Elõzménye, az angol abszolutizmus kora.

Angliában ekkor nyugodt volt a politikai helyzet, az uralkodó és a társadalom között összhang volt. Ez egy jól mûködõ abszolutizmust tett lehetõvé, melyben az uralkodó lemondott a széleskörû szabályzásról, és szélesebb mozgásteret engedett a polgárságnak. A polgárság így fejlõdésnek indult, és a gazdaság tõkés fejlõdése is elkezdõdött.

Mezõgazdaság:

Ez a fejlõdés a mezõgazdaságra is érvényes volt, itt is tõkés átalakulás ment végbe. A mezõgazdaság fõ feladata ekkor a textil ipar alapanyaggal való ellátása volt. A parasztság is átalakult, a bekerítések miatt elvesztették földjeiket, ahol intenzív állattartás alakult ki. 1381-ben megindult a jobbágyrendszer bomlása, a paraszti réteg kezdett eltûnni. Kis része földjének tulajdonosa lett, nagyobb része pedig földjétõl megfosztva kisbérlõ, vagy bérmunkás lett. Ez a folyamat a XVI. században gyorsult fel igazán. A parasztság tehát több részre bomlott. Voltak yeoman-ok, vagyis a tõkés bérlõk, akik fõleg juhtenyésztéssel foglakoztak, a szabad parasztok (free holder), akik viszonylagos jólétben éltek, és biztos gazdálkodást folytathattak. A bérlõ parasztoknak már nem volt földjük, s így azt a földesúrtól kellett bérelniük. Helyzetük eléggé bizonytalan volt, mivel a bérleti szerzõdést könnyen fel lehetett bontani. Utánuk következtek a bérmunkások, akik teljesen elvesztették földjüket. Õk a manufakturális iparba kapcsolódtak be (fõleg posztógyártással foglalkoztak). Volt még ezen kívül egy negyedik réteg is, a gentry-k (újnemesség) rétege. Õk az újparasztokkal a tõkés ipar továbbfejlesztését tûzték ki célul.

Ipar:

Az ipar szerkezete is átalakult. A céheket manufaktúrák váltották fel, és kialakult a kiadási rendszer (verlag system), melynek keretében a vállalkozó bevonta a falusi parasztokat a termelésbe (háziipar). Ezek a parasztok a tõkés vállalkozótól kapták a nyersanyagot, és a készterméket pedig neki adták el. Ennek során szétszórt manufaktúrák alakultak ki, ugyanis a termelési egységek szórtan helyezkedtek el. Ezt késõbb felváltotta a központosított manufaktúra, ami elõször a textiliparban hozott átalakulást. Ekkor élte fénykorát az angol posztógyártás. A fejlõdés a nehéziparban (Sheffield, fémipar) és a hajógyártásban is végbe ment.

Kereskedelem:

A XVII. század második felétõl az angolok is aktívan bekapcsolódtak a világkereskedelembe. Mindez az angol flotta fejlõdésének volt köszönhetõ, akik 1588-ban legyõzték a Nagy Armadát, s ezzel jelentõs fölénybe kerültek. A kereskedelem fejlõdéséhez az uralkodói támogatás is hozzájárult, ugyanis neki ebbõl jelentõs vámbevételei voltak. Ekkoriban hatalmas részvénytársaságok is alakultak, például a Moszkva Társaság és a Kelet Indiai Társaság (1600.). Az uralkodói monopóliumok, vagyis egyedárusítási jogok kiadásával fellendült a külkereskedelem is, és ekkor tették meg a gyarmatosítás elsõ lépéseit, ám ezek a gyarmatok nem voltak hosszú ideig Anglia uralma alatt.

A Stuart-dinasztia uralkodói I. Jakab (1603-1625.) és I. Károly (1625-49.) voltak. Idejükön a Tudor abszolutizmus teljesen összeomlott. Ennek a fõ oka az volt, hogy a Stuart uralkodók egy sokkal keményebb, rendeleti kormányzást akart bevezetni. (Ehhez az európai - spanyol, francia - mintákat használta fel.).

Problémák:

• A külföldi parlamentekkel ellentétben, Angliában a parlament nagy hatalommal bírt, és szilárdan mûködött. Jakab törekvései tehát felháborodást keltettek a parlamentben, ezért 1628-ban megszavazták a “Jogok Kérvényét” (“Petition of Rights”), melyben a rendeleti kormányzás megszüntetését követelték. A felbõszült Károly ekkor föloszlatta a parlamentet, és mindenféle tárgyalást és kérvényt elutasítva egyedül kormányozta Angliát.
• Hiányzott az erõs hivatali réteg is. Az õ szerepüket az úgynevezett kegyencek próbálták betölteni, akiknek a befolyása ekkor jelentõs volt. Ilyen kegyenc volt például Buckingham hercege, (Õ volt a kor férfi szépsége, de sajnos a férfiakat szerette. Ezenkívül nagyon kedvelte a pompát és a szórakozást, aminek következtében az udvart jelentõs adóságokba verte.), Strafford és Laud érsek (a csillagkamara vezetõje).
• A kegyencek mellett az anglikán egyház is jelentõs befolyást szerzett. Az uralkodó is anglikán vallású volt. Ennek az irányzatnak azonban ellenzõi is voltak, a puritánok (õk voltak az angol kálvinisták, nevük a purus = tiszta szóból ered). A katolikus maradványoktól akarták megszabadítani az anglikán egyházat. Elutasítottak mindenféle külsõséget (bálokat, ünnepségeket) és csak a munkának éltek.

• Presbiteriánusok: vallási téren a világi vezetõk (presbiterek) befolyását akarták megnövelni, politikai téren pedig a parlamentet támogatták. Társadalmi bázisát a gentryk és nagypolgárság rétege adta. Õk nem követeltek hatalmas változtatásokat, csupán reformokat akartak.
• Independensek (függetlenek): õk azt követelték, hogy egyházközösségek önállóak legyenek, és hogy maguk dönthessenek mûködésükrõl. Semmilyen emberi elõírást nem fogadtak el, ha az véleményük szerint ellentmondott az isteni törvényeknek. Társadalmi bázisát a lumenek és a középpolgárság adta. Céljuk egy alkotmányos monarchia kiépítése volt.
• Levellerek (egyenlõsítõk): Egyik vezetõje John Lilburne volt. Az egyenlõsítõk politikai jogegyenlõséget, és egy köztársasági államforma kialakítását követelték. Társadalmi bázisát a kispolgárság és a szegény parasztság alkotta mivel õk voltak azok, akik nem tudtak bekapcsolódni a politikába.
• Diggerek: õk a legalsóbb társadalmi rétegbõl kerültek ki, akiknek még magántulajdonuk sem volt, ezért kommunisztikus követelésekkel léptek fel. Ilyen vezetõ volt G. Winstley

Gazdasági gondok is jelentkeztek a Stuart uralom idején, az államkincstár ugyanis pénzzavarokkal küzdött. Ezen I. Károly rendeleti úton bevezetett adókkal és monopóliumok árulásával próbált segíteni (ez utóbbival azonban csak a belkereskedelem meggyengülését, és lassú tönkremenetelét érte el.)

A forradalom közvetlen elõzményei:

Ebben az idõszakban Skócia a királyitól független nemesi vezetés alatt állt. Károly ezt semmibe vette, és egy kemény abszolútikus hatalmat akart bevezetni Skóciában is, és az anglikán egyház befolyása alá akarta rendelni a skót kálvini egyházszervezetet. Az elszánt skótok azonban fegyvert ragadtak hitük és politikai különállásuk védelmére. A fegyveres harcokra 1639-40. között került sor, ahol a szívós északiak sorozatosan gyõzelmet arattak a királyi haderõ fölött. Károly pénzhiánnyal küzdött és az elégedetlenkedések miatt nem mert több adót kivetni rendeleti úton, ezért 1640 tavaszán 12 évi szünet után ismét összehívta a parlamentet.

Ez a szakasz két részre bontható. Rövid parlament idõszaka: Károly ekkor terjesztette elõ kéréseit, vagyis az adók megszavazását. A parlament azonban ehelyett saját követeléseivel lépett fel, vagyis a rendeleti kormányzás megszüntetését, a rendszeres mûködést, a gyûlölt intézmények (pl. a csillagkamara) fölszámolását és a kegyencek felelõsségre vonását követelte. Ez nem tetszett az uralkodónak, ezért hatheti ülésezés után fölszámolta az országgyûlést. A skótok azonban már Angliába is betörtek, és Károlynak még mindig nem volt elegendõ pénze egy erõs hadsereg felállítására, ezért 1640 õszén ismét összehívta a perlementet. Ez volt a hosszú parlament idõszaka (egészen 1653-ig folytak az ülések). Az uralkodó és a parlament folyamatos vitájából végül a parlament került ki gyõztesen és érvényt szereztek követeléseiknek. Az uralkodó kénytelen volt fölszámolni a gyûlölt intézményeket, kivégeztette kegyenceit. A parlament ezen kívül kimondta, hogy beleegyezése nélkül tilos adót szedni, és csak saját magát oszlathatja föl. Ez azonban már sok volt Károlynak, ezért fegyverrel indult a parlament ellen, de a londoni kézmûvesek, dokkmunkások és tengerészek megállították a királyi csapatokat Statfordnál.

Az uralkodó ennek hatására 1642. január 10-én elhagyta Londont és Notthinghambe ment. Anglia ezzel két táborra szakadat, az uralkodó híveire, és a parlamentet támogatókra.

A polgárháború kitört. Két csapat alakult: az uralkodót támogató gavallérok csapata, akik fõleg a gentlemanek soraiból kerültek ki; és a parlament oldalán álló puritánokból álló sereg, akiket hajviseletük miatt “kerekfejûeknek” neveztek el. Az uralkodói sereg sokkal képzettebb volt, mint a parlament serege, ám a kerekfejûek sokkal több támogatást kaptak, hiszen az iparilag fejlett déli országrészek mind a parlamenti sereget támogatták, miközben a pénzszûkében levõ uralkodó csak az északi nemességre, a meggyengült anglikán egyházra és felesége révén némi francia segítségre számíthatott. 1642-ben az Edge Hill-i ütközetben a királyi csapatok gyõztek.

Ennek hatására a parlamenti sereg átalakult. A presbiteriánus tiszteket leváltották, és helyükre independensek kerültek. Ekkor lépet fel a polgárháború legjelentõsebb alakja, Oliver Cromwell is. Cromwell átszervezte a hadsereget, és egy úgynevezett új mintájú hadsereget hozott létre (“New model army”). Ezt a sereget jómódú parasztokból és kézmûvesekbõl toborozták, s így az sokkal ütõképesebb lett, mint a korábbi szedett-vetett népségbõl álló kerekfejûek csapata. Cromwell seregének fõ erejét a vaspáncélos lovasság adta, akiket “vasbordájúaknak” neveztek el. A puritán sereget kemény fegyelem és fanatizmus jellemezte. Jelszavuk ez volt: “Bízzál Istenben és tartsd szárazon a puskaport!” (“Trust in God and keep your gunpowder dry!”). A hadseregreform meghozta a kívánt hatást, és 1644-ben Marston Moornál, majd egy évvel késõbb 1645 Nasbynél az independens sereg gyõzelmet aratott a királyi sereg felett.

A király ezután 1645-ben megpróbált elmenekülni az országból. A parlamenti erõk között a gyõzelmek után még nagyobbra nõtt az ellentét. Két részre bomlott: a presbiterekbõl álló parlamenti képviselõkre és az independens vezetés alatt álló hadseregre (itt azonban egyre erõsödött a levellerek befolyása). A két fél közötti ellentét fõ kiváltója az volt, hogy a parlament a gyõztes harcok után föl akarta oszlatni hadsereget, és a királlyal is kapcsolatba léptek, akit kiváltottak a skót fogságból.

Cromwell serege az üllõ és a kalapács közé került. A leveller hatás ugyanis egyre erõsebb lett, és számos szimpatizánsra találtak az independens seregben. Oliver ekkor összefogott az egyenlõsítõkkel, 1647-ben bevonult Londonba, és a parlamentben visszavonatta a hadsereg föloszlatásáról szóló döntést. Ezután táborába vitette az uralkodót, és õ is tárgyalásokat folytatott vele. Idõközben a levellerek visszaszorultak, és nem fenyegették többé a hadsereg egységét.

1648-ban az uralkodó megszökött Cromwell táborából, és sereget gyûjtött. Az volt a szándéka, hogy kihasználja a kerekfejûek közötti ellentéteket. A döntõ ütközetre 1648-ban Prestonnál került sor, ahol a király serege csúfos vereséget szenvedett. Oliver hatalma ezután jelentõsen megnõtt. 1648. december 2-án ismét bevonult Londonba és kiûzte a presbiteriánusokat a parlamentbõl, melyben mindössze 100 independens képviselõ maradt (“csonka parlament”) majd Stuart Károlyt halálra ítélte, és 1649. január 30-én kivégeztette. Anglia 1649-ben köztársasággá alakult.

Ennek az idõszaknak fõ hatalmi szerve a csonka parlament, melynek felsõházát teljesen megszüntették. A végrehajtói hatalmat az independens tisztekbõl álló államtanács képviselte. A hadsereg szintén az independensek befolyása alá tartozott.

Ebben az idõben Anglia látványos külpolitikai sikereket ért el. 1649-51. között elfoglalták Írországot, majd Skóciát, s így megvalósult a sziget teljes területi egyesítése (Wales már régebben Anglia fennhatósága alá került). Cromwell ezután az angol flotta megerõsítése mellett döntött, és 1651-ben kiadták a hajózási törvényt (“Act of Navigation”), melyben kimondták, hogy Angliába kizárólag angol, vagy a termelõ ország hajója szállíthat árút. Ezzel kizárták a szigetrõl a holland közvetítõ kereskedõket. A hollandokat ez felháborította, és háborút indítottak Anglia ellen. Az 1651-72-ig tartó háború (3 háború volt) végül Anglia fölényével zárult és a szigetország kezdte átvenni a tengeri uralmat.

Belpolitikai szempontból azonban már nem volt annyira sikeres Cromwell. Bár gyõzelmet aratott a királypárti presbiteriánusok felett, a levellerek legyõzése után a köztársaság támogatóinak száma megfogyatkozott. Olivernek ekkor két lehetõsége volt a belpolitikai helyzet megoldására. Az egyik lehetõség egy új támogató bázis keresése volt. Cromwell azonban a második lehetõséget, vagyis hatalmának megváltoztatását választotta és 1653-ban felvette a Lord Protector címet.

Oliver átalakította az intézményrendszert. Megszüntette a csonka parlament mûködését, és helyére a saját híveibõl kinevezett Szentek Parlamentjét állította. Ezzel Cromwell katonai diktatúrát vezetett be Angliában. A parlament idõközben felajánlotta neki a királyi címet, ám Cromwell ezt nem fogadta el, mivel látta, hogy királysága nem tartott volna sokáig. Oliver Cromwell 1658-ban halt meg. Utóda fia, Richard lett. Neki azonban nem volt olyan tekintélye, mint apjának, ezért korán lemondott a trónról. Anglia ezután ismét monarchiává alakult.

Ekkor az angolok a monarchia visszaállítása mellett döntöttek, és meghívták a trónra a kivégzett I. Károly fiát, akit II. Károly (1660-85.) néven koronáztak királlyá. A beiktatás elõtt azonban a királynak el kellett fogadnia a bredai nyilatkozatot, melyben ígértet tett arra, hogy nem bünteti meg apja gyilkosit, nem rendezi vissza a 42-tõl fogva folyamatosan átrendezõdött birtokviszonyokat, és tiszteletben tartja a vallásszabadságot. 1673-ban kiadta a Test Act, ami megtiltotta a katolikusoknak a hivatalok viselését. 1679 bevezették a Habeus Corpus-t, ami kimondta, hogy az elõzetes letartóztatásban lévõket csak 24 órára lehet bevinni.

Ezt a fogadalmat sem Károly, sem utóda II. Jakab (1685-88.) nem tartotta be. A királygyilkosok megölése nem okozott nagy felháborodást, ám amikor II. Jakab lépéseket tett a birtokviszonyok visszaállítására, és francia támogatással a katolikus vallást akarta bevezetni, akkor egy újabb forradalom tört ki.

Károly és Jakab, XIV. Lajostól pénzügyi támogatás kapott, s így lehetõségük volt arra, hogy a rendeket kiszorítsák a hatalomból. Ennek következtében azonban jelentõsen megnõtt a francia befolyás Angliában. Az angol rendek ekkor meghívták a trónra Orániai Vilmos holland kormányzót, aki hatalmas sereggel érkezett. Jakab átlátta a helyzet súlyosságát, és Franciaországba menekült. Vilmos megszerezte az angol trónt, ám koronázása elõtt aláíratták vele 1689-ben a “Jognyilatkozat”-ot (“Bill of Rights”).

Belpolitikai jellemzõk:

Ekkor indult meg Anglia alkotmányos monarchiává alakulása, ami majd csak a XVII. század közepére zárult le. Az alkotmányos monarchia élén a király állt, de õ, hanem a parlament kormányozott. Megtörtént a hatalmi ágazatok szétválasztása is:

• A törvényeket a választott parlament hozta. Ezenkívül az õ hatáskörébe tartozott a pénzügy és a hadügy. A parlament ismét két kamarás lett, ám a felsõháznak csak reprezentatív szerep jutott, s így a választott képviselõkbõl álló alsó háznak jutott a fõ szerep.
• A végrehajtói hatalom élén a kormány állt, akiknek tagjai a gyõztes alsóházi pártból kerültek ki, a királyi választás alapján. Ennek ellenére a parlamentnek, és nem a királynak tartoztak elszámolással.
• A személyi- és vagyonbiztonság védelme érdekében fokozatosan kiépültek a királytól és a parlamenttõl független bíróságok.

A király ekkor már csak reprezentatív szerepet töltött be. Kezdetben ugyan még volt vétójoga, de késõbb errõl is lemondott. Ebben a tekintetben a XVII. század óta nem volt jelentõs változás Angliában. 1701-ben kiadják a Trónöröklési törvényt, mely szerint a trón a Hannoveri-dinasztiáé, ez a dinasztia 1714-1901-ig volt trónon.

Angliában ekkor két párt alakult. A mai konzervatívoknak megfelelõ Tory-k, akik az anglikanizmus eszméit hirdették, és a nagybirtokosok érdekeit képviselték. A másik párt a mai liberálisoknak megfelelõ Whig-ek voltak. Õk a puritanizmus hívei voltak, és a kereskedõi réteg érdekvédelmét valósították meg. A XVII. századtól a két párt váltogatta egymást a hatalomban. Kezdetben azonban több volt a Whig gyõzelem. Ez nagy hatással volt Anglia külkereskedelmére. A XVII. század során Anglia - Spanyolországgal és Hollandiával szemben - kezdte kezébe venni a világtengerek feletti uralmat. Ekkor indultak meg Anglia nagy gyarmatszerzõ akciói (Indiában, Észak-Amerikában, ahol a franciákkal szemben szereztek területeket, illetve Afrikában. Ekkor körvonalazódott az az elv, miszerint az angol flottának - ahhoz, hogy megõrizze vezetõ szerepét - akkorának kell lennie, mint a második és harmadik legnagyobb flottának együtt.