonyi 2003.)
Ebben az idézetben
eulogiával
kapcsolódik össze a hüperbolé. A következő, zárszónak is beillő
szemelvényben a hüperbolé és az euologia mellett
paradoxont is (vagy inkább
móriát?) találunk.
75. A kötetnek a
magyarországi nyelvhasználatot elemző írását
Kolczonai Katalin szerkesztette, aki egy kerekasztal-beszélgetésen
négy meghívottjával közösen mérte fel a magyarországi nyelvhasználat
állapotát. [...] Kolczonai Katalin szerint „inkább a nyelvünk véd meg
minket, mint mi őt (…) a magyar nyelv van olyan erős, olyan ősi, olyan
értéke az emberi kultúrkincsnek, hogy tőlünk függetlenül is megmarad, csak
nem mindegy, hogyan éltetjük tovább. (Lengyel 2003.)
Írásomban a „létező nyelvművelés” ismert fórumában,
az Édes Anyanyelvünk című lap néhány
évfolyamában megjelent csacskaságok egy részét adom közre. Azok a kommentárok,
amelyeket az idézett csacskaságokhoz fűzök, többnyire csak a gyűjtött anyagra
vonatkoznak közvetlenül, ám – amint a kiegészítésképpen közölt
vendégszemelvényekből is látszik – nemegyszer általánosabb érvényűek. Az
Édes Anyanyelvünk egyfajta állatorvosi ló, amelyen a mai
nyelvművelés sok-sok kórsága bemutatható.30 Az
Édes Anyanyelvünk nemcsak tükrözi a nyelvművelés kórságait, hanem
valamiképpen gerjeszti is; figyelemre méltó, hogy az ebben a lapban is
publikáló, ill. azt is szerkesztő hivatásos nyelvészektől egészen más
hangulatú nyelvművelő cikkek jelennek meg más sajtótermékekben, hallhatók a
rádióban. (Példaként utalhatunk a névrokon Édes anyanyelvünk rádióműsorból
készült válogatásra, melyben összehasonlíthatatlanul tárgyilagosabb és
szakmailag korrektebb nyelvművelő és nyelvi ismeretterjesztő cikkeket lehet
olvasni; lásd Kövesdy [szerk.] 2003.)
Az utóbbi egy-másfél
évtizedben folytatott viták során a nyelvművelés kórságai napvilágra jöttek,31
úgyhogy írásom ebből a szempontból nem tartalmaz újat; amit talán újszerű, az
a „földhözragadtsága”. A nyelvművelés-kritikai irodalom nyelvművelők általi
fogadtatása világossá tette: az általánosságokat nagyon könnyű általánosságban
„cáfolni”, s nem nehéz velük másfajta általánosságokat szembeállítani. Az
egyik fél azt mondja például: a nyelvművelésnek nincs koherens elmélete,
érzéketlen a nyelvi változás és változatosság iránt, s megbélyegző. A másik
fél ezt válaszolja: a nyelvművelésnek igenis van koherens elmélete, régóta
érzékeny a nyelvi változás és változatosság iránt, s korántsem megbélyegző. S
mert a legjobb védekezés a támadás, még hozzáteszi: A társasnyelvészek azt
állítják, hogy nincs is nyelvi hiba, ez pedig szélsőség. S a vita itt meg is
feneklik, nem sok esély van az elmozdulásra. Az avatatlan szemlélő még akár
azt is gondolhatja, hogy az igazság valahol középütt van.
Nem ott van. S ez talán így, a hetvenöt nagyon konkrét idézetet
áttanulmányozva, nyilvánvalóbbá válik az elfogulatlan olvasó számára. S van a
konkrétumokra való összpontosításnak még egy előnye: remélhetőleg sikerül vele
elkerülni azt, hogy megállapításaimat olyan szakemberek is magukra vegyék,
akik valamiképpen kapcsolódnak a nyelvműveléshez, de annak szemléletével és
módszereivel (ma már) nem (vagy egyre kevésbé) vállalnak közösséget.
Írásom, írásba foglalt hozzászólásom nem az Édes Anyanyelvünk című folyóiratról szól, hanem csupán az Édes Anyanyelvünkben és néhány más kiadványban található csacskaságokról. Az Édes Anyanyelvünkben egyébként – bár nem túl nagy számban – rendszeresen megjelennek nyelvészetileg korrekt és amellett érdekes írások is. Ezenkívül pedig ez a lap az anyanyelvi mozgalomnak is fóruma, ezt a feladatát pedig bizonyára jól ellátja, bár ennek megítélésére nem vagyok hivatott. Épp az anyanyelvi mozgalom érdekében lenne fontos, hogy a lapból eltűnjenek a csacskaságok, hiszen ezek nem a nyelvészeknek ártanak, hanem épp a laikus érdeklődőknek. Az Édes Anyanyelvünket a laikusok számára ajánlani ugyanaz, mint megevésre ajánlani az olyan gulyást, amely őz- és marhahúsból készült, s amelyben csak a marhahús romlott, az őzhús nem.
Hosszú hozzászólásom
egyszersmind válasz is kíván lenni Pusztai Ferencnek a 2003. szeptember 30-i nyelvművelő kerekasztalon föltett kérdésére:
miért van az, hogy a nyelvművelők és a társasnyelvészek nem tudnak egymásra
találni, amikor annyi minden összeköti őket? Lehet, hogy sok minden
összeköthetné őket, ám jelenleg
mérhetetlen szakadék választja el a két csoportot egymástól. Ezt a szakadékot
csak egyféleképpen lehet betemetni: úgy, hogy a nyelvművelők felhagynak azzal
a tevékenységgel, amely a csacskaságoknak egy ilyen színpompás gyűjteményét
képes produkálni egy nyelvművelő folyóirat néhány számában. Ez elsősorban a
nyelvművelők érdeke, hiszen tevékenységük a legújabb, korábban már idézett
meghatározás szerint nem más, mint 1. az anyanyelvi műveltség terjesztése; 2.
a „helyes” (adekvát, célszerű stb.) nyelvhasználat elősegítése.32 A
nyelvművelés – amint láttuk – jelenleg nemcsak az anyanyelvi műveltséget
terjeszti, hanem a nyelvműködéssel kapcsolatos mítoszok és babonák sokaságát
is; mivel pedig a nyelvműködésről
torz képe van, nem is lehet képes a „helyes” nyelvhasználatot elősegíteni.
Ahhoz, hogy a
nyelvművelés mindkét fontos területen – a nyelvi ismeretterjesztés és a nyelvi
tanácsadás területén – sikeres lehessen, meggyőződésem szerint nem vezet más
út, mint az eddigi nyelvművelői gyakorlat gyökeres fölülvizsgálata, ennek
részeként pedig a laikus nyelvművelői tevékenység megszüntetése.33
És persze a nyelvművelés elméleti alapjának gyökeres felülvizsgálata. Az
eddigi gyakorlat egyértelműen bizonyítja, hogy strukturalista alapállásból nem
lehet sem sikeres nyelvi tanácsadó tevékenységet, sem nyelvtervezést
folytatni. (A prágai iskolának ez alighanem azért sikerült mégis, mert az ő
strukturalizmusuktól elválaszthatatlan volt a funkcionalizmus.) A nyelvi
tanácsadás akkor lehet leginkább sikeres, ha középpontjába az elvont nyelvi
rendszer helyett a konkrét beszélőt helyezi, vagyis a társasnyelvészet
antropológiai irányzatára támaszkodik.
Jegyzetek
*Az
írásom alapjául szolgáló kutatások a Mercurius Társadalomtudományi
Kutatócsoport és a Gramma Nyelvi Iroda munkatervének keretében folytak, ill.
folynak az Arany János Közalapítvány, az Illyés Közalapítvány és a Domus
Hungarica Scientiarium et Artium támogatásával.
1. Az Anyanyelvápolók Szövetségének évente ötször megjelenő folyóirata. Kiadja: az Anyanyelvápolók Szövetsége.
2. A nyelvi babona az ÉKsz.2 szerint „a
nyelv hézagos ismeretén, a nyelvtani szabályok félreértésén vagy önkényes
értelmezésén alapuló téves (nyelvhelyességi) szabály” (2003, 80; vö. még
Szepesy 1986, 10 és passim). A nyelvi mítosz fogalma ennél bizonyos értelemben
tágabb, más értelemben pedig szűkebb. Tágabb, mert nemcsak a különféle nyelvi
jelenségek, folyamatok „helyességével” kapcsolatos elítélő vélemények
nevezhetők mítosznak, hanem más nyelvi vonatkozású, laikusi vélekedések is
(írásom következő részeiben több példát hozok majd az ilyenekre). Ugyanakkor
szűkebb fogalom is a nyelvi babonáénál, mert mítosznak csupán azokat a nyelvi
vonatkozású hiedelmeket nevezzük, amelyeket nemcsak a nyelvművelők szűk köre
hirdet, hanem mintegy részei az adott közösség kultúrájának, vagyis a laikus
beszélők is ismerik őket, beszélnek róluk, hisznek bennük (vö. Bauer–Trudgill
1998, XVI). A nyelvi mítoszok befolyásolhatják a laikus beszélők nyelvi
viselkedését, így akár nyelvi változások megindulásához vagy megerősödéséhez
is hozzájárulhatnak. Mint egyéb mítoszoké, erejük abban áll, hogy az emberek
nem kérdőjelezik meg, s nem is elemzik őket (Langman–Lanstyák 2000, 56). A
nyelvi mítoszok egy részének a nyelvészek, nyelvművelők a forrásai, más részük
maguktól a laikus beszélőktől ered. A nyelvészek, nyelvművelők által meg nem
kérdőjelezett laikusi vélemények aztán szakmai tekintéllyel felruházva,
„tudományos” köntösben kerülnek vissza a laikus beszélőkhöz. Föltehető, hogy
ezek tartják magukat a legcsökönyösebben, ezek hamis mivoltáról a legnehezebb
meggyőzni a hétköznapi beszélőket.
3. Bauer és Trudgill nyelvi mítoszként tartják számon
azt a vélekedést, mely szerint nem szabadna megengedni, hogy a szavak
jelentése ingadozzon vagy megváltozzon (Bauer–Trudgill 1998, 1–8).
4. A
Nyelvművelő kéziszótárból (NymKsz. 1996) és a
Magyar értelmező
kéziszótárból (ÉKsz.2
2003) vett idézetekben itt és máshol feloldottam a szövegolvasást megnehezítő
rövidítéseket.
5. Vázlatról lévén szó, egyes pontok az eredeti
szövegben gondolatjellel és kis kezdőbetűvel kezdődnek. Az idézetek egységes
írásképe érdekében a gondolatjelet itt és máshol is elhagytam, s az első
mondatot is nagy kezdőbetűvel kezdem. A második mondatban kurziváltam a
véletlenül kurziválatlanul maradt amely
szót.
6. Erre nézve nagyon tanulságos fejtegetéseket
olvashatunk Szilágyi N. Sándor kognitív nyelvészeti tankönyvében (1996,
49–58), amelyek nemcsak a metonímiás szóhasználat szempontjából relevánsak,
hanem a kétértelműség más típusai szempontjából is.
7. Nézzünk meg néhány mondatot Klaudy Kinga
műfordítási példatárából! He sat at the
table with his chin on his hands.
Ott ült az asztalnál, állát két kezére támasztotta. – For forty years he had
lived strictly in accordance with the vows to his order, the Party. Negyven
esztendeig úgy élt, hogy szigorúan betartotta a szerzetesi fogadalmat, amit a
pártnak tett. – I only wish us never to be parted. – Csak azt kívánom, hogy
sohase szakadjunk el egymástól. Mühsam befahl der Alte, Hungertobel zu
benachrichtigen. – Nagy nehezen megkérte Lutzot, hogy értesítsék Hungertobelt
(Klaudy i. m. 192, 194, 200, 202).
8. Ennek nyelvművelői
megítélésére lásd a 60. szemelvényt!
9. A hasonlító határozók
-tól/-től vonzatának megítélése nem egységesen elutasító a
nyelvművelő célzatú irodalomban. Rácz Endre (1987, 3) például kifejezetten
üdvözli köznyelvivé válását, egyrészt a
-nál/-nél nagyfokú funkcionális terheltsége miatt, másrészt pedig azért,
mert a két, egyébként némileg eltérő szemléletet tükröző rag váltakozó
használata stílusélénkítésre is felhasználható. Jakab István (1983, 227–228)
is meglehetősen elnéző a nagyobb tőlem-féle
szerkezetekkel szemben. Ami a suksüknek
bélyegzett jelenséget illeti, ez korántsem kifejezésbeli hanyagság, s nem is
pontatlanság. Számos nyelvjárásunkban ez a helyes forma, a standard
nyelvváltozatban való megjelenése pedig szokványos interferenciajelenség. A
telefont kap szerkezetről nem tudni,
miért helyteleníti a szerző: sem a
Nyelvművelő kézikönyvben, sem a
Nyelvművelő kéziszótárban nem találunk a
telefon szócikkében erre vonatkozó
megállapítást (NyKk. 1985, 995–996; NymKsz. 1996, 565–566). Az értelmező
kéziszótár viszont számon tartja a
telefon szó 3. jelentéseként, biz
stílusminősítéssel a ’telefonhívás’-t, ’telefonbeszélgetés’-t, s példaként
a következőt hozza: telefont várok
(ÉKSz.2 2003, 1322). A
jelentés a szótár első kiadásában nincs megcsillagozva (a másodikban már nincs
csillag), vagyis a szótárkészítők nem helytelenítik. Ha várni lehet telefont,
kapni ugyan miért ne lehetne?
10. Ezért van az,
hogy a vernakuláris a variációelmélet megállapítása szerint a
legrendszerszerűbb dialektus.
11. Ezért tűnnek a
vernakulárishoz képest kevésbé rendszerszerűnek.
12. Megkövesedett köztes – vagy más szóval rekedék –
akkor jön létre, amikor az adott nyelvváltozat elsajátításának, ill.
tanulásának folyamata elakad, még mielőtt a beszélő teljes mértékben
birtokolná az adott dialektust vagy regisztert. (Vö. Lanstyák 2002a, 92.)
13. Különösen a (felső)oktatásban is dolgozó
szakemberektől furcsa ilyen véleményt hallani, hiszen ezek nap mint nap
szembesülnek azzal, hogy diákjaik (hallgatóik)
folyamatosan sajátítják el például az általuk oktatott szaknak a
szaknyelvét, folyamatosan válnak képessé arra, hogy az értekező próza szokásos
stílusában írjanak szemináriumi dolgozatot, tudományos diákköri dolgozatot,
szakdolgozatot.
14. A nyelvi
jelenségek értékelésére ritkán van szükség: nevezetes kivétel a
nyelvtervezés, melynek célja a nyelvi változásokba való beavatkozás, ez pedig
elképzelhetetlen a rendelkezésre álló alternatívák értékelése nélkül.
Ezenkívül természetesen sokszor szükség van a
beszéd- és írásművek értékelésére
is, például az iskolai oktatásban, a fordítások minőségének ellenőrzésében, és
más területeken is, ahol fontos tudni, hogy a nyelvi produktumok mennyire
felelnek meg a velük szemben támasztott követelményeknek (pl. egy tankönyv
nyelvi szempontból mennyire érthető az adott korosztály számára, egy politikus
beszédmódja mennyire megnyerő a potenciális választók számára stb.).
15. Tágabb értelemben más, terjengősnek ítélt
jelenségeket is a „terpeszkedő kifejezések” közé sorolnak; ezért került be
Balázs Géza példái közé a Karcag
magasságában.
16. Itt jegyzem meg: lehet, hogy csak fogalmazásbeli
pontatlanságról van szó, ugyanis Balázs Géza
Magyar nyelvhelyességi lexikonának „terjengős kifejezések”
szócikkében (2001, 205) ezt olvassuk: „A nyelvművelés rendszeres
vesszőparipája a terjengős vagy
terpeszkedő kifejezések ügye.”
17. OLYAN ÁLLAPOTBAN
HAGYJA EL EZT A HELYSÉGET, AHOGYAN
ÖN IS TALÁLNI SZERETNÉ. KÖSZÖNJÜK! (A „nyelvész-leletek, nyelv-észleletek”
rovatban.)
18. Bizonyára nagyon sok olyan magyar szó van,
amelyben nem vagy csak nagyon ritkán érvényesül a kétnyíltszótagos tendencia
(pl. nemiség, patika, taliga), s még
sincs velük semmi „baj”. Ez azért van, mert a hangsorépítési szabályok is
„regiszterérzékenyek”. Elsősorban a mindennapi beszélt nyelv gyakran használt
szavaiban hajlamos a második nyílt szótag rövid magánhangzója a kiesésre,
amint a fönti mai magyar nyelvi példák is mutatják. A
helyiség esetében ezt erősíti a
létező helység szó analógiás hatása.
19. Ehhez a megállapításhoz egy szerkesztői
megjegyzés kapcsolódik: „Ezt az alaprendszert bonyolítja az
áfás számla, amelyet későbbi
elszámolás céljára kér a vevő; ellenértékét pedig készpénzben azonnal vagy
később átutalással teljesítheti. A
szerk.”
20. Erre utalnak magyarországi és szlovákiai magyar
gimnazisták körében végzett empirikus kutatásaink eredményei is, lásd
Lanstyák–Szabómihály 1997, 52.
21. Ennek további bizonyítéka, hogy ugyanilyen
jelentésben a magyar nyelv szlovákiai változataiban is kialakult egy hasonló
kölcsönszó, a szlovák pani
’asszonyom’ megszólítás mintájára létrehozott
panyika.
22. Emlékezzünk csak vissza: a 28. szemelvényben az
ún. terpeszkedő kifejezések „bűnlajstromát” tetézi, hogy egy részük
„idegenszerűség”.
23. Meg is kapták ezért a magukét a neves 19. századi
német nyelvésztől, August Schleichertől: „Figyelmet érdemlő jelenség, hogy az
Al-Duna mentén és tovább délnyugat felé az egymással érintkező nyelveknek
olyan csoportja került együvé, amelyek, bár más-más eredetűek, abban egyeznek,
hogy családjuk legromlottabb tagjai. Ezek a torzszülött sarjak a román a
neo-latin, a bolgár pedig a szláv és az albán a görög nyelvcsaládban.
A romlás a legészakibb nyelvben, az először említettben még kisebb
mértékben mutatkozik, már inkább a közbülsőben, a bolgárban, és a déliben, az
albánban ért el eredetét majdnem teljesen elhomályosító fokot.” (Idézi Balázs
1983, 10–11.) Ez a vélemény a nyelvészeti naturalizmus gondolatvilágát
tükrözi, a 19. század közepén. A nyelvtudomány ezt rég túlhaladta, azonban
„hála” nyelvművelésünknek, ez a látásmód máig él.
24. Amint a szerző megjegyzi, a megkérdezettekkel
külön-külön beszélgetett, így azok egymás válaszát nem befolyásolták.
25. A maďarský
’magyar‘ (mn), maďarčina ’magyar
nyelv’, Maďar ’magyar’ (fn) és a slovenský
’szlovák’ (mn), slovenčina
’szlovák nyelv’, Slovák ’szlovák’
(fn) szavak első szótagjaiból
keletkezett tréfás „mozaikszó”.
26. A magyar helyesírási szabályok értelmében ez a
szó egybeírandó: kontaktuszóna. A
kötőjel megkönnyíti a szó olvasását, s így használata a szabályzat betűjével
ellentétes ugyan, szellemével azonban összhangban áll, hiszen helyesírásunk
egyik fő jellegzetessége az, hogy „értelemtükröző”. Hasonlóképpen célszerűbb
lenne a 6. szemelvényben a névmászavar
helyett névmás-zavart írni (ha
már egyszer ragaszkodunk ehhez a szóhoz).
27. A kifogásolt szóval ilyesféle szövegkörnyezetben
találkozott a szerző: „a szennyezés és a pénz elfogytával szünetel a
monitoring a Tiszán”.
28. E biológiai metaforák bizonyára a 43. szemelvény
kapcsán már említett nyelvészeti naturalizmusban gyökereznek, abban a
felfogásban, mely szerint a nyelv élő szervezet, természeti organizmus, a
nyelvészet pedig természettudomány.
29. Az érdekesség kedvéért megjegyzem: a népmese sem
föltétlenül olyan „tiszta” műfaj, mint amilyennek gondolnánk. A 19. század
közepén a Balkánon a népmesékben is voltak kódváltások, ami hűen tükrözte a
többnyelvűség széleskörű elterjedtségét ebben a régióban. (Irvine–Gal 2000,
66.)
30. Ha a biológiai metaforákhoz ragaszkodunk, akkor
sokkal közelebb állunk az igazsághoz, ha a létező nyelvművelésre
vonatkoztatjuk: az beteg, az van tele vadhajtással, és szorul emiatt
„nyesegetésre”, s a sok csacskaság úgy tenyészik benne, mint az elhanyagolt
kertben a dudva...
31. Lásd pl. Saly–Kontra (1998) számos írását; Sándor
tanulmányait (2001a, 2001b, 2003); Lanstyák–Szabómihály (2002) néhány írását.
A problémakör határon túli vonatkozásainak rövid angol nyelvű áttekintésére
lásd Kontra 1997. Lásd még Kis Tamás (szerk.).
32. Az értelmező kéziszótár 1. kiadása kiiktatta a
meghatározásból a „nyelvünk egészséges fejlődésé”-re való utalást, vagyis a
nyelvtervezési szándékot; megfogalmazása szerint a nyelvművelés „[a]z
anyanyelvi műveltség terjesztése a nyelvhelyesség elveinek a nyelvhasználatban
való érvényesítése végett” (ÉKsz. 1972, 1014). A kéziszótár 2. kiadása a
„nyelvi műveltség terjesztését” a
nyelvművelés szó külön jelentésárnyalataként tartja számon. A nyelvművelés
eszerint egyrészt „az anyanyelvi műveltség terjesztése”, másrészt „a
nyelvhelyesség elveinek a nyelvhasználatban való érvényesülését segítő
szervezett tevékenység” (ÉKsz.2 2003, 990).
33. Meg kell azonban jegyezni, hogy a nem
akadémiai nyelvművelésnek létezik magas színvonalú válfaja is;
ennek jeles képviselői közé tartozik a szlovákiai magyar Mayer Judit
műfordító (lásd Mayer 1990, 2003) és a magyarországi Tótfalusi István író és
műfordító (lásd Tótfalusi 1997, é. n.a). Mayer Judit harminckét
évig dolgozott szerkesztőként, több tucat könyvet szerkesztett meg, s közel
negyvenet fordított magyarra. Bár az ő írásai sem mentesek a nyelvi
mítoszoktól, a nyelvészeti ismeretek hiányát kitűnő nyelvérzéke ellensúlyozza,
melynek köszönhetően fölfigyel a sajtótermékekben olvasott, tévében, rádióban
hallott kisebb-nagyobb fogalmazásbeli botlásokra, szótévesztésekre stb. Igaz,
nem tesz különbséget alkalmi „hiba” (interferenciajelenség, nyelvi újítás) és
nyelvi változás közt, de mentségére legyen mondva: ezt a két nagyon különböző
dolgot még az akadémiai nyelvművelés hivatásos nyelvészei is rendre
összekeverik. Mivel stílusa rokonszenvesen tárgyilagos, a nyelvész olvasó
könnyen megbocsátja neki az efféle melléfogásokat. Lényegében hasonlókat
lehetne elmondani a magyarországi Tótfalusi Istvánról is, azzal a
különbséggel, hogy ő nem mindig tud tárgyilagos maradni, ugyanakkor a
szokványos nyelvművelés mellett rendkívül magas színvonalú nyelvi
ismeretterjesztő tevékenységet is folytat (lásd például Tótfalusi é. n.b,
é. n.c). Mayer Judit és Tótfalusi István példája azt mutatja, hogy
a nagy tapasztalattal rendelkező nyelvi lektorok, fordítók, szerkesztők
hasznos nyelvi ismeretterjesztő munkát tudnak végezni, ám fontos volna, hogy
nyelvészetileg képezzék magukat, és/vagy nyelvészekkel lektoráltassák
munkáikat.
Albert Sándor
2003. Fordítás és filozófia. A
fordításelméletek tudományelméleti problémái. Filozófiai szövegek fordítási
kérdései. Budapest, Tinta Könyvkiadó.
Arany A.
László 1939–1940/1998. A kétnyelvűség jelenségeinek pszichológiai alapjai. In:
Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.):
Tanulmányok a magyar–szlovák kétnyelvűségről, 7–31. – Eredeti megjelenése:
Psychologické základy javov bilingvistických.
Linguistica Slovaca, I–II,
39–52. Fordította Zeman László.
Balázs János 1983. Az
areális nyelvészeti kutatások története, módszerei és főbb eredményei. In:
Balázs János (szerk.): Areális
nyelvészeti tanulmányok, 7–112. Budapest, Tankönyvkiadó.
Bauer,
Laurie–Trudgill, Peter 1998. Introduction. In: Laurie Bauer–Peter Trudgill
(szerk.): Language Myths,
xv–xviii. London etc., Penguin.
ÉKsz. 1972. Juhász
József et al. (szerk.): Magyar értelmező
kéziszótár. Budapest, Akadémiai Kiadó.
ÉKsz.2
2003. Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar
értelmező kéziszótár. Budapest, Akadémiai Kiadó. (2., átdolgozott kiadás.)
ÉrtSz. V/1961.
A magyar nyelv értelmező szótára V
(Mo–S). Budapest, Akadémiai Kiadó.
Herman
József–Imre Samu 1987. Nyelvi változás – nyelvi tervezés Magyarországon.
Magyar Tudomány, 32/7–8, 513–531.
Horger Antal
1934. A magyar nyelvjárások.
Budapest, Kókai Lajos.
Irvine, Judith
T.–Susan Gal 2000. Language Ideology and Linguistic Differentiation. In: Paul
V. Kroskrity (szerk.): Regimes of
Language. Ideologies, Polities, and Identities, 35–83. Santa Fe, New
Mexico–Oxford, School of American Research Press–James Currey.
Kálmán László–Nádasdy
Ádám 1999. Hárompercesek a nyelvről.
Budapest, Osiris Kiadó.
Kiefer Ferenc
(szerk.) 2003. A magyar nyelv
kézikönyve. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Kis Tamás (szerk.):
A nyelvművelés kártékonyságáról
és ármánykodásáról. http://web.unideb.hu/~tkis/
Klaudy Kinga
1999/2002b. Bevezetés a fordítás
gyakorlatába. Angol/Német/Orosz fordítástechnikai példatárral. Budapest,
Scholastica.
Kontra Miklós 1997. Hungarian Linguistic Traitors Champion the Cause of
Contact Dialects. In: W. Wölck and A. de Houwer (eds.): Recent studies
in contact linguistics (Plurilingua
XVIII), 181–187. Bonn, Dümmler.
Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 1998.
Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar
nyelvhasználatról. Budapest, Osiris Kiadó.
Kontra Miklós
(szerk.) 2003. Nyelv és társadalom a
rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó.
Langman, Juliet–Lanstyák István 2000. Language negotiations in Slovakia:
Views from the Hungarian minority. Multilingua, 19-1/2.
Lanstyák
István 2002a. A nyelvérintkezés szakszókincséről. Száz fogalom a kontaktológia
köréből. In: Gyurgyík László–Kocsis Aranka (szerk.):
Társadalom – tudomány. Tanulmányok a Mercurius társadalomtudományi
Kutatócsoport Műhelyéből, 73–95.
Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Lanstyák István 2002b. A magyar nyelv határon túli változatai
-
babonák és közhelyek. In: Lanstyák
István-Szabómihály
Gizella: Magyar nyelvtervezés
Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok, 200-211.
Pozsony, Kalligram.
Lanstyák
István, megjelenés alatt. Végbement vagy elmaradt nyelvcserék nyelvi emlékei a
magyar-szlovák
nyelvhatáron. In: Kozma István–Papp Richárd (szerk.):
Etnikai kölcsönhatások és konfliktusok a
Kárpát-medencében. Válogatás a
Változások a Kárpát-medence etnikai tér- és identitásszerkezetében című
konferencia előadásaiból. Budapest, Gondolat Kiadói Kör–MTA Kisebbségkutató
Intézet.
Lanstyák
István–Szabómihály Gizella 1997. Magyar
nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Pozsony, Kalligram.
Nádasdy Ádám
1999. Létezik-e -ál igeképző? In:
Kálmán László–Nádasdy Ádám 1999.
Hárompercesek a nyelvről, 265–266.
Budapest, Osiris Kiadó.
Nádasdy Ádám 2003. Ízlések és szabályok.
Összegyűjtött nyelvészeti írások. Budapest, Magvető Kiadó.
Sándor Klára
2001a. „A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája”: az emberek
nyelvhasználata. Replika, 45-46,
241-259.
Sándor Klára 2001b. Nyelvművelés és ideológia. In: Sándor Klára (szerk.):
Nyelv, nyelvi jogok, oktatás.
Tanulmányok a társasnyelvészet tanításához, 153–216. Szeged,
JGYF Kiadó.
Sándor Klára
2003. Nyelvtervezés, nyelvpolitika, nyelvművelés. In: Kiefer Ferenc (szerk.):
A magyar nyelv kézikönyve, 381–409.
Budapest, Akadémiai Kiadó.
Sgall, Petr
(szerk.) 1964. Cesty moderní jazykovědy.
Jazykověda a automatizace. Praha, Orbis.
Szilágyi N.
Sándor 1996. Hogyan teremtsünk világot?
Rávezetés a nyelvi világ vizsgálatára. Kolozsvár, Erdélyi Tankönyvtanács.
TESZ 1970.
Benkő Loránd (szerk.):
A magyar nyelv történeti-etimológiai
szótára II (H–Ó). Budapest, Akadémiai Kiadó.
Tolcsvai Nagy
Gábor 1991/1998. A nyelvi közösség és a nyelvi egység, kisebbségben. In:
Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.):
Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról,
15–24. Budapest, Osiris Kiadó.
Tolcsvai Nagy
Gábor 1994/1998. Nyelvárulás és
nyelvmentés: kánon vagy diskurzus. In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.):
Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a
határon túli magyar nyelvhasználatról, 252–265.
Budapest, Osiris Kiadó.
Zeman László
1988. Jegyzet a szaknyelvi nominalizáltságról. In: Kiss Jenő–Szűts László
(szerk.): A magyar nyelv rétegződése,
1040–1053. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Balázs Géza 2001. Magyar nyelvhelyességi lexikon. Budapest, Corvina.
Balázs Géza
2003a. A változás és a változat mint nyelvstratégiai alapkérdés.
Magyar Nyelv, 99/3, 339–344.
Balázs Géza 2003b.
Magyar nyelvstratégiai teendők a közeljövőben. Problémafelvető vázlat az MTA
Magyar Nyelvi Bizottsága számára. 2003. március 2. (Kézirat.)
Balázs Géza
2003c. Nyelvökológiai gondolatok. Elkezdődött a visszaszámlálás!
Édes Anyanyelvünk, 25/1, 3.
Balázs Géza
2003d. Milyen lesz a
netm@gy@r?
Édes Anyanyelvünk, 25/2, 3.
Bárczi Géza
1956/1980. Anyanyelvünk magyarsága. In: uő:
A magyar nyelv múltja és jelene.
Válogatott tanulmányok, 469–489. Szerk. Papp László. Budapest, Gondolat
Kiadó.
Bárczi Géza
1974. Nyelvművelésünk. Budapest,
Gondolat.
Bencédy József
2000. Fények és árnyak mai nyelvhasználatunk megítélésében.
Édes Anyanyelvünk, 22/4, 8.
Bencédy József
2003a. „Ha híven szólok, szépen szólok”. Zárszó az Édes anyanyelvünk
nyelvhasználati verseny 30. országos döntőjén (Sátoraljaújhely, 2002. október
18–20.). Édes Anyanyelvünk, 25/1,
13.
Bencédy József
2003b. Nyelvünk és mi magunk az Európai Unióban. Bencédy József.
Édes Anyanyelvünk, 25/3, 1., 8. o.
(Az általános iskolások Szép magyar beszéd versenyének kisújszállási
regionális döntőjén 2003. április 4-én elmondott beszéd szerkesztett
változata.)
Brauch Magda
1999. Közös anyanyelvünkért. Édes
Anyanyelvünk, 21/4, 3.
Brauch Magda
2001. Argó vagy csak szándékos durvaság?
Édes Anyanyelvünk, 23/1, 12.
Brauch Magda
2003a. Szépen beszélni nehéz?. Édes
Anyanyelvünk, 25/2, 4.
Brauch Magda
2003b. Nyelvi illem az erdélyi magyarok között.
Édes Anyanyelvünk, 25/3, 11.
Buvári Márta 2001.
Szálkák. Édes Anyanyelvünk, 23/1, 9.
Buvári Márta
2003. Felbillenő és értelmetlen mondatok.
Édes Anyanyelvünk, 25/3, 14.
Büky László
2000. Méretes. Édes Anyanyelvünk,
22/1, 7.
Deme László
2003. Ne ítéljünk hirtelen! In: Kövesdy Zsuzsa (szerk.):
Kedves hallgatóim! Válogatás a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk
című műsorából, 21–22
Budapest, Tinta Könyvkiadó.
Elekfi László
1980. Előszó. In: Ferenczy Géza,
Magyarán, 5–13. Budapest,
Tankönyvkiadó.
Ferenczy Géza
1980. Magyarán. Budapest,
Tankönyvkiadó. Szerk. Elekfi László.
Fodor István
2003a. Stílustalanság és udvariatlanság a beszélt nyelvben.
Édes Anyanyelvünk, 25/1, 8.
Fodor István
2003b. Kedves Hallgatóim! Válogatás az Édes anyanyelvünk című rádióműsorból.
Édes Anyanyelvünk, 25/4, 14.
Graf Rezső
2000. A mindennapok nyelvi hordalékából.
Édes Anyanyelvünk, 22/5, 8.
Hajdu Ferenc
2000. Vonzatok és választások. Édes
Anyanyelvünk, 22/2, 4.
Hajdu Ferenc
2001. Akinek nem inge. Édes Anyanyelvünk,
23/1, 6.
Hajdu Ferenc
2003. Hogy úgy mondjam… Édes
Anyanyelvünk, 25/3, 13.
Jakab István
1983. Nyelvünk és mi. Bratislava,
Madách Könyv- és Lapkiadó.
K. G. 2003.
Nyelvész-leletek, nyelv-észleletek. Édes
Anyanyelvünk, 25/3, 20.
Kemény Gábor
1997. Van-e szükség Magyarországon anyanyelvi törvényre? Jegyzőkönyv a Magyar
Nyelvi Bizottság 1996. május 3-i üléséről. Kemény Gábor hozzászólása.
Magyar Nyelvőr,
121/1, 113–115.
Komoróczy György
2000. Növelni kell a magyar nyelv tekintélyét.
Édes Anyanyelvünk, 22/3, 10.
Komoróczy
György 2003. Az Európai Unió és a magyar nyelv.
Édes Anyanyelvünk, 25/2, 14.
Kovács József
2003. Árcédulák és egyéb feliratok. Édes
Anyanyelvünk, 25/2, 8.
Kovácsné
Vermes Stefánia 2003. Hogyan közlekedjünk magyarul? (Emlékezésül egy kiváló
magyartanárra). Édes Anyanyelvünk,
25/1, 8.
Kövesdy Zsuzsa
(szerk.) 2003. Kedves hallgatóim!
Válogatás a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk
című műsorából. Budapest, Tinta Könyvkiadó.
Láng Miklós
2003. Nincs rá magyar szó? Édes
Anyanyelvünk, 25/1, 9.
Lengyel Ferenc
2003. A nyelvfejlődés – sorskérdés. Édes
Anyanyelvünk, 25/2, 12.
Mayer Judit
1990. Anyanyelvi hibanapló. Pozsony,
Madách Könyv- és Lapkiadó.
Mayer Judit
2003. Magyarosan magyarul!
Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Minya Károly
2003a. A közhelyesírásról. Édes
Anyanyelvünk, 25/2, 9.
Minya Károly
2003b. Információhomály. Édes
Anyanyelvünk, 25/4, 6.
Móricz Kálmán
2000. Miről szól? Édes Anyanyelvünk,
22/2, 12.
NyKk.
1983–1985. Grétsy László–Kovalovszky Miklós (szerk.):
Nyelvművelő kézikönyv I–II.
Budapest, Akadémiai Kiadó.
NymKsz. 1996.
Grétsy László–Kemény Gábor (szerk.):
Nyelvművelő kéziszótár. Budapest, Auktor Könyvkiadó.
Orbán Viktor
2000. Ünnepi köszöntő a magyar nyelv hetének országos megnyitóünnepségén
(Debrecen, 2000. április 21.). Édes
Anyanyelvünk, 22/3, 1.
Orosz Tamás
2000. A hétköznapok nyelvi hibái, érdekességei.
Édes Anyanyelvünk, 22/5, melléklet 4.
Pásztor Emil
2003. A sesegésről. Édes Anyanyelvünk,
25/4, 9.
Rácz Endre
1987. A mai magyar nyelv változásai.
Magyar Nyelv, 83, 1–7.
Regős Sándor
2003. Vau! Édes Anyanyelvünk, 25/2,
14.
Szakonyi
Károly 2003. Egy népet nyelve tart meg az időben. Ünnepi köszöntő a
Kazinczy-verseny országos döntőjének megnyitóján. (Győr, 2003. április 25.)
Édes Anyanyelvünk, 25/4, 13.
Szemkeő Judit
2000. „A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere.” Köszöntő a
Középiskolások 35. Kazinczy-versenyén.
Édes Anyanyelvünk, 22/4, 11.
Szepesy Gyula
1986. Nyelvi babonák. Budapest,
Gondolat.
Tímár György
2003. Egy író dörmögéseiből. Édes
Anyanyelvünk, 25/3, 7.
Tótfalusi
István 1997. Magyar nyelvhelyességi
kéziszótár A-tól Z-ig. Budapest, Merényi Könyvkiadó.
Tótfalusi
István é. n.a Kis magyar
nyelvklinika. Anno Kiadó.
Tótfalusi
István é. n.b Magyar
szótörténeti szótár. Anno Kiadó.
Tótfalusi
István é. n.c Idegen szavaink
etimológiai szótára. Anno Kiadó.
Vezényi Pál
2000. Pontosabban! Édes Anyanyelvünk,
22/5, 10.
Vígh Erika
2000. Menet közben. Édes Anyanyelvünk,
22/5, 9.
Wacha Balázs
2000. Édes Anyanyelvünk, 22/2, 16.
Záhonyi László
2001. Internetes levelezés. Édes
Anyanyelvünk, 23/1, 12.
Zimányi Árpád
2000. A mi nyelvünk. Íróink és költőink a magyar nyelvről. Édes Anyanyelvünk, 22/4, 15.
“TOMMY-ROT” IN LANGUAGE CULTIVATION LITERATURE
The author deals with various examples of language myths and other unscholarly
statements concerning linguistic matters as well as with the stigmatization of
non-standard linguistic features and their users. Most of his examples come
from the articles on language cultivation published in the periodical called
Édes Anyanyelvünk (Our Sweet Mother
Tongue). Most of the authors of these articles are laymen engaged in language
cultivation activities, but some of them are professional linguists who work
at the Linguistic Institute of the Hungarian Academy of Sciences or teach at
renowned universities, nevertheless consider themselves also language
cultivators. The author of the present paper comments the “tommy-rot” in
language cultivation literature mostly from sociolinguistic point of view. He
concludes that “language cultivation” should limit itself to popularizing
linguistic knowledge and giving counsels in matters of language use and these
linguistic services should be provided solely by well-trained professional
linguists.