Az argó, zsargon, szleng, azaz rétegnyelv régebben az egyes társadalmi rétegek, csoportok sajátos, egyéni nyelvhasználatát jelentette, amely általában szókincsében tért el a köznyelvtôl. Kialakulásának oka a társadalom egyes csoportjainak elkülönülési szándéka volt. Elszigetelôdési szándékkal keletkezett a tolvajnyelv is, de ez az eredeti szándék ezúttal csôdöt mondott, mivel az igen találékony, hatásos, tréfás szókincs átszivárgott elôbb a külvárosok, majd általában a városok beszédébe, végül egy része polgárjogot nyert a köznyelvben is.

Nem tagadható, hogy a kaja, pia, haver, bunyó, srác, csór, zrí, falaz, lebukik, simon, alma, olajra lép, elviszi a balhét kifejezések elevenítik, színezik a társalgási stílust (fôleg a fiatalok beszédében). Ezzel az argóval, amelyet jassznyelvnek is hívtak, rokonítható a nagy hagyományokra visszatekintô diákzsargon is. A suli, diri, szekunda, beszekundázik, elhasal (a vizsgán), bezúg vagy az újabbak közül a doga, beszed, fa (elégtelen), matek vagy hellyel-közzel a pofázik, pofára esik, bekeményít (szigorúbbá válik) ugyancsak tréfás, színes, néha találó kifejezések.

Az argó köznyelvivé válását elvileg nincs miért kifogásolni, hiszen gyarapítja, élénkíti az egyéni stílust. Az is természetes, hogy koronként az argó is változik, így manapság rohamosan terjednek – és gyakoriságuk következtében már-már unalmassá válnak – a tök- és dög- elôtagú összetett szavak és képzôdmények vagy az olyan, kissé ízetlen kifejezések, mint a maga alatt van, ki vagyok bukva, ennek már annyi.

Néha azonban igen nehéz határvonalat húzni az argóelemek és a közönséges nyelvi durvaság, bárdolatlanság között, mely, sajnos, napjainkban – országhatároktól függetlenül – az egész magyar nyelvterületet elönti. Nem tudom, mi közük lehet a valódi, nyelvi szempontból eredetileg értékes argóhoz vagy zsargonhoz azoknak a jelenleg divatos megszólításoknak, amelyekkel egyes beszélôk embertársaikat illetik. Manapság lépten-nyomon találkozunk a hülye, ostoba, lökött, idióta, tökkelütött, ocsmány, vacak stb. titulusokkal. Nem állíthatom róluk, hogy évtizedekkel ezelôtt nem éltek, hogy nem voltak olykor használatosak, de akkor szörnyû sértésnek számítottak, a mai idôkben azonban inkább bizalmaskodásnak, jó vagy rossz viccnek, de mindenképpen viccnek. Esetenként ma is sértôek lehetnek az állat, tetû, görény, féreg, barom, dög, szemét, szemétláda szavak, ezért inkább jelen nem lévô személyre vonatkoztatva használják ôket, meglehetôs gyakorisággal.

Azon is el lehet gondolkodni – és nem csupán nyelvi, nyelvhelyességi szempontból –, hogy köznapi beszédünkben a rendelkezésre álló sokféle rokon értelmû szó, kifejezés közül miért kell okvetlenül mindig a legdurvábbat választani. Mai idôkben például már senkit nem utasítanak el, bocsátanak el, senkinek sem mondanak fel, nem kötnek útilaput a talpára, nem bontják fel a szerzôdését, senkit sem csapnak ki, tanácsolnak el, penderítenek ki, távolítanak el, nem tesznek ki, még csak nem is dobnak ki sehonnan: ma mindenkit egyszerûen kirúgnak. Megjegyzendô, hogy a szinonimasornak ez az utolsó tagja már régen túllépte a köznapi beszéd határait: a média is elôszeretettel használja.

Meggyôzôdésem, hogy a nyelvi durvaságok (és ide tartoznak a nyomdafestéket nem tûrô szavak, kifejezések is!) nem érdemesek arra, hogy a stílust, a köznapi beszédet színezô argóelemek közé soroljuk ôket.

Brauch Magda
(Édes Anyanyelvünk)